☆ A gyengélkedőnek két fő funkciója van: a már ellátott és lekezelt betegek pihenésére függönyökkel elválasztott ágyak szolgálnak, míg a sebek újrakötésére, kisebb kezelésekre a falak mentén gyógyszerekkel és egyéb felszerelésekkel halmozott szekrények sorakoznak. Természetesen a szekrények kulcsra zártak, hogy ne férhessen bárki hozzá a gyógyszerekhez.
A minap egy számomra új, de még a legénységi szárnyon belüli helyiségbe irányítottak, ahol különböző szimulátorokon, a virtuális valóság keltette helyzetekben kellett feladatokat végrehajtanom, többek között a rendelkezésre álló fegyvertípusok replikáival, illetve hatástalanított változataikkal. Az eredményeimet, ahogyan eddig is, az erre szakosodott orvos-elemző és felügyeleti stáb tartotta szemmel. A nap többi része a már megszokott rutin szerint zajlott, ám, mint minden rutin, egy bizonyos időn belül ez is ismétlődni kezd. Ugyanabban az időben jön értem az éppen szolgálatot teljesítő katona, ugyanakkor van az étkezés a kantinban, a feladatvégzés hossza is azonos, majd a nap végén egy fegyveres őr vezet vissza a szobámba. Az elvezetések során volt időm megfigyelni a folyosókat, azt a három nem változó számkódot az átjáró-ajtóknál, amit saját kulcskártyával tud aktiválni, illetve a legfontosabbakat: az adóvevőt és a kommunikátort a kísérőmnél. Meg kell őket szereznem, ha szökni akarok.
…Megszereztem, közel egy órája egy adóvevő, egy kommunikátor és egy fegyver van birtokomban… Szökevény lettem abban a pillanatban, amint kihasználtam egy az anyahajón történt baleset utáni felfordulást és kereket oldottam. Nem volt egyszerű a dolgom, hiszen magasan képzett katonái vannak az űrállomásnak, ebből adódóan az őrzőmet sem volt egyszerű felmenteni a szolgálatból néhány óra erejéig. Megnehezítette a dolgomat, mert bár rendkívül furcsa módon fájdalmat nem érzek, de vérző szám és félig feldagadt arcom arról tanúskodik, hogy méltó ellenfélre akadtam személyében. Gyorsan kellett cselekednem, minden másodperc számíthat, nem tétlenkedhettem. Néhány pillanat alatt megszabadítottam az egyenruhájától, bakancsától és eszközeitől. Nem valami kényelmes viselet, a bakancs szorít, a felsőruházat nagy, egyedül a nadrág mérete és a sisak passzol, de ez most nem az a helyzet, ahol megválogathatom a öltözetemet. A naplómat magamhoz vettem és a kiütött katonára zártam az ajtót. Az egyenruhának és az adóvevőnek hála könnyedén és feltűnésmentesen tudok mozogni. Jelen pillanatban egyetlen cél lebeg a szemem előtt: minél hamarabb, a lehető legmesszebbre kerülni innen, hogy nyugodtan tudjam megkezdeni a válaszok felkutatását. Az állomás okostáblái segítségemre vannak az eligazodásban, illetve éppen csak fülelnem kell, hogy olyan információhoz jussak, ami a megoldást jelentheti most számomra: A URS Arkan felkészítése hamarosan befejeződik és pár órán belül újból útjára indul, hogy folytassa munkáját a világűrben. Csettintenék örömömben, de inkább felgyorsítom lépteimet és a dokkoló Arkan felé veszem az irányt. Katonai egyenruhában nincsen nehéz dolgom megközelíteni a járművet, sőt a feljutás sem túlontúl nehéz. Különféle érzések kavarognak bennem, amint az űrjármű belsejébe lépek, de ezekkel most nem foglalkozok, egyedül arra koncentrálok, hogy olyan helyet találjak magamnak, ahol legalább a felszállásig el tudjak rejtőzni a legénység elől. Nem gondolom túl a folytatást, az így is félig-meddig rögtönzésen alapult tervem eddig és nem tovább volt elgondolva. Hogy innentől mi vár rám, az a felszállás után kiderül…
It's nice to meet you... But who the hell are you?
