Az űrhajót összekötő lépcsőhálózat, arra az esetre, ha a lift működésképtelen lenne, vagy valaki sétára vágyik. Azonban aki gyalog szeretne eljutni az űrhajó aljáról a tetejére, jobb, ha felkészül. Egyszer egy kadét 7000 lépcsőfokot számolt össze, mikor büntetésből épp ezt csináltatták vele, igaz amire felért a tetejére eléggé félrebeszélt. Az innen nyíló folyosókhoz mindhez kódkártyás ajtót kell használni.
Az abszolút jogosan kiszabott takarítói büntetésem utolsó napjának záró óráit töltöm a Jola, minden bizonnyal végtelen hosszúságú lépcsőházában, de kedvemet ez a töménytelen mennyiségű lépcső sem szegi, hisz egy kis szerkezetről zeneszó szórakoztat. Nem volt egyszerű hozzájutnom, azokhoz a zenékhez pedig főleg nem, ami mellett ki tudok kapcsolni és leginkább egy kicsit emlékezni a hiányzó Földi életemre. Jelenleg senki sincs a lépcsőház ezen részén, így jól haladok, szerencsére most nem kell újratörölnöm a lábnyomos, szétcsoszogott részeket, vagy körbetörölöm egy kisebb társaságot. Mindemellett az utóbbi időben tökélyre fejlesztettem a takarításhoz szükséges képességeimet, melyeket sikerült is összehangolni, hogy villám módjára végezzek egy-egy helyiséggel. A vödör takarítószerekkel teli víz az utóbbi időben ugyanúgy hozzátartozott a mindennapjaimhoz, mint a gépészeti feladatok elvégzése, főleg, hogy a hajón a kadét-gépészek bőségesen adnak munkát az amúgy is sok tennivaló mellé. Nem volt választásom, muszáj volt belemerülnöm a tanulásba, ami napi tizenkét-tizennégy órában ment, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy így legalább telt valamivel az éjszaka. És igen, egy újabb zeneszám hangzik fel, melyre örömmel gondolok vissza, ha meghallom és a felmosó máris gitárrá változik egy pillanatra, ami pengetésért kiált.
Néhány napja már úton vagyunk, de számomra még mindig furcsa a helyzet. Szerettem az Arkant, megszoktam már az ottani életet és társaimat, erre most egy másik hajón kell megtalálnom a helyemet. Amúgy se egyszerű a jellemem, így nem éppen könnyű barátokat se találnom, így természetesen a munkába feledkeztem, ami akad bőven. Itt jó sok gépész tanuló is akad, tőlünk mennek majd az Arkanra és ez a hajó olyan öreg, hogy mindig van mit javítani rajta. Most se aludtam sokat, túl sok minden jár a fejemben, de legalább Williamhez még nem kellett hozzámennem. De jól tudom, ami késik az nem múlik. Mégis, még mindig nehéz elfogadnom azt, hogy az áthelyezésem nagyrészt Ethan hibája, William meg persze helyeselt... ahogy a kinevezéseimet is a jövendőbeli férjem miatt kaptam. Túl sok ez az egész, így szükségem van egy kis egyedüllétre. A Jolán túl sokan vannak, szinte mindig belefutok valakibe, ezért is nyitok be a lépcsőházba, ahol talán senki se fordul most meg. Ki akarna lépcsőzni, amikor van lift is? Na ugye, hogy senki... És ekkor látom meg a férfit, felmosóval a kezében, amit nem éppen rendeltetésszerűen használ. A régi, egyetemi éveim jutnak eszembe róla, így ajkamra ösztönösen mosoly kúszik, miközben jobban megnézem, hogy kivel is van dolgom és... ekkor ér a felismerés. Ez nem lehet. - Nikolai? - lehet, hogy nem hall, én viszont lassan közelebb lépek hozzá. Ő mit keres itt? Nem az Arkanon van? Kezdek egyre jobban összezavarodni, de végül jobbom finoman erős vállára helyezem, így jelezve neki, hogy valaki más is van ám itt. Ha felém fordul, akkor nem a tiszti ruhámat láthatja rajtam, hanem ugyanazt a viseletet, amelyet már az Arkanon is megszokhatott. - Nem gondoltam, hogy utánam jön majd a Jolára csak azért, hogy visszaadja a könyvet, amit kölcsön vett tőlem. - mosolyodom el, miközben szemeibe nézek. Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem ezért van itt, de az a könyv amúgy tényleg még mindig nála van, ideje lenne visszaadnia ám. Nem is tudom, hogy mit mondjak hirtelen. Takarító lett a Jolán? Nem hozzá illene, hiszen Ő egy katona, nem pazarolhatja erre a Consilium. De akkor mit csinál itt?
