Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Yesterday at 5:52 pm
Simon lakrésze

Kedd Okt. 16, 2018 6:59 pm
Sabrina & Markus

Kedd Okt. 16, 2018 7:37 am
SR-29 Aszteroidatörő sikló. A Rasa Rendszer meteor övében sodródva.

Hétf. Okt. 15, 2018 1:39 pm
Viharsziget

Vas. Okt. 14, 2018 7:13 am
Töltőállomás

Szomb. Okt. 13, 2018 9:04 pm
Selyna Silver

Csüt. Okt. 11, 2018 8:02 pm
Sürgősségi ellátó

Csüt. Okt. 11, 2018 6:10 pm
Lezártam a játékom!

Csüt. Okt. 11, 2018 5:09 pm
Orvosi vizsgáló

Csüt. Okt. 11, 2018 2:16 pm
Hangár

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek - -
Tűz eleműek - 1
Levegő eleműek 3 1
Emberek 0 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 7 5
Consilium - 3
Lázadók 3 1
Összesen 17 16

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Viharsziget

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
ÜzenetSzerző
 #11•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Szomb. Feb. 24, 2018 4:18 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
A kályhában lévő parázs lobban egyet, azt jelezve, hogy bizony az itt uralkodó viszonyok nem annyira kiélezettek. S bár magabiztos vagyok, tudom jól, hogy egy idősebb, tapasztaltabb és nyilván ravaszabb ocantis ellen még én sem lehetek megváltó. Ezért kivárok, ezért nem mutatom meg azt, hogy mire vagyok képes és ezért játszom azt, hogy mennyire jó gyerek vagyok. Mindeközben pedig tervet kezdek el építeni az elmémben. Minden egyes pillantással jól feltérképezem magamnak a házikót, hogy a szabadulásra több lépésem is legyen. Kár lenne ezért a viskóért, sajnálnám leégetni. S míg én térképet készítek magamnak ő beszél, s üresnek vélt szavai egyszer csak megálljt parancsolnak, s eltérítenek.
Jó úton? Lehet ezekben az időkben jó úton haladni? Szemöldököm felszökken. Miért is kéne neki jó úton haladni? Gyanúm egyetlen egy mondattól fellángol. Tudtam én, hogy van ebben a fickóban valami, s bár egyetlen egy belső hang azt súgja, hogy most kéne meglépni, én csak azért is maradok.
– Miért fáradozik annyit azon, hogy ne csináljon semmi átlagon felülit? – teszem fel a kérdést, mely böki az oldalamat. Hát nem ez a lényeg? Nyilván nem véletlenül játszik úgy a szavaival, hogy valamit ki akarjon belőle szedni az ember. Szépen csinálja, olyan mintha csak tanulta volna ezt a „mesterséget”. Én is szeretem így irányítani a másikat, aki ezzel nyilván azt hiszi, hogy a kezében van a gyeplő. Holott, nem így van.  
Én nem szégyellek egyetlen egy sebet sem. Ezek mutatják meg azt akár az embereknek is, hogy nem az elesett és ártatlan szőke lányka vagyok. Soha nem voltam ártatlan, már kiskoromban is azon voltam, hogy megmentsem a világot a pusztulástól. Ahh hagyjuk, csak azon voltam, hogy ne nyomjanak el, nyilván nem véletlenül kellett kiszedni a „játszóházból”. Senki se mondta nekem, hogy ha tekergetem valaki kezét és fojtogatom azt nem szeretik az ilyen helyeken. Pedig nekem igazán jó játéknak tűnt már akkor is. Így hát egyértelmű volt az, hogy mi lesz az én utam. Bármi is jött volna ki a szertartáson, egyenes lépések vezettek a katonai élet felé. Bár azt szerintem senki sem gondolta, hogy ennyire nehéz lesz velem. Elvégre a valagam védve van, hiszen egy fejes lánykája vagyok. De nyilván nem fogják sokáig tűrni azt, ha bomlasztom a katonákat. Ezért is kellett az erdőben egy kis búvóhely, melyet más nem ismer.
Hallgatom az ital kínálatot. Alkoholt megvetem így azok szóba sem jöhetnek. Az pedig, hogy az emberek által kitalált valamit a számba vegyek, s bejuttassak a szervezetembe még inkább elvetendő, így hát egy választásom marad. – Jó lesz az unalmas víz – érdekes egy olyan folyadékot, mely azért jócskán segíti életünk, unalmasnak titulálni. Vajon belegondolt abba, hogy mi lenne a növényekkel, s a testével enélkül az unalmas szarság nélkül? – Az emberi édes, fekete valamit, azt meg használd vízkőoldásra – nevetek fel halkan. Azt nem mondom, hogy a földet locsolja meg vele, mert szerintem csak ártana neki. Én pedig védeni akarom ezt a bolygót, nem pedig kárhozatra ítélni. Az emberek dolgait használva pedig csak halálra van ítélve, ez a szomorú.
– Köszönöm – már kevésbé gyanakodom, de csak azért, mert látom, hogy mikor tölti ki és hogyan. Ha mindezt a hátam mögött tenné, nem bíznék benne, s nem fogadnám el. Még az is lehet, hogy a képébe önteném. Mielőtt belekortyolok a vízbe, azért a nózimmal is megszimatolom, mert még bizony velem is megeshet, hogy elsiklom valami felett. Az pedig mindkettőnknek kellemetlen lenne, ha pár óra múlva ébrednék fel, úgy hogy minden addigi kiesett.
– Hát hajrá – nyújtom neki oda. Nincs benne semmi simlisség, csak azért néz ki ilyen ramatyul, mert már elégszer szétolvadt, s mindig a táskában lévő helyzetének formáját vette fel. Ezért nem néz ki már táblának, hanem inkább úgy, mintha valaki már megrágta volna és háromszor visszaadta volna a természetnek. Ettől függetlenül legalább finom.
– Saját kis raktárkészlet, hmm – jól hangzik, s talán a kelleténél jobban csillog a szemem. – Miért nem segítesz magadon az erődet kihasználva? - a földet irányítva sok mindenre lehetőséged van. Persze nem ugyanaz, mintha az igazi termőföldet, s napsütést illetve esőt használnád ki, de én biztosan ilyesmivel kísérletezék, ha az elem, amit uralok, az a segítségemre lehet a túlélésben. Ja, hiszen segítségemre van. Bár a tűzben nem vagy képes nővényeket termeszteni, így a túlélésed egy kissé másképpen segíti. Például jól tudok grillezni.
– Igen – felelek kurtán. Ez a válaszom arra, hogy a városból érkeztem, s arra is, hogy lázongás megy ott. Persze most már visszafogottabban, mindenki odafigyel arra, hogy okosan csinálja ezt. Majdnem mindenki. Én kezdem úgy érezni, hogy már az emberek részéről is egyre többen lázonganak. Ez pedig azt hiszem, hogy oda fog vezetni, hogy a két nép egymásnak feszül egyszer csak. Megannyi szerencsétlen fog ebbe belepusztulni, s akkor majd sírhat mindenki szája, aki támogatta ezt az egészet. – Látszólagos békesség van, de nem hiszem, hogy sokáig fog ez tartani – nem mondhatnék ilyet. Apám a vezetőnk jobb keze, így hinnem kellene bennük és döntéseikben. De bizony nem szeretném meghazudtolni magamat. Lelkem mélyén sosem fogok megbékélni az emberekkel, s nem hiszem, hogy valaha is bíznék bármelyikben.
– Az emberek között is vannak lázadók, akik a kialakult helyzet ellen vannak, s szerintem egyre több ocantisi csatlakozik hozzájuk - én semleges vagyok. Nem tetszik a helyzet, ezért nem állok be azok közé, kik talpat nyalnak és hajbókolnak az embereknek. De nem is kezdtem el szervezkedni ellenük. Egy magamban gyűjtögetek információkat és alkotom meg a világmegváltó lépést, hogy aztán majd az én nevemet rebegjék hosszú éveken keresztül a népemhez tartozó bölcsek. Nem. Nyilván ez nem fog bekövetkezni, eléggé naiv lennék, ha ilyesmiről ábrándoznék. Ám nem vagyok az a fajta, aki szeret közösködni és az utasításokat sem viselem jól.
– Miért választottad ezt az életet? – térek át végül egy másik témára. Ha már ő kérdezősködhet, - s láthatóan fel is csipegeti az információ morzsákat, hogy valami képet kialakítson rólam - akkor én is megtehetem. Amúgy sem vagyok az a fajta, aki beveszi a „nem volt kedvem csoportban éli” sztorikat. Mindenkinek van ennél sokkal mélyebben burjánzó gondja, ami miatt el akarja hagyni a közösséget.


