Kisebb helyiség a Civil zónában, ahol néhány jegyzet található a Földről, illetve az új Föld keresése közben felfedezett területek térképei, adatainak gyűjtő helye. Külön részleg van a megmaradt emberekről, mindenkinek az anyagát itt archiválják és a központi számítógépből bárkiről bármi megtudható. Persze csak akkor, ha az ember a megfelelő jelszóval rendelkezik. Több szintje is van a hozzáféréseknek, sok adat titkosított és kellően bebiztosított. A Volentis agya ez a terem, így viszonylag a fokozott figyelése miatt kevesen is látogatják.
To be the best you must be able to handle the worst
Hirtelen fellépő koordinációs problémáim lépnek fel. Egy teljesen absztinensnek még ennyi is elég, hogy kiüsse. Azt hiszem, ez történik. Tompán érzékelem csak, hogy valaki átkarol. Szemeimet összevonom, s oldalra nézek. Egy férfi áll mögöttem. Hát persze. Mégsem nézek fel rá. Túl magasan van, még a végén tériszonyom lenne tőle. Lassan tolom el magamtól. Megállok saját lábamon is. És lám! Mintha egyenesen tudnék menni. Letekintve a földre, fókuszálok a lábamra. Így nem szédülök meg annyira, habár így sem mondanám, hogy egyenesen megyek. Vagyis én annak érzékelem. Hirtelen mérhetetlen fáradtság lesz úrrá rajtam. Nincs messze a könyvtár. Csak pár lépés innen. Azt már megteszem. Néha behunyom a szemem, s akkor az a pár pillanat ki is hagy agyamból. Egy ilyen szekundumban választom azt, hogy azt hiszem, a krimó ajtaja is magától nyílik. Homlokommal veszem le az eddig tiszta üveget. Zavaros tekintettel nézek fel. Valami mintha nem stimmelne. Tétova lépést teszek hátra, majd vissza előre. De ez a fránya ajtó továbbra sem nyílik! Ennyi. Már ez sem működik törvényszerűen! Most mindenki ezt játssza el velem? Újra megismétlem a hátralépést, és lám… A következő alkalommal nem nő nagyobb púpom a homlokomon, mert kitárul az ajtó, és még a lépteim is biztosabbak! Jól van Katrina nincs itt semmi probléma. A messzi távolból hallom meg a mély férfihangot, mely most elmémbe kísért engem. Ez is úgy tűnik, hogy rutinszerűvé válik nálam. - Archív részleg - közlöm nehezen forgó nyelvvel, elmémnek, s fel sem tűnik, hogy hangosan is kiejtem eme szavakat. A folyosón balra fordulok s kedvenc helységem felé veszem az irányt. A messziről újra hallom hangját. Furcsát mondd. Nem tudom hova tenni. - Már ne gondolkodj földi emberként… Már nem az vagy - felelem, bár azt sem tudom, hogy ő minek szánta. Ám ha annak, hogy esetleg tényleg jelenti őket, akkor csak a büntetésük kapják meg. Amiatt nem fognak neki ártani. Nem mernek majd, inkább tartózkodóak lesznek vele szemben. De ennek így kell lennie. Lépteimet lassan viszem előre, néha egymásba gabalyodnak, s ekkor a falba kapaszkodom. Óráknak tűnő percek múlva lobban fel újra tudatom. Zsebemből nehezen elővarázsolom kártyámat: valójában percekig bele sem találok a lyukba, s mikor ujjaim közé csippentem a vékony plasztikot, az ádázul esik lábam elé. Lehajolva fordul fel a gyomrom. Beütöm a kevesen használt részleg ajtaja mellett elhelyezkedő panelba a kódomat, s lám, eme ajtó tudja, hogy miként működik! Újra eltolom magamtól mely biztosan tart és az első, kényelmesnek tűnő kanapé felé veszem a hosszabbik irányt. Csak pár órára tompuljon el az agyam, nem kérek többet. S a fáradtság is erre ösztönöz. Pár óra… - Pár óra… - suttogom csupán, amikor hassal veszem le az egyik ülőhelyet, engedve, hogy félig lefolyjak róla.
