Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek - -
Tűz eleműek - 1
Levegő eleműek 3 1
Emberek 0 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 7 5
Consilium - 3
Lázadók 3 1
Összesen 17 16

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 A városba vezető út

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
 #1•• TémanyitásTárgy: A városba vezető út   Szomb. Dec. 30, 2017 10:15 am

☆ A kapun túl hosszú út vezet még a város szívéig. Ez a növényekkel, fákkal benőtt ösvény már az ocantisok földjéhez tartozik, épp ezért rejtőzködő őrszemek és harcosok lesnek mindenkit, aki bemerészkedik a kapun.

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Mentális erõ :
369
Képességpontok :
302

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #2•• TémanyitásTárgy: Re: A városba vezető út   Hétf. Jan. 29, 2018 3:10 pm

Arhkax & Keeley
"Commit thy work to God."*
[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem gondoltam, hogy sikerrel járhatok. De nem is én lettem volna, ha nem használom ki a kínálkozó alkalmat és meg sem próbálom. Még akkor is, ha végül elbukom. Hiszen erről szól ez az egész, a szabad akaratról. Arról, hogy ne hagyjam magam belekényszeríteni olyasvalamibe, amit valójában nem csak hogy nem akarok; hanem érzem a lelkem mélyen, hogy rossz és abnormális dolog. Mert ez nem lehet normális, hogy a lányokat és nőket két lábon járó lombiknak nézve arra kényszerítenekk, hogy akaratuk ellenére idegen férfiakhoz menjenek nőül és anyák legyenek, hogy gyereket szüljenek... akár már 16 évesen. Szóval jelentem, abszolúte megértette a kockázatot a dolog.

De nem lehettem naiv vagy óvatlan, fel kellett készülnöm a dologra. Árgus szemek figyeltek a korábbi kirohanásaim után, sőt még a pszichómókushoz is rendszeresen be kellett nézzek egy ideig. Szóval látszólag apránként meg kellett gondoljam magam, elfogadni ennek az új életnek a szabályait és alkalmazkodni hozzájuk. Megbékélni a tudattal, hogy egy idegen férfinek leszek a felesége hamarosan és másból sem fog állni az életem, mintsem hogy gyerekeket pelenkázzak és etessek. Komoly kihívás ez egy épp csak felnőtt korba lépett ifjú hölgynek, nemde? No de, ez csak a látszat volt, a gondosan felépített máz a külső szemlélők, a Consilium számára. ~Végre kifizetődik, a dráma szakkör!~ A felszín alatt szorgosan gyűjtöttem az információt és a nyersanyagot, hogy a megfelelő pillanatban azonnal cselekedhessem, ha eljött az én időm.

Egy szép napon pedig, hónapok múltán végre elengedtek engem is a többi nővel a piacra, az ocantiszok városába Ilminbe. Persze katonai támogatással, a saját védelmünk érdekében... ~Ne nevettessenek! Ez ők sem gondolhatják komolyan, hogy az ocantiszok ártani akarnának bármelyikünknek is?!~ de minden nem számított. A jól őrzött és felügyelt telepről végre kiszakadhattam és ugyanazt éreztem, mint anno amikor a Volentisről végre az Ocanra mehettem: megkönnyebbülést, hogy kiszabadulhatok a kalitkából, amibe zártak. Most is valami hasonlót éreztem, csak sokkal nagyobb volt a nyomás rajtam. A belső feszítő érzés, mint a vizsgák előtt... az idegességtől a gyomrom akkorára zsugorodott össze mint egy szem mazsola, éreztem az adrenalint végigszáguldani az ereimben ahogy közeledtünk a piachoz. Zavartan néztem körbe újra és újra, igyekezvén mindent megfigyelni. Kerestem a lehetőséget, hogy eltűnhessek a katonák árgus szemei elől.

A pillanat pedig elérkezett, amikor felbolydult a piac cselekedtem. Hátra se nézve kezdtem hanyatt-homlok menekülni, mint akit üldöznek. Nem is néztem merre megyek, csak mielőbb ki akartam jutni a városból és elérni a közeli erdőbe. A város egyik feléhez ugyanis egy erdős terlület volt közel, arrafelé ahol a Mindenség kapujának nevezett építmény is megtalálható volt. Nem tudtam túl sokat az ocantiszokról, nem igen hagyták hogy kutakodjam róluk és/vagy az egyszerű, mezei polgárok számára nem volt szabadon elérhető eme információ. Így csak szóbeszédekből, a telepesek információiból tudtam merre mi lehet. De ez nem gátolt meg abban, hogy vakon nekivágjak az Ocannak. Nem mertem megállni attól tartva, hogy utolérnek. Mert biztosra vettem, hogy követnek és nem hagyják, hogy meglépjek. Hiszen mi másért küldték volna velünk a katonákat, ha nem ezért?!

Néha azért hátra-hátranéztem, hogy sikerült-e lerázni őket ám csalódnom kellett. Két katona a nyomomban loholt, utánam kiáltozva. Az ocantiszok döbbenten szemlélték, hogy mi történik; ám hamarosan már egyre kijebb jutottunk a városból és egyre kevesebb kíváncsi és aggodalmas szempár figyelte a groteszk, rajzfilmbe illő üldöző jelenetünket. És valóban, Jerrynek éreztem magam... egy apró kisegérnek, aki a hatalmas és dühös macska Tom elől menekül miután magára haragította. Épp csak kiértem a városból, az erdő már karnyújtásnyira volt tőlem; a növényzet is egyre bujább és zöldebb volt, amikor is hála a folytonos hátrafelé fordulásomnak nem vettem észre, hogy sikeresen nekiütköztem valakinek, kis híján fellökve az illetőt. A tekintetemet azonnal rá kaptam és érzékeltem, hogy egy ocantisz férfinek sikerült nekimennem.
- Elnézést, ne haragudj! - Szabadkoztam azonnal, de rá kellett jöjjek az előttem álló nem biztos hogy megérti amit mondok.