avatar


Ocantis harcos

Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
33
Képességpontok :
19

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #12•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Vas. Feb. 25, 2018 9:27 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
A túlzott őszinteség úgy tör fel belőlem, mint egy régóta szunnyadó vulkán. Hiába is próbálom titkolni s elfojtani magamban, de magányos vagyok. Talán az ostoba ocantis népbe van eleve belekódolva, hogy csak társas lényként vagyunk képesek érvényesülni, s még ha ezt mélységesen el is vetem, sokszor akkor is felszökik bennem a vágy egy őszinte beszélgetésre. Ugyanakkor tudom, hogy ez sohasem történhet meg. Még ha valaki egy kicsit is hasonló hozzám, akkor sem engedhetem meg magamnak, hogy kitárjam a sötét múltam nyomasztó emlékeit, melyek ebbe az isten háta mögötti kis viskóba zártak. Mégis kénytelen vagyok morzsákat lökni Tyria felé, magam sem igazán értem, hogy miért. Mintha kicsit túlcsordult volna bennem ez a rengeteg titok, s egy kicsiny szelepen akarna csordogálni.
- Azért, mert néha ahhoz, hogy éljünk, az kell, hogy feladjunk. - bár kissé rejtélyesre és ködösre sikerültek megint a szavaim, mégis tökéletesen magába foglal mindent. Én szeretek élni. Legalábbis próbálom ezt hinni, még akkor is, ha többször vélekedtem ennek az ellenkezőjéről úgy, hogy az már tettlegességig fajult. Próbálom hinni, hogy megváltoztam, s hogy rengeteg méregben gyökeredző indát sikerült kiirtanom önmagamban. Ezért kellett feladnom mindent. Minden beteg vágyamat a nők iránt, hiszen ha folytattam volna azt az életet, melyet egykoron, valószínűleg kegyetlen halált haltam volna. Hiába vagyok föld elemű, s hiába búvóhely számomra az egész bolygó, mégis tudom, hogy az áldozataim számának növekedésével az ellenségeim száma is gyarapodott volna. Egyszer úgyis megtaláltak volna...
- Ugyan, nem olyan rossz! Próbálok nyitott lenni az apróságokra, s ha már érintkezni nem is akarok velük, legalább legyen valami hasznuk is! Bár megmondom őszintén, a technológia, amit behoztak... Én tökéletesen meg vagyok nélküle. - vonom meg kiábrándultan a vállam, kissé elkanyarodva a témától. Ám arcomra egy mosoly szökik, mikor a bizalmatlanságnak egy újabb kis jelét adja a hölgyemény, amikor beleszagol a vízbe. Nem, nem kevertem bele semmit, így mikor belekóstol, sem akkor, sem utána nem érezhet semmit. Mégis valami kusza terv kezd testet ölteni a fejemben, ahogy egyre többet ismerek meg a szőkeségből. E terv pedig nem tartalmaz olyasmit, ami elkábítaná, vagy éppen amit ne akarna ő is...
- Az erőmet csupán pár gyógynövényen szoktam alkalmazni, illetve akkor, mikor már teljesen elfogyott minden. Akkor is csak a legvégső esetben. Nem szeretem átvenni a gyeplőt az Anyatermészettől, hiszen a telhetetlenségem a végem is okozhatja. Én csak egy kicsiny ajándékot kaptam azáltal, hogy uralhatom a földet. Ezzel azonban soha nem szoktam visszaélni, leginkább a saját szórakozásomra használom. - erről pedig a ház mögötti rejtett kis szoborkert is tanúskodik. Szeretek kísérletezni az erőmmel, de a természet körforgását tisztelem, így nem szoktam beleavatkozni. Ha már erkölcstelen és romlott vagyok, ennyi elv azért még szorult belém...
- Furcsa egy népség. Lázadnak az ellen, hogy befogadtuk őket ide, s nem öltük őket halomra az első adandó alkalommal, mikor megjelent az a szokatlan repülő tárgy az égen? - hangom gúnytól csöpög, s bár sosem folytam bele ilyen kérdésekbe, mégis azért néha eltöprengek azon, hogy a külső hasonlóságok ellenére mennyire különbözünk tőlünk. Míg mi próbálunk egy élhető életet teremteni, ők még a jóban is a negatívat látják, s pusztulást hoznak mindenre. Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy megszűnt létezni a bolygójuk...
- Emberek és ocantisok szövetkeznek azzal az indokkal, egyiknek sem jó semmi? - vonom fel a szemöldököm értetlenül, hiszen ez még eléggé új nekem. Az "ellenségem ellensége a barátom" elvet követve kétlem, hogy bármi jó fog ebből kisülni. Ezt azonban én messze elkerülöm, történjék bármi. Itt senki sem fog rám akadni, ha elharapódzik a helyzet. Kivéve az ilyen tűzről pattant kisasszonyokat, persze.
- Valóban csak a növények gyűjtése hozott ilyen messzire az otthonodtól? - kérdezek rá, hiszen Tyria szavaiban mintha elfojtott haragot vélnék felfedezni, mely talán némi magánnyal is párosulhat. Persze, lehet, hogy ezt rosszul érzékelem, hiszen a kisasszony eléggé kiismerhetetlennek és titokzatosnak tűnik.
- Mert nem akartam életem végéig a börtönben rohadni, így száműztem magam. - vigyorodok el szélesen, mintha csak egy kósza viccnek szántam volna az egészet. Viccnek, ami tökéletesen tükrözi a valóságot.
- Ebben a házban születtem, s valószínűleg itt is fogok meghalni. - vagy éppen egy kötéllel a nyakam körül, vagy pengékkel a mellkasomban. Nemrégi látogatásomkor a városban az egyik idősebb ocantis szemében valami különöset fedeztem fel. Mintha a felismerés szikrája gyúlt volna fel benne. Hát még ennyi idő után is ott élek az emlékekben? Még mindig nem voltak képesek megemészteni, hogy elragadtam lányaikat? Mindig óvatos vagyok, ám a Sors akaratát még én sem tudom befolyásolni.
- Viccet félretéve, nem éreztem magaménak a közösségi életet, így hát kivontam magam. - jegyzem meg tárgyilagosan, s teljesen érzelemmentesen a hazug szavakat, csak hogy pontot tegyünk a végére, mielőtt még túl sokat beszélnék. Szívem szerint ezt tenném, de akkor minden bizonnyal Tyria lángra lobbantaná a szívem... Mindenkinek vannak sötét kis titkai, az enyéim viszont mind közül a legsötétebbek...

avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
45
Képességpontok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #13•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Vas. Márc. 04, 2018 1:17 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
Hallgatom, ahogy az erejéről beszél. Különös, mert ezt nem néztem volna ki belőle. Szavai úgy hatnak, mintha tisztelné, pedig az eddigiekből azt vettem volna le, hogy minden szabállyal szembe menő és nem törődőm egy alak. Aztán tessék, még a végén kiderül, hogy teljes egyensúlyt tart fent, s én még nála is szörnyűbb vagyok. Nem mintha én felelőtlenül használnám a tüzet, de azért ha tudom, hogy segítségemre lehet, nem hagyom ki a lehetőséget, hogy alkalmazzam az erőmet. Ezért van. Illetve a használatával fejlődhetek, s mindig egyre tovább bírom, többre vagyok képes. Ez pedig a kialakulandó helyzetben, még kelleni fog, szerintem.
– Nem tudom, hogy ellenünk lázadnak-e – de majd lesz eljön az idő, hogy erre a válaszra személyesen találok választ. Még nem léptem egyikkel se kapcsolatba, s nem is tervezem. Viszont tudok olyan ocantisról, aki lázadóként lett megbélyegezve. Van egy olyan gyenge gyanúm, hogy ő többet tudhat, esetleg még érintkezhetett is velük. Őt fogom majd elkapni a megfelelő pillanatban. – Az a baj, hogy nem mindegyik beszédét lehet érteni. Van valami izéjük, amivel tudnak kommunikálni, de nem az összes birtokolja, így nehéz kiszedni belőlük bármit is – elhúzom a számat. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne a menet. De hát az emberek társadalma merőben más, mint a mienk. Ahogy eddig láttam, a nők eléggé el vannak nyomva, ami azért engem dühítene és én is pattannék onnan, amikor csak lehetőségem lenne rá.
– Ez a szövetség akár még jó is lehetne – teszem hozzá csak úgy mellékesen. Én látok benne potenciált annak ellenére, hogy nem bízom egyik emberben sem. – Ha meg akarják dönteni valamelyik hatalmat, akkor csak egymásra számíthatnak. Az embereknek kell az ocantisok ereje, hiszen a technológiájuk oké, hogy fejlett, de bármikor bedögölhet. Ezzel szemben nézz ránk. Én bármikor porig égethetem ezt a házat, ha azt látom, hogy rosszban sántikálsz. Te pedig előidézhetsz egy olyan földrengést, ami csak engem nyel el. Melyik ostoba ne akarná ezeket magáénak? – egyre többen tűnnek el közülünk, s én szentül hiszem, hogy nem véletlen ez. Meg tudjuk védeni magunkat, ami az embereknek nem igazán kedvez. Az elektoromos kütyüikben kárt is tehetünk, anélkül, hogy érintkeznénk velük. Veszélyesek vagyunk rájuk nézve, de ez visszafele is igaz. Az a baj, hogy feljebb valók ezt nem látják be. Én hiába akartam erről diskurálni az apámmal, olyan mintha szemellenzőt viselne, s füldugó kerülne a füleibe, amint feljön ez a téma. A vesztünkbe megyünk.
– Mi másért indultam volna el? – halkan felnevetek. Mai napra tényleg ez lett volna a cél. Növények gyűjtése, meg a csapdák állapotának felmérése, s ha véletlen van benne valami, akkor annak megszerzése. Mára nem terveztem emberre vadászni. Nem lehet mindennapomat annak szentelni, hogy az egy személyes harcomat folytassam ellenük. Amúgy is, ha történik valami, akkor első sorban fogok ott lenni, hogy neki essek bármelyiknek, s kikaparjam az életerőt belőle, így vagy úgy.
– Nem akartál börtönben rohadni, ezért száműzted magad, egy olyan helyzetbe, melyben egyedül vagy, kvázi így is börtönbe kerültél – igyekszem értelmezni a dolgot, bár lássuk be nem egyszerű. Nem tudom megérteni, hogy miért jó a magány. Oké. Én se vagyok az a közösségi ember, aki mindennap klubokba jár és hajbókol, illetve kedélyesen eldiskurál olyanokkal, akikhez nincsen kedve. De vannak a barátaim és olyan ocantisok, akikkel szívesen összejárok néha, ha arról van szó. Hiszen mindenkinek szüksége van társaskapcsolatokra. – Ne mondd nekem azt, hogy az önkényes cölibátus, amit fogadtál, annyira jó buli – nem vagyok híve a remete életnek, bár még az is lehet, hogyha így folytatom az életemet, akkor én is erre a sorsra jutok. Bár, előbb hoznám el a halálomat, minthogy ilyesfajta szomorú és megkeseredett sorsra jussak. Nekem kellenek a harcok és vele a kudarcok is, unalmamban magamra égetném inkább a kunyhomat az ezer százalék.
– Hmm micsoda happy endes sztori is lenne az, ha itt halnál meg – majdnem sikerül megsimogatni az együttérzést bennem, meg felébreszteni a jó indulatokat, de ez még egy kissé kevés hozzá. – Őszintén. Nem lenne jobb, ha nem itt halnál meg? Nem örülnél annak, ha nem kellene ezt a száműzetésed élned, s az lehetnél, aki vagy? Lehet, hogy másoknak nem lenne jó, értem én, de neked? Nem lehet néha önző az ocantis? Nem engedheti előtérbe az akaratát, azt, amire vágyik? – csak tapogatódzom, feszegetem a határokat, s vakon lövöldözöm. Érzem én, hogy van itt valami, amit rejteget. Lehet, hogy szörnyűség, s jobb lenne, ha a felszín alatt maradna, de a természetem nem hagyj nyugodni. Képtelen vagyok nyugodtan lehuppanni a kanapére és bájosan cseverészni az időjárásról, miközben szürcsölgetem az italom. Érzem, mélyen belül tudom, hogy van itt valami olyan történet, ami lázba hozna és ami a köznépet felháborítaná, de nekem valószínű tetszene. Addig pedig nem nyugszom, míg ki nem böki.
– Áhh értem – még ha ködös is, amiket mond, s nem igazán győz meg, amit monda, ezt az érzést teljesen magaménak tudom. Én sem minden pillanatban érzem magaménak a közösségi életet. Ami azt hittem eddig, hogy egyedi eset, hiszen elméletileg mi egy összetartó népség vagyunk, s kitartunk egymás mellett. De láthatólag nem csak nekem vannak problémáim a törzs által képviselt eszmékkel. Bár van egy olyan halovány sejtelmem, hogy kettőnknek nem ugyanazon indíttatása van afelől, hogy miért is nem érti meg ezeket a képzeteket. Nálam ez nem volt mindig így. Csak, ahogy egyre cseperedtem, s többet láttam, értettem meg, rádöbbentem, hogy nem mindennel értek egyet. Ezért pedig nyilván veszélyes vagyok a törzsre nézve, így muszáj volt kialakítanom az egyensúlyt, mert a végén még a pokolba küldenek. Igaz,
hogy így is odatartunk, csak kisebb léptékkel.
– Most, hogy szemrebbenés nélkül adtad ki magadból a hamis szavaidat, fogsz igazat is mondani, vagy tovább kívánod, kerülgeti azt a forró kását és inkább játszod még eme csodálatos játékot? – pillantok fel végül rá. Tudom, hogy ez a semmiből jön, de harcos vagyok, még pedig olyan, aki kifejezetten szereti megfigyelni másoknak a viselkedését, rezzenéseit. Látom én rajta, hogy valami nem stimmel vele, a testtartás, arcmimika, s apró kis moccanatok sokat elárulnak. Persze játszhatnám én is tovább azt, hogy mindent elhiszek, mely elhagyja a száját, de az számomra túlságosan unalmas lenne.