Út közben a még szinte teli üveg vodka egy hulladékfeldolgozóban landol. Lehet pazarlás, de Bob örüljön neki, hogy bezártam magunk után az ajtót...amit nem felejtettem el megtenni ugye? Őszintén szólva, bár a mozgáskoordinációmat nagyjából sikerült megőriznem, az alkohol hatására sajnos úgy tűnik eléggé sajtmemóriám lett. Nem tudom azért nem emlékszem rá, mert már percekkel ezelőtt történt, vagy mert úgy hagytam tárva nyitva kocsmát, hogy vissza sem néztem. Legalább ezúttal nem támasztottam ki az ajtót egy asztallal, nehogy magától csukódjon be. Na igen...az is egy olyan történet, amire rajtam kívül senki élő nem emlékszik. -A nagykönyvtár? Ilyenkor akarsz olvasni? Kemény... Mondjuk, jobban belegondolva, egész jól hangzik. Csak azt remélem, sikerül megállnia mindkettőnknek, hogy elhányja magát. Ha ebben a teremben csinálok valami hülyeséget, tuti az lesz az anyósom képernyővédője örök időkre. -Oké... - felelem, mert fogalmam sincs, hogy miért ne kéne földi emberként gondolkodnom. Abszolút nem emlékszem mit mondhattam. Minden figyelmem leköti az, hogy támogassam amennyire lehet, és megakadályozzam abban, hogy újra beverje a fejét, vagy felrúgjon valamit véletlenül. Nehezebb küldetés, mint gondoltam volna. Türelmesen várom meg, amíg beenged minket, a kanapéhoz érve pedig ellenállok a kísértésnek, hogy elkuncogjam magam. Vagy, ahogy egy kívülálló mondaná, hangosan elnevetem magam. Ez után viszont szerzek egy pokrócot - az ég tudja honnan - és betakargatom vele Katrina-t, majd leülök mellé a kanapéra. -Aha...pár óra... Kissé talán gunyorosan jegyzem ezt meg, aztán hátradőlök, és egy pillanatra pihentetem a szemeim, amíg kitalálom, hogy mit csináljak itt addig.
Órákkal később arra riadok fel, hogy kezdem elfeküdni a hátam. Kissé még mindig ködös tekintettel nézek körbe, hogy megállapítsam, hol a fenében vagyok, és mi történt. Furcsa, de mindig így reagálok, ha idegen helyen ébredek. Gondolom, mert a közhiedelemmel ellentétben nem fordul elő valami gyakran. -Katrina...ébren vagy? - Kérdem tőle halkan, mielőtt egyáltalán oda néznék, ahol utoljára láttam őt. Remélem hall, mert léptek közelednek felénk.
To be the best you must be able to handle the worst
Lidércálmok zaklatnak. Az egyik és legfontosabb, mely folytonosan visszatérő, hogy egy körhintán ülök, mely sose akar megállni. Teljes mértékben elszédülök tőle, tudatom lassan hasad több részre. Fejem kínzóan fáj benne, mégis akármikor akarok kiszállni, a lánc egyszerűen nem mozdul. Nem tudok kilépni sem belőle, mintha hozzászögeltek volna. Aztán el abbamarad és a következő álmomba arra ébredek, hogy utcai gépekkel töri a betont mellettem. Fejem hasogat tőle. S még itt sincs vége a következőbe egy fúróval támadnak halántékomnak, s mozogni képtelen vagyok. Újabb fájdalom hasít elmémbe. Aztán meg csak fekszem a végtelen sötétségbe. Mintha az űr ölelne körbe. Látom az Arkant alattam, ahogy kecsesen siklik a légüres térbe. Egy szempillantás múlva lángok csapnak fel és robban fel. Az űrbe nincs oxigén, nincs láng… Az Arkan mégis ezernyi darabbá… S valami csörög. Hirtelen nyílnak ki