A felszállást követő néhány órában nem szívesen hagytam el a hidat pár percnél tovább, hiszen bármilyen esetleges hibaüzenet vagy váratlanul felmerülő komplikáció esetén nekem kell meghoznom a legfontosabb döntéseket. Most azonban kénytelen voltam tenni egy nagyobb kört, hogy a saját szememmel lássam, a legénység minden tagja a helyén, és minden a megfelelőképpen működik. A következő néhány hónapunk múlt azon, hogy pozitív visszajelzéseket kapjak. Épp sietős léptekkel visszaindultam a parancsnoki híd felé, remélvén, hogy nem szállt túlságosan Jonsson fejébe az irányítás az elmúlt húsz percben, amikor a gyengélkedő előtt elhaladva észrevettem, hogy az ajtó nem záródott vissza rendesen. Megszokásból közelebb léptem és bezártam azt, majd ösztöneimnek engedve, néhány másodperc tétovázás után beléptem a kabinba. - Doki? - Körbenéztem a lefüggönyzött ágyak és érintetlenül heverő berendezési tárgyak közt, de az egész szoba üresnek és kihaltnak tűnt. Túlságosan is, pont ezért sétáltam lassú léptekkel beljebb. Sejtettem, hogy Cam nincs itt, az imént találkoztam vele a folyosón, a gépházhoz menet. Az íróasztalhoz léptem, átfutottam a rajta heverő papírlapokat, épp csak néhány centit mozdítva rajtuk. Jobb kezem közben lassan, észrevétlenül a nadrágom térdzsebe felé mozdult, ujjaim rásimultak a késem markolatára, és a lehető legártatlanabb mozdulattal előhúztam. Már a születésemtől kezdve az ösztöneim tartanak életben, és ők azt suttogták, hogy igenis van itt valaki, akinek normális esetben semmi oka nem lenne rejtőzködni. Az eset, vagy az illető tehát közel sem tartozott a "normális" kategóriába. - Nem szeretek vérfürdőt rendezni a saját hajómon. A diplomácia híve vagyok inkább. - jegyeztem meg csak úgy, magam elé, remélvén, hogy képzelődöm és tényleg nincs itt senki. A paranoia nem áll távol tőlem, meg hát egyikünktől sem, aki hónapokat tölt egy lebegő dobozba zárva... Mindenesetre fülelek, és ha nem érkezik semmiféle reakció a szavaimra, akkor tartásom lassan felenged, vállaim ellazulnak, a kést pedig visszaeresztem a térdemhez rögzített zsebembe, a fejem csóválva nevetve saját butaságomon.
Halk morajlás hallatszik valahonnan az űrrepülő mélyéről, mely nem jelent mást, mint a felszállási procedúra megkezdését. A gyengélkedőben helyet kapó, eddig rejtekemül szolgáló fémszekrény egyre erősebb rezonanciája tettre késztet, és már nyitom is az ajtaját, hogy mielőbb rögzítsem és fixen tartsam magamat, mielőtt testem a kelleténél jobban megsínyli a felszállás viszontagságait. Bal kezemben a volentisi katonától elvett fegyver, jobbomban pedig két, viszonylag hosszú, erős tartásúnak titulált élelmiszer rögzítő pánt, amit korábban vettem magamhoz, mintegy felmérve a rövidtávú események sorának lehetőségeit, miközben megfelelő búvóhely után kutakodtam. Nincsen túl sok időm, ezért az első legalkalmasabb pontot, egy közelben lévő falhoz rögzített ágyat szemelek ki magamnak, melyet lehajtva máris ráfekszek, fegyveremet magam mellé fektetem, az egyik pántot pedig combjaim magasságában az ágy alatt áthúzva fixre kötözöm. Olcsó vészmegoldás, de ebben a helyzetben a semminél több és biztosabb tartást is ad, mintha szabadon maradnék. A másik pántot mellkasom előtt húzom át és éppen csak meg tudom kötni, mire a hajó nekiveselkedik útjának és magasabb sebességre kapcsol. A hatalmas terhelés okozta fájdalmat a testem minden porcikája megérzi, hisz szervezetem nincsen űrutazásra hangolva, csupán pilótakiképzésen estem át egy földi támaszponton, másrészről pedig van még egy sérülésem, ami csak az egyenruhám felsőruhájának szokatlan tapadása miatt tűnik fel. Vérzek. Határozottan nem tett jót az elindulás, és a testem meg is szenvedi a megpróbáltatásokat, melyeket most rárovok. Továbbra sem érzem a fájdalmat, pedig a kezemhez igen nagy adagnyi vér tapad, miután kihúzom az egyenruha alól. Most villan csak az agyamba, tudom mi módon szereztem, de akkor, ott, abban a pillanatban nem tudatosult ez, és láthatóan a reakcióm, illetve a várt hatás elmaradása meglepte a kísérő őrt is az űrállomáson. Az volt az a pillanat, ami megfordította összecsapásunk végkimenetelét.