avatar


Ocantis harcos

Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
33
Képességpontok :
19

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #14•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Kedd Márc. 06, 2018 5:19 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
- Szerintem minden ellen. Lázadnak azért, mert ez a mi hazánk, nem az övék. Lázadnak a terület miatt, a technikánk hiánya miatt, s azért, mert nem fogadjuk őket tökéletes megadással. - legyintek egyet kiábrándultan. Valójában számomra az egész emberiség rettentően kiábrándító. Mikor meghallottam az első híreket, hogy egy idegen civilizáció akar velünk kapcsolatba lépni, nagyon izgatott lettem. Izgatott, kíváncsi, bizakodó. Bármilyen is vagyok, vagy voltam egykoron, nagy reményeket fűztem hozzájuk, erre kaptunk egy olyan fajt, aki lényegében a mi gyengébb és lelkileg romlottabb másunk.
- Őszintén szólva én értem őket. Nagyjából...Bár való igaz, eléggé bonyolult a nyelvezetük, de nem megtanulhatatlan. A piacon egyes árusoknál rá lehet bukkanni érdekes könyvekre. - az időm bőven engedte, hogy tanulmányozzam a nyelvüket, s ha teljes egészében mindent nem is, de a nagy részüket megértem, illetve meg is tudok szólalni a nyelvükön. Persze, ezt egyáltalán nem hangoztatom a városban, ez maradjon csak az én kis titkom, ami még előnyömre szolgálhat. Pontosabban, most már a Mi kis titkunk. Jó ég, mennyit beszélek...
- S nekünk mi szükségünk rájuk? - teszem fel a költői kérdést felvont szemöldökkel. Közben az ablakhoz lépek, karba teszem kezeim, s úgy pillantok ki a párás üvegen. Odakint egyre csak villámok cikáznak el, miközben baljósan világítják meg a tájat.
- Egy pillanat alatt végezhetnénk az összessel, ha összefognánk... - jegyzem meg sötéten. - A világunk kezd megváltozni, s szerintem nem előnyére. Az emberekben mintha mélyen ott gyökerezne valami sötét, ami mindenre pusztulást hozhat. Nem akarom, hogy a világunk is arra a sorsra jusson, mint az övék. Még ha egy olyan katasztrófának is állítják be, amiről elmondásuk szerint nem tehetnek. Sokkal több lappang itt a háttérben, mint azt bárki is gondolná... - ezzel pedig egyértelműen kimondtam, hogy ha kell, akkor harcolok. Félretéve azt, hogy száműzetésben élek, s félretéve azt is, hogy milyen beteges vágyak tombolnak bennem. Ez az én hazám is, s ha ez forog kockán, kész vagyok harcolni érte. Ezért is gyűjtöm a pletykákat és suttogásokat, amikor a városba visz az utam. Lázadókról ugyan hallottam, de olyanról, hogy ocantisok fognának össze, még nem. A jó "lelkünk" visz még egyszer a sírba...
- Ezekkel a szavakkal mondva, igen. A különbség csupán annyi, hogy ez az én börtönöm. Nem másé. Ha akarok, szabadulok, ha nem akarok, itt maradok. Nem áll felettem senki és semmi, s önnön akaratomból döntöttem úgy, ahogy. Nem a társadalom ítélt el, s nem a társadalom börtönében vagyok. Hanem a sajátomban. - ezt pedig nehéz elmagyarázni egy olyan ocantisnak, mint Tyria. Ő számomra egy szabad madárnak tűnik, s ha az emberi kultúrából kéne kiragadnom valamit, akkor az a főnix lenne. Igen, e hölgy határozottan ilyen. Hogy is magyarázhatnám el hát neki, hogy milyen önmagam kreált rácsai közt rohadni azért, hogy lényegében szabad legyek? Kegyetlen paradoxon ez, belátom, de nem tehettem mást.
- Pedig de. Nagyon jó buli. - használom Tyria szavait, ám további mondata hallatán visszafordulok felé. Kezeim még mindig karban, s szótlanul figyelem őt. Bal szemem kissé megremeg, nagyot nyelek, de még mindig tartom magam. Miért kérdezősködik egyáltalán ennyit?
- Ha a városőrség küldött véletlenül, rossz helyen kopogtatsz. Nem az vagyok, akinek gondolsz. - szűkítem össze szemeimet, hiszen valamiféle gyanú kezd körvonalazódni bennem. Lehet, hogy ez némi üldözési mániából fakad, ami valójában nem is lenne annyira alaptalan. Mégis, valahogy én magam sem hiszek a saját szavaimnak, s könnyen lehet, hogy ez a lány nem önszántából jött, hanem úgy küldték, mégis olyan érzésem van, hogy a szavai valamilyen szinten őszinték.
- Elmesélek egy történetet, egy mesét egy fiatal ocantisról. Még ha forgatod a szemeid, akkor is. - jegyzem meg egy félmosoly kíséretében, majd újra az ablakhoz lépek, szemeim pedig a távolba révednek. Viharsziget. Tényleg nem véletlenül hívják így e vidéket...
- Több évtizede élt egy gyermek a családjával, látszólag tökéletes harmóniában. Egy teljesen átlagos, összetartó család voltak ők, kik nagy reményeket fűztek a gyermekekhez. A legkisebbik azonban rossz Csillag alatt született. Ő más volt, mint a többiek. Más vágyakkal, más képzelettel, más ösztönökkel. Erős volt, nagyon erős, s remekül uralta a neki szánt elemet. Mikor rájött, hogy pontosan mit is képes uralni, valami más is felébredt benne. Egy új érzés, egy új késztetés, egy új ösztön, mely talán nem is a fajunkból ered, hanem valami más, sötét helyen gyökeredzik. Alig lehetett kilenc éves, mikor véletlenül megölt egy kislányt az ártatlan gyermeki játékosság jegyében. Talán meg lehetett volna menteni, talán még lehetett volna tenni azért, hogy jó útra térjen, de a családja végleg elhatárolódott tőle, s egy nevelőotthonba küldték. Abba a híres otthonba, ami még most is a város szélén áll. Öt évet töltött ott, s mire kiengedték, a családja végleg eltűnt. Mindenki, egytől egyig. Így egyedül maradt önmagával. Senki nem volt, aki segíteni tudott volna visszaszorítani mindazt a szörnyűséget, ami ebben a fiúban lappangott. Így a szörnyeteg kitört onnan, s rengeteg áldozatot szedett ártatlanok képében, sok-sok éven keresztül. Aztán egyszer csak eltűnt... S így a rejtélyes gyilkosságok és eltűnések is abbamaradtak. Néha még most is suttognak róla az öregek. Néha még feljön egy-egy régi emlék, mikor eleresztik a lámpásokat az ég felé... Talán csak megpihen. Talán csak vár. Vár a megfelelő alkalomra... - fordulok vissza furcsa kígyótekintetemmel szigorúan, majd vészjóslóan lépek egyet a hölgyemény felé. Ám ekkor elröhögöm magam.
- Valld be, hogy tetszett, ne is tagadd! - képtelen vagyok megülni vagy megállni egy helyben, muszáj egyszerűen mászkálnom, így következő lépésem az asztal felé vezet, ahol kitolom a széket, s helyet foglalok rajta.
- Ezt csak azért mondtam, hogy tudd, sosem vagy biztonságban. Hiába is jöttek a bolygónkra az emberek, a sötétség ugyanúgy létezik ebben a világban is. Létezik, létezett hatvan éve is, s egyre csak terjed... - így már remélhetőleg tényleg egy megbolondult remetének hisz majd, még ha minden szavam igazi is volt. Talán jobb is így. Nem beszélhetek senkinek sem a múltamról, főleg nem egy idegennek. Remélem minél hamarabb csillapodik a vihar, s minél hamarabb távozik majd innen Tyria. Kezd egyre feszültebb lenni az agyam, s egyre nagyobb a vágy, hogy őszintén beszéljek. Ez persze soha nem fog megtörténni, de mégis, jobb, ha nincs körülöttem olyan, ami kísértésbe vihet... Semmilyen szempontból...

avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
45
Képességpontok :
29

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #15•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Csüt. Jún. 21, 2018 6:13 pm

szabad játéktér

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Mentális erõ :
370
Képességpontok :
303

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #16•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Kedd Aug. 28, 2018 5:54 am

Folytatás innen





Simon & Raven




*Ráhagyom a nők hiúsági kérdésével foglalkozó gondolatait, bár én is nő vagyok, nem abba a táborba tartozom amit emleget. A hideg is kiráz ha belekerülök, persze tök véletlenül egy csacsogó csoportba. Leginkább akkor amikor hazamegyek a szülői házba és anyukám elcipel a nagyon fontos barátnőihez egy délutáni traccspartira. Sokkal jobban érdekel a tonnányi páncélba csomagolt hadnagy tekintete ami felettébb gyanakvó, pedig nem egyre gondolunk. Persze nem én lennék Raven Moor ha nem járna a fejemben számtalan, szebbnél szebb, nosztalgikus gondolat a kadét éveimből. Sejtelmesen mosolygok és csak egyetlen villanásnyi időt engedek meg magamnak, hogy felé kacsintsak. Hogy mit akarok én vele? Ki tudja?! Még én sem, ám ha ezzel a titokzatossággal bogarat ültetek a fülébe, már megérte, hogy nem sikerült leráznom. Ami késik nem múlik, szokta mondani anyukám, bár egyre inkább azon vagyok, hogy Jófej hadnagy maradjon még egy kicsit. Feltéve, ha elérünk a célállomásig épségben. Mindezt roppant mód befolyásolja a vezetési stílusom, ami hogy úgy mondjam nem igazán forrta ki magát, de erről bőszen hallgatok, hiszen fő az élvezet és azt nem hagyom kicsusszanni a markomból.* -Senki nem hallotta, még van esélye. *Vetem oda foghegyről a biztatást, annak ellenére, hogy nem gondolta komolyan azt a világokra épülő micsodát amiről épp beszélünk. Jelen esetben ő jobban tudja mi az, mint én. Kihasználom az alkalmat és a hadnagy engedékenységét, amit a kiképzés alatt is tettem, szóval ismerős a helyzet. Mindent gyorsan kell csinálni, hogy ne legyen ideje meggondolnia magát, ha egyszer kimondott valamit, azt már nem másíthatja meg, ugye? Senki nem csinál szívesen segget a szájából. Talán  a „mindent gyorsan” miatt van, hogy tényleg elkapkodom az indulást, bár azt is hozzá kell tenni, hogy rohadtul élvezem ahogy a terepjáró dorombol alattam. Mit dorombol? Egyenesen vadállatias bömböléssel indul, én legalábbis erre asszociálok. Aztán persze lehet, hogy eltúlzom. *-A kedves mamának, köszöni szépen, csodás hajkoronája van. Nem voltam olyan rossz kislány mint gondolja. *Porcelángyűjteménye pedig sosem volt, viszont végtelen türelme az igen. Nem tudom kire ütöttem, de biztosan nem rá ha mentalitásról van szó. Anyuka csendes, jókedvű, csilingelő hangú hölgy, nem is emlékszem olyan esetre amikor felemelte volna a hangját, pedig jócskán lett volna oka rá. Ha Jófej hadnagy nem lenne vicces és szépszemű, és nagy tréfamester, akkor azt mondanám, ő az aki anyámra ütött, pedig semmi közük nincs egymáshoz. Merthogy meg sem rezzen amikor felsikkantok, legalábbis láthatóan nem, persze lehet, hogy fejben már a haját tépi és imádkozik akihez csak lehet. Én viszont megrebegtetem a pilláimat az ajánlatra.* -téééényleg? Ez minden vágyam! *Már csak azért is, mert akkor többet lehetnék a bolygón amit most nem tehetek meg. *-Nem lehetne redukálni azt a százast? *S máris alkudozom. A sikerhez vezető út pedig az, hogy eljussunk egyben a Viharszigethez. Ami nem olyan könnyű ha nem előre nézek, és ennek meg is van az eredménye. Majdnem felveszem a kapunál álló őrt magunkhoz, szerencséje, hogy a hadnagy figyel helyettem is, különben helyes motorháztető dísz lett volna belőle. Ahhoz, hogy a tapasztalatlanságom ne ordítson, folyamatosan beszélek, hátha Jófej hadnagy kicsit arra is figyel, engem pedig megnyugtat a saját hangom.* -Ó, nem is tudja mennyire. *Én is ingatom a fejem, persze mindketten vigyorgunk…*-Vettem! Öööö, én már kávéztam. Csak jelzem, hogy…tudja….ne lepődjön meg. *Olyan csodás ez a MOR-05, hogy kitalálja a gondolataimat és a vágyaimat, jelen esetben azt, hogy maradjunk az úton. Engedelmes mint egy consiliumi feleség. Végül is evés közben jön meg az étvágy, egész jól megy a vezetés, csak a sok bukkanó amire rámegyünk, engem is ugráltat, a lábamat is a pedálon. Viszont nem megyek neki egy fának sem, ami kifejezetten előnyös, pedig egyre közelebb húzódnak az úton. Tényleg nincs másik út? Egy szélesebb? *-Oké, nem fogom vissza magam…..az ott egy lejtő?? Juhéééé! *S persze nekiindulok, hogy nagyobb lendülettel menjünk neki és a tetején még ugrunk is egyet. Ez újabb sikkantást eredményez.* -Hogy van a feje hadnagy? Látja?! Nem ütöttem el senkit! *S ez már a tiszta élvezet, ahogy „siklunk” az úton, néha beköszön egy ág az ablakon….bocsánat, a szélvédőn vagy mi a szösz, kapunk levelet az erdőtől. *-Na mi van, nem markolássza a kéziféket? Feladta? Végrendelet megvan? Tudja mire vagyok igazán kíváncsi? Hogy hogy a fenébe könnyít magán ebben a hacukában. *S felé nézek vigyorogva, szemöldök ugráltatva.*