Abban a hitben vagyok, hogy közel s távol senki, mert hiszen ki az, aki csak úgy önszorgalomból lépcsőzne a szintek között? Steele napjában amúgy is többször gondoskodik arról, hogy a kadétok ne lustálkodjanak, és szép fényes legyen az összes lépcsőfok a bakancsaiktól. Ebből fakadóan aztán a zenei hangzással sem fukarkodok, jó hangosra veszem, hadd visszhangozzon a lépcsőház a Földi csemegéktől, de úgy egyébként is, az utolsó ilyesféle munkanapomon már ezt is megengedem magamnak, büntetés ide vagy oda. A felmosó-gitárszólóm kellős közepén érinti meg valaki a vállamat, amire annak rendje és módja szerint meg is lepődök és felé is fordulok. - Samantha!?! – alig hiszek a szememnek, mert az érintésből arra következettem Peterson az, aki szúrópróbaszerűen meglátogatott, de legnagyobb meglepetésemre és annál nagyobb örömömre, nem más, mint a Főgépész az, aki előttem áll. Egy gyors mozdulattal lejjebb veszem a hangerőt és egy széles mosollyal az arcomon, megölelem a lányt mielőtt bármit is szólhatna. Nem érdekel, hogy tiszt vagy nem tiszt, hogy Consiliumi tag feleségjelöltje, vagy az, hogy mi illik és mi nem. Még, ha tudnám is ezeket a dolgokat sem valószínű, hogy másképp cselekednék. Sam volt az első, aki jó szóval fogadott az Arkanon és nem a szabotőrt látta bennem, vagy azt a valakit, akit minél hamarabb vissza kell küldeni oda, ahonnan megszökött. - Örülök, hogy látom! – ha nem tolt el magától már korábban, most kapok csak észbe, hogy kitörő örömöm nem túl elegáns, ezért egy lépést hátrébb lépek, jobban mondva egy két lépcsőfokot lentebb, hogy egy magasságba kerüljünk. - Érdekes, nehéz, de mindenképp hasznos olvasmány volt, sokat tanultam belőle. Szeretnék egy másikat is kölcsönvenni, ha lehet. – kacsintok a mosolyra, de tartozom ám egy monológgal az elmúlt időszakról, a köszönés nélküli, azonnali távozással és az utána történtekről. - Johnson-nak már az elejétől fogva nem voltam szimpatikus és elérte, hogy mihamarabb távozzak az Arkan-ról. – elhúzom a számat a mesélés közben, mert már kezdtem úgy érezni, hogy összebarátkozok többekkel is a tisztek közül, végül azonban mégiscsak ez a döntés született. - Nem haragszom rá, így határozott az Arkan biztonsága szempontjából és cselekedett. Sajnos a kölcsönkapott könyv nélkül, gyakorlatilag úgy, ahogy voltam egy ocan-i kutatóbázisra küldött még aznap, hogy ott átszállva visszatérjek a Volentis-re, de… hogy mondjam, ez a terv ott elbukott, hogy a kutatóbázis megsemmisült, én pedig idekerültem. – tudom, hogy nem egy helyen igen méretes huszárvágással ugrottam át a helyszíneket, de egy nyugodtabb helyen majd részletesebben is elmesélem. - Ó, a vödör és a víz… - pillantok munkaeszközeimre, akikkel az utóbbi időben igen jó barátságot építettem ki. – Nos, parancsmegtagadás miatt kaptam ezt a "jutalmat" de már a végén járok a büntetésnek, konkrétan az utolsó óráimat töltöm. – felelek mosolyogva, majd ha már így összefutottunk, remélem nem bánja, ha én is kérdezek egyet. - Hogy, hogy itt találkozunk? – úgy érzem, hogy legalább annyi mesélnivalója van Sammy-nek, mint nekem volt az előbbiekben.