Aggódva fordultam meg a tengelyem körül és realizáltam, hogy aközben míg a férfival voltam elfoglalva utolértek az üldözőim.
- Álljon meg Sinclair! Nincs hová futnia! - Emeli rám a fegyverét az egyikük. ~Tényleg képes volna lelőni, ha nem engedelmeskedem?!~ Fogalmam sem volt.
- Lépjen el a férfitől, csak semmi hirtelen mozdulat! Lássam a kezeit, világos? - Kérdezi a másik ezzel egyidőben, én pedig szinte lesokkolódva állok velük szemben, hátamon a hátizsákommal és benne minden motyóval, amit össze tudtam lopkodni a telepen magamnak. Védtelen vagyok. ~Nem, ha már eddig eljöttem nem adom fel!~ Skót csökönyösségem nem engedte, hogy visszatáncoljak. Először az ocantis mellé sétáltam lassan, miközben felemeltem mindkét kezemet; majd a férfi háta mögé bújtam egy hirtelen mozdulattal és a segítségéért könyörögtem.
- Segíts, kérlek! Ments meg! - Nem tudtam, hogy megérti-e amit mondok neki. Csak reménykedtem, hogy a könnyeim, a testbeszédem és a kétségbeesett hangom egyértelművé teszi a sorsomat a kezébe helyeztem. Vagy megszán vagy végem...
[You must be registered and logged in to see this link.]


* 'Kommit tháj vörk tu Gád.' ~Bízd a munkát Istenre

//Ha valami nem okés visíts PMben és javítom!

_________________
[You must be registered and logged in to see this image.]
YOU'RE MY VENOMOUS POISON
Look into my eyes, you will see what you mean to me. Search your heart, search your soul and when you find me there, you'll search no more. Don't tell me it's not worth tryin' for. You can't tell me it's not worth dyin' for. You know it's true. Everything I do, I do it for you.

avatar


Törvényen kívüli

Karakterlap :
Titulus :
Miss Stockholm Syndrome
Tartózkodási hely :
Ocan
Mentális erõ :
41
Képességpontok :
11

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #3•• TémanyitásTárgy: Re: A városba vezető út   Kedd Jan. 30, 2018 6:00 pm

Keeley & Arhkax
"Ki tudhat többet a szörnyetegről, mint egy másik szörnyeteg?"

[You must be registered and logged in to see this image.]
Halovány, borús ködfelhő szökik ki hűvös ajkaim közül, mikor megállok a messzi domb tetején, s lenézek a városra. Egy pillanatra lehunyom szemeim, erőt veszek magamon, majd végül újra megindulok. Nehezen szántam rá magam az útra, de kénytelen voltam lépni, hiszen szükségem van egy bizonyos gyógynövényre, ami az egyik főzetemhez elengedhetetlen. Sok sikertelen próbálkozásom volt már, hiszen a növény ugyan kibújt, de mikor megérezte a külvilágot, hamar rohadásnak indult. Hiába, a tengeri levegőt szereti, s úgy tűnik, hogy e mellől nem tágít. Nekem viszont kell. Kell, hiszen egy olyan főzetet akarok készíteni a segítségével, mely hosszú órákra kábulatba ejt. Talán ezzel mélyebben magamba tudok szállni, s előnyt kovácsolhatok a hosszas egyedüllétből...
A fejemen egy sötétbarna csuklya pihen, a testemet pedig az ahhoz tartozó köpeny fedi. Leszegett fejjel ballagok, s ha így közelebb a városhoz el is haladnak mellettem az úton, én magam egyáltalán nem nézek fel, s amazok sem képesek látni az arcom. Nem akarom, hogy bárki észrevegyen, nem akarok kommunikálni az öreg gyógyfüvesen kívül senkivel, s nem akarok elveszni egy tekintetben sem. Kissé zaklatottnak érzem magam. Tényleg csak a hiányzó növény hozott erre? Vagy valami más is ösztönzött? Nem akarom tudni. Nem akarok semmit sem tudni, csak azt, hogy nekem nincs itt helyem, így minél előbb szabadulnom kell innen...
Már majdnem elérem a kapukat, én naiv még fel is lélegzek egy pillanatra, ám ekkor valaki belém ütközik. Én nem szólok először semmit, úgy teszek, mintha mi sem történt volna, sőt, még inkább próbálom takarni az arcom. Nem is állok meg, lépkedek tovább, ám ekkor megpillantom a fegyveres alakokat, akik ha jól rakom össze a képeket, ezt a hölgyet üldözik. Hölgyet...
- Menj innét! - sziszegem fogaim közül rettentő akcentussal emberi nyelven, s ellépek tőle, mintha csak ki akarnám kerülni őt. Nem akarok ebbe belefolyni, csak egy ártatlan kereskedő vagyok, semmi több, s jó lenne, ha ebbe senki sem látna többet.
- Tűnj innét, nem hallod? - fordítom oldalra a fejem, s zúgom újra a lány felé, miközben égető méregzöld szemem összetalálkozik az övével. Ám késő. A fegyveresek utolérték. Remek... Egyszer adom a fejem arra, hogy kimozduljak, akkor is ez történik. S miért? Egy ostoba emberlány miatt.  Egy lány miatt... Azonban a katonák szavai meglepnek. Sőt, magamban hangosan fel is röhögök. Engem féltenek ettől az ártatlan teremtéstől, kinek szemeiben messzi kristálybarlangok csillogását lehet felfedezni? Ki hangjával akár háborúkat söpörhetne el? Kérdően pillantok felé, persze még mindig úgy, hogy csak ő láthassa félig-meddig az arcvonásaim.
- Én nem akarok bajt! - szólalok fel hangosan a fegyveresek felé, s a mozdulataikból ítélve már engednének is tovább engem. Kicsit megkönnyebbülök, ám mikor épp lépnék egyet előre, a Sors kegyetlenül szól közbe. Egy nagy fuvallat hatására a csuklya leszáll a fejemről, ezzel megmutatva arcom teljes valóját. Szinte azonnal visszahúzom, ám hallom, ahogy összesúgnak, s kételkedve pillantanak felém.
- Te, ez nem az a fickó, aki... - be sem fejezik a mondatot, hiszen a könyörtelen felismerés beléjük fojtja a szavakat. Én lassan emelem felfelé a kezeim, jelezve, hogy nem akarok bajt, megadom magam, ám ekkor hallom csak meg a nyáltól fröcsögő üvöltést.
- Tegye le a kezét! Nem hallja?! TEGYE LE! - először nem értem, hogy mi ez az egész, egy pillanatra hátrafordítom a fejem a lány felé, hátha ő csinál valamit, de nem. Ezek most tőlem tartanak.
- Én csak... - még a mondatot sem tudom befejezni, az egyik rettentően amatőr katona elsüti a fegyvert, mely vállon talán. Erősen hátralökődöm, talán még a szökevényt is fellököm, s gondterhesen kapok a seb után. A fegyverek még mindig ránk szegezve, s bár az idősebbik megdorgálja az ügyetlent, mégis... Itt tartunk? Ilyen világban kell élnünk, ahol a betolakodók csak úgy büntetlenül lövöldözhetnek az ocantisokra? Azokra, akiké ez az átkozott bolygó?! Nem! Ezt nem hagyhatom...
Esetlenül rogyok térdre, véráztatta tenyerem pedig lágyan simul a földbe. Pár pillanatig csak előredöntött fejjel pislogok magam elé, mintha épp testem felmondaná a szolgálatot, mikor váratlanul enyhén megremeg a föld. Értetlenül pillantanak maguk köré a katonák, ekkor viszont hirtelen vastag inda tör ki a föld mélyéről, s kikapja a kezükből a fegyvereket. Messze hajítja őket gazdájuktól, majd mindkettőt körbefonják, s több méterre dobják a két férfit.
- Kapaszkodj... - ragadom meg váratlanul a lányt, s ha nem ellenkezik, akkor közelebb húzom magamhoz, köpenyem védelmébe helyezem őt, hogy arcát teljes egészében eltakarhassam. Ezután újra megremeg a föld, mi pedig gyorsabb tempóban kezdünk süllyedni a mélybe, ahol mint valami életre kelt csápos szörnyeteg, úgy törik előttünk az utat az indák, mi pedig egyre hevesebb tempóban süvítünk utánuk. Többször felszisszenek, hiszen hiába vagyok ocantis, az emberi fegyverek újak a szervezetemnek, s ez épp olyan mélyen fúródott be a bőröm alá, hogy onnan nagyobb mennyiségű vérpatakocska szökjön kifelé. Kénytelen vagyok megállni, hiszen az erőm hirtelen annyira megcsappant, hogy megszédülök. A kontrollt pedig nem szabad elvesztenem, hiszen akkor mindketten megfulladunk idelent... Így egy váratlan pillanatban a hölgy egy erős lökést érezhet magán, mire pár méter magasságban kirepül a föld alól. Én is jövök utána, ám én félúton megakadok, így deréktől felfelé lógok ki tehetetlenül az avarból. Szúrós pillantást vetek a lány felé, ám ő még a kisebbik baj...
- Ott vannak! - bár elértünk egy erdősebb részre, ezek a szerencsétlenek úgy látszik, hogy tisztában vannak vele, hogy megsebesültem, így nem jutunk annyira messze. Hogy mi lesz most? Fogalmam sincs... Tekintetem az idegenébe vájom, s ekkor pillantok meg valamit. Valamit, mely ott lapul a gyöngyházfényű íriszek mélyén, valamit, mely mintha egyre csak engem szólongatna...