_________________

Úgy sem kapsz el


avatar


Az URS Arkan tisztje

Karakterlap :
Titulus :
Flotta, Tizedes (Planetológia)
Tartózkodási hely :
URS Arkan
Mentális erõ :
86
Képességpontok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #17•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Szer. Okt. 10, 2018 4:17 pm

Raven & Simon

Valószínűleg megmosolyogtatna, ha tudnám, hogy kettőnk közül én viselem jobban a csacsogó női társaságot. Igaz, a cipők és ruhák nem foglalkoztatnak különösképpen, ahogy a smink, vagy az aktuális műszempilla-trendek sem, viszont általában jól kijövök az ilyen közegben otthonosan mozgókkal is, csak a témaváltásra kell rávennem őket, ha részt szeretnék venni a társalgásban.
Ahogy méregeti, sasszemmel lesi a pillantásomat, komolyan kezdem úgy érezni, hogy még komoly megpróbáltatásoknak is elébe nézhetek az egyébként kellemesnek és könnyednek tervezett kiránduláson.
-  És meg kell ölnöm, hogy ez így is maradjon?
Elgondolkodva mérem végig, mintha komolyan fontolóra venném a gyilkosság lehetőségét, de alighanem elárulnak a tekintetemen átvillanó vidám fények.
A következő megjegyzésre hitetlenkedve felmordulok, és megrázom a fejem.
- Ki van zárva! Ezt nem lehet tanulni, erre születni kell! És nem tudom elhinni, hogy csak engem tisztel meg ezzel a … khmmmm függelemsértés közeli magatartással…
Kerestem a megfelelő szót rá, de azt hiszem nagyon nem sikerült megtalálnom, ami igazán jól leírja Raven viselkedését, vagy hogy valójában mennyire nem illik rá a jó kislány kifejezés.
Mondjuk, ha az anyja hasonlít az enyémre, azt sem vette volna észre, hogyha Raven ellopott volna egy jókora vödör vörös agyagszerű valamit, majd miután magára locsolta, ilyen módon mocsári szörnyek álcázva magát, lelkesen ijesztgette volna a folyosón arra járókat. Persze én ilyet nyilván sosem csináltam. Kérdezzék meg az anyámat!
A lelkesedés mellettem nem apad, ezt a sikkantás hangereje is hivatott jelezni, szinte már rám is átragad, és majdnem azon kapom magam, hogy elkezdek alkuba bocsátkozni. De csak majdnem.
Helyette inkább más alternatívát kínálok.
- Alkunak helye nincs! Kivéve, ha összetöri a gépet. Akkor sajnos meg kell dupláznom a szükséges alkalmak számát. Viszont ha a MOR-05 karcolás nélkül megússza, tárgyalhatunk némi engedményről…
Úgy sejtem, esélytelen, hogy a gép karcolás nélkül megússza ezt a kis kirándulást.
Csak egy pillanatra zavar meg a kijelentés, miszerint ő már kávézott.
-Sajnos ez ebben az esetben nem számít. A főnök kávéja a mérvadó, és én még nem ittam…
Sejtem, hogy erre is jön majd valami csipkelődő válasz, de ezt a lehetőséget szándékosan nyitva hagyom. Legfeljebb később megbánom.
Lassan hozzászokom a szükségesnél nagyobb mértékű zötykölődéshez is, ugyanis úgy fest Raven még nem jött rá, hogyan tudja stabilan tartani a lábát a gázpedálon a bukkanók ellenére is. Nem baj, majd idővel.
A biztonsági övek is munkába állnak, ahogy a terep komolyodik, a nagyobb bukkanóknál megfeszülnek, majd ellazulnak, ahogy megszűnik rajtuk a nyomás.
-Azt javasolnám, hogy…
De nem fejezem be, mert Raven már tapossa is a gázt, a terepjáró pedig, mint egy szabadjáró engedett paripa lendül meg alattunk, a kerekei elemelkednek a talajtól, ahogy a lejtő fölé ér. Raven sikkant, én kitámasztom magam a tetőre kfektetett tenyeremmel, ezzel megakadályozom, hogy telibe fejeljem a járgány tetejét.
A MOR-05 pillanatok múlva újra talajt fog, a lengéscsillapító és a felfüggesztések keményen dolgoznak, ennek ellenére belerázkódik a kasztni, megfeszülnek az övek, és némiképp hullámvasutas érzést közvetít a benne ülőknek, mielőtt ismét stabilan felfeküdnének a gumik a talajra.
A terep mostmár tényleg koncentrációt igényel, akadnak olyan mély árkok, amiben még a terepjáró is felakadhatna, cserébe viszont mintha ritkulnának a fák.
Persze mielőtt ritkulnának, még megkínálnak minket néhány levéllel és ággal.  Mikor már kezdek úgy kinézni, mintha madárfészket akarnék építeni az ölembe, a nagyját kiszórom az ablakon.
Az út felét talán már sikerült is megtennünk, bár most nem figyelem szigorúan a táblagépet, mert Raven ismét csacsog.
- Gratulálok, tartsa meg ezt a jó szokását, kérem!
Már ami a balesetmentes közlekedést illeti. Lemondóan csóválom a fejem, de ettől függetlenül vigyorgok. Együtt örülök Ravennel a sikerének.
A provokatív kérdésre elvigyorodom.
- Végrendelet? Évek óta, csak frissítem néha. Indulás előtt beleírtam, hogyha sikerülne kinyírnia engem, akkor mindenképpen igényt tartok egy posztumusz becsületrendre.
A következő kérdés után elnevetem magam. Nem is kérdésen magán, sokkal inkább a széles vigyoron, a kihívóan-kiváncsian felvont szemöldökön.
- Szerencsére azért sliccük van a katonai ruháknak,ha izzadtság leeresztő szelepük nincs is, így bizonyos része egyszerűen megoldható… Ami a többit illeti… Vetkőzünk, és buzgón fohászkodunk, hogy legyen alkalmunk rendesen visszaöltözni, mielőtt valami seggbe lő, vagy harap minket…
Vigyorogva megvonom a vállam. Hozzászoktam már valamennyi kényelmetlenséghez, ami a katonaélettel járhat.
A MOR-05 alja felől ekkor érezni az első komoly súrlódó, ropogó hangot, a kasztni megrándul, a motor felhördül, ahogy a plusz nyomaték segítségével még átlöki az akadályon a járművet.
- A következőn valószínűleg felakadunk, ha így folytatja. Nem repülő, terepjáró!
Ha felakadunk, megpróbálhatom letolni a kocsit az akadályról előre, vagy hátra, de leemelni biztos nem tudom, elvégre nem vagyok Hulk, így szurkolok, hogy ne akadjunk fel, vagy ha mégis, akkor csak egy kicsit, és ha még le is tudom tolni a MOR-t, akkor Raven ne hagyjon ott a fenébe mielőtt visszaszállhatnék.
Kalandos egy nap lesz, kezdem érezni. Ellenőrzöm a tabletet, szépen alakul, hamarosan oda is érhetünk a Viharszigethez, ha Raven addig nem nyír ki minket.