Néhány perccel később a hajtómű moraja és a hajótest remegése alábbhagy, egyelőre nem hallok neszezést a szobán kívülről, nincsenek beszédhangok sem, a szobában honoló tompa fény segít az alapvető tájékozódásban, de mindenképpen keresnem kell egy fényforrást, ha nem akarok idő előtt elvérezni. A csöndből arra következtetek, hogy még mindenki a helyén, a legénység tagjai valószínűleg a stabilizálással és az ellenőrzésekkel foglalatoskodnak, nekem viszont cselekednem kell, kioldom magamat rögzített helyzetemből, lassan leszállok az ágyról és fegyveremet az egyik üres asztalra helyezem. Nem figyelek arra, hogy a kezem ügyében maradjon, nem kívánok senkit sem fenyegetni, vagy lelőni, éppen elég bajom származhat abból, hogy potyautasként vagyok jelen a hajón. Szerencsémre jobb helyre nem is kerülhettem volna, találok mindent a szekrényekben, ami az első szemrevételezés után segítségemre lehet a sérülésem ellátásában, így megpróbálom a kiképzésem alatt elsajátított alap sebellátási tudásomat kamatoztatni. A tükör melletti szerény teljesítményű fényforrás segítségemre van, hogy nekikezdhessek a műveletnek. Véressé vált zubbonyomat óvatosan veszem le, vigyázva arra, hogy ne okozzak a jelenleginél nagyobb gondot egy óvatlan mozdulattal. Így már jobb lesz, a fertőtlenítővel a vágás okozta sebet kezdem kezelni, de akkor nem csak a jelenlegi problémát látom meg a tükörben, hanem a hátamon és az oldalam egy részén végigfutó földi beavatkozások hegeinek nyomait is, melyek igaz, hogy ötven évesek is elmúltak már, ám mégis nagyon frissnek látszanak.
Nincs időm sokáig vizsgálni a forradásokat, hátam mögül léptek zaját hallom, a fényt egy szempillantás alatt megszüntetem, a korábban sebkötözéshez előkészített szereket az asztal egyik sarkába tolom, fegyveremet és zubbonyomat magamhoz veszem és a fal takarásába húzódva várom ki lesz az, akivel először futok majd össze a hajón. Tisztán hallom az egyre közelebbről érkező kérdéseket, de továbbra sem mozdulok, azon gondolkozom felfedjem-e most magamat, vagy jobb lesz, ha később találkozunk. Nem szánt szándékú cselekedetem, de sikerül akkor ellöknöm magamat a faltól mintegy eldöntve korábbi dilemmámat, mikor Hespera elneveti magát "téves" megérzésén. Valószínűleg a frászt hozom rá hirtelen mozdulatommal, vérző felsőtestemmel és úgy önmagában, váratlanul előbukkanó fizikai jelenemmel a hajóján. Fellépésem nem támadó jellegű, igaz, egy ilyen helyzetben nehéz a másik fejével gondolkozni vajon mit szeretne tenni. - Az utóbbi, nekem is jobban tetszik. - lassan fejem mellé emelem kezeimet és várom a felbukkanásom kiváltotta reakciót.