[You must be registered and logged in to see this link.]

avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
45
Képességpontok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #4•• TémanyitásTárgy: Re: A városba vezető út   Csüt. Feb. 01, 2018 9:05 am

Arhkax & Keeley
"Commit thy work to God."*
[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]
A csuklyás alak, akinek neki mentem nem hogy nem volt segítőkész; de egyenesen ellenszenvesen viselkedett. Borzalmasan furcsa akcentussal, ám emberi nyelven szólalt meg... én pedig döbbenten pislogtam rá, mint aki rosszul hall. ~Nem, ez nem lehet! Ilyen nincs!~ Ilyen peches is csak én lehetek. A férfi ellépve tőlem igyekszik a dolgára ám már nyakig belekeveredett a dologba, ha tetszik neki hanem... szemtanú lett belőle. Ismét rám szól gorombán és ezúttal a szürkészöld, világítónak ható tekintete összetalálkozik az én [You must be registered and logged in to see this link.] lélektükreimmel, mely érzelmektől háborok akár a tenger vize vihar idején. Ez pedig lefoglal annyira, hogy menekülés helyett túl sokáig időzöm egy helyben és utolérnek üldözőim. ~Fenébe!~ Szitkozódom magamban, de mindez már nem segít.

Látszólag a katonák nem akarnak lelőni, de nagyon is tisztában vagyok azzal hogy ha szép szóval nem bírnak rá távozzam velük, előbb-utóbb erőszakkal fognak visszavinni magukkal. Ahhoz túl értékes portéka vagyok jelenleg, hogy veszni hagyjanak... Nekem viszont eszemben sem volt visszatérni velük a telepre, hogy aztán bezárva tartsanak rabláncon mint valami egzotikus vadállatot... vagy rosszabb. Nem. Megrázom a fejem, így próbálva elhessegetni a fejembe tóduló rémképeket mindarról, hogy mi történhet azzal akire rákényszerítik az akaratukat. Naivitásomat mutatja, hogy mindenféle idealizált dolog jut eszembe még így is azzal kapcsolatban, hogy vajon a köz javára bocsátott préda válna-e belőlem vagy csak egyvalaki kényszerítene rabszolgaságra. És én inkább szabadon szeretnék meghalni, mint ágyban párnák közt valami kalitkába zárva.

Bár leginkább azt preferálnám, ha innen meg tudnék lépni valahogy és volna harmadik opcióm a menekülésre. A felszólításra haragossá válik a tekintetem, ahogy a katonáknak visszafeleselek.
- Nem megyek vissza! Belőlem nem csináltok erőszakkal két lábon járó inkubátort! - Nem, a méhem, a testem nem eladó! Hisz másom sincs ezen a világon már ami az enyém... mindenem, minden szerettem oda lett és ez ellen nem tehetek semmit sem. És mielőtt félreértenéd, nem vagyok már szűz lány. Voltak kapcsolataim, szerelmeim, bukdácsolásaim a múltban. Viszont képtelen volnék valakihez közeledni úgy, olyan értelemben ha nincsenek érzelmek, ha nem szeretem az illetőt azt hiszem. Az ilyesmi pedig nem kikényszeríthető valakiből, ezt igazán tudhatná a Consilium is. Sem az, hogy valaki gyereket vállaljon. Arra vágyni kell, akarni azt az apró, törékeny kis életet... de én még túl fiatal vagyok a családalapításhoz úgy érzem.