szemeim. Zsebembe a kommunikációs eszköz rezeg. Valaki van velem, valahol és tudja a nevem. Kérdésére csak egy kelletlen nyögéssel válaszolok. Kiveszem a készüléket a zsebemből, s hasogató fejfájás közepette látom, hogy tisztes férjem az. - Mi van? - förmedek rá, kicsit sem kedvesen. Megszokhatta már. - Szia Kat! Uh, jól vagy? - hallom élénk, kedves hangját. Miért vagy élénk? - Hallottam, hogy az éjjelre leszálltatok és… - tovább mégsem hallom már, egyszerű mozdulattal szakítom meg a hívást. Lassan tápászkodom fel ülő helyzetbe. A masina újra csörgésbe kezd, egy gomb segítségével halkítom le. Rábízom az üzenetrögzítőre. - Hol vagyok? És miért? - teszem fel teljes jogosságomba a kérdést és a mellettem ülőre réved összevont tekintetem. Az est pár emléke kezd visszaférkőzni tudatomba. Halk léptek közelednek, s az eszköz most választja ki ama alkalmat, hogy újra megszólaljon. Hát persze, a rögzítő. Rögtön cseveg velem. - Csak azt akartam mondani, hogy nagyapád holnap megkapja a kapszulát. Előrehozták a dátumot a betegsége miatt. A Consilium nem akarja tovább kínozni. Ha lesz időd próbáld meglátogatni - majd egy fél percnyi csend következik én meg a zsebem irányába tekintek. - Vigyázz magadra - hallom még az energikus hangot, melyre csak felhördülni tudok. Eme állapotba. - Szomjas vagyok - közlöm végül, s szétnézve próbálok rájönni, hogy merre is keveredtem. Hát persze. Tenyereimre támaszkodva állnék fel. Ám szédülő fejem visszaparancsol.
Felvont szemöldökkel nézem végig a közjátékot a kommunikátorral. Párszor még fel is kuncogok Kat morgásán. Nem tehetek róla, túlságosan emlékeztet ez a beszélgetés arra, amilyenek köztünk szoktak megtörténni, igaz engem már nem hívnak hetente. -Az Archívumban. Gondoltam nem akarnál haza menni, meg te is emlegetted ezt a helyed, szóval ide jöttünk, kijózanodni. hogy van a fejed? Ahogy a rögzítő felcseng, próbálok úgy tenni, mint aki nem figyel rá. Nem könnyű. Azt hiszem, ezen a ponton egy kicsit túl sokat tudok meg a hadnagyról, ráadásul az, hogy hallom a férje hangját. Kicsit bűntudatom lesz tőle pár olyan dologért, ami még az este jutott eszembe. Szerencsére a gondolatrendőrség itt nem munkálkodik, ott azért még épp nem tartunk. -Kedves fickónak hangzik... - jegyzem meg halkan, kivételesen szarkazmus nélkül. El tudom képzelni, hogy valami tojásfejű irodakukac lehet, aki úgy érzi, megütötte a főnyereményt, amikor meglátta a menyasszonyát, még úgy is, hogy évente csak egyszer látja. Igazándiból teljesen meg tudom érteni. -És részvétem...viszont tényleg jobb, ha elhúzunk innen. Lassan kelek fel a kanapéról, mint aki már gyakorlott abban, hogyan kell navigálni a másnaposság viharos óceánjain. Az a rohadt krumpli...lehet azt nem kellett volna meginni még a végén. Miután felegyenesedtem, a kezem nyújtom a nőnek, hogy felsegítsem. -Én is...Van egy mosdó itt a környéken. Kezdetnek megteszi. Betűröm a pokrócot a párnák alá, és amire a léptek hozzánk érnek, úgy nézünk ki, mint két teljesen átlagos tiszt, akik épp csak erre jártak. megindulok a mosdó felé, és ha követ még megkérdem: -Meg fogod látogatni?