It's nice to meet you... But who the hell are you?
Épphogy elkönyvelném, hogy a felszállás okozta nyomasztó érzés és az újabb, hónapokig tartó küldetés tudata által rám telepedett némi paranoia, amikor tisztán és hallhatóan mozgásra leszek figyelmes a hátam mögött. Nem tudok elég gyorsan megpördülni ahhoz, hogy kivédhessek bármilyen támadást, de a férfi, akit tőlem néhány lépésre megpillantok, nem használja ki helyzeti előnyét és nem támad. Ez egy egész jó kezdet. Pillantásom fel-le siklik alakján, előbb az arcát vizsgálom meg, aztán a véres felsőtestét, majd a ruházatát, a testfelépítését. A késem, amit eddig precízen nekiszegeztem, távolról is egyből a torkát célozva, lassan lejjebb kúszik felemelt kezét látva, s bár ujjaim még fehérek, olyan görcsösen szorítom a markolatot, tartásom felenged kissé, ahogy a combom mellé eresztem a fegyvert. - Ezek szerint van bennünk egy közös pont... - felelem, s inkább tűnök gyanakvónak, mint döbbentnek. Nem mondom, hogy olyan gyakran előfordul, hogy potyautasok lógnak fel a hajómra, de azért találkoztam már ennél sokkolóbb dolgokkal is szerény életem során, nem pont egy véres, felfegyverzett idegen fickó jelenlétén fogok frászt kapni. Ellenben határozottan összezavar. - Hespera Wells, az URS Arkan kapitánya - mutatkozom be röviden és tömören, csak hogy tudja, kivel áll szemben. Fogalmam sincs, hogyan és mi célból került a hajóra, de az arca nem ismerős, ebből és az alapján, hogy vérzik, egészen biztos vagyok benne, hogy valahol egészen máshol kéne lennie. Nem szeretem, ha már az utunk első napja ilyen bonyodalmakkal indul... Nevezhetünk babonásnak, de mégis csak egy lebegő dobozban töltöm a fél életemet. - Maga jön, katona. Azonosítsa magát! És legyen szíves azt az ágyra dobni - bökök állammal a fegyverére, de nem mozdulok a helyemről, nem teszek semmit, amivel lefegyverezhetném. Hangom kemény, ám a tekintetem érdeklődő, ugyanis annak ellenére, hogy előnyben van velem szemben - helyzetünket és fegyverzetünket is tekintve -, úgy tűnik, nem akar rám támadni, ami egy nagyon, nagyon bölcs döntés a részéről, részemről pedig határozottan értékelendő. - Nem kötötte be jól magát a felszálláskor, katona? - érdeklődöm a sérülését vizsgálva, pillantásommal azonban igyekszem egyértelművé tenni, hogy én magam sem hiszek a saját felvetésemben, sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem az Arkanon szerezte a sérülését. Ha hajlandó megszabadulni a fegyverétől, akkor lassan, megfontoltan én is elteszem a késemet és pár lépéssel közelebb megyek hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem, ha viszont vonakodik eleget tenni a kérésemnek, úgy a helyemen maradok, továbbra is szorongatva egyetlen fegyveremet. Tekintetem az asztalra vándorol, felmérve a kipakolt elsősegélyes holmikat, és nagyot sóhajtok, ahogy arra gondolok, Doki mekkora hisztériát rendez majd a kupi miatt. - Üljön le, katona! Nem vagyok képzett orvos, de egy sebet még le tudok fertőtleníteni - Őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy valóban katona, de a ruhája, a kiállása és az egész megjelenése erre emlékeztet. Akárki is volt azonban a Volentisen, most az én hajómon tartózkodik éppen, azaz mától kezdve az én szabályaim érvényesek rá. A protokoll szerint jelentenem kéne őt és visszafordulnom az űrállomásra... De csak egyetlen jó indok kell a részéről, hogy hajlandó legyek elkerülni ezt az egész nyűgöt.