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
119
Képességpontok :
105

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #18•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Szomb. Okt. 13, 2018 7:52 am





Simon & Raven



*Jófej hadnagy remek társalgó partner. Szeretem az olyan embereket, akik csípőből, szinte bármit rá tudnak vágni az elméletemre és kihívás elé állítanak azzal, hogy várják az újabb választ. Vigyori felettesem ebben az élen jár, csak azért nem kívántam a társaságát induláskor, mert felettes és velük mindig bajban vagyok. Oké, van különbség felettes és felettes között, vegyük példának  Lieutenant Greymare-t és a női nem képviselőjét, Gardelt. Ég és föld. *-Én sem hallottam semmit. *Vágom rá azonnal a kérdésre, nem mintha elhinném, hogy képes lenne megölni, inkább a szolidaritásomról próbálom meggyőzni, legyen már egy közös titkunk ha már csacsogunk. Ami a felmordulást illeti, nos azt bóknak veszem. *-De szépen fogalmazott, finoman és nőiesen. Nem mellesleg…nos mondanám azt, hogy van olyan fontos az életemben, hogy csak magának, csak most és csak itt, de sajna el kell keserítsem. Ebben az egy dologban minden felettesemmel egyenrangú. *Vigyorgok és gondolatban büszkén megveregetem a vállamat. Ám nem csak ebben vagyok bajnok hanem alkudozásban is és nem hagyom magam. Azt hiszem erre ő is számított, bár ahhoz képest túl sok ajtót nyitva hagyott nekem. *-Mi számít összetörésnek? Karcolás nélkül? Na és hogyan deríti ki melyek az új karcolások? Mert már indulás előtt volt rajta néhány száz és azokhoz semmi közöm. Szóval jelöljük ki a határokat mielőtt megérkezünk. *Még mindig azt vallom, van valahol egy ennél szélesebb út is, de szándékosan nem arra irányított. Én élvezem, főleg a bukkanókat meg a lejtőket. *-Akkor sajnos sürgősen le kell öntenem a torkán valami kávénak látszó löttyöt.  De most komolyan! Hogy képes kávé nélkül ennyire penge lenni agyban? *A hangom néha elakad, darabos ahogy az út is amin zötykölődünk, a lábam csak nem akar hosszan, tartósan a gázpedálon maradni, de hősiesen küzdök. Végül is az egész csak az utazásunk fényét emeli. A legnagyobb lejtő is. Repülünk!!! Vigyori hadnagyba beleszorul a szó, és még mindig jobb mintha a szó szorul belé, mintha valami más. Van egy pont a repülésben, amikor nem vagyunk sem lejjebb, sem feljebb, amikor egyetlen másodpercig tisztán, súlytalanul lebegünk. Az a legjobb. Mintha az idő is megállna körülöttünk. A levegő a tüdőmben is leparkol, a szívem kihagy egy ütemet, hogy a következő pillanatban, mikor lefelé zuhanunk, sokszorosan bepótolja az elmaradását. *-Azután is, hogy megitta a kávéját? *Vigyorgok rá, majd gyorsan egy rántással a kormányon, kikerülök egy fát. Ki volt az a hülye aki az út közepére rakta? *-Háhhh! Meg is érdemli, de szerintem nem Becsületrendet kell kapnia, hanem egy Bátorság keresztet. *A következő vigyor miatt imádom Greymare-t annak ellenére, hogy tiszt. Nagy feladat őt zavarba hozni, soha nem is sikerült igazán, de nem vagyok olyan aki könnyen feladja. *-De jó! Most megnyugodtam. De maga is megnyugodhat. Amíg együtt vagyunk, szívesen fedezem a hátsóját, nehogy valami megharapja. Kár lenne azért a szép fenékért. *Megint csak ránézek, hogy lássam, kiakadt-e már a Zavarmérője. De nem csak ezt élvezem, hanem a vezetést is, azt hiszem nekem találták ki, legalábbis az ugrálós részét. Izgalmas, nem annyira mint meghekkelni a Consilium szerverét, de majdnem. Érzem azt is ahogy az út minősége változik, nem lesz jobb, de rosszabb. A nagy lejtők és emelkedők helyett, apróbb, sunyi bukkanók következnek, kövekkel tarkítva melyek megharapják a MOR fenekét. Ha itt ragadunk félúton sem fogom magam zavartatni, bár a végső cél a Viharsziget, itt is találok valamit ami érdekelhet. De azért jobb lenne továbbjutni, már csak azért is, mert ha nem, akkor le kell töltenem a beígért plusz órákat, melyek sejtésem szerint nem nyújtanak majd akkora vidámságot mint a mostani szabadabb vezetés élménye. Ám még ez sem szegi a csipkelődős jó kedvemet.* -Nem repülő? Francba, eddig azt hittem. Hogy nem vettem észre?!...Ott vagyunk már? *Érzésem szerint még nem nagyon, de túlmentünk a felén. Éééés, fogalmam sincs milyen út vár még ránk. Gazosabb? Kövesebb? Láposabb? Erre még nem jártam.* -És most? Ott vagyunk már?