To be the best you must be able to handle the worst
Kuncogásra összevont szemmel fordulok a férfi felé. Máshogy most nem tudok nézni, így fáj kevésbé. Feszülten figyelem aztán minden egyes szavát. Nem, nem akartam hazamenni, ki akarna olyankor, amikor leszállnak? Ugye, hogy senki. - Mintha egy csapatnyi majom cintányérozna benne. Ami fogalmam sincs, hogy milyen lehet mert sose láttam se majmot se cintányért, sem a kettőt együtt - felelem lassan, megfontoltam, halkan. Hasonló fájdalom sose járt még át. Komolyan, inkább lőjenek le, azt is jobban elviselem, mint ezt. Bárminél. Bármilyen más fájdalmat. Aztán csak újra felhorkanok. Kedves. De minek? Úgy értem, hogy merészel ily kedélyes hangon csevegni velem, ilyenkor? Jó persze, értem én az üzenetet, de lehetne tapintatosabb. És morcosabb, ridegebb, lényegében bármi, ami azt sugallja nekem, hogy van még jóság a világban. - Áh, - legyintek a részvét miatt - évekkel ezelőtt kellett volna megkapnia - felelem, s ha kezem már úgy is felemeltem, hát elfogadom segítségét és lassan, nagyooon lassan állok fel a kanapéról. Ám a helyzet így sem jobb. A cintányérok helyét most átvették a fúrók. A belépők felé óvatosan biccentek, ugyanolyan arcot vágok, mint eddig bármikor: korán sem kedveset. Ők is kedélyesek. Miért? Magamban azonban őrjöngök és próbálok úrrá lenni a fájdalmon. - Van itt is egy. Harmadik sor után jobbra - mutatok mögé, újabb biccentésre képtelenül. Ha még egyszer kell, kegyes halálom kérem, hogy vágják le a fejem a helyéről. Szebb életem lenne úgy. De ha szerinte a másik közelebb van, akkor arra viszem lépteim igazán mindegy. - Emlékeztess, miért is ittam én olyan átlátszó folyadékot? - kérdezem, mert némi űr tátong a fejembe a tegnap este kapcsán. Az rémlik, hogy valami dühített és így akartam enyhíteni. Rossz taktika. De hát a jó katona a sírig tanul és most tanultam. Keservesen. Közbe kezembe veszem a készülékem és megnézem az ezernyi üzenetet, mi fogad. - A hajónk még áll egy napot. Késnek a logisztikusok - mondom halkan és fejemet inteném jobbra és balra, ám kímélem kobakom még. - Jobb nem is lehetne, hogyan? - teszem fel végül a kérdést neki, szemráncolva. Nem figyeltem rá. Egyelőre örülök ha a saját belső hangomat meghallom. Bármerre is menjünk tovább lassan érkezünk meg a mosdó felé, mely ez esetben nem koedukált. - 10 perc szünet -jegyzem meg, majd könnyedén nyitok be a helységbe. Mely fényes. Korán sem kedves szitok szavak buknak ki számból és kitámolygok. - Inkább szomjan halok - jegyzem meg és körültekintve keresek valami sötét sarkot, ahol leheveredhetnék egy fotelba.
-Ennek ellenére kimondottan találóan írtad körül...majmostól, cintányérostól. Valamiért mosolyoghatnékom támad, ahogy figyelem őt. De gondolom ez a vonzó emberek átka. Aztán viszont valami szöget üt a fejembe, és kissé gyanakodva mérem végig. -Na várjunk csak...te még szűz voltál? Úgy értem...annyira végül is nem meglepő, hogy sosem voltál ittas, de mégis... Egészen meghökkent mondjuk a kommentár a nagyapjával. Rendben, elismerem, nálunk sem volt jobb a helyzet. Sőt, ironikus módon többször is kívántam, hogy szakadjon az egész famíliára az ég. Kívánhattam volna értelmesebbet is, de most már mindegy. Az mondjuk mindig meglepő, hogy nem az én családom a legrosszabb, vagy legalábbis, másoknak is hasonló lehet a helyzete. -Arra gondoltam én is... - jegyzem meg, lehetőleg elég halkan. Ezt nem csak az ő kedvéért teszem. Lehet, hogy rutinosabb vagyok ebben az agyrémben, de nekem sem kellemes élmény a másnap. Vagy még aznap lenne, ilyen kevés alvás után? -Miért ittad meg? Nos...rémlik, hogy egy ponton azt hazudtam a feleségem vagy, amire ez többnyire természetes reakció. Ja, és meg is támadtak minket. Ami a hajója állapotát illeti, csak bólintok. Abszolút együtt érzek vele. Könnyen lehet, hogy mi sem tudunk elindulni időben. Csodálatos lenne...Márpedig elvileg két újoncot is fel kell vennünk, és megmutatni nekik, hogyan kell rendesen kifújni az orrukat, meg hasonlók, szóval félek a késés szinte elkerülhetetlen. -Csak mondom...az én feleségem látni sem akar. Ez a srác...úgy tűnik törődik veled. Más kérdés, hogy tippre kicsit sem illetek össze, de persze erről nem tudok semmit.... A mosdó előtt elválnak útjaink. Vagyis, válnának, ha nem torpanna meg, én meg nem szúrnám ki, pont mielőtt bemennék a nekem kiszabott mellékhelyiségbe. -Rendben, várj egy pillanatot. Igaz, szemeim elé kell tartanom az egyik karom, amíg belépek, de nagy nehezen azért sikerül dacolnom ezzel a szobával is. Percekkel később egy nagy pohár vízzel a kezemben Guggolok le a nő mellé, és átnyújtom neki. -Csak ne mond el senkinek, hogy tudok ilyen "gondoskodó" is lenni. Vigyáznom kell a jó híremre....
