Volentis 142
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


 

 :: Idegen kultúrák :: Archívum :: Régi Játéktér :: A világűr :: Az URS Jola fedélzetén :: Lakó Fedélzet Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Az első tiszt kabinja
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Phoebe
Titulus : ☆ admiral ☆
Tartózkodási hely : ☆ wherever it's needed ☆
Hozzászólás száma : 472
Phoebe
Alfa és Omega



#1Hétf. Jan. 01, 2018 4:45 pm
Az első tiszt kabinja 311d94e1065ba456d14b4418948016f3
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#2Hétf. Jan. 01, 2018 6:00 pm

AMELIA & MARC
A nővéremnek megvan az a képessége, hogy a jelenlétével kissé felforgassa a megszokott mindennapjaimat. Ez alkalommal sem történt ez másként. A tegnapi távozása után az éjszaka nagy részét a hatos szektorban töltöttem. El sem hinnéd, milyen békés és... tiszta az a hely a terephez képest. Bár ritkán teszem be oda a lábam, most kifejezetten pihentető volt. Ritkán, mert az alanyokat figyelve tudom, hogy rossz ember vagyok. Nem különb, mint azok a kiképzőtisztek, akik ilyenné neveltek. Az én Alex barátomat leszámítva persze. Nem, nem azért gondolom magam rossznak, mert jaj mit teszünk szegényekkel. Ami azt illeti, teljes mértékben egyet értek azokkal az ocantisokkal, akik azt szajkózzák, hogy nem kellett volna a bolygóra engedni minket. Nem, nem kellett volna. Késő bánat. Azért gondolom magam rossznak, mert elégedettséggel tölt el a kínjuk. Igen, az emberiség iránt, a saját fajtám iránt érzett undorral, de elégedettséggel is. Megtapasztalhatják, hogy milyenek vagyunk mi. Megtapasztalhatják, amin én is keresztül mentem.
Vakon követem a Consilium parancsait, egy másodpercre sem kérdőjelezve meg a helyességét. A feladatot megkapom, a kivitelezést rám bízzák, a többi nem rám tartozik. Már a Földön is gyengéd, engedelmes gyerek voltam. Előbbit kiölték, utóbbit felerősítették. Egyetlen egyszer tagadtam meg a Consilium parancsát. De mielőtt új esélyt kaptam volna tőlük, megbűnhődtem érte, hidd el. Három hónapra zártak el. Ugyanazt a régi karácsonyi zenét játszották le újra. És újra. És újra. Szüntelenül. Amikor ébren voltam, sötétben tartottak, amikor aludni akartam felkapcsolták a lámpákat. Visszagondolva, ez is valami -- ami nem öl meg az megerősít -- féle kiképzés lehetett.
Nos, ez az emberi faj. Aki ezt teszi egy gyerekkel. Az egésszel csak arra akarok kilyukadni, hogy az ocantisok most a saját bőrükön tapasztalhatják meg, hogy kit is fogadtak a bolygójukra. Hogy milyen messzire vagyunk képesek elmenni a túlélésünkért.
De az éjszakának vége és nem tudom már sokáig húzni az időt. Szöget vert a fejembe, amit Hespera említett. Hogy Alexék dokkoltak, negyvennyolc óra pihenőidővel. Csak az kattogott a fejemben, hogy Amelia is ott van. Hogy talán meglátogathatnám, hisz az is a tudtomra jutott, hogy elvesztett valaki fontosat. Már ha Ams egyáltalán kíváncsi rám. Az egyetlen probléma az, hogy én nem szoktam ilyet csinálni. Nem hogy random látogatásokat nem ejtek meg a Volentisen, hanem szinte semmifélét. A néhány alkalom hogy felmegyek akkor van, amikor a Consilium személyes jelentést kér. Ám a hosszas rágódás és a rendkívül... pihentető éjszaka vége az lett, hogy észre sem vettem és már a terminál előtt álltam, az állomáson lévő felettesemmel csevegve. Meglepően könnyen megkaptam az engedélyt a kimenőre. Ha nem ismerném jobban, azt hinném, hogy valami gond van odafent, Vele. Bár lehetne róla vitatkozni, hogy ki kit mennyire ismer. Azt sem tudom, mikor láttuk egymást utoljára. Hespera, Alex, Amelia... Sorolhatnám. Azokat ismerem akik itt vannak, velem.
Szóval itt vagyok, az állomáson. Két lépés között megmosolygom, hogy érezhetően más a gravitáció, mint odalent. A legtöbbeknek valószínűleg fel sem tűnne. Az Ocanon sokszor viselt, terepruhának nevezett páncélzatot most hátrahagytam. A rangomnak megfelelő egyenruhában lépek a Jolan fedélzetére. Amelián kívül valószínűleg nincs itt egy lélek sem. Rá sem jellemző, múlathatná az idejét bárhol máshol. De az ő dolga. Én csak megállok és bekopogok a kabinja ajtaján. Ahogy a Földön megtanultam. Kopogj. És várok. Várok, de nem érkezik válasz. Így egy mély sóhajjal hajolok egészen közel az ajtóhoz és katonás szórakozottsággal jegyzem meg.
- Ugye tudod, hogy innen is kinyithatnám? - Látom a panelen, hogy nincs bezárva. És Alexet ismerve, valószínűleg nem is lehet bezárni. Én udvariasan mégis megvárom, hogy beengedjen. Gondolom még felismeri a hangom.
Vissza az elejére Go down
Amelia Shepard
Hozzászólás száma : 36
Amelia Shepard
Az URS Jola tisztje



