Helyszín: Egy szállító hajó az Ocan és a Volentis között Szituáció: Egy terhes nő, meginduló szülés, és a szállítóhajó apró hibája, ami miatt egy óra várakozás várható. A magzatvíz elfojt, egy dobozban géz hever az ülések alatt, meg egy nem épp éles olló. A hajó kapitánya bezárkózott a kabinjába, és csak egy mikrofonon keresztül kommunikál. Állítása szerint elájul a vértől, és nélküle biztos hogy senki sem tudja ezt a típusú hajót elvezetni.
Nem hogy egy kezemen, de félen is meg tudnám számolni, hányszor jártam az állomáson, mióta kihelyeztek az Ocanra. Nincs ott számomra semmi. Legfeljebb akkor megyek, ha hívnak. Most is ezért voltam fent. A Consilium előtt volt jelenésem. Megkönnyebbüléssel töltött el, amikor felléphettem a szállítóhajó fedélzetére. Irány vissza a szilárd talajra. A mocsokba. A katonáknak külön helyiségük van az utazás erejéig, nem kell vegyülnünk a telepesekkel, vagy a látogatókkal. Csak én vagyok itt, meg néhány fazon, aki nem alattam szolgál. Egy ideje már itt rostokolunk félúton a bolygó és az állomás között. Néha megpróbálhatnák rendesen karban tartani a hajókat. Szinte csak egy függöny választ el minket másoktól, így nem nehéz észre venni a pánikhangulatot, ami hirtelenjében eluralja a hajót. Összeakad a tekintetem egy fickóéval. Ismerős, de fogalmam sincs, hogy ki ő. Egyszerre indulunk meg az utastér felé. Nagy sebbel lobbal átlépve, én már az ajtóban megállok és csak nagyokat pislogva bámulok a földön ülő, vajúdó nő felé, akit egy még fiatalabb lány tart egy helyben. Hamar magamhoz térek az első sokkból és a falon lévő kommunikációs eszközhöz sietek, a kapitányt tárcsázom. De a reakciója hisztérikus. A helyzet egyre abszurdabb, mi a franc van itt?!
A legutóbbi bolygón tett látogatásom pont annyira volt szívélyes, mint az összes többi. Szerencsére, ha minden igaz, ez volt az utolsó. A tabletembe temetkezve olvasgatom az 1984-et, és a lehető legjobban próbálom kizárni a külvilágot. Amikor meghallom az első sikolyt, fel sem nézek, csupán a szemem sarkából látom, hogy egy bajtársam felpattan, így teljes nyugodtsággal lapozok egyet. Fél füllel hallom, hogy valami vajúdást emleget egy aranyosnak hangzó nő a szomszédban, én pedig összeráncolt homlokkal meredek előre, ez az Orwell tényleg egy átkozott optimista volt! Azt hinni, hogy a föld örökre megmarad, és annál rosszabb már nem lehet, mint amit ő kitalált... Mélyet sóhajtok a kapitánnyal folytatott eszmecsere után, és összecsukom az eszközöm, majd lassan felállok, és a konzolhoz lépek én is. -Már megint azzal jön, hogy elájul a vértől? - Kérdem unottan, majd a konzol felé biccentek. - Repültem már vele, addig jó, amíg odabent marad. Te spéci operátornak tűnsz, van elsősegély képzésed? Remélem igen a válasz, mert az enyémmel nem megyünk sokra. Igaz, apa vagyok, de ez az első szülés amiben kénytelen leszek részt venni. És, hogy ehhez mennyire nincs kedvem az arcomra van írva, amikor hátra fordulok, és a függönyre nézek. -A mosdóban van papírtörlő, meg víz...hozok.