Örülök, hogy valóban a diplomácia rögös útjain járunk mindketten, melyeket nem csak szavainkkal, hanem immáron tetteinkkel is alátámasztunk. Láthatóan a meglepetésem nem váltott ki támadószándékot, így nem kell a védekezésem kiépítésére koncentrálnom, ebből adódóan pedig úgy gondolom jobb, ha felemelt kezekkel nyugton maradok egészen addig, amíg nem kérdeznek. A közös pontunk említésére csak egy biccentéssel felelek, majd mikor számomra szokatlan módon megkérnek, hogy a fegyvert tegyem az ágyra, óvatosan mozdulok és szó nélkül a megadott helyre teszem a zsákmányomat. A jobbomban tartott zubbonyt pedig egyenesen rádobom az ágyon heverő puskára, mintegy megerősítve ezzel a tettemmel azt, hogy eszem ágában sincs ellene, vagy a legénység ellen használni. - Nikolai Denisov hadnagy, a Keleti régió hadseregének pilótája… a Földről… – rettentően furcsa kimondani az utolsó szócskát is az azonosításhoz, bár feltehetően e nélkül is egyértelmű lenne honnan jöttem, hiszen a Keleti régió a Corvus érkezésével, mint minden más is, teljesen megsemmisült. Ám valahogy az ébren töltött bő két hét tapasztalatai mégis arra késztetnek, hogy hangsúlyozzam ki ezt a tényt. A következő kérdés érkezésekor kezeim már testem mellett pihennek, noha engedélyt nem kaptam rá, hogy mozdítsam őket, mégis úgy érzékelem, nem bánja Hespera sem, ha így teszek. - A kötés kiválóan működött kapitány. – bökök fejemmel oldalirányba, ahol látható a szedett-vetett megoldásként ugyan, de teljességgel jól működő és a célnak megfelelő kötöző. - A Volentisen nem akarta a ruházat és a felszerelés tulajdonosa, hogy távozzak mellőle. – paskolom meg két oldalt a nadrágomat, mely jól láthatóan katonai uniformis, a hozzátartozó zubbony és rohampuska pedig egyértelműsítheti a szolgálat helyét, ha szakavatott szem vizsgálja. - Talán éppen ezekben a másodpercekben ébred őrjítő fejfájással. – teszem hozzá, mielőtt arra gondolna beszélgetőpartnerem, hogy eltettem láb alól a szerencsétlenül járt tisztet. A következő kérdés, már inkább parancs, de nem esik nehezemre eleget tenni az ukáznak és helyet foglalok a legközelebbi széken, majd figyelem, amint a kapitány közelebb lép és szemügyre veszi a sebemet. Közepesen mély vágás, melyből lassan, de annál biztosabban csörgedezik a vér és ha nem lenne esetemben a fájdalom érzet teljes kihagyása, minden bizonnyal sokkalta rosszabb képet festenék, mint amilyenben most vagyok. - Alvó voltam, tizenöt napja ébredtem. – a teljesség kedvéért nyugodt hangon jelentem ki, és ha nem zavartam volna meg itt létemmel így is eléggé a kapitányt, akkor az a tény, hogy egy szökevény tartózkodik a hajóján, valószínűleg megteszi a hatását.
It's nice to meet you... But who the hell are you?