#3Hétf. Jan. 01, 2018 8:26 pm
Marc & Amelia

Tikk-takk-tikk-takk. Telnek a percek, de én csak magam elé meredek. Az asztalon szétszórva a lapok, mindegyiken más név szerepel: Celderon, Aina, Joanne Seydoux, Galen Cross, Sethyr, Axell Hieron, Jane Janssen, Larfresys, Magdela McCart, és még lehetne sorolni. Nők, férfiak, gyerekek. Emberek és ocantisok minden válogatás nélkül, nincs logika abban, hogy mi alapján lettek egy csokorba gyűjtve, vagy legalábbis én még nem láttam, de mindegyik akta végén ugyanaz az a szimbólum volt: egy nulla áthúzva.
Ki tette ezt? Ki volt képes ilyenre? És miért? Mihez kellettek? Meghaltak? Cloris levele kacifántos volt, nem írta le tisztán a dolgokat olyannyira, hogy még én sem tudtam megfejteni. Össze-vissza hablatyolt benne, nem találtam meg azt a mezsgyét, ami mentén átlátnám a labirintusát, amit alkotott. Sok volt, és egyszerre ért. De legalább senki sem volt körülöttem, aki megzavarhatott volna. Még csak az hiányzott volna ide?! Nem, ezt egyelőre én tudhatom, nem adhatom tovább, sőt az lenne a legjobb, ha az összes lapot megsemmisíteném, és én sem foglalkoznék vele. Igen, ez lenne a legjobb, legegyszerűbb megoldás.  Csakhogy erre képtelennek éreztem magamat. A kérdések lappangtak elmém falai között, megannyi válasz, megannyi lehetőség, de mi az igazi valóság? Akarom, hogy kiderüljön? Ha igen, az mivel jár? Mert ezzel nem csak magamat sodrom száműzetés felé, hanem Alexet, és a Jola egész legénységét is, tudtuk nélkül lesznek bűnösök. Mérlegelnem kell… És minél hamarabb dönteni, mert a 48 óra visszafelé jár bőven, már pedig a hajón még ha én is vagyok az első tiszt, akkor is megvan kötve a kezem.
Elmerültem az egész káoszban, hagyva, hadd söpörjön végig rajtam az érzelmi hullám is. Egyszer ki kell jönni az emberből, jobb szeretem, ha ez akkor történik meg, ha nincs szemtanú.
annyira figyelmetlenné váltam, hogy nem hallottam azt sem, hogy valaki a fedélzetre lépett. Amelia, igazi katona vagy, akit seggbe kéne rúgni! Azonban agyam kikapcsolt az érzékszerveimre, csak a gondolatokra fókuszáltam, próbáltam rendet tenni, összerakni a puzzlet, csakhogy annak darabjai bőven hiányoztak még.
A kopogás csak lassan jutott el fülemhez. Ki lenne az? Felemeltem a fejemet, már ennyi lenne az idő, hogy a többiek kezdenek visszaszállingózni? Képtelenség. De nem sokáig kellett várnom, mikor a hang is követte kopogást.
Mint akit menten villám csapott volna meg. Álmomban is felismertem ezt a hangot, nem kellett hozzá sokat agyalnom. Mikor hallottam én már őt?
Lement oda.” Kongott végig bennem Alex mondata. Nem lehet ő. Ő lent van az Ocanon, miért jönne fel? Mit keresne itt? És miért egyáltalán az én kabinomnál? Ha már jönne, akkor úgy hiszem, talán előbb Alexandert látogatja meg? Ámbár, ma már egyik gondolatomban sem lehetek igazán biztos, olyan volt a világom, mintha kibillent volna kis időre és irreálisabbnál irreálisabb dolgok történtek. Mintha maga a tér-idő dimenzió zakkant volna meg.
Azonnal összesöpörtem a lapokat, és becsúsztattam az egyik fiókba, miközben felálltam az asztaltól. Ha Ő az, ha nem Ő az, akkor is úgy tűnt, megvárja, míg én engedem be.
- Mondd, hogy nem haltál meg, és jöttél vissza kísérteni! – jegyzem meg azzal egyetemben, miközben kinyitom az ajtót. De Ő az, Marc. Noha, mintha változott volna az arca, vagy az én emlékeim homályosultak el, ki tudja… De ugyanaz a tekintet, amiben nem mindig tudok olvasni, ahogy most sem.  - Úgy csicseregték a madarak, hogy nem éppen itt vagy – álltam arrébb, hogy amúgy nyugodtan beljebb jöhet a kabinomban.

Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#4Hétf. Jan. 01, 2018 11:46 pm

Vissza az elejére Go down
Amelia Shepard
Hozzászólás száma : 36
Amelia Shepard
Az URS Jola tisztje



#5Kedd Jan. 02, 2018 12:29 am
Marc & Amelia

Ketten egy szobában. Volt idő, mikor még nem ilyen egyszerűen álltunk meg egymás mellett. Volt idő, mikor még azt hittem, lehet belőle valami. Hidegen hagyott, hogy fiatalabb volt nálam, ahogy az is, hogy bátyámmal milyen jó viszonyt ápoltak. Olyan egyszerű volt vele, semmi erőlködés, semmi változtatás, könnyű volt és jó. De ahogy mindketten nőttünk fel, ő is befejezte a kiképzést, rá kellett jönnöm, ebben a világban ez nem lehetőség. Itt nincs helye az érzelmeknek, hanem csak annak, hogy az emberiség fenn maradjon, én megválasztottam a katonaságot, az a feladatom, hogy védjem a népem és keressek új bolygókat. Ebben az életben nincs helye családnak, szerelemnek. És ezt tudom, el is fogadom. A kiképzésnek hála, tudom kezelni az ilyeneket. Marchoz fűzött érzéseimet pedig egy dobozba zártam és a kulcsot eldobtam, hogy sose lehessen felnyitni.
Figyelem, ahogy besétál. Meghasonul az emlékekkel, ott van benne az a Marc, akit megismertem, még mindig ott van, pedig ahányszor látom, egyre inkább tűnik úgy, mintha elveszne.
Mosoly jelenik meg az ajkamon, de egyelőre még nem őszinte, csak egy megszokás, egy reakció, hogy itt van. De miért? Miért hozzám? Miért most?
Végül hat, megadom magam neki, és felkuncogok. Akaratlanul is. Jókedvre derít, még ha csak rövidke időre is.
- Igen, úgy tudjuk, lementél. És hát... - mutattam rá, hogy itt van, még hozzá a kabinom belsejében. Elkerültem az Ocan témát ügyesen, mielőtt még a politizálás mély bugyraiba ugranánk bele. Sosem mondtam neki, hogy baromira nem értek egyet azzal, hogy lemegy. Nem szívleltem az ocantisokat, ámbár, a levél után... Megkérdőjelezném, hogy mi igaz, és mi nem. Mi történik körülöttem? Mit művel a Consilium? Mire jó az Ellenállás? De persze, minek? Úgyis felszáll a Jola és négy hónapig megint nem kerülünk elő. Kimaradunk a sorscsapásokból. Nekünk más feladatunk van, ahogy neki is.
- Persze, semmi bajom - vetem le azonnal magamról a kérdést. Alex mellett belém is integrálódott kicsit az a páncél, hogy az érzelmeket kezelni kell, néha úgy hogy egyáltalán nem adunk neki teret. - Nem én tűnök el az emberek szeme elől, járkálok le az Ocanra minden szó nélkül, így aztán mi bajom lehetne? - az elsüllyesztett számonkérés, hogy alig tudunk róla valamit. Nem magam miatt kérdezem leginkább, hanem Alex, legalább neki beszélhetne. Bár Alex se éppen a bő beszédűség mintapéldánya. Majd lassan változik a tekintetem, összevonom szemöldökömet. Csak úgy megkérdezni, hogy jól vagy? Ez nem Marc stílusa. Nem kellett sokáig elemeznem arcát, hogy tudjam, tudja Cloris meghalt. Vagy legalábbis valakim meghalt. Így aztán végül csak ingattam a fejem. A pletykák ilyen gyorsak, vagy én voltam lassú?
- Én inkább arra lennék kíváncsi, mi szél hozott? Hogy a szupertitkos feladatodat ott hagyva, itt álldogálsz. Mellesleg, nyugodtan leülhetsz, nem kell fitogtatnod nagyszerű állóképességedet - vettem lazábbra a beszélgetést. Katona, mint én, mi nem vagyunk a lelkizős típus, ő pláne nem, ahogy Alex, csak éppen ő másképp. A hibernáció nem tudta felolvasztani igazán, és fogalmam sincs mi történik körülötte, de egyre inkább válik egy kiüresedett, kiégett katonává. Vagy csak én nem látom a fától az erdőt?
Igen, aggódok érte. De erről nem kell tudnia. Ez is olyan, ami csak a háttérben működik bennem már, nem is oly tudatosan, hogy lekötné gondolataimat, de természetesen eszembe jut. Mert ha akarom is felejteni, de nem tudom. Csak elengedni vagyok képes, mint eddig.

Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#6Kedd Jan. 02, 2018 12:54 pm
AMELIA & MARC
Szeretem, hogy különleges a kapcsolatunk. Hogy Amelia azon kevés emberek egyike, akik az elejétől velem vannak és én velük. Már amikor. De tudod mit szeretek még? Az Ocant. Nem várom, hogy megértsék, ők egy fémdobozban születtek. De hogy a dolgok miértjét nem kellene megkérdőjelezniük, az biztos. Mindannyian a gépezet részei vagyunk. Tennünk kell a dolgunkat, ki itt, ki ott. De Amelia szavai még így is meglepnek. Ez azonnal ki is rajzolódik az arcomra, valami övön aluli értetlenség formájában. Én, meg a grimaszaim. Van, ami nem változik. Felháborodás és némi szórakozottság is vegyül a kifejezésembe. Szórakozottság, mert nem tudom elhinni, hogy komolyan gondolja, amit épp kiejtett azokon a csodás kis ajkakon. Tényleg számon kért? Ő engem, ráadásul ilyen mondva csinált indokkal? Persze örülök, hogy semmi baja, még ha ez nyilvánvaló hazugság is, de...
- Először is. - Ejtem ki olyan hangsúllyal, mintha hegyi beszédre készülnék. Ami végül elmarad, szimpla tényeket közlök. - Nem tűntem el senki elől. Az Ocanra nem "lejárkálok" hanem ott állomásozok, mert ez a kötelességem. - Megemelem az egyik szemöldököm, úgy kérdezek vissza. - Talán problémád van vele? - Könnyed sóhajt fejcsóválás követ. - Ez nevetséges. - Mert az. Bár ilyen alapon, talán kezdhetném azt érezni, hogy valami nem jól működik a világban. Miért van minden barátom ellenem és az Ocan ellen? Vagy csak ellenem. Vagy a Consilium parancsai ellen. Ki tudja. Nem vagyok benne biztos, hogy melyik tábornak van igaza. Annak, aki azt mondja, hogy amikor a fajunk túlélése a cél, nincs helye moráloknak és kegyelemnek. Vagy annak, aki azt mondja, hogy csak elvekkel és emberséggel van értelme. Személy szerint nem foglalok állást. De azt a kérdést azért mindenki tegye fel magának, hogy mi az emberség. Mert számomra az emberség kifejezés... semmi jót nem jelent. Nézz csak a múltunkra. A viselkedésünkre.
- Miért? Nem hanyagolhatom a szupertitkos feladataimat egy csinos nőért? - Heccelem egy büntetendően elégedett mosollyal, még ha ez bőven nem is az igazi. A választ persze mindketten tudjuk: nem, nem hanyagolnám soha. Fenn akadhattam volna azon, hogy megint itt tartunk. Az Ocan meg én. Pedig én mindig itt vagyok. Ő az, aki... aki nincs. Végül helyet foglalok és a fém kezemmel megpaskolom magam mellett az ágyat, hogy jöjjön ide ő is. Nehéz időszak volt a karom elvesztése. Visszatérve a kérdésére, a valós válaszom, amit nem viccelek el az lenne, hogy látni akartam. Szerettem volna Vele lenni. Csak Vele. Hogy Hespera mihelyt kiejtette a nevét úgy dobbant meg a szívem, hogy azt sem tudtam, erre képes egyáltalán. Ezt a választ természetesen nem kapja meg. - Hesp említette, hogy dokkoltatok. És hogy elvesztettél valakit. Gondoltam... - Itt csak kényelmetlenül igazítok az egyenruhámon. Gondoltam meglátogatom. Talán baj?! Mondanám, hogy akkor már itt sem vagyok, de nem fogom megadni azt az örömöt.
Vissza az elejére Go down
Amelia Shepard
Hozzászólás száma : 36
Amelia Shepard
Az URS Jola tisztje