- Tegye le a kezét! Nem hallja?! TEGYE LE! - Kiabálják egyre. Tudom, hogy elszúrtam... most kellett volna elfutnom míg a férfivel foglalkoznak... de valljuk be, az nem én volnék. A férfi miattam csöppent bele ebbe az egészbe, nem hagyhatom magára. Nem lehetek ennyire kegyetlen vele. Igazából nem is tudnék olyan szívtelen lenni, hogy magára hagyjam és gyáván elmeneküljek. Pedig még mindig meglóghatnék, érzem. Talán néhány golyót kapnék, de volna esélyem hiszen az erdő széle csupán néhány méterre van tőlünk... ~Lassan hátrálásba kezdhetnék a férfi takarásában, apró lépésekkel az erdő felé. Csak semmi hirtelen mozdulat, nem akarom szitává lyuggattatni magam.~ Persze az ifjabbik katona nem bír magával és elsüti a fegyverét, ami el is találja az ocantiszt... és engem is. A férfi vállán áthaladó golyó az arcomat súrolja, érzem ahogy égő fájdalom önti el a jobb oldalát és felkiáltok fájdalmamban, miközben a férfi megtántorodva zuhan rám, engem is ledöntve a lábamról.

Térdre rogy, miközben én lassan feltápászkodom ám még nem állok fel. Az én hibámból lőtték meg, tudnom kell hogy mi van vele. Kezem bizonytalanul, lassan simít végig a hátának azon felén ami nem sérült meg.
- Jól vagy? - Kérdem, hangom aggodalomtól remeg. Talán nem érti - fogalmam sincsen mennyit ért meg a beszédünkből -, de a hangsúlyokkal tudok operálni, abból remélhetőleg kiérzheti aggódom érte és a hogyléte érdekel. Az, hogy lehajtja a fejét nem jelent semmi jót, félek tőle mindjárt elájul. - Ezt mégis mi a fenéért kellett?! ESZETEKNÉL VAGYTOK?! - Igen, én kiabálok velük. Kiabálok, miközben a szinte már ájult férfit magamhoz ölelem. Kiabálok, mert megérdemlik a letolást azért amit tettek. Jó, hogy nem lőtték le. ~Hiszen fegyvertelen az Istenért!~ Idióta. Barom. Állatok. Nem emberek az ilyenek... szégyen a fajtámra.

Aztán megremeg a föld. Először csak enyhén, aztán ahogy megnyílik egyre erősödik, míg vastag indák nem törnek a mélyből elő. Én pedig döbbenten nyíltom el a számat a látványra. ~Hát igazak a híresztelések és pletykák!~ Még sosem láttam a tulajdon szememmel, hogy milyen is lehet a képességük használat közben. Mindig csak ábrándoztam róla, kissé olyannak képzeltem mint az Avatárban hiszen ott is négy elem volt amit használtak az idomárok... De ez ezerszer lenyűgözőbb annál, még akkor is ha bordózni kezd a hátam a félelemtől. Mert a látvány, ahogy a fegyvereket pillanatok alatt elszedi a katonáktól és messzire hajítja őket - majd a katonákat is - valóban rémisztőnek hat. ~Mi mindent képes még művelni ezekkel az indákkal?!~ Merül fel bennem, ám ekkor újra megszólal az idegen. Én pedig gondolkodás nélkül teszem amit mond és szorosan hozzá bújva a derekába kapaszkodom ügyelve, hogy ne a sérült vállához bújjak.

Inkább lehúnyom a szemem, hogy ne is lássam mi történik körülöttünk. A férfi illatára fókuszálok - ami meglepően kellemes -, hogy ne kezdjek el egyből pánikolni ahogy megremeg a talpunk alatt ismét a föld majd el is nyel minket. Egy ijedt sikkantás azért elhagyja a torkomat és érezheti, hogy szorosabban kapaszkdom belé mint korábban. Sebesen haladunk egészen addig, míg meg nem állunk hirtelen. Érzem, hogy megszédül és most én vagyok, aki a másik támasza igyekszik lenni, hogy belém kapaszkodhasson.
- Jól vagy? - Kérdezem, ám válasz helyett nemes egyszerűséggel kilök a felszínre. Értetlenül nézek a lyukra, miközben lassan feltápászkodom. A férfi is megjelenik hamarosan, ám úgy tűnik mintha beszorult volna félúton. S ha mindez nem volna elég, megjelennek a távolban a katonák is. Ijedten nézek rájuk, majd odarohanok az ocantiszhoz és a kezét elkapva ráncigálni kezdem kifelé remélve ez segít rajta.

Tekintetem megacélozom, ahogy letörölve a könnyeimet immáron két kézzel ragadom meg azt a kezét - azt amelyik nem sérült meg - és erőteljesebb rántásokkal próbálom kiszabadítani a föld alól.
- Nem-hagy-lak-itt! - Nyögöm apránként szuszogva, miközben a lábamat megvetve lassanként húzom ki őt a mélyből. A férfiből egyre több része látszik meg, ahogy emelkedik ki a felszínre. Az utolsó rántással szó szerint magamra rántom, egy pillanatig eláll a lélegzetem ahogyan megérzem a teljes testsúlyát magamon és szinte összeérr az orrunk. Aztán megpróbálom lelökni magamról óvatosan, hiszen a sérült vállát nem bolygatnám feleslegesen. - Szá-hálj le-he rólam! Agyon nyomsz! - Nyöszörgöm, majd amint leszállt rólam felpattanok. - Nincs időnk heverészni, mennünk kell! Be az erdőbe! Fel tudsz állni? - Kérdezem és kezét megragadva elkezdem sietve rángatni befelé a sűrű, buja növényzet közé. Ott remélhetőleg eltűnhetünk a katonák szeme elől végleg.

[You must be registered and logged in to see this link.]


* 'Kommit tháj vörk tu Gád.' ~Bízd a munkát Istenre

//Ha valami nem okés visíts PMben és javítom!

_________________
[You must be registered and logged in to see this image.]
YOU'RE MY VENOMOUS POISON
Look into my eyes, you will see what you mean to me. Search your heart, search your soul and when you find me there, you'll search no more. Don't tell me it's not worth tryin' for. You can't tell me it's not worth dyin' for. You know it's true. Everything I do, I do it for you.

avatar


Törvényen kívüli

Karakterlap :
Titulus :
Miss Stockholm Syndrome
Tartózkodási hely :
Ocan
Mentális erõ :
41
Képességpontok :
11

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #5•• TémanyitásTárgy: Re: A városba vezető út   Vas. Feb. 04, 2018 12:35 pm

Keeley & Arhkax
"Ki tudhat többet a szörnyetegről, mint egy másik szörnyeteg?"