Tudom jól, hogy veszélyes így felhívni magamra a figyelmemet, mert könnyedén egy kellemetlen orrbavágás lehet a jussom, de bízom benne, hogy Nikolainak nem rossz a lelkiismerete és meg se fog ijedni. Arra viszont egyáltalán nem számítok, amit tesz, hogy megölel. Kissé mereven állok néhány másodpercig, de aztán kezeim ösztönösen ölelik át a férfi erős testét, így viszonozva a tettét, de csak kicsit bújok oda hozzá, mert még a végén félreérthető lenne a tettem. Csak kellemetlenségeket szülne, nincs értelme, hiába is esne jól, hiszen Nikolai valahogy nem közömbös a számomra, de ezt mélyen el is rejtem, mert így kell tennem. Főleg most, hogy William felesége leszek. Nincs választásom, el kell fogadnom a sorsom, nagyon úgy tűnik, ha nem akarok még rosszabb helyzetbe kerülni. Még mindig meglep, hogy mennyivel magasabb nálam, de nem zavar és szavai hallatán is elmosolyodom. - Én is! - őszinte szavak ezek, mert tényleg így érzek. Nem is értem, hogy miért, de valahogy Niko már az első pillanattól kezdve szimpatikus. Az ölelés végül véget ér, így leplezve zavarom kérdezek rá arra a bizonyos könyvre, amelyet kölcsönadtam neki. Tényleg jó lenne viszont látni, de nem létszükséglet. - Örülök, hogy hasznosnak találta és természetesen. A szobámban van még bőven. - egyezek bele. Persze most nem tudja, hogy pontosan hol is lakom, de majd megmutatom neki, amikor lesz némi időnk. Mint látom, neki azért még van dolga, de talán nem tart már túl sokáig. De miért is takarít? Hmm, nemsokára kiderítem, de előbb a története érdekelne. Meglep, amit hallok, hogy Kristofer tényleg elintézte, hogy ne maradhasson, így aprót sóhajtok, de mást egyelőre nem mondok. Nem lett volna egyébként se szavam a dologba, hiába próbáltam meg annak idején Krissre hatni. Nem ment. De most nem is akarok tovább a parancsnokra gondolni, mert annál érdekesebb a történet... na meg hiányosabb is. - Úgy érzem, mintha ez nem ment volna ilyen egyszerűen. Mi történt az Ocanon? Elmeséli vagy inkább ne kérdezzem? - nem akarom ám a világért se faggatni, ha nem szívesen beszél róla vagy esetleg nem pont itt. A könyvem sorsa se kerülte azért el a figyelmem, így már most tudom, hogy amikor legközelebb a Jola és az Arkan egy időben köt ki, át fogok menni a hajóra, hogy megkeressem. Valahol biztos megvan még, bízom benne, de most nem hozom szóba, nem szeretném, ha Nikolai esetleg kellemetlenül érezné magát miatta. A víz felé sandítok, amikor végül rátér arra és elmosolyodva kuncogok picit. - Milyen parancsot tagadott meg, ha szabad kérdeznem? - ez valóban érdekelne. Közlékenynek tűnik egyébként, akár csak régen. Kérdés nélkül mesélt magáról, de most rajtam lesz a sors, érzem. Aprót sóhajtok, beletúrok barna üstökömbe, majd megvonogatom kissé vállaimat is. - Áthelyeztek. A kapitány és McGrover tanácsos így döntöttek, nekem pedig nem volt beleszólásom. - sejtheti, hogy nem örülök neki, mivel szerettem az Arkanon dolgozni, végre megszoktam a legénységet és egész jól beilleszkedtem. Bár most már Kat sincs ott, így nélküle furcsa lenne... Na meg új kapitányt is kapott a hajó, aki valahogy már csak ránézésre se szimpatikus. Egyébként arra most nem térek ki, hogy Williamnek mi köze volt az áthelyezésemhez, és mélyen belül bízok benne, hogy Niko se kérdez majd rá. - De legalább egy helyen szolgálunk és ismét találkozhattunk. - nézzük a dolog pozitív oldalát, mert sok más