To be the best you must be able to handle the worst
Csak egy újabb kedves morranás szakad fel torkomból. Ha megkínoznának sem tudnám elmondani, hogy miért tudtam ilyen jól leírni ezt a hasonlatot. Ahogy azt sem tudom, hogy honnan tudom, hogy körhintán ültem. Olvastam már ilyen szerkezetről, de sose ültem benne. Persze a kiképzés alatt betettek minket egy… mosógépdobba. Így lehetne a legjobban leírni. - Hogy mi voltam? - háborodok már szinte fel, de aztán rájövök, hogy mire fel ez a kérdés. - Absztines vagyok. Ha iszok is legfeljebb egy pohárral, sose többet - felelem neki. - Nem biztonságos - teszem még hozzá a végén. Katonák vagyunk, harckészültségbe kell lennünk. Hasonló dolgokkal nem moshatjuk el tudatunk, nem válhatunk célpontokká, sem pedig beszámíthatatlanokká. Szerencsémre azonban többet nem kérdez a hívásról. Inkább továbbállunk, nem olyan gyorsan. Azért szeretem ezt a helyet, mert csendes. S megkövetelik azt. S ez most kapóra jöhet. Vajon azért nem akartam hazamenni, mert tudta a tudatalattim, hogy mi vár rám? Mármint ne nézzetek idiótának: láttam már másnapos embert. Kósza bólintással válaszolok neki és indulok meg utána. Visszakérdésére újra csak bólintok, bár nem láthatja. De nem beszélnék. Ajkaim cserepesek, ki vannak száradva. - Kiket végül elengedett - s ezen pöccentem be. Vajon ha előtte nem iszom meg a sört, akkor bepöccentem volna? Érzem, hogy most is felcsap bennem a düh, de a szikra mégsem kap lángra. Talán csak az adrenalin miatt. Vagy mert tényleg dühítő az egész. Még most is. Rémlik az is, hogy mondtam, jelentse őket. Talán megtette, erre már nem emlékszem. Nézem a férfi hátát, s vajon megtette? Az első találkozásunk óta igazából most nézem meg magamnak csak igazán. Ülve nem is látszódott, de jóval magasabb tőlem… Egy, másfél fejjel. Széles váll, izmos, s nem szálkás testet rejthetnek ruhái. - Maga most tényleg a házasságomról akarsz beszélgetni? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, hitetlenkedő hanggal. Persze, hogy törődik, lassan tíz éve adtak össze. Előtte egymás létezéséről sem tudtuk. A lehet legoptimistább ember, kit ismerek, csak a legjobbat kívánja kihozni a helyzetből. Mégsem beszélnék róla továbbra sem. Nem érzek… iránta semmi olyat, melyet elvárnának. Inkább olyan, mintha a barátom lenne. Vagyis olyasmi. - A Consilium úgy véli, hogy összeillünk - s ha ő úgy véli, az ellen már a családom sem vitatkozhat. Még akkor sem, ha akartak volna. Végül aztán leparkolom magam egy sarokba felálllított fotelben. Kabátomat dobom le előbb rá. Óvatosan ülök le rá, a falon mellettem egy panel simul, mely ha mozgást érzékel hangosan kezd el rikácsolni a napi hírekkel kapcsolatban. Szinte láthatatlan a galád. Trikóm miatt látszódik egy hatalmas fehér tapasz a karomon. Fintorogva nézek rá. Nem fáj már, legfeljebb emléke mar mély sebeket lelkembe. Lassan tér vissza Ethan, s immár szemből is megfigyelhetem. De az mit sem változott tegnap óta. S amikor épp guggol le mellém. - Ne… - kezdeném figyelmeztetni, de késő. A fülem melett csendül fel az az átkozott panel. - Jó reggelt kívánok! A nevem Irowin - halljuk egy kellemes női hang, éktelen kiabálását… vagyis most annak tűnik. - 2626, első hónapja van. Az iődjárás az Ocantison kellemes, a Volentison pedig a megszokott hőmérséklet uralkodik. Ma mind az Arkan, mind a Jola hajók csatlakoztak hozzánk - fejem fogom a hang hallatán, másik kezemmel pedig vakon tapogatok a kijelzőn, hogy mihamarabb elnémuljon, de nem teszi. Figyelmeztet minket, hogy ne menjünk a hajók közelébe, valamint hogy az élelmiszeriseket sürgősen várják oda... Én pedig csak csendben szenvedek. - Sose vádolom meg ezzel... - mondom neki végül csendesen, ha a ketyerét végre le tudtuk állítani.