Képzeletbeli listámon sorra osztogatom a piros pontokat e különös, felfegyverzett idegennek. Ha eléri az ötöt, egy piros csillagot kap, és ha abból összegyűjt hármat, akkor talán megfontolom, hogy nem jelentem őt azonnal - ennél a pontnál pedig már hallom is Kat elvékonyított hangú kiosztását a szabályzatról és a Consiliumról. Egek, már most fáj a fejem attól, amit ez a fickó a nyakamba sóz... A bemutatkozása hallatán érdeklődés csillan a szememben, több érdekességet is megemlít ugyanis egyetlen mondatban. Azt sem tudom, melyikre csapjak le előbb. - Hadnagy? Ezt el ne mondja Gardel hadnagynak, mert még féltékenységében kihajítja magát a kozmoszba - S bár arcomon elterül egy széles vigyor, a férfi mégsem lehet biztos benne, hogy viccelek. Ahhoz túlságosan jól ismerem Katet. - Szóval Keleti régió, hmm? - elmélázva húzódom közelebb Nikolaihoz. Nem csak hogy semmi fenyegető nincs a fellépésében ellenem, hanem szinte már-már megnyugtató az aurája, arra késztet, hogy leengedjem a védelmem és eldiskuráljak vele. Tudom, hogy nem tehetem meg, és Kapitányként igen nagy felelőtlenség is volna, mégsem bírom ki, hogy ne somfordáljak közelebb, akár egy kíváncsi kislány, aki hasonszőrű játszótársra akadt. - Nyugati régió, civil állomány - bökök magamra, és jól esik, hogy nem kell többet hozzáfűznöm ehhez. Gyermek voltam még, amikor feltuszkoltak a hajóra, és az űrállomáson lett csak végül katona belőlem. Ellenben a férfit a Földön képezték ki, és el sem tudom képzelni, melyik lehetett a rosszabb. Érdeklődve hallgatom további szavait, és meglep az őszintesége. Hazudhatott volna. Hazudnia kellett volna. Nem tudom, mihez kezdjek a ténnyel, hogy őszinte velem - szimpátiát vár? Segítséget? Megtettem volna akkor is, ha nem mond igazat arról, hogyan került a hajóra, ám mégis feltárja előttem a személyazonosságát, a múltját, a bűneit, és a kezembe helyezi az egész sorsát és jövőjét. Vagy őrült, vagy őrülten naiv, de bármi is késztette erre az egyenességre, tetszik. Nagyon is. - Úgy érzem, a ruházat és a felszerelés tulajdonosa nem lesz túl boldog, ha magához tér. Nem fél, hogy esetleg szeretné majd visszakapni? - bökök állammal a zubbony-puska párosra. Értékelem az őszinteségét és a vakmerőségért, hogy csak úgy fellóg egy hajóra, aztán szemtől szemben bevall mindent a Kapitánynak. Arra késztet, hogy én is őszinte és vakmerő legyek vele szemben. Ahogy helyet foglal a széken, pillantásom rajta felejtve lépek oda az asztalhoz. Felveszem az elsősegélydobozt és minden szétszórt elemét, majd csatlakozom hozzá és lehuppanok az ágyra, előkészítve magam mellett a sebe lekezeléséhez szükséges eszközöket. A következő információjával azonban a beszélgetésünk során szinte először csal meglepettséget az arcomra. - Tizenöt napja? Alig két hete ébredt fel? - Ez mindent megmagyaráz. A modora, az őszintesége... Őt még a földi szabályok nevelték. Bármilyen kegyetlenek is voltak, fel sem érhetnek ésszel ahhoz, amit a Consilium művelt velünk. - Na és hogy tetszik az új világ, hadnagy? - érdeklődöm, és meg sem próbálom leplezni a cinizmust a hangomból. Egy földivel beszélek, nem a Consilium egyik agymosottan nevelt gyermekével. Bele sem merek gondolni, miken mehet most át a férfi, mert azzal eszembe jutna a saját felébredésem, és arra most nem akarok gondolni. - Leütni egy katonát és engedély nélkül fellógni egy hajóra már a Földön sem volt épp legális - közlöm mellékesen, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, és átáztatok egy vattakorongot fertőtlenítővel. Nekilátok lekezelni a vágást, igyekszem óvatosan eloszlatni a maró szagú folyadékot a férfi bőrén, mielőtt kötszert vágnék. - Ugye tudja, hogy nagy bajban van?