[You must be registered and logged in to see this image.]
Két lábon járó inkubátor? A hölgy szavai vészjósló és borús ekhóként szállnak a fejemben, s talán valami régi elfeledett ösztön azt súgja, hogy tényleg segítenem kell. Meg kell mentenem a bajba jutott királylányt, hogy aztán feleségül vehessem. Kár, hogy a tündérmesék mindig kiszínezik a rideg valóságot... Nem vagyok egy herceg fehér lovon, sőt, inkább én magam vagyok a sárkány és a magasba nyúló, ajtók nélküli torony egyszerre. Ugyanakkor hiába van annyi józan eszem, hogy kivonjam magam mindenből s ne menjek ocantisok közé, a Sors mégis kegyetlen játékot űz velem, hiszen bizonyos időközönként próba elé állít. Amit általában elbukok...
Az égető fájdalom keresztül hasítja a vállam, s mikor a lány megérint, én csak dühösen húzódom el tőle. Nem akarok vele semmilyen kapcsolatot létesíteni, így érezhetően próbálom kerülni a szemkontaktust is, bár ez nem annyira egyszerű. A fejem megrázom a kérdésre, s meglepődve tapasztalom a dühös hangszínt. Komolyan mondom, hirtelen azt hiszem, hogy nekem szánja őket mert a megszokás nagy úr, ám pár pillanat múlva azért felfogom, hogy engem próbál védelmezni. S ezt nem csupán varázslatként szálló bársonyos hangjával teszi, hanem tettekkel is. Mikor magához ölel, a lélegzetem elakad. Nem csupán elakad, de a szívem akkorát dobban a mellkasomban, hogy még az ősi és elfeledett sámándobok hangja ehhez képest semmi! A királylány... Talán ez ad erőt ahhoz, hogy eltűnjünk innen. Egy ideig ugyan elegendő, ám fogyatkozik vészesen, ezért is tartunk most ott, hogy míg a hölgyet sikerült a felszínre löknöm, addig én félig beragadtam. A vállam közben erősen szúr, s mikor megint kezdene elhatalmasodni rajtam a fájdalom, váratlanul megragadja a kezem...
A tekintetünk összetalálkozik, s mintha csak egy láthatatlan csatorna keletkezne köztünk, úgy zúg felém azon vészesen a hölgyből áradó erő, mely cselekvésre ösztönöz. Így nagy erőt veszek magamon, s próbálom én is lökni magam felfelé a földből. Az elején még úgy tűnik, hogy ez nem igazán sikerül, ám egy ponton meglazul a talaj, s az alant kúszó indák segítségével én is kiszabadulok. S mintha a Sors megint csak integetne hátulról, úgy terülök el teljes egészében a hölgyeményen. Két kezem a feje mellett pihen, én pedig képtelen vagyok megmozdulni. Szinte levegő is alig szökik ki a tüdőmből, ám nem a fájdalomtól... Kevésbé sem. Az igéző tengeri íriszek mélyét fürkészem, próbálom felfedezni az ott lapuló világok rejtelmeit vagy egyszerűen dobd félre ezt a nyáltól csöpögő szépfiút, és engedj oda engem is, hadd végezzem a dolgom! Egyre csak bámulom őt nagy kerek szemeimmel, mit sem törődve a külvilággal, szinte végig mozdulatlanul. Csak akkor eszmélek fel, mikor meghallom újra a hangját, s észbe kapva én is rásegítek, hogy leguruljak róla. Erőt veszek magamon, feltápászkodok, kicsit kiroppantom a nyakam, rápillantok a lőtt sebre, ami ugyan vérzik, de szerencsére a látottak alapján túlélem a sérülést. Megindulok hát a lány után, azonban talán öt lépés után megtorpanok. Mikor is volt utoljára, hogy úgy történtek a dolgok, ahogy azt terveztem...?
A katonák hangja élesen hasít a fülembe, s mellettem egy újabb golyó száguld el, remélhetőleg a kisasszony is félrehúzódik egy fa mögé, hiszen fegyvertelen. Én viszont... Kezdek rettentően ideges lenni. Bele kényszerítenek egy ilyen helyzetbe ezek a gusztustalan emberek, és a saját hazámban, a saját bolygómon nekem kell menekülnöm a betolakodók elől? Nekem?! Ennek most kell véget vetni. Pontot tenni az egész végére...
- Maradj hátul. - adom ki a parancsot a lánynak, ellentmondást nem tűrő, hideg és szigorú ábrázattal. Ez persze nem neki szól, inkább a világ elleni haragom felgyülemlett arcjátéka ez. Amikor megfordulok, kezem természetesen lent tartom, mert ezek az ostobák valamiért azt hiszik, hogy olyan vagyok, mint egy mágus az ő világból, aki csak karlendítéssel képes varázsolni. Hát, nagyon nem...
- Ne mozduljon, vagy lövünk! Maga fent van az ocintisi polgárok kitiltó listáján, már régóta keresik! Velünk kell jönnie! Ismétlem, adja meg magát, s jöjjön velünk! Maga pedig ott hátul, ne is próbáljon meg elfutni, mert... - a szó azonban itt megakad. Az idősebbik katona elkerekedett szemekkel, szinte meglepődve pislog felénk, a fiatalabbik meg felé, hiszen nem tudja, mi történt. Még a vállát is megrázza egy "jól vagy, haver?" kijelentéssel, ám semmi. Csupán akkor kezdhet körvonalazódni valami, mikor a férfi füléből vér kezd folyni. Ezt követően talán pár másodperc múlva megrázkódik erősen, szokatlan csonttörés hangja zúg el felőle, majd hirtelen pengeéles indák törnek elő a szájából, kitépve fogait s nyelvét, melyek kígyóként cikáznak át a közben elszaladni vágyó másik féreg felé, kinek eltörvén a gerincét betörnek hátába, onnan pedig szívén át másznak ki mellkasán át. Vér s belsőségek mindenhol, én pedig... Jól érzem magam. Felszabadultam? Újra élőnek? Hatalmasnak? Lassan fordítom a fejem hátra a hölgy felé, s ha esetleg megrettent volna, s el akarna futni... Úgy sajnos a lábai nem engednék, hiszen megragadnám őket az indákkal. A csuklyát a fejemre húzom, lassan megfordulok, s furcsa, sejtelmes mosollyal kezdek kimérten lépkedni felé. Az adrenalintól szinte nem is érzem a fájdalmat, csupán néha jut el a ködösülő tudatomig, hogy valami nincs rendjén. Mikor elé érek, lassan hajolok felé, s ha esetleg kapálózna, úgy mindkét kezét megragadom, s erősen megszorítom. Bárhogy is legyen, ajkam váratlanul rásimul az övére. Nem erősen, inkább gyengéden, őrülten kiélvezve a közelséget, mely hamarosan még közelebbi lesz, előtte viszont...
- LÉPJEN HÁTRÉBB A NŐTŐL! - ezt nem hiszem el. Valami furcsa szerkezet segítségével, ami felerősíti a hangot, már a távolból szólal fel a katonák hangja. Én engedelmesen ellépek egyet oldalra, s mikor odaérnek, megint csak leeresztett kézzel állok.
- Le van tartóztatva! Velünk kell jönnie! - ezek kezdenek egyre többen lenni, s az én erőm is véges. Nem fogok tudni egy egész hadsereget megölni vérző karral. Így hát... Más megoldás kell.
Szinte a másodperc töredéke alatt lépek a lány mögé. Egyik kezemmel megragadom az övét, azt hátrahúzom a derekához, másikkal pedig teljes egészében ráfonok a nyakára úgy, hogy alkarom pont álla alá csússzon.
- Ha nem engedtek, megölöm. - csupán ennyit mondok. Nem vagyok izgatott, nem toporgok, nem zihálom a levegőt. Olyan nyugodt vagyok, mint még soha...
- Lépjetek hátrébb, forduljatok meg. - kicsit nehezen lehet érteni szavaimat az akcentusom miatt, de láthatóan egy kis hezitálás után végül mindenki hátat fordít nekem. S most kéne eltűnnöm. El kellene nyelnie a földnek örökre, hogy végleg magam mögött hagyjam az egész ostoba játékot. Így is történik, ám akad egy kis bökkenő is... A lányt szorosan magamhoz húzom, ha akarja, ha nem, s pillanatokon belül már ő is száguld le velem a föld alá, onnan pedig tovább alant a mélységes sötétségben. Nem engedem, hogy elmenjen, történjék bármi. Ő most már... Az enyém...
[You must be registered and logged in to see this link.]

avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
45
Képességpontok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #6•• TémanyitásTárgy: Re: A városba vezető út   Hétf. Feb. 05, 2018 8:58 am

Arhkax & Keeley
"Commit thy work to God."
[You must be registered and logged in to see this link.]

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem hiszem el, hogy meglőtték a férfit. Hiszen semmit sem csinált, sőt. Együtt működőnek mutatkozott, próbált kimaradni az egészből. Kissé bűntudatom is kezd lenni amiatt, ami vele történik és talán ezért sem hagyom magára. Holott el kéne futnom, amíg még megtehetem. Hiába próbálok gyöngéd lenni vagy érek a másik vállához, mégis az ocantisz sértetten húzódik el tőlem és láthatóan kerüli a szemkontaktust is. ~Nagyszerű!~ Gondolom elkeseredetten, hiszen nem akartam magamra haragítani sem ártani neki. Egyáltalán nem nyugtat meg a fejrázása. ~Vajon komoly fájdalmai lehetnek?~ Nincs nálam gyógyszer - macerás lett volna lenyúlni ha nem lehetetlen - így fájdalomcsillapítót se tudok adni neki. Csak reménykedni tudok, hogy nekik van rá valamiféle teájuk, kencéjük... akármilyük és jobban lesz, ha már leráztuk az üldözőimet... most már üldözőinket és az övéihez eljutottunk.

A katonák a kiabálásomra zavarba jönnek, elég komikus és groteszk ez az egész jelent, ahogy magamhoz ölelem a sérült ocantiszt miközben kiabálok velük, mintha csak az édesanyjuk lennék aki épp letolja őket amiért rossz fát tettek a tűzre. Aztán az események felgyorsulnak, magához szorít miközben a földbe süllyedünk szó szerint... és mire kettőt pislogok már ismét a föld felett találom magam. Hátra nézek, hogy ő merre marad és úgy tűnik ismét csak segítségre szorul. Próbálom úgy megragadni a nem sérült kezénél fogva, hogy a legkevéséb fájjon neki ám tisztában vagyok vele, hogy a testfelépítése miatt ez sem lesz számára fájdalommentes. Még dolgozik bennem az ijedtség okozta adrenalin, így képes vagyok kirángatni a föld fogságából a férfit apránként.

A szemeibe nézek, miközben tekintetünk összekapcsolódik szavakkal is próbálom a tudtára adni nem hagyom magára, bár nem tudom tényleg érti-e minden szavamat vagy csak minden másodikat. ~Egyáltalán hogy tanult meg emberi nyelven? Kitől?~ Efféle kérdések fogalmazódnak meg bennem, miközben sikerül kiráncigálnom. Ahogy kis híján agyon nyom, ajkaim elnyílnak az éltető levegő után szomjazva és tekintetem egy pillanatra elveszik az övében, a miértekre próbálok választ találni. Hiszen hol segít, hol pedig durván elutasít. Nem tudok kiigazodni rajta. ~Talán ilyen az ocantiszok természete.~ Morfondírozok magamban, de fogytán a levegőm. A fejem mellett lévő, meg nem sérült bal kezét és a mellkasát lököm meg jelezve, hogy örülnék ha lekászálódna rólam végre.

Nagy kortyokban nyelem a levegőt, amikor végre legördül rólam; aztán feltápászkodva az erdő felé veszem az irányt sietősen. A katonák hangja egyre erősödik és bár bevetem magam a fák közé, nem sokon múlik hogy engem is eltaláljanak. Kedvem támad visszakiabálni nekik és megint kiosztani őket ~Valaki még komolyabban megsérülhet, ha így folytatják!~ fortyogok a felszín alatt mégsem teszem meg, mert úgy rájönnének hol vagyok a rengetegben. Szívem hevesen ver, érzem az adrenalint száguldozni az ereimben. Néha bátortalanul kilesek a fa törzsének takarásából, tekintetem az ocantiszt keresi. ~Miért nem jön már?!~ Nem értem mire vár, miért torpant meg. Nem kéne leállnia velük, hisz megsérült és gyönge jelenleg. A hangja, mellyel maradásra bír ellentmondást nem tűrő és baljóslatú. ~Vajon mire készülhet?!~ Nagyon remélem, hogy nem valami ostobaságra amiből majd nekem kell újfent kimentenem.

- Ne mozduljon, vagy lövünk! Maga fent van az ocintisi polgárok kitiltó listáján, már régóta keresik! Velünk kell jönnie! Ismétlem, adja meg magát, s jöjjön velünk! Maga pedig ott hátul, ne is próbáljon meg elfutni, mert... - Az idősebbik katona ismét beszélni kezd, ám csak hamar elakad a mondandója. Kíváncsian lesek ki a fák közül, de bár ne tettem volna. A szemem láttára válnak a férfiak az indák áldozatává, amik darabokra szaggatják őket... belülről. Rémület lesz úrrá rajtam és visszafordulok, hátamat a fa törzsének döntve miközben keserve zokogás kezdi rázni a testemet, miközben a számra tapasztom a kezemet. Ez. Ez. Túl. Sok. Egészen eddig nem gyűrt maga alá a dolog, de most hogy a tulajdon szememmel láttam ahogy meggyilkolt két embert valami elpattan bennem és az érzelmek gát nélkül öntenek el. El kellene futnom, de a lábaim nem mozdulnak. Sokszor mondják azt, hogy valaki lefagy a félelemtől... nos én most megtapasztalhattam, hogy a valóságban milyen is ez a bénító érzés.

Tehetetlenség. Gyűlölöm ezt az érzést, most mégsem vagyok képes másként érezni. Cseberből vederbe estem, fogalmam sincsen mi is lesz most velem. A telep, ahonnan megszöktem kezd egyre szimpatikusabbá válni - minden hibájával együtt - és azon kapom magam, hogy visszavágyom a Consilium gyűlölt orwelli rendszerébe. ~Bárhová, csak el innen!~ De ez nem kívánság műsor és mire összeszedném magam annyira, hogy futni kezdjek már oda is ért hozzám a férfi. Túlságosan elvesztem a saját gondolataim, a látottak miatt érzett érzelemkavalkádban és immáron nincs menekvés számomra. Amikor odaér hozzám, a fején már a csuklya ismét ott van arcát takarva. Megborzongok a közelségétől és kapálózdni kezdek ostobán a szabadulás reményében; de kezeimet megragadva a fejem mellé szorítja a fa törzséhez durván, hogy aztán meglepjen egy nagyon is édes és gyöngéd csókkal.

Döbbenten pislogok nagyokat - a szememben lévő könnyektől amúgy is alig látok -, erre egyáltalán nem számítottam. Talán ezért is van az, hogy a szám hatalmas O-betűt formázva nyílik el a meglepődéstől és könnyedén birtokba veheti ajkaimat. Mozdulni sem merek, holott talán készségesen viszonoznám a csókját más körülmények között. Hiába hunyom le a szemem, az most nem segít. A fejemben egyre csak az a két halott katona látványa jár és hogy talán én leszek a következő áldozata, ha felmérgesítem magamra a férfit. Fogalmam sincsen, hogy mit tervez velem vagy meddig kell elmenjek a szabadulásomért cserébe. Viszont a csókja émelyítően édes és kellően elandalít annyira, hogy lassan feloldódjam benne és megnyugodjak tőle. Apránként elfelejteti velem, hogy mi történt vagy épp hol vagyok... a külvilág megszűnik körülöttünk és mindenhol csakis őt érzem. Az ellenkezést már rég feladtam, ez az érzékeimre mért alattomos támadás megtette a hatását és lassan kocsonyává váló lábakkal fogadok tőle mindent, amit ad.

Hogy aztán a katonák hangja zavarja meg az egészet és rántson vissza a realitás talajára. Kihangosítón harsog egyikük, mire meglepő módon megadja magát látszólag az ocantisz. Nem értem a férfit, számomra logikátlan amit művel. Az újabb felszólításra azonban hirtelen terem mögöttem és egyik kezemet fájdalmas szögben rántja hátra a hátam mögé. ~Mi a franc?!~ Felkiáltok meglepődésemben, mire megérzem a másik kezét a torkomra fonódni. Szabad kezem azonnal odakap, igyekezve lefejteni a kezét a nyakamról. A hangját hallva elönt újra a pánik.
- Ne, kérlek! - Könyörgöm, de hasztalan. A férfi eltökélt és nyugodt hangja kétséget sem hagy számomra effelől, hogy ha nem engednek utunkra végezni fog velem... épp úgy mint a katonákkal korábban. Lehunyom a szemem és csak némán pityergek várva az elkerülhetetlen véget. Így persze lemaradok róla, hogy némi hezzitálás után eleget tesznek a felszólításának a katonák és látványosan hátat fordítanak a párosunknak. Én már csak azt érzem meg, ahogy szorosan magához húz az ocantisz, majd pedig elnyel minket megint a föld. Ijedt sikkanást hallatok, aztán pedig lélegzet visszafolytva kapaszkodom a férfi derekamat ölelő karjába. ~Csak el ne engedjen~

[You must be registered and logged in to see this link.]


//Ha valami nem okés visíts PMben és javítom!

_________________
[You must be registered and logged in to see this image.]
YOU'RE MY VENOMOUS POISON
Look into my eyes, you will see what you mean to me. Search your heart, search your soul and when you find me there, you'll search no more. Don't tell me it's not worth tryin' for. You can't tell me it's not worth dyin' for. You know it's true. Everything I do, I do it for you.

avatar


Törvényen kívüli

Karakterlap :
Titulus :
Miss Stockholm Syndrome
Tartózkodási hely :
Ocan
Mentális erõ :
41
Képességpontok :
11

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #7•• TémanyitásTárgy: Re: A városba vezető út   Szomb. Feb. 10, 2018 8:41 pm

Keeley & Arhkax
"Titok, hogy ki vagy. Rejtély, hogy ki voltál. Az életed múlik azon, hogy ki leszel..."