A jelek szerint kár aggódni, sokkal jobban érzi magát, mint látszik. Elsőre mondjuk majdnem úgy reagál a kis tesztemre, mint bárki más, de aztán szokás szerint félvállról veszi, mintha nem kérdeztem volna semmi személyeset. Komolyan elképesztő nő! -Nem is azért iszunk, mert biztonságos...egyébként meg, csillagflotta tisztek vagyunk. Számunkra semmi sem biztonságos. Legalábbis klasszikus értelemben véve biztos nem.Jobb bele sem gondolni, mennyire közel vagyunk a halálhoz mindannyian. Komolyan, ha a lentiek rájönnek, hogyan tudnak lőni egyet az űrbe, ennyi volt. Lehet észre se vesszük, csak ha már túl késő. Az pedig, hogy visszalőnénk sovány vigasz. -Megfenyegettem őket, hogy letépem a fejük, és majdnem kitörtük a karjukat. Ráadásul a Consilium is elküldi majd őket seggtágításra reggel, szóval aligha úszták meg. Továbbra sem örülök ennek a fejleménynek, de természetesen nem láthattam a fejükbe. Lehet igaza van, és jobb így. Lehet hiba lett volna megbíznom bennük, és adni egy második esélyt. Habár, azt megkapják így is, idővel... -Beszélhetünk a titkos plüssmackó gyűjteményedről is, bár tegnap este megkértél, hogy sose emlegessük fel többé... Mondjuk jogos, annyira nagyon nem feltétlenül. De sajnos hirtelen csak erre tudok gondolni, vagy a sajátomra, vagy arra, hogy a rohadt polcok igazán a seggükön maradhatnának legalább addig, amíg lépek. -És szerinted összeilletek? Csak úgy mellékesen... Tudom-tudom. Kevesen vagyunk, fontos, hogy ne legyen torzszülött a baba, és a többi. Ez mind érthető, de mégis...lehet tényleg le kéne szoknom róla, hogy régimódin gondolkodom erről az egészről. De egyszerűen nem megy. Majdnem annyira émelyítő az egész helyzet, mint a mosdó fehér fényei. Legalább a zene nem szól. Ebben valóban kiváló választás a könyvtár. Félek, ha valami elkezdene itt nekem visítani, kitépném a falból. Ahogy Katrina felé közeledek, már az előtt látom, hogy figyelmeztetni akarna valamire, mielőtt kimondaná, és megtorpanok, mintha épp aknára készülnék lépni. Sajnos ez is késő, és két ujjnyi vizet leszámítva magamra öntöm mindet, amikor majdnem a fülemben csendül fel az információs konzol rikácsolása. Összeszorított fogakkal nyúlok a panel alá, és húzok ki pár véletlenszerű, de fontosnak tűnő drótot, míg végül elhallgat ez a vacak. Elképzelhető, hogy a kártyámmal egyszerűbben is meg lehetett volna oldani, de kinek van ideje ilyesmiken gondolkodni. -Nos...tessék... Átnyújtom a poharat a maradék egy korty vízzel, aztán kezemmel nedves hajamba túrok. -Lehet nekem is ki kell próbálnom az az abszisztenciát, vagy mit....