Hiába szegeztek pár másodperce még kést a torkomnak, furcsa módon ezzel együtt is megnyugtató számomra a hely ahol vagyok. Fogalmam sincs, hogy hová tartunk, vagy mi a feladata a hajónak, vagy a legénységének, mégis azt érzem, hogy távolodva a lakhelyemül szolgáló Volentistől, csak jobb dolgok érhetnek, mint ott. Noha ez egyáltalán nem biztos, hogy igaz, és bár meg kell valljam, kiválóan bántak velem az állomáson, mégis csak egy átkozott kísérleti nyúlnak éreztem magamat, akitől meg akarják szabadítani a még működő Földi lelkét, hogy a helyébe a Consilium által létrehozott elgondolást ültessék be és rövid úton csúcsra járassák. - Nem fogom. – biztosítom Hesperat hallgatásomról, és egy pillanat erejéig viszonzom a röpke mosolyt, mert, ha már mosoly, akkor nagy baj nem érhet… gondolom én, de tisztán kivehető, hogy csak a derűs hangulat megtartása késztetett eme cselekedetre és jóval komolyabban veszem a szituációt, mint azt mutatom. - Igen Wells Kapitány, 2575-ben az Aldebaran hadművelet során estem fogságba az osztagommal. – egészítem ki a korábban elmondottakat, de egyelőre nem teszek említést a kísérletekről. Pillantásomat kissé meglepetten a közelebb lépő nőre emelem, mikor kiderül, hogy ő is a Földről származik. Nem fűzök a dologhoz semmit, csak némán bólogatok, mert nagy örömömre mióta ébren vagyok, most először tudok valamit egyértelműen beazonosítani. Végre valami ismerős a múltból, mondhatni valaki, akit bár nem ismerek semennyire sem, mert gyakorlatilag egy fél világ választott el bennünket, most mégis nagyon közelinek érzek magamhoz. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is így fogok örülni egy Nyugati civil állományosnak, mint Hesperanak. - Félni nem félek, de abban biztos vagyok, hogy sokan kelnek majd a segítségére, hogy visszaszerezzék mindazt, amit elvesztett, többek között azt a valakit, aki meglépett az őrizetéből. - felelem, majd óvatosan a hátam mögé nyúlok és az övemről leemelem a kommunikátor és az adóvevő párosát, amit a zubbony mellé helyezek. - Minden túl szirupos és átláthatatlanul zavaros. – rázom meg alig láthatóan fejemet, majd lemondó arckifejezéssel pillantok a padlózatra, de mást nem mondok, mert talán ez a két szó illik leginkább az elmúlt két hetemben megélt új rendbeli élményeimre. Ahogyan a vágás elszenvedését, úgy a kezelés megkezdését sem érzem meg, nem szisszenek fel, nem húzom el az oldalamat, de még csak egy szitokszót sem mormolok magam elé. Pontosan ugyanolyan nyugalommal viselem, mintha semmi sem történne a sebem körül, holott nagyon is és ez valószínűleg Hesperának is fel fog tűnni. - Tudom, hogy bajban vagyok, de válaszokat akarok találni a kérdéseimre, amihez némi időre van szükségem. Ha csak egy perccel is többet tölthetek az űrállomáson kívül és akár egy dologgal is több információhoz jutok arról, hogy mi is folyik körülöttem, már bentebb kerültem a megoldáshoz. – nyugodtan üldögélek a széken miközben szépen lassan rendbe hozzák a sérülésemet, talán a varrást megúszom, de nem biztos. A folyosó irányából nem hallok lépteket, de még csak zajt sem beszűrődni a gyengélkedőbe, minden nyugodt körülöttem, rég éreztem már ezt. - Kapitány… - szólalok meg néhány pillanattal később - emlékszik még a napfelkeltékre és a napnyugtákra? – újabb dolgok, melyekkel együtt élve talán fel sem tűnnek, a mindennapi élet rutinszerű eseményei, de most, hogy szinte minden mesterséges módon előállított, máris feltűnik és hiányozni kezd.
It's nice to meet you... But who the hell are you?