_________________

Úgy sem kapsz el


avatar


Az URS Arkan tisztje

Karakterlap :
Titulus :
Flotta, Tizedes (Planetológia)
Tartózkodási hely :
URS Arkan
Mentális erõ :
86
Képességpontok :
64

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #19•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Hétf. Okt. 15, 2018 1:39 pm

Raven & Simon

Komoly képpel bólintok – bár a szemem elárulja jókedvemet.
- Én is így gondoltam!
Azt hiszem egy-két ilyen jellegű, aprócska közös titok simán belefér a felettes- beosztott viszonyba is, így hagyom magam meggyőzni Raven szolidaritásáról, bár nem táplálok vérmes reményeket annak kapcsán, meddig is terjed ez a szolidaritás pontosan.
A következő megjegyzésre csak aprót mordulok. ~Persze, finoman és nőiesen, hát hogyne…~
Mindenesetre egyáltalán nem bánom, hogy nem csak nekem jár kitüntetett bánásmód a tizedesnél, és mindenkinek boldogan, irigylendő buzgalommal igyekszik megnyirbálni az idegeit.
- Azt hiszem ebben a kérdésben botorság lenne önzőnek lennem, szóval megosztozom az összes többi felettesével.
Vigyorogva megcsóválom a fejem. Még csak az kellene, hogy minden energiáját rám fordítsa. Valószínűleg azt nem élnék túl az idegeim. Nem mintha nem kedvelném Ravent. Viszont a felügyelete egész embert kíván, különösen terepen.
- Minden olyan horpadás, karcolás, ami eddig nem volt rajta, és nem csak a fényezés bánja. Ide tartoznak a leszakadt elemek, elveszített tartozékok, mint példának okáért a kipufogódob, amit simán le fog borotválni az aljáról, ha nem figyel oda kicsit jobban. És elhiheti, az ilyen sérüléseket azonnal fogom hallani, már keletkezés közben…
Vannak dolgok, amikben nem nagyon tud engedményt kicsikarni. Mondjuk ami azt illeti, már attól letörhetetlenül boldognak kell lennie a mai napra, hogy nulla gyakorlattal vezetheti a MOR-05-öst.
És a tizedes jól sejti, van kijárt út, ami ha nem is szélesebb, de sokkal simább, viszont azon nem tudja kipróbálni a terepjáró adta lehetőségeket, és nem mellesleg még kerülő is.
A következő megállapításra megrázom a fejem, és egy pillanatra még valami halvány ijedtségféle is megkörnyékez a kávénak látszó lötty hallatán. Ravenből simán kinézem még azt is, hogy motorolajjal váltaná ki a kávémat, ha utána szabadon elüthet bárkit.
- Csak a tisztességes kávé ér! És utána sem üthet el bárkit…
Ami a kérdést illeti, hagyom, hogy végtelen önbizalom üljön ki az arcomra. és elégedetten vigyorgok.
- Nekem ehhez nem kell kávé, én mindig penge vagyok… És persze roppant szerény
Még rá is kacsintok a sofőrülésben zötykölődő tizedesre.
Az ugrató nem ijeszt meg, pusztán a mondandóm vált okafogyottá. Mindenesetre megnyugtató, hogy a MOR felfüggesztései egészen könnyedén kiegyensúlyozták a jókora ugratással járó behatásokat.
- További utasításig azután is. Ha el kell ütni valakit feltétlenül szólni fogok…
A kormányrántásra megbillen a kasztni, én beverem a könyökömet a könyöklőbe, de úgy kell nekem, hogy nem markolászom a majrévasat. Szerencsére a páncél tompítja az ütközés erejét.
Legyintek egyet a javasolt kitüntetésre.
- Akkor inkább veszélyességi pótlékot kérek! Annak talán még életemben is hasznát veszem.
A tizedes megdolgozik érte, hogy zavarban lásson, vagy talán pirulást várna? Akárhogy is, még távolról sem érkezett el az ehhez szükséges sarokponthoz.
A vigyor állandósul az arcomon, a MOR közben szinte észrevétlenül falja a kilométereket.
- Örülök, hogy maga is közel annyira a szívén viseli a fenekem épségét, mint én! Cserébe megígérem, hogy hasonló lelkesedéssel fedezem a formás hátsóját…
És én még időkorlátot sem szabok!
Nem bánom, ha dícsérnek, tisztában vagyok magammal, az értékeimmel, a hiányosságaimmal, és külön nem hagyom magam zavarba hozni, ha láthatóan arra megy ki a játék. Legalábbis amíg tudom, nem hagyom magam. Nyilván én sem vagyok legyőzhetetlen ezen a téren sem, de már-már kíváncsi vagyok, Ravennek sikerül-e végül érzékeny pontra tapintania.
Miután kis híján felakadtunk, és rászólok Ravenre – csak a szememet forgatom a gúnyos válaszára a repülőnek képzelt terepjárókkal kapcsolatban -, vagy a terep könyörül meg, vagy ő figyel oda jobban – nem tudom pontosan megállapítani, mert néha figyelnem kell a kezemben tartott táblagépet is -, de nem hallok több ijesztő karistoló hangot a MOR hasa alól.
- Nem, de hamarosan…
Lassan elmarad az utolsó fa is, a bokrok is elmaradoznak mögöttünk, a terep szinte teljesen sima, fehéren csillogó homokba marnak a mélyen bordázott gumik, szinte érzem, ahogy a nedves homok mozdul, csúszkál a többtonnás gép alatt.
- Váltson összekerékre, mielőtt elássa saját magát a MOR…
Ha kell, mutatom is, hogyan kell. Ha sikerült, a mozgás dinamikája érezhetően megváltozik, immár mind a négy kerék hajtást kap, kiegyensúlyozottan köpik maguk után a homokot. A haladás sokkal stabilabbá válik, a gázpedál nem is próbálja lerúgni magáról Raven talpát, érezhető a plusz erő a motorhangtól a kasztni rezgésén át mindenen.
- Ne álljon meg, míg felérünk a szigetre, és nem találunk egy sziklás részt, ahol leparkolhatjuk. Ha a nedves homokon leállítja, szép lassan megsüllyed, és sose ássuk ki…
Plusz nem is hiszem, hogy a tizedes arra vágyik, hogy gyalogsági ásóval próbálja kiszabadítani egy homokcsapdából az elefánt méretű terepjárót.
Ami azt illeti én sem vágyom rá. Nagyon nem…
És bizony már ott is vagyunk…
A keskeny földnyelv előttünk átvezet a szigetre, látható, hogy nem elég széles hozzá, hogy a MOR minden kereke száraz maradjon, de ez nem számít, mert a földnyelvet nyalogató hullámok alatt alig néhány centire látszik a homokos föveny, így nem fenyeget a veszély, hogy elsüllyedjen, vagy beázzon a terepjáró.
- Oké, hajtsunk fel. Adjon neki egy kis plusz gázt, és az egyik oldalát engedje belefutni a vízbe, amennyire kell, de előre szólok, hogy terepjáró, nem hajó, vagy tengeralattjáró, szóval oldalra ne kalandozzunk el a földnyelvről. A túloldalon pedig megállhat egy kövesebb részen
Fél szemmel figyelem csak mit csinál Raven, mert nem tudom levenni a szemem a tájról. Sosem láttam még a Viharszigetet, és a hatalmas kék vízfelület is úgy vonzza a tekintetet, hogy ellenállni szinte lehetetlen. Nekem, aki a Volentisen születtem és nőttem fel, leírhatatlan minden újabb élmény az élő, lélegző tájból. Alig várom, hogy kiszállhassak a terepjáróból. Észre sem veszem, hogy türelmetlenül kezdek dobolni a bal sarkammal, a térdem ütemre jár fel-le.

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
119
Képességpontok :
105

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #20•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Viharsziget

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Ocan bolygó-
^
ˇ