#7Kedd Jan. 02, 2018 2:53 pm
Marc & Amelia

Úgy szeretném egyszer megérteni Marcot, de nem tudom. Nem mond semmit, én pedig nem tudok a gondolatai között olvasni. A mozdulatai kétesek, mintha folyamatosan a harcra készülne, pedig most is csak ketten vagyunk egy szobában, és nem állt szándékomban bántani, bár nem mondom, kíváncsi lennék harci tudására, de nem most…
Olyan közeli, mégis távol van tőlem. Nem tudom elérni, nem lehet megfogni. Mint a legtöbb katona, ő is kiépítette páncélját, amit én ha össze is akarok zúzni, még nem tudok. Leépíteném a falakat, de félő, ezzel őt is tönkretenném. Óvatos vagyok vele, pedig nem szokásom.
Figyelem arcát, ahogy a vonások változnak, ahogy a reakciók leírják gondolatait. Olvasni szeretnék benne, de nehéz. Összetett a gondolatai, és nem biztos, hogy örülnék, ha azokba belelátnék. Mégis, mi a jó francért vagy itt, Marc? Miért kellett eljönnöd és a megmaradt világomat a káoszba taszítanod?
Hallgatom, mintha az segítene, de inkább csak mélyíti köztünk a szakadékot. Bólintok, mintha ezzel elfogadnám szavait. Sosem tudjuk mit csinál, sosem mesél róla, „csak állomásozik.” Nem mintha erőltetném, hogy valaha is elmondja, ő dolga. Ha beszélni akar róla, akkor majd fog.
- Nem, egy szóval sem mondtam, hogy problémám van vele. Csak vedd figyelembe, hogy egyesek aggódnak érted. Ennyi. – ráztam meg a fejemet, nem akartam erről beszélgetni, ebbe belesüllyedni, mert annak se eleje, se vége. Mást gondolunk, mást mondunk, és nem biztos, hogy most akarnék túlesni a világnézetének ecsetelésén.
Szem forgatva csak oldalra döntöttem a fejemet. – Legalább a bókolási képességed annyira nem fakult meg – húztam tovább, de csak viccből. Ahogy ő is tudta, én is, hogy erre a kérdésére természetesen az a válasz, hogy nem. Mióta azt választottuk, hogy katonák leszünk, azóta ez a válasz rá, hogy nem. Vannak kötelességeink, feladataink, amikben nem lehet lankadni, főképp nem ilyen időkben, mikor egy maroknyi ember próbál csak túlélni és életre való lehetőséget szerezni egy idegen bolygón. Alex terve, miszerint keresünk egy másikat, mely megfelel nekünk embereknek, még nem ért cél. Az univerzum hatalmas, még sincs egyelőre másik bolygó. Lesz-e valaha, vagy az Ocan lesz az új Föld? Nem bíztam a népben, nem hittem, hogy ennek béke lehet a vége. Nem a Consiliumot kérdőjeleztem meg, csak éppen abban nem értettem velük egyet, hogy az Ocan lenne az a hely, ami valóban megfelelő lenne számunkra. Persze, ha én lennék a helyükbe, akkor mit mondanék? Örülnék, hogy egyáltalán bolygót találtam…
Sóhajtottam egyet, végül leültem mellé. Hazudnék, ha azt mondanám, ezt nem vártam. Igen is jó volt mellette lenni, tudni, hogy itt van. Szívem tőle csak furcsábban viselkedik, és pont ez az, amit nem engedhetek meg magamnak. Nem engedhetem meg Őt. Pedig könnyű lenne, ösztöni és eleven, vajon érzi ő is?
Amelia, nem hiszem el, hogy ennyire labilis lettél ma?! Szinte hallom Henderson szavait a fülemben, ahogy megszid, hogy mégis mit képzelek magamról. Katona vagyok, úgy is kell viselkednem, nem hagyhatok teret másnak, még Neki sem.
Hespera… Marc testvére, az Arkan kapitánya. Igen-igen, ismertem, noha nem közelről. Nah, az ő helyében sem lettem volna szívesen, hogy milyen lehet Marc mint testvér mostanában.
Az asztalom felé néztem, melynek fiókjában ott volt az akta, teli súlyos információkkal. Megtehettem volna, hogy beszélek róla, de végül csak zipzárt húztam az ajkamra. Az az én küldetésem lesz, nincs köze hozzá senkinek.
- Üdvözlöm Hespt! Előfordul, hogy az ember elveszíti a számára fontost. Katona volt, számítani lehetett erre – megbújt a szavaim között az is, hogy Marcnál is előfordulhat az ilyen. Bár, semmiképp sem akartam, de ez munkaügyi ártalom… Benne van a pakliban.
Nem mondta ki, de sejtettem, mit akart mondani. Hajamat tudnám tépni önmagunktól, mint egy rossz mexikói szappanopera, de mégis így van. A határokat nem lehet meglépni. – Köszönöm, kommander – szalutáltam egyet szórakozottan.


Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#8Kedd Jan. 02, 2018 8:45 pm
AMELIA & MARC
Nem jellemző rám, hogy elhagyjam a posztom, nem engedem le a súlyt a vállaimról. De talán nem csak Amelia miatt jöttem ma fel, hanem magam miatt is. Kellemest a hasznossal alapon. Szükségem van arra az apró fénysugárra, amit ő jelent. Amit ő ad, amikor a szemeimbe néz. És szükségem van egy pillanatnyi távolságra az Ocantól. Még ha szeretem is azt a bolygót.
Kihúzva magam mély levegőt veszek, láthatóan szóra nyílnak ajkaim. De az egészből csak egy szusszanás lesz, nem több. Mondtam volna az aggodalmát csitítva, hogy egyikünk sincs nagyobb veszélyben, mint a másik, tehát nem értem mire fel a nagy aggodalom. Hisz ők is dolgoznak. Mondhattam volna ezt, van benne némi igazság. De ugyanakkor azt is jól tudom, hogy ez így ebben a formában nem igaz. Kevesen vannak nálam közelebb a tűzhöz. Olyan szélmalomharcot vívok a Consilium nevében... nem, nem is a nevében. Mert attól, hogy nem mondják ki egyértelműen, tisztában vagyok vele. Ha az osztagom elbukik, a Consilium támogatni fogja az ocantisokat a kivégzésünkben. Felmutatva ezzel, hogy nekik tiszta a kezük. Hogy mi is valamiféle lázadók voltunk. És a parancs, hogy raboljuk el a soron következő Shravanat, nem tőlük ered. Jobb esetben feláldoznának minket a telepesekkel együtt, talán néhány tagját is a Consiliumnak. Rosszabb esetben... háború. Szóval igen, mondhatjuk, hogy a munkám stresszes. És hogy mindez miért nem érdekel? Fogalmam sincs, tényleg. Csak el akarom látni a feladatom és ennyi. Nem kell, hogy legyen választásom. A szülésre kényszerített nőknek talán van? Na ugye. Mind tesszük a kötelességünket és ez így teljesen rendjén van.
- Majd meglátjuk, hogy melyikünk szerez előbb bolygót. - Sármosan kacsintok rá, de ezzel finoman azt is a tudtára adom, hogy a szándékaink az Ocanon nem kifejezetten békések. Nem csak ők hmm keresnek új otthont. Mit gondol, miért engem küldtek oda? Egy finoman hangolt gépezet vagyok. Ha pedig elszabadul a pokol, az agresszív támadási taktikám igencsak megnehezíti a legtöbb ellenfél számára, hogy megjósolja mi lesz a következő támadás... vagy honnan érkezik. Nem félek a tűzgolyókkal zsonglőrködő vademberektől. Túl tudjuk őket terhelni a fegyvereinkkel. De a fenébe is, már megint hova kanyarodtak a gondolataim. Itt vagyok, Vele. Rá kellene gondolnom. Amit szintén nehéz, érezve a távolságtartását. Ha ott van, ha nincs.
- Add a kezed. - A hozzá közelebbi combomra hajtom a kézfejem, tenyérrel felfelé, hogy összefonhassuk ujjainkat. Ha tenyerembe simítja az övét, apró mosollyal nyugtázom. Mindjárt jobb, nem? Épp felmerülne bennem a gondolat, hogy vajon mikor volt utoljára fizikai kontaktusban férfival... És villámként hasít a gondolataim közé, hogy akár mindig. Hogy lehet valakije. Itt, a fedélzeten. Hisz honnan tudhatnám?
- Na igen. Katonának lenni kemény dolog. - Forgatok szemet nagy egyetértésben, mégis tükröződik rólam némi gúny. Nem az elvesztett barátja felé, hanem úgy általánosságban. A rendszer felé. Mintha ismét céloznék valamire, akárcsak a nem régi bolygós megjegyzésemmel. Manapság nem kell golyót kapnod ahhoz, hogy meghalj. Elég, ha rosszkor vagy rossz helyen. Ha veszélyt jelentesz Rájuk.
A köszönetére csak baráti csókot nyomok a kézfejére és elengedem őt, ha ő maga még nem tette meg. Hamar talpon vagyok, mielőtt esélyt kapna, hogy belemerüljünk olyan témákba, amik nem rá tartoznak. Amikről én nem rég még előszeretettel hintettem el csípős megjegyzéseket.
- Szóval? Ez a te kabinod. - Kapok fel egy random tárgyat és dobom a levegőbe szórakozottan, majd elkapva visszateszem a helyére. Körülnézek, bár nincs sok látni való. - Hogy telnek a napjaid. Mármint... most komolyan. Mit csináltok ti itt hónapokig? - Még a válasza előtt elvigyorodok és hozzáteszem. - Űrkaszinóztok mi? Valami kaszinóbolygón. - Nem mondhatja senki, hogy egyhangú a társalgásunk. Ide oda csapongnak a pozitív és negatív energiák, hogy úgy mondjam.
Vissza az elejére Go down
Amelia Shepard
Hozzászólás száma : 36
Amelia Shepard
Az URS Jola tisztje



#9Kedd Jan. 02, 2018 9:30 pm
Marc & Amelia

Egy külső megfigyelő igazán jól szórakozhatna rajtunk, ahogy esetlenül téblábolunk, leülünk egymás mellé, csapongunk a beszélgetésben. Tényleg, mint valami borzalmas szappanopera, csakhogy ez mind külsőség. Ennél sokkal több kimondatlan szó, a meg nem mutatott mozdulat, a köztünk lévő néma kommunikáció, melynek mi sem biztos, hogy teljesen tudatában vagyunk. Ez annál jóval több, jóval különlegesebb. Marc egy másik világban lehetne a hős lovag, aki értem jön és kiszabadít a tornyocskámból, ebben a világban én másztam ki az ablakon. Nem volt lenn, nem várt rám. Ez a mi furcsa világunk, amelyikben néha megjelenik a másik és akkor olyanok vagyunk, mint az egymásra hangolt hangszer, furcsa kettősség, hogy együtt vagy külön-külön, de köztes állapot nem létezik.
Látom, hogy mondana valamit, de végül csábító ajkait összezárja, nem mond semmit. Aminek kimondottan örülök ebben a pillanatban, hogy összeszedjem magamat. Nem engedhetem meg azt a luxust, hogy a befolyása alá kerülök, mert annak nem lenne vége, nem hagynám, hogy csak úgy kisétáljon és itt hagyjon. Megint. Mint mindig. Megacélozom lelkemet, felépítem  önmagamat, olyan, mint egy varázsütés, rutinom van már hozzá. Henderson egyik nagyszerű tanítása, érzelem kilőve. Mégis ingadozom, és ki tudja mikor zuhanok alá a magasból.
- Nehogy alul maradj katona! – öltöttem rá nyelvet és próbáltam figyelmen kívül hagyni a mondat értelmét. Nem mintha bánnám az ocantiszokat, szimplán nem bízok bennük, nem látom a lehetőséget a békére. Sajnos, olyannyira kevés időt töltök a Volantiszon, hogy a legtöbb dologról lemaadok, így csak a hírekből érkezett, megszűrt információk jutnak el hozzám, hogyan is áll a világ. Már pedig, annak valószínűleg fele sem igaz elnézve a levelet, amit Cloris küldött, elnézve, hogy Marc pedig szabad idejét az Ocanon tölti „állomásozva”. Persze, a Consilium nem engedheti meg magának a kiszivárgó szavakat egy így is kevés számú néppel, de mégis, saját katonaságának engedhetne belátást, hogy mire készüljön.
- Ha lehet, tényleg ne a kísérteteddel kelljen valamikor találkoznom, ahogy Alexet rémisztgeted. – Megbújt utalás, hogy maradjon életben. Nem szeretném, hogy eltűnjön, és olyan legyen, mint egy megfakult emlék, ami már csak az én fejemben létezik. Nem akarom tovább húzni-vonni ezt a témát, csak tartsa észbe, én fogom visszarugdosni a Pokolból, ha megmerészel halni, már pedig abban nem lesz köszönet.
Megfogom a kezét, és még én is meglepődök, milyen egyszerű melegség jár át tőle, mintha legyőzhetetlen lennék. Máris emlékek tolulnak az eszembe, Marc miért teszed ezt velem? Ellopott csókok, ölelések, nevetések, a titok édes íze, hogy vagyunk egymásnak. Rég volt, már elmúlt, mégsem vagyok képes feledni. Lehet akármennyi férfi a világon, egyik sem ő, pedig, ha nem is tudja, próbáltam én felejteni, de sosem ment, meg amúgy is, a Jola megoldotta, hogy figyelmem másra terelődjön. Így viselhető, megtanultam élni nélküle újra.
- Mégis azok vagyunk – vigyorogtam. Nem tudnék mást elképzelni munkának már, mint a katonaságot, régen még felmerült bennem, hogy elmegyek mérnöknek, de mikor volt az még? 12 évesen már Henderson kegyetlen kezei alá kerültem, és akkor már nem volt visszaút. Nem is bántam meg soha, így érzem azt, hogy amit csinálok van értelme és szeretem is.
Kezem a takaróra hullik, csak nézem az ujjaimat, amiket végül józanítóan megropogtatok. Nevetséges, hogy mire képes Marc.
- Igen, csakis az enyém – bólintottam egyetértően, ahogy felálltam. – Szeretnéd tudni, mi? – kuncogtam fel jókedvűen, ahogy mellé sétáltam. – Csakhogy tudod, titkos információ, amihez nincs hozzáférésed – nyomtam egy puszit az arcára széles mosollyal, hogy csak rám figyeljen, majd a következő pillanatban már ki is gáncsoltam, ha időben észrevette, akkor sikerült nem földön landolnia, ha pedig nem, akkor puffanással fogott talajt. – Nem elég figyelmes, katona – figyelmeztettem elégedetten szórakozva. Szinte érezve, hogy mindjárt visszakapom a húzást.
- Az űr teli van érdekességekkel, az univerzum hatalmas – jegyeztem csak meg. Persze, monoton az utazgatás, de egy-egy új bolygó látogatása és hasonlók kimondottan élvezetesek. Ezt valószínűleg más nem érti meg… vagy nem egy könnyen, milyen is látni a végtelen univerzumot, milyen bebarangolni, miközben a Föld és az Ocan, Volentis csak egy picurka szeglete, nem több.  

Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#10Szer. Jan. 03, 2018 12:42 pm
AMELIA & MARC
- Majd meglátjuk. - A szavaira, miszerint tényleg nem a kísértetemmel szeretne legközelebb találkozni, csak egy keserédes mosoly a válaszom. És az, hogy majd meglátjuk. Egyre közelebb vagyunk a kiválasztotthoz. Bárhogy is alakuljon, a tetteinknek következményei lesznek. Ez alkalommal nem tudunk majd az árnyékunkba olvadni és tovább lépni, hogy újra nyugodtan aludhassunk. Hű, csak nem épp alátámasztottam a nővérem álláspontját, miszerint rossz helyen vagyok? Mindez rövid időre nem is számít, amikor Amelia tenyerembe simítja a kezét és összefonódnak az ujjaink. Futó másodpercre, de hagyom, hogy elringasson a tudat: épp olyan puha a keze, mint régen. Nem gyötörte meg a finom bőrt az univerzum. Bár ha a bőrénél tartunk, valószínűleg a keze érdekel a legkevésbé. A gondolatot kísérve, egy óvatlan pillanatban végig fut a tekintetem a finom vonulatú torkán, a mellkasán. Innen már hamar talpon vagyok. Ő mindig különleges volt számomra. Jól emlékszem, milyen érzés volt a felhevült testét a sajátommal a matracba nyomni, milyen érzés volt, amikor a rangomat nyögte. Tetszett. De most nem ezért vagyok itt. Ami azt illeti, mostanában egyre kevésbé van hangulatom, vagy igényem az ilyesmire úgy általánosságban is. Az Ocan teszi. Az utód szinte a markunkban van. Teljes kontrollt igényel. Nem mintha ezeket leszámítva nem lenne aranyéletünk a telepesekhez képest. A veszteségeink ellenére is. Aki gyenge, az kihullik, így működik mióta világ a világ.
- Nem mintha kívánságműsor lenne. - Igen, mégis katonák vagyunk. Ezt úgy mondja, mintha gyerek fejjel túl sok beleszólásunk lett volna. Felébresztettek, egyedül, a nővérem nélkül, a tudattal, hogy a családom halott és fegyvert nyomtak a kezembe. Végülis, felnőtt fejjel már egészen más. Azt tették, amit kellett, akkor is ha az a bizonyos szükség a megmaradt emberiség fegyverként és tenyészlóként való használata. Oh. Mióta vagyok ilyen epés?
- Titkos információ? Szórakozol ve...lem? - Épp felháborodnék a magam szellemességével. Hisz nem tudom, hogy épp az "állomásozásomra" célozgatnak-e egyesek, vagy szimplán húzni próbálja az agyam. De az arcomra lehelt csókja megakasztja azt az utolsó szót. Egy másodpercre csupán, de mintha újra kisfiú lennék, aki még az életben nem kapott puszit. A gáncsolásra tett próbálkozásánál azonban hamar visszanyal a fagyi. Láthatóan jóval kevésbé tartom szórakoztatónak, mint ő. Ahelyett hogy megbotlanék egy ügyes manőverrel megragadom a derekát és magamhoz rántom. Hagyom, hogy hozzám préselődjön. Kívülről erőszakosnak is tűnhetne a jelenet, de mi jobban tudjuk, nem igaz?
- A tűzzel játszol. - Sziszegem felé, miközben a fémkar nem enged a szorításon. Ölelésen. Ugyan már, ő kezdte. Ő a gáncsolással és gyerekes puszival játszott, most én ezzel. De sajnos látom a tekintetén és érzem én is, hogy a levegő szikrázni kezd. Olyan szikra ez, aminek léteznie sem lenne szabad. Nem engedem meg magamnak, hogy a tekintetem az ajkaira vándoroljon. Csak barátian elnevetem magam és elengedem, afféle most már kvittek vagyunk vállvonással.
- Lehetne kisebb is az univerzum. - Mondjuk sokkal kisebb. Akkor talán lenne esélyünk nem csak szellemként létezni egymás életében, ahogy Alexel is.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Ugrás:
^
ˇ