[You must be registered and logged in to see this image.]
Az ellentétes érzelmek kaotikus állapotot szülnek a fejemben, hiszen az izgalommal vegyített teljes hidegség és kiábrándultság őrült paradoxonja eléggé megkavar odabent. Közömbösség sújtja a katonák emlékét, hiszen ha arra gondolok, hogy egy újabb életet ontottam ki, valójában semmit sem érzek. Nincs bennem bűntudat, sem sajnálat, sem félelem, ami a következményekből fakadna. Most minden ilyesmi kiürül. Helyette az izgalmaktól terhes mélyről jövő érzelmek uralkodnak, amiket teljes egészében ez a hölgy hoz ki belőlem. Amint karjaim közé fonom őt, megérzem édes illatát, bőrének lágy érintését, hajszálainak kellemes csiklandozását, ajkainak ártatlanságát... Olyan köd telepedik elmémre, mely elnyom minden mást, s utat enged annak a valaminek, ami eddig csendben szunnyadt. Nekem...
A föld alvilági kapuként nyílik meg, s úgy nyel el minket, mintha onnan nem lenne visszaút. Ez idáig, míg menekültünk a két senkiházi katona elől, nyugodt volt odalent. A föld lágyan siklott körülöttünk, s az indák védelmezően nyitották meg előttünk az utat. Ám most valami megváltozott. Gyökerek súrlódnak el szorosan mellettünk, kövek ütköznek belénk, s néha vészesen közel kerülnek a pengeéles indák, melyek könnyedén megvághatják a karjaimban szorosan tartott lányt is. Az erőm megint kezd merülni, s ahogy egyre hevesebben kapkodom a levegőt, egyre szűkebb lesz a hely odalent, ahogy haladunk előre. Sőt, mi több, nyomasztóan fülledt és szűkös, olyannyira, hogy egy pillanatban hirtelen betemet minket a föld. Talán egy másodpercet ölel át az egész a ki tudja milyen régóta tartó utunk során. Kicsit elvesztettem az időérzékem, ám mikor megérzem a számban a föld kesernyés ízét, újra magamhoz térek, s hirtelen a felszínen kötünk ki, ahol ellököm őt magamtól. Egy fatenger pislog felénk szótlanul a félhomályban. Beesteledett...
Ha megpróbálna elfutni a hölgy, nem engedném. Újra indák ragadnák meg őt, vagy éppen a lába a földbe süppedne, vad mocsárként elnyelve őt. Miért hoztam őt egyáltalán magammal? Könnyedén elszökhettem volna, hiszen úgysem találnának meg. Messze élek, egyedül, s az éves városlátogatásaim számát szinte egy kezemen meg tudom számolni. Mégis, emlékeznek rám... Hogy ismerhetik egyáltalán fel az arcom? Főleg az emberek? Gyűlölöm az embereket. Pillantok a lány felé szigorú tekintettel, ám még nem szólalok meg, s hamar el is kapom a szemem róla. Ő is ember. S annyira más, mint mi... Lehet, hogy külsőleg hasonlít az ocantis nőkre, de belsőleg egyáltalán. Ahogy megadta magát nekem, az a kiszolgáltatottság, a küzdelem teljes hiánya... Váratlanul újra felé fordítom a fejem, s szúrós kígyótekintetem innentől nem veszem le róla. Lassan megindulok hát felé. Arcom sápadt, s a méregben úszó íriszeim mélyén különösen csillan vissza az Ocan bolygó holdjának bágyadt tükre. Talpam alatt vészjóslóan zörren meg az avar, majd halkul el újra, mikor megállok előtte. Logikát aligha lehetne felfedezni a tetteimben, s már magam sem tudom, hogy közel akarok-e lenni hozzá, vagy inkább távol tőle. Közel, nagyon-nagyon közel, ott bent, mélyen legbelül! Vadul csillannak fel szemeim, mikor egy váratlan pillanatban megragadom a lány ruháját, s egy erős mozdulattal szaggatom azt le róla. Kapálózhat megint, üthet ahol bír, én mégis ellépek tőle újra úgy, hogy ne érjen el, de lábai még mindig ne engedjék őt mozogni. S csak figyelem. Figyelem őt hosszú percekig, minden apró kis részletet magaménak tudok, s ahogy egyre jobban telepedik ránk a sötétség, egyre inkább érzem, hogy az elmém annyira nehéz lesz, hogy szinte kiesnek másodpercek is talán. Váratlanul a fejemhez kapok, s halk szisszenést hallatva elfordulok, majd kitámasztom magam a térdemen. Széthasad a koponyám... Mire vársz megint? Tedd meg! Erőszakold meg! Majd öld meg! Majd erőszakold meg újra! Tedd meg! Tudom, hogy erre vársz azóta, mióta megérintett! Émelygés és szédülés fog el, egy pillanatra a testem meginog, ekkor pedig pár másodpercre a lány rabláncai is eltűnnek, így lehetősége lehet elfutni. Vagy legalábbis, próbálkozhat...
Bárhogy is legyen, ha sikerült elfutnia, ha nem, legyen bárhol, újra indák ragadják meg őt, melyek felkúsznak testén, teljes egészében lefogva őt, megszabadítva mozgásától. S mire feleszmél... Én már ott állok előtte. A köpeny ott hever mögöttem a földön, s én teljes, fedetlen valómban állok előtte. Valami azonban még megragadhatja a lány figyelmét. Egy tenyér nagyságú kő pihen a kezemben. Egy kő, mely szinte a másodperc töredéke alatt mozdul vészjóslóan nagy sebességgel az őzbarna tincsek felé, erős és szúró fájdalmat hagyva maga után. A világ pedig elsötétülhet a lány számára... Nem ütöttem akkorát, hogy maradandó sérülést okozzak, azonban ahhoz remélhetőleg elég nagyra sikerült, hogy elájuljon. S hogy mi történik ezután? Azt már csak az istenek tudhatják...
[You must be registered and logged in to see this link.]

avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
45
Képességpontok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #8•• TémanyitásTárgy: Re: A városba vezető út   Csüt. Feb. 15, 2018 5:59 pm

szabad játéktér

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Mentális erõ :
369
Képességpontok :
302

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #9•• TémanyitásTárgy: Re: A városba vezető út   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

A városba vezető út

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» A falu vezetőjének irodája
» A falu vezetőjének irodája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Ocan bolygó :: Az Ocan fõváros :: A mindenség kapuja-
^
ˇ