nem nagyon van. Úgyis egyedül éreztem magam, de Nikolai társaságában e nincs így. Vele ismét olyan lehetek, amilyen a Földön is voltam, Ő nem vár el tőlem mást, magamat adhatom. - Egyébként történt más is... Lejárt a türelmi időm, így férjhez kell mennem... Nem tudom, hogy mennyi időm maradt. - bízom benne, azért is beszélek most ilyen nyíltan és bizony arcomra is van írva, hogy nem szabad akaratomból teszem, és főleg nem szerelemből. Nem állok én készen erre, Will egyébként is jóval idősebb nálam, de, így kell lennie. Ez eldöntett. - De legalább a hajón maradhatok és nem kell mindig a férjem mellett lennem a Volentisen. Azért ez valahol jó hír. - próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de az nem túl őszinte, mégis, most igyekszem pozitívnak mutatkozni, legalább egy kicsit, de túl nehéz ez a téma. Nem is nagyon tudom, hogy mit mondhatnék még róla. A legszörnyűbb az egészben pedig az, hogy egy consiliumi taghoz kell hozzámennem, de egyelőre még ezt se említem, túl fájdalmas és előre látom magam előtt, hogy Niko miként fog reagálni rá. Bár... katona, lehet, hogy semmit.
Csupán néhány másodpercnyi idő jut számunkra, hogy megfeledkezzünk a külvilág szigorú elvárásairól és kimutassuk egymás iránt a korántsem közömbös érzéseink egy apró részletét, mely egy ölelésben csúcsosodik ki. Nem ágálok a múló pillanat ellen, inkább kiélvezem azt a néhány lélegzetvételnyi időt mely megadatik és megerősítem magamban azt a tényt, hogy Samantha az a nő, akiért, ha kell, bármikor lángba borítanám a Volentist. - Nos... - belekezdenék a nem mindennapi történetmesélésbe, de mielőtt egy szó is elhagyná a számat, bal kezemmel a tarkómat simítom végig. - ...terveztem, de az Arkanon nem volt lehetőségem, így a korábbi kérdésemet, most, így néhány hónap késéssel teszem fel. Volna kedve esetleg meginni velem valamit a kantinban Samantha? – sandítok a lányra, mert nagyon sok mindenben nem vagyok biztos, kezdve ott, hogy még csak azt sem tudom, milyen minőségében tartózkodik jelenleg a Jola-n, egyáltalán kivitelezhető-e az, hogy mi ketten csak úgy megigyunk valamit. - Elég hosszú történetnek nézünk elébe és hamarosan – pillantok a magam előtt lévő utolsó simításokra váró lépcsőfokokra – végzek a munkámmal, utána nyugodtabban tudnánk beszélgetni. – másodsorban félek viszont attól is, hogy a visszhangos lépcsőháznak füle van és nem igazán szeretnék a kadétok között pletykára okot adó mondatokat elejteni. - Az egyik első Jola-s küldetésem során Peterson Parancsnok egyértelmű parancsát szegtem meg és másodmagammal, felelőtlen módon megmentettem az egyik siklónkat az ellenség karmai közül. – kacsintok, hogy csupán ennyi volt a vétkem, persze, ha lesz rá mód, akkor a későbbi találkozásunk során kicsit bővebben is elmesélem majd az esetet. - Így sikerült már az elején "jó" benyomást keltenem a parancsnokság köreiben. – a monológom megfelelő szócskájánál láthatóan jelzem a kis macskakörmöket és így a büntetésem végén már mosolyogva mesélem. - Nem titkolt célom, ha úgy adódik és kiképeznek siklópilótának, akkor ezt a gépet szeretném magaménak tudni. Történetünk már egyébként is összeforrott az elején. – mosolyom egészen addig a pillanatig töretlen, míg Sam el nem kezdi mesélni itt létének okát. Érzem, hogy nem egy egyszerű fejezethez érkeztünk, a pillanatnyi hezitálás pedig nyugalomra és figyelemre int. Már az első mondatban