Nem szokásom a kivételezés, főleg nem a saját legénységemen belül, de tagadhatatlanul mélyebb a kötelékem azokkal, akik hozzám hasonlóan az Alvó program részeként kerültek az űrbe. Nem is mélyebb, inkább más, hiszen minket összeköt egyfajta tudás, közös emlékek olyasvalamiről, melyekről a többiek csak a hírekből és fennmaradt adatmennyiségből tájékozódhatnak. Ez a közös háttérismeret valahogy otthonosabbá teszi a hajót, ezért is szoktam olyan sokat keresni például Sam vagy Apollo társaságát - és most itt ez a fickó, aki alig két hete ébredt fel, és az emlékeiben sokkal élénkebben él egykori otthonunk, mint arról én valaha is ábrándozhatnék. - Jaj de jó... - látványosan megforgatom a szemem a válasza hallatán, tenyeremmel fásultan átdörgölöm a tarkóm. Meg sem próbálom leplezni, mennyire bosszant és lesújt az a rengeteg nyűg, amit titokzatos potyautasom a nyakamba zúdít éppen. Ám ez nem jelenti, hogy ne lennék hajlandó segíteni neki... Csak előre tartok a rengeteg szájtépéstől, amit a Consiliummal le kell folytatnom. - Ha férfi lennék, már rég kiheréltek volna... - morgom az orrom alá, s ennek igazából semmi értelme, mert nő vagyok és mert férfiakat manapság nem büntetnek így, de ez jött a számra és jól esett zsörtölődni kicsit. Mintha Nikolai felbukkanása megnyitott volna egy csapot bennem, amelyre kopott betűkkel a FÖLD feliratot karcolták évtizedekkel ezelőtt. - Azt nem kérdezte meg véletlenül, mitől óvták annyira a katonák őrizetében? - Ez a különös hisztéria a férfi körül felkelti a kíváncsiságomat. Nem ő az első Alvó katona, akit felébresztenek, de nem vall a Consiliumra, hogy ennyire megfigyelés alatt tartson valakit, bármiféle ok nélkül. Habár van egy olyan érzésem, hogy nem akarom tudni a választ, mégis muszáj mindent megtudnom Nikolairól, mert én fogom a Consilium nyaktilója alá dugni a fejem az érdekében. Két szóval jellemzi csupán a benyomásait az új életéről, mégis értőn bólintok. Remekül körbeírta az egész rendszert, és szeretnék ugyan segíteni neki, de jelenleg fontosabb dolgunk is akad az ő felzárkóztatásánál. Például lekezelni a sebét, amely láthatóan a legkisebb mértékben sem hatja meg, és ettől máris összeszalad a szemöldököm. - Hogy érzi magát, katona? - igyekszem egyszerű érdeklődésnek álcázni a kíváncsiságomat, ahogy kötszert tépek, hogy lefedjem a sebét. Nem ítélem elég mélynek ahhoz, hogy össze kelljen varrni, de nem is vagyok orvos. - Értékelem a bátorságát, de ez nem elég ahhoz, hogy a hajón tartsam. Bár a katonai múltja imponáló, és őszintén együtt érzek magával az Alvó program miatt, a Consilium felett semmiféle befolyással nem rendelkezek. Hacsak nem tudom bebizonyítani nekik, hogy értékesebb az Arkanon, mint a Volentisen, úgy parancsba fogják adni, hogy visszavigyem. Azt pedig mindketten jól tudjuk, mivel jár a parancsmegtagadás. - Feleslegesnek érzem kerülgetni a témát, így egyből a lényegre térek. Az, hogy nem jelentem a jelenlétét, még annál inkább sem jöhet szóba, hisz azzal a legénység többi tagját is veszélybe sodornám, ha kiderülne, hogy bujtatunk valakit a hajón. A következő kérdése váratlanul ér, kezem megtorpan a kötszer felett, mielőtt gépies mozdulatokkal leragasztanám a végét és visszahúzódnék a székemre. Habozok a válasszal. - Nem tudom... - felelem végül, most először engedve meg magamnak, hogy néhány pillanatra levessem kapitányi jelvényem. - Fel tudom idézni magamban a képet, de fogalmam sincs, mennyire valósághű, és mennyire torzította el... Ez... - hanyag legyintéssel intek körbe magunk körül. Sok szép természeti jelenséget látni az űrben, de nem fogható egyik sem a földi jelenésekhez. - Minél több időt tölt idefent, annál kevésbé akar majd visszaemlékezni a Földre, mert rájön, hogy magával cipelni valamit, ami már elpusztult és nem térhet vissza, csak fájdalommal és felesleges teherrel jár... Így aztán leveti magáról. - felkelek az ágyról, összepakolom az elsősegélydobozból kirámolt holmikat és visszapakolom a dobozt a helyