Mikor azt súgják a fülembe: nem éled túl a vihart, visszasúgom nekik mosolyogva: én vagyok a vihar!
Az alapok
Becenév: Niara Faj: ocantis Születési hely, idő: Ilmin, 2590 Kor: 36 év Csoport: Levegő Család: Meloren és Idhul második gyermeke. Nővére Naita és öccse Doran. Tartozkodási helyük ismeretlen, esetleg halottak. Családi állapot: Egyedülálló Szexuális beállítottság: Heteroszexuális Karakter arca: Eva Green
We've come too far to give up who we are
All ends with beginnings
Jellem
Az elmúlt közel két év során, amióta az embernek nevezett lények e bolygóra tették lábukat és beszennyezték azt, személyisége nagy változásokon ment keresztül. Az addig nyugodt, kiegyensúlyozott nőből, aki megbecsült tagja volt a közösségnek, mára csupán emlék maradt. Az egykor kedves, nyitott nő mára bizalmatlan lett nemcsak az emberekkel, de a saját népével szemben is. Ennek egyik oka, családja elvesztése és ebből fakadóan elméjének zavarodottsága. Megrögzötten hiszi azt, hogy az embereknek köze van ahhoz, hogy családja eltűnt és a mindhiába tett fáradozása, hogy kiderítse az igazságot eredménytelen volt. Nem enged magához közel senkit, elzárkózott a külvilágtól, holott legbelül tudja, ha változtatni akar a jelenlegi állapotokon, neki is változnia kell. Hogy mely irányba, az majd kiderül. Tán megsúgja a szél… Az embereket éppannyira megveti, mint az agressziót vagy a harcot, mely elgondolása szerint egyre nagyobb kereteket ölt, mióta népe erre a földre engedte az embert.
Elfeledettnek hitt hangokat súg a szél. Messziről jövő egykor ismerős hangok a múltból, régi képek nyúlványai lepik el elmém zavaros tengerét. Érzések, melyeket elfeledettnek hittem, pedig nem volt oly rég, mégis évek százait érzem elröpülni magam mellett a magányban, az önként vállalt száműztetésben, melynek sem célja, sem jövője. Mégis mily megnyugtató és kavargó, mint a szél keltette hullámok az Álmok tengerén.
A gyerekkoromat azt hiszem nevezhetjük idillinek. A szüleim féltő gondoskodással viseltettek irántam és testvéreim iránt. Természetesen megvoltak a magunk szurkálódásai, piszkálódásai gyerekkorban, de mindez csak szépíti az elmúlt emlékeket, melyek most mardossák lelkem és könnyeket csalnak szemembe. Anyám, Meloren gyógyító és én Tőle tanultam mindent. Kedvenc időtöltésem volt gyógynövényeket szedni az erdőben vagy az Illúziók szigetén, ahová néhanapján magával vitt. Elemem védelme alatt, nem okozott gondot az átkelés a szigetre, ahol ámulattal lestem a különleges növényeket. Feljegyzéseket és rajzokat készítettem róluk, mely növény mely része hasznosítható, milyen betegséget gyógyít, stb. Mára olyan növényekből is készítek főzetet, melytől anyám óvott, melyek nem a gyógyítást szolgálják…
Az emberek érkezése előbb érdeklődéssel teli izgalommal töltött el. Kíváncsi voltam rájuk, ahogyan sokan mások is közülünk. A családom többi tagja inkább bizalmatlanul viseltetett irántuk. Ebből apróbb nézeteltérések születtek a családban, melyet még kezelni tudtunk. Ahogy teltek a hetek érdektelenné váltak számunkra és mi visszatértünk a megszokott dolgos napjainkhoz, hiszen az egyezmény megszületett az emberek és az ocantisok közt. Az újdonság varázsa lassacskán elhalványult, mint a főzet hatása a fejemben, melynek helyére a mély fájdalom és sötétség telepedett.
Egy alkalommal, amikor hosszas gyógynövény beszerző utam végeztével hazatértem, nem találtam a családom. Ahogy telt az idő egyre nőtt az aggodalmam. A keresésükre irányuló erőfeszítéseim eredménytelenek voltak. Segélykiáltásim hiábavalóak. Nézeteiket tekintve, népem elkönyvelte - tán a béke fenntartása érdekében - hogy csatlakoztak az ellenállás tagjaihoz, ahogy többen is tették abban az időszakban. Nem akartam elfogadni, hogy a családom ezt tette volna, engem magamra hagyva. Másik megoldáson kattogtam, melynek hangot is adtam, miszerint az emberek keze van a dologban valami módon. Gyűlöletem napról napra nőtt, melynek folyamatosan hangot adtam, ezzel növelve kirekesztettségem. Mígnem egy nap elhagytam népem a magam bódult útjára indulva.
Ezt az eddig ismeretlen utat, az önsajnálat és az önpusztítás útját járom, melyből eljött az ideje kilépni és szembenézni azzal akivé váltam. Hogy a történetem hogyan folytatódik az csakis rajtam áll. Továbbra sem hiszek a fegyverek vagy a vér szavában.
Memento Mori
Információk Rólad, amiket meg mersz osztani (név, kor, multik stb.)
Drága Niara! Juj, már a nyitó idézettel megfogtál a neved alatt! Nagyon ütős! Engem ért a megtiszteltetés, hogy az oldalon üdvözöljelek, és nagyon örülök, hogy egy ilyen csodálatos nővel bővül az ocantisok szerény társadalma! Abszolút megértem az ellenérzéseid az emberekkel kapcsolatban, és a családod különös eltűnése... Mondhatnám, hogy megalapozatlanul vádolod érte a népemet, de mindketten tudjuk, hogy hazudnék. Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennünk, és csalódnod kellett a népedben is, de én hiszek az igazságban, és hiszek abban, hogy előbb vagy utóbb győzedelmeskedni fog. Erős, független karakternek tűnsz, akit nem söpörhet le a lábáról semmilyen szél: hiszen te magad vagy az! Legtöbbször szelíd és észrevétlen, éltető, de ha feldühítenek, a haragodat nem szabad lebecsülni... Pont ez teszi olyan különlegessé a szelet, és téged is. Hadd jegyezzem meg, milyen gyönyörűen írsz! Libabőrös lettem, ahogy elkezdtem olvasni az előtörténetedet. A stílusod igazán érzéki, lélekgyönyörködtető, és egy kissé szívszorító is. Borzasztóan sajnáltam Niarát, és bár megértem, hogy az ocantisok próbálják elkerülni a háborút, ezért kénytelenek a békére törekedni, mégsem igazságos, hogy senki sem nyújtott neked segítő kezet. Szívből kívánom, hogy az utad hozzon neked békét, és igazságot, vezessen bárhova is! Mindkettőre rászolgáltál, és hidd el, akadnak a bolygón olyanok, kiket hasonló célok vezérelnek, mint téged. Nem bűn az, ha megosztozol a válladat nyomó terhen. No, de nem is tartalak fel tovább, alig várom, hogy elkápráztass minket a játéktéren! Egy lelkes olvasód máris akadt a személyemben, úgyhogy utadra engedlek, foglald le ezt a gyönyörű arcot, aztán pedig irány a játéktér! Jó játékokat kívánok!