To be the best you must be able to handle the worst
Meggondolatlanul nevetek fel hangosan. Rosszul teszem. Fejembe mintha egy kalapácsot dobtak volna, halkan felszisszennek. - Meglehet, Parancsnokhelyettes, de nekünk mindig ébernek kell lenni. Ehhez és hasonló dolgokat nem szabadna művelnünk - s ez tény. Igaz ezt szabály nem mondja ki, de minden értelmes ember beláthatja. Nem olyan nehéz igazából ez az egész. Csak meg kell magadtól vonni, ennyi. Ha nem szoksz hozzá, hiányozni sem fog. Bár erre a legjobb megoldás, ha egyáltalán ki se találod. A kíváncsiság nem mindig vezet jó úthoz, sem pedig döntésekhez. - Jól döntött, helyettes - felelem neki. Igazából ezzel most meglep. Egy pillanatra őszinte tisztelet fog el iránta. Még ha kétkedett is a törvény betartasába, végül is jelentette őket. Kíváncsi lennék, hogy mégis mi motiválta. De ez nem az én dolgom. Példát kell mutatnunk a civilek felé. - Azt is elmondtam, hogy a testrészeik pontosan hol vannak? - kérdezem elhalóan, mintha a legféltetettebb titkomat árulnám el. Egy pillanat erejéig sem engedem, hogy arcvonásomon komolytalanság fusson át. Valódi pánik kezd el környékezni, s kapok a férfi karja után, választ követelve. - Nem az én dolgom ezt eldönteni - felelem kitérően, mintegy lezárva a témát. Valóban nem. Még ha meg is ítélném, mi értelme lenne? Úgy értem, mit tehetnék ez ellen? Vajmi keveset. S nekünk ez így kényelmes. Házasságunkon belül szabadok vagyunk. Nem tartozunk egymás iránt semmilyen kötelezettséggel. Évi egyszeri találkozóink is rutinszerűek… Abban az egy órában meg kibírom. Gyermek meg majd születik. Idővel. Gondolom. Ha nem, akkor is van más lehetőségünk… A fülembe hatoló visítás, azonban elviselhetetlen. S én hiába kapcsolgatom, rám nem hallgat a mihaszna. Ha hallgatna… De aztán csak elnémul. Nem tudom mi módon, de most nem is érdekel. Egyáltalán minek van ilyen visító gép a könyvtárba? - Köszönöm… - nyújtom ki kezem a pohárért, és kortyolom el azt a kevésnyi maradékot, mi benne maradt. S még csak az sem zavar, ha néhány cseppje melléfolyik. Hajamat újra hátrasimítom, s a férfi vizes haját, arcát szemlélem. Szemöldökeim még mindig ráncot vonnak a homlokomra, de a kisimítása még fájdalmas. - Önmegtartóztatás - mondom halkan. - Ezt jelenti, de főként az alkoholbevitelre alkalmazzák. Vélhetőleg nem véletlen. Ahogy az sem, hogy ezt is szabályozták. A földön tudták ezt finomítani, itt nehezen. Többek között ezért is kellene új bolygót találnunk - sóhajtom el magamat, aztán csak némán jajgatva fogom homlokom. - A Volentis nem alkalmas az életre… Szóval… - nézek újra Ethanra. - Nem ez az első másnapossága?
Kedd Jan. 09, 2018 6:43 pm
Lidércálmok zaklatnak. Az egyik és legfontosabb, mely folytonosan visszatérő, hogy egy körhintán ülök, mely sose akar megállni. Teljes mértékben elszédülök tőle, tudatom lassan hasad több részre. Fejem kínzóan fáj benne, mégis akármikor akarok kiszállni, a lánc egyszerűen nem mozdul. Nem tudok kilépni sem belőle, mintha hozzászögeltek volna.
Kuncogásra összevont szemmel fordulok a férfi felé. Máshogy most nem tudok nézni, így fáj kevésbé. Feszülten figyelem aztán minden egyes szavát. Nem, nem akartam hazamenni, ki akarna olyankor, amikor leszállnak? Ugye, hogy senki. 