jó néhány vakfolt van számomra, már, ami a teljes kép megértéséhez szükséges, de a világért sem vágnék közbe, felesleges kérdésekkel pedig még véletlenül sem bombáznám. - Így van, és ennek én nagyon-nagyon örülök. – a pozitív gondolkodás mindig is serkentően hatott rám, ez a helyzet pedig szinte megköveteli tőlem a mosolyt és a derűt, még akkor is, ha ezer és ezer kérdésem lenne már az első mondat után Nem akarok felesleges szavakat kiemelni, de az "egyébként" megjegyzendően, illetve a "kell" szavak egyértelműsítik bennem, hogy ez az esemény a legkevésbé sem örömteli, beszélgetőpartnerem arca pedig nagyon beszédes számomra, nem igényel kérdéseket, vagy plusz hozzáfűznivalót. Ja, de, egyet mégis: - Jót fog tenni az az ital. – helyeslően bólogatva váltok keserédes mosolyra, miközben fejemben további kérdések és találgatások vetődnek fel. - Tudja mit, Samantha? Befejezettnek nyilvánítom a mai munkát. Jöjjön! – gyakorlott mozdulatokkal kapkodom össze egy szempillantás alatt az eszközeimet és ha nincs Sam ellenére, akkor akár meg is indulhatunk a lépcsőházban. - A titkolt céljaim között viszont, tudja, hogy mi szerepelt? – tartok egy kis hatásszünetet - Az, hogy én legyek a Jola Főgépésze. Komolyan! – széles mosollyal árulom el, hogy miféle ábrándokkal van tele a fejem
Őszintén szólva erre volt szükségem. Egy őszinte ölelés sokszor többet ér bármilyen szónál, és Nikolai közelsége nyugtató hatással van rám. Jól esett, ez kétségtelen, mégis, valahol bűnösnek kellene éreznem ezt a tettet. Ha szívből házasodnék, talán így is lenne, de ebben a világban a kényszer az úr, én pedig nem fogok teljesen fejet hajtani a Consilium előtt. Ennyi nekem is járt, mégha több nem is. Miután elválunk, megkezdjük beszélgetésünket is, így elhangzik az a bizonyos invitálás is, mely mosolyt csal arcomra. - Persze, szívesen! Úgy érzem, jól esne. - biccentek is, így mutatva ki még inkább beleegyezésemet. De vajon Niko mikor ér majd rá? Ahogy nézem, jelenleg elfoglalt, én viszont ha kell, szívesen várok, akár segítek is neki. Nem tartom kicsinyes munkának a takarítást. Nekem más az értékrendem, mint az itteni emberek nagy részének. - Rendben van, megvárom! - jegyzem is meg, hogy tudja, nem sietek, tényleg van időm most végre magamra is. A Jolával mondjuk van munka, de ha már így kiszúrtak velem, akkor ennyit igazán megérdemlek. De akad azért némi öröm is az ürömben, az újra találkozás és az, hogy most már egy helyen fogunk szolgálni, méghozzá teljesen legálisan. Talán még jól is érezhetem majd magam ezen a hajón, végtére is, az Arkan legénysége a vírusnak hála igen csak átalakult, a nagy részüket nem is ismerem. A férfi történetét hallva viszont elmosolyodom, majd fejem is megcsóválom némileg. - Bár én nem látok kivetnivalót a tettében, de az már meg se lep, hogy ismét ilyen jól indít a parancsnokkal. - emlékszem én még Krissre is... hogy mennyire utálta Nikot, durva volt. Pedig én mindkettejüket kedveltem és kicsit hiányzik is a régi parancsnokom. Remélem, hogy rendbe jön egyszer. - De biztosan hamar belopja magát a szívükbe. - vigyorgok most már rá, és hála a másiknak, tényleg máris jobb kedvem van. Persze tudom, Ő annyira nem élvezi ezt a büntető munkát, de lassan már tényleg kész lesz, bővebben pedig akkor mesél, amikor csak szeretne. Engem bármikor zavarhat, talán mondanom se kell. Bár nem ismerem olyan mélyen, mégis