Melyik féleszű engedélyez egyáltalán ilyesmit, hogy terhes nő utazzon. Azonnal leküldeném az Ocanra, abban biztos lehet. Nos, néhány további szóváltásból a kapitánnyal kiderül, hogy ő engedélyezte neki és a húgának a felszállást. Majd hebegve-habogva hozzá teszi, hogy mennyire sajnálja és nem gondolta, hogy baj lesz. Az ajkaim összepréselem, mélyet sóhajtva akasztom vissza a telefont a helyére. Nagyon örülök, hogy a kapitány - bár "kapitány" helyett inkább nevezném sofőrnek, vagy még annak se - kihangosítóra tette magát és mindenki végig hallgatta a rövid csevejt. Vészjóslóan higgadt vagyok. Még. Egy másik katonára figyelek fel, aki hozzám lép. - Elsősegély? - Egy szinttel feljebb vándorol a szemöldököm. Arckifejezésem a szórakozottság és zavartság közt játszik. - Hát ilyen esetekhez... nincs. - Az utolsó szónál lopva a nő irányába pillantok. Ezen a téren azt hiszem, egy hajóban evezünk a "kapitánnyal". Tudom, hol jön ki a gyerek és... nagyjából ennyi. Engem terepre készítettek fel, nem erre. A tiszt szavaira egyetértően biccentek. - Majd én kiszedem onnan. - A hangom szigorú. De nem, nem a születendő gyerekről beszélek. Hanem a bezárkózott kapitányról. - Minden civil fáradjon át a katonai részlegre. Nincs szükség közönségre. Te maradhatsz. - Osztom ki a parancsokat, a végszóval pedig a nőt tartó fiatal lányra bökök. Felteszem, ő a húga. Egy mellettem elhaladó középkorú nő karját is finoman elkapom és visszatessékelem. Mivel nem szülésznő vagyok, hanem katona, átvágva két függönyön a kapitány kabinjához sietek, míg az ismeretlen ismerős tiszt vizet gyűjt. Az utastér, a katonai utastér, és a kabin ajtaja. Egy-egy függöny választja el az utastereket, valamint a fülke előtti kis helyet. - Fél percet kap, hogy kinyissa az ajtót, uram. - Hiába a megfelelő szavak használata, tudom, hogy a vérmérsékletemnek köszönhetően a következő lépés az lesz, hogy a fémkarommal feltépem az ajtót. Nem mintha ezek az ajtók így működnének. Bombabiztosak.
-Az - mondom, és elhagyja egy lemondó sóhaj az ajkaim. Ennyit a reményeimről. Furcsa, ez a srác a fém keze nélkül is olyannak tűnne, akivel nem érdemes kötekedni, most viszont olyan sebezhetően néz, hogy kedvem lenne megvigasztalni. -Van egy kisfiam, szóval elvégeztem egy nagyon alap képzést, évekkel ezelőtt. Távolról sem vagyok szakértő, vagy ilyesmi, de úgy tűnik ezzel kell gazdálkodnunk. Egy bólintással nyugtázom a szavait, és már megyek is a mosdóba. A papíradagolót nemes egyszerűséggel feltépem, és a gurigát úgy juttatom a jövendőbeli nagynénihez, mintha tekéznék, vagy ilyesmi, aztán a letépett műanyag fedlapot tálnak használva feltöltöm meleg vízzel, és azt is odakészítem a terhes anyuka mellé. Sokkal jobban örülnék, ha lenne mondjuk egy elsősegély csomagunk, de persze az a pilótafülkében van. Az előkészületek után visszatérek a másik tiszthez, és a vállára teszem a kezem. -Hé. Hátul egyenlőre minden rendben. - Aztán, ahogy ezt kimondtam, kinyomom a kommunikátort - Nagyon vérzik az anya, nem tudnád rávenni valami blöffel, hogy kinyissa? Én addig tartom a frontot, csak ne izgassuk fel fölö... Egy női hang fájdalmas ordítása tölti meg a teret, majd amikor kifogy a levegőből, akkor is hallani lehet a nyöszörgését. -Hogy cseszné meg...bocsáss meg egy pillanatra... Visszaszaladok hátra, és megfogom az anya kezét én is. Nem jut eszembe mit kéne mondanom neki, ezért csak úgy teszek, mintha teljesen biztos lennék benne, hogy minden a legnagyobb rendben van. Végül is, minden a legnagyobb rendben van. Ha elég hamar a bázisra érünk, nem történhet baj, nem?
- Több, mint a semmi... - A mondat végén célzóan hallgatok el, jelezvén, hogy a nevét és rangját tenném oda, amit nem tudok. Nem az Ocanon szolgál, az biztos. Nem mondom, hogy a nőnek szerencséje van, hogy itt vagyunk, hisz nem sokra megy velünk. De az is tény, hogy a legtöbb katona magasról tenne rá, hogy az utastérben beindult egy szülés. Hisz nem az ő dolguk. Sokan fentebb valónak tartják magukat a civileknél. Valamilyen értelemben azok is vagyunk, mert akként kezelnek minket. Ez viszont nem jelenti azt, hogy el kell fordítanunk a fejünket, amikor egy nő épp életet ad. Gondolom egyrészt ezt. Másrészt meg azt, hogy a francért nem tudott még odabent maradni az a gyerek pár órával tovább. - Nem, nem tudnám. - Morgok rá a férfira, aki rajtam kívül a leendő -- már ha megéli -- anya segítségére sietett. Bár az, hogy én segítség vagyok túlzás. A tónus persze nem ellene szól. De félekavértől kapitány kissé kihúzta a gyufát. Nehezen viselem, ha valaki nem végzi el rendesen a feladatát. Ez meg erősen abba a kategóriába esik. Hamarosan egyetértően bólintok, hogy menjen csak. Csináljon a fiatal nővel... amit akar. Én pedig összehúzom a függönyt és a kabin ajtaja felé fordulok. Acélujjaim az ajtóra csúsztatom, ráengedem a tenyerem, mintha a töménységét próbálnám megsaccolni. Majd hátralépek és fémes szisszenéssel ütést mérek rá. Újra és újra és újra. Az ajtó megsérül, de még mindig nem nyílik ki. Nekem viszont nem áll szándékomban tovább bohóckodni. Feszülten sóhajtok és a függöny túloldalára lépve ugrasztok egy közlegényt. - Hé, te. Szólj a karbantartóknak, hogy hagyják a fenébe a légféket. Szedjék szét az ajtót. Visszamegyünk az űrállomásra. - Meghibásodott a levegőfékező rendszer, azért rostokolunk itt félúton. Még legalább egy órát venne igénybe a megjavítása. Így nem tudunk leszállni az Ocan felszínére, mert a légkörbe lépéskor nem csak alaposan megizzadnánk, hanem visszalökődnénk az űrbe. - Mindjárt lesz-... - Lépek át az utastérbe, hogy az ismerős ismeretlen tiszt tudtára adjam, hogy mindjárt meglesz az elsősegély csomag. De belém fojtja a szót a vajúdás és vér látványa. Tizenhárom évesen már fegyver volt a kezemben és meghúztam a ravaszt. De ez egészen más. Ki tudja milyen megfontolásból én is odamegyek és letérdelek a nő elé. Nem tudom, hall-e, vagy érdekli-e, amit mondok. - Visszafordulunk az űrállomásra. Minden rendben lesz.
Felvonom a szemöldököm, ahogy szavaival előkészíti számomra a pódiumot valamire, aztán viszont leesik, hogy nyilván a nevemre kíváncsi. No igen, nem szoktam még meg, hogy az itteni egyenruhákon már nincs rajta az ember neve. -Ethan Dobrik hadnagy. A barátaimnak csak Crash, de ezzel várjuk meg a landolást inkább. Még kezet is nyújtok neki, igaz nem annyira illemből, mint azért, mert kíváncsi vagyok, hogy működik a mechanikus keze. A földön láttam már ugyan hasonlót, de azok elég kezdetlegesek voltak, ez viszont kívülről eddig úgy tűnt, mintha igazi kéz lenne...legalábbis nem láttam a használóján, hogy különösen oda kéne figyelnie rá, hogy használja. Ami a cselszövést illeti, csak bólintok. Annyi baj legyen. Megoldjuk a láda nélkül. Próbálom nyugtatni az anyát, amennyire csak lehet, bár a szokásos minden rendben lesz, és hasonló maszlagoknál jobb most nem jut eszembe. Mesélhetnék neki arról, amikor az osztagom egyik tagjával fél évig ellenséges területen ragadtunk, és konkrétan tűzharc közben indult meg a szülés, ám tekintve, hogy mi lett a történet vége, inkább eltekintek ettől. Végül meglepő mód a kommandós mond valamit, ami megnyugtat mindenkit, az anya még el is mosolyodik, az őt tartó testvére pedig szinte ujjong. -Nem szállunk le...? Kérdem én elhaló hangon. Kissé összeszorul a torkom erre a hírre. Nem arról van szó, hogy minden álmom volt lejutni az Ocantis-ra, és meglátogatni a kolónia kórházát, de...Mély levegőt veszek, és bólintok. -Pár óra és otthon leszünk. Az állomáson van mindkét hajó, szóval be sem fér majd minden orvos a kórterembe. Ez viszont ad nekem egy ötletet. Máris a kommandós felé fordulok. -Várjunk...tényleg itt dokkol a Jola. Nem tudnánk nekik üzenetet küldeni valahogy? Tuti gyorsabban ideérnek, mint ahogy ez hazarepül. Az ő orvosuk régi ismerősöm, biztos nem lenne gond neki ez a helyzet. Más kérdés, hogy a hosszú távú kommunikációs berendezés...na, kitaláltuk hol van? A pilótafülkében...ami ha így megy tovább egy gyilkosság tetthelye lesz. Viszont hátha van ennél a katonánál valami, amivel megoldja ide kintről is, vagy ismer valami módszert, amivel át lehet alakítani a panelt...nem tudom.
Figyelem a nőt és szívesen biztatnám -- vagy épp fenyegetném, nézőpont kérdése -- azzal, hogy ne adja fel, szülje meg azt a gyereket, mert ez a kötelessége. Ahogy katonaként mi is a kötelességünket végezzük. Mindannyiuknak meg van a szerepe a gépezetben. Még nem jöttek el azok az idők, amikor megengedhetjük magunknak a valódi jólétet. Talán majd egyszer, az unokáink unokái megtanulnak újra embernek lenni. De ezt mi most még nem feltétlenül engedhetjük meg magunknak. Nem számít a személy, az emberiség számít. De ezzel a mentalitással most aligha segítenék a helyzeten, azt hiszem. - Hallotta, hadnagy. - Az eddigi tónusomhoz képest nagy szigorral felelek ennek a bizonyos Crashnak a kérdésére. Nem, nem szállunk le. Nincs idő megvárni, hogy helyre tegyék a légféket. Vicces, de azt hiszem, még a hajó kapitánya is jobban jár vele, ha visszafordulunk. Az Ocanon darabokra szednék, bárki kezei közé is kerülne. Az előbbi biztató szavak után, miszerint minden rendben lesz, eltávolodok a nőtől. Eszem ágában sincs beletérdepelni a vérébe. Sőt, igyekszem érzelmileg távol tartani magam a szituációtól, amennyire csak lehet. Az én feleségem... vagyis a hozzám kirendelt lány belehalt a szülésbe, a gyerekkel együtt. Igyekszem nem erre gondolni. Hisz soha nem gondolok rá. Réges rég lezártam, aligha vált ki belőlem valamit. De ezt így látni azért kemény. - Jola? - Már talpon vagyok, úgy kérdezek vissza, mintha életemben sem hallottam volna ezt a szót. Noha a tekintetem arról árulkodik, hogy jobban ismerem, mint szeretném. Nem bizonytalanság, hanem erős ellenérzés ül ki az arcomra, mintha hallani sem akarnék arról, hogy az URS Jola akár csak a közelünkbe merészkedjen. Amit azt illeti, így is van. Csak épp nem a hajóról van szó, hanem arról, amit jelent számomra. Kezdve Shepard parancsnokkal, aki után mindig vágyódni fogok, nem számít milyen erősen próbálom elfelejteni. Szeretem azt a nőt. Legalábbis egykor szerettem. Még csak nem is szólt, hogy a Jola itt dokkol. Hogy itthon vannak. Ahogy Alex sem. Remek. - Jól van. Áttesszük a Jolára. Kellően felszerelt egy szüléshez, igaz? - Bár nem úgy néz ki a fiatal nő, mint akit nagyon meg lehetne mozdítani. Megoldjuk. Nem mintha a Flottát ilyesmire találták volna fel, de ha ahhoz elég felszerelt, hogy összerakjanak egy sérült katonát, ez sem lehet akadály. A leendő anya közben láthatóan, hmm, kötődni kezd Dobrikhoz. Biztosan erőt ad neki, hogy fogj a kezét. Ha nem lenne ilyen szerencsétlen a helyzet, azt hiszem még jól is szórakozhatnék azokon a tekinteteken. - Wells parancsnok. - Dugja ki a függöny mögül a fejét az egyik karbantartó. - Sikerült meglazítanunk az ajtót. - De fogadjunk, hogy nem tudják leemelni. Én a tisztre pillantok, rábízva a döntést, hogy velem jön-e és hasznossá teszi magát, vagy támasz marad. Így, vagy úgy, a kapitány kabinja felé indulok. A fémkarommal egyetlen csapásba kerül majd, hogy leszakadjon az ajtó.
Keserűen bólintok. Igen, hallottam. Bár ne hallottam volna. A körülményekre való tekintettel nem állítom, hogy minden rossz velem történik, és abszolút egyet értek a paranccsal. Ha én lennék itt a rangidős tiszt, a helyében ugyanezt a döntést hoznám, csak épp, így nem lesz időm lejutni a bolygóra, mielőtt kihajóznánk. -Ahogy mondja, Uram! - Furcsa, a hajó nevét kimondva most ő vág olyan képet, mint aki citromba harapott. Nem igazán tudom hova tenni a dolgot, és elképzelésem sincs semmilyen olyan okról, amiért ez releváns lenne...lehet a nővére az Arkanon szolgál, és az a hajó szimpatikusabb neki, vagy ilyesmi. -Természetesen! - Mondom egy kis késéssel a hangomban, hogy éreztessem a kommandóssal: azt hiszem igen. Hajóorvosuk van, felszerelésük van, szóval egész biztosan sokkal jobban jár a terhes nő velük, mint a sikló padlóján lévő papírtörlőkből rakott fészekkel. Wells...ismerősen cseng a neve. Minden esetre bólintok, és fegyvert ragadva követem őt, majd beállok mögé, hogy fedezzem. Nem tudom mi a terve az ajtóval, de csak nem árt, ha fedezi valaki. Még akkor is, ha eszem ágában sincs lőni. Kétlem, hogy találnánk itt másik pilótát.
Normál esetben nem ez lenne az eljárás. Kezdve azzal, hogy behatolásnál sosem lehet a parancsnok az élen - bár ezt a behatolást most inkább csak ajtótörésnek nevezném. - De valljuk be, egy hajón ragadtunk, szolgálaton kívül, és a feladat annyi, hogy kiszedjünk egy gyáva alakot a pilótafülkéből. Ne érts félre, nem vagyok felelőtlen típus, de képtelen vagyok őt ott bent komolyan venni. A férfinem szégyene. Mégis miféle veszélyek leselkedhetnek ránk odabent. Na ugye. A meggyötört kabinajtóhoz fáradok Dobrik hadnaggyal. - Meg van a hatásköröd ahhoz, hogy iderendeld a hajót? - Ha a Jolán szolgál, vagy vannak ott kapcsolatai, akkor felteszem igen. De jobb ezt tisztázni. A válaszát még megvárom, majd húsvér tenyeremmel az ajtó mellett támaszkodom meg. A másik karom halk, mechanikus szisszenéssel emelem a magasba és egyetlen, jól irányzott ütéssel sújtok le az ajtóra. Nem szakad le azonnal. Kitámasztom magam és további erőt kifejtve, hangos nyekergéssel, törő hanggal nyomom befelé. Majd mikor már kellően laza újra megütöm és leszakadva a helyéről a kabin közepén landol. Mint mondtam, kétlem, hogy bármi veszély leselkedne ránk odabent. De az ösztön megvan. Ahogy eltűnik a minket elválasztó ajtó, én féltérdre ereszkedem, hogy az ismerős ismeretlen hadnagynak tiszta célpontja legyen. Nálam nincs fegyver. Legalábbis kézben nincs. Innentől övé a terep, hívja csak ide azt az átkozott hajót.
-A kapitány volt a tanúm az esküvőmön... Remélem lehet hallani a hangomon, hogy ezt teljesen komolyan gondolom, és ami fontosabb, bízom a kapitányban. Mert manapság nem olyan ritkák a puskás esküvők, és szomorú, de az enyémen épp Alex dolga volt meggyőzni engem, hogy mondjam ki az igent. Persze nem fogott rám fegyvert szó szerint, de ez akkor is furcsa kezdete egy barátságnak. Kissé talán amatőr az, ahogy csillogó szemekkel figyelem a fémkart dolgozni, de na...eszméletlen látványos. Azonban, az első ütésnél már az ajtóra szegeződik a tekintetem, a második után pedig azonnal megindulok befelé, magam előtt tartott fegyverrel. A pisztolyban lévő golyók a tű becenevet kapták, mert extra kis kaliberüknek köszönhetően jóformán kockázat nélkül lehet velük lövöldözni egy űrhajón, a berendezésben alig tesznek kárt. Egy humanoid seggében viszont már nem ilyen ártatlan a helyzet. A testbe hatolva apró szilánkokra törve tud olyan belső vérzéseket okozni, amit aztán a legjobb szanitécek sem feltétlenül tudják időben kezelni. A pilóta először gondolom összerezdült ijedtében, mert amire végre érdemben is reagálna a támadásra már késő. Lényegében másik kezemmel elkapom a grabancát, és úgy a földhöz vágom, hogy kiszorul belőle minden szusz. Egy másodperc, és már teljesen ártalmatlanná téve hever a földön, egy pisztolycsővel a halántékán. -Ha nem hiszed, hogy a napod lehet még ennél is szarabb, egy mozdulatodba kerül, és bebizonyítom. A kommandósra nézek, majd, ha bejött, ellépek a pilótától, és pár gombnyomással bekapcsolom a kommunikációs pultot. -Itt Dobrik hadnagy, a 17-es komp fedélzetén. URS Jola, válaszolj kérlek. - majd némi hatásszünet után még hozzáteszem: - Felicia, ott vagy? Egy kedves női hang ad választ a kérésemre. Megkönnyebbülten vigyorgok a hadnagyra, és rúgok bele a pilótába. Gyorsan megkérem rá a lányt, hogy tolmácsolja a kapitánynak a kérésem, aztán hátamat a falnak döntve lépek rá megint a pilótánk hátára, hogy a földön tartsam. -Amúgy...tudja vezetni ezt a járgányt, uram? Mert én nem...
Kedd Jan. 23, 2018 3:08 pm