barátként tekintek rá. Valahogy a kezdetek óta. - Akkor sok sikert kívánok! - érje csak el a céljait, Ő megteheti. Férfiból van, itt pedig a férfiakat becsülik, ellentétben a nőkkel. El is mesélem, hogy miért kerültem ide, ahogy azt is, hogy a kötelező házasság elől se bújhatok ki tovább. Így is sok haladékot kaptam, tudom én is. Kár, hogy nem találtam idő előtt olyan férfit, aki úgy vett volna el, hogy boldogok legyünk együtt, mégha szerelem nem is alakult volna még ki. Én hinni akartam ezekben a régi eszmékben, de most már mind hiába, William nem enged, ebben biztos vagyok. Aprót nyelek, fáj ez az egész, de örüljünk tényleg annak, hogy találkoztunk és együtt szolgálhatunk. Igen, Niko mellett bizonyára minden más lenne. Mikre nem gondolok? Eszembe se szabadna jutnia... - Igen, szerintem is jót fog tenni! - bólintok. Nevem említésére tekintetem a másik arcára vándorol, majd végül apró mosollyal nézek végig a lépcsőkön. - Szerintem senki se fogja észrevenni, hogy kimaradt pár lépcsőfok. - figyelem, miként szedi össze a homlijait, majd ez után követem a másikat. Tényleg ráérek és jól esne beszélnem valakivel. Azt hittem, hogy Kat lesz majd az a személy, de... Ő lehet, hogy nem értene meg. Ő hű a Consiliumhoz és a törvényekhez, Niko viszont olyan, mint amilyen én vagyok. - Mi? - teszem fel a nagy kérdést menet közben, de amikor meghallom, hogy mi a célja, szúrós szemekkel találkozhat szemben. - Ezek szerint a helyemre pályázna? Ez igazán nem szép, akkor én mit csinálnék? - a válasz viszont túlságosan is kézenfekvő, így csak lesütöm szemeimet és bandukolok tovább. Bizonyára akkor eljönne az az idő, hogy főállású feleség és anya legyek. William maga mellett tudhatna végre, mindig... és gyermeket is szülnöm kéne neki. Nem akarom ezt! És pont Niko tehetne mindenről? Ne... De nem szabad belegondolnom se ebbe jobban, ez még odébb van, lehet, hogy csak viccelt. Ugye viccelt? - Komolyan mondta? - kérdezek rá kicsit visszafogottabban. Most nem vagyok olyan harcias, mint régen, kissé megtörtek az események, pedig próbálok kemény maradni és az, aki voltam. A kantinba érve szerencsére azt üresnek találjuk, így ledobom magam az egyik asztal mellé, majd a férfire pillantok. - Mit iszunk? - sört? Vagy mást? Mindegy, csak csússzon és segítsen egy kicsit a jelenlegi rémes hangulatomon.
Vas. Nov. 18, 2018 8:58 pm
Néhány napja már úton vagyunk, de számomra még mindig furcsa a helyzet. Szerettem az Arkant, megszoktam már az ottani életet és társaimat, erre most egy másik hajón kell megtalálnom a helyemet. Amúgy se egyszerű a jellemem, így nem éppen könnyű barátokat se találnom, így természetesen a munkába feledkeztem, ami akad bőven. Itt jó sok gépész tanuló is akad, tőlünk mennek majd az Arkanra és ez a hajó olyan öreg, hogy mindig van mit javítani rajta. Most se aludtam sokat, túl sok minden jár a fejemben, de legalább Williamhez még nem kellett hozzámennem. De jól tudom, ami késik az nem múlik. Mégis, még mindig nehéz elfogadnom azt, hogy az áthelyezésem nagyrészt Ethan hibája, William meg persze helyeselt... ahogy a kinevezéseimet is a jövendőbeli férjem miatt kaptam. Túl sok ez az egész, így szükségem van egy kis egyedüllétre. A Jolán túl sokan vannak, szinte mindig belefutok valakibe, ezért is nyitok be a lépcsőházba, ahol talán senki se fordul most meg. Ki akarna lépcsőzni, amikor van lift is? Na ugye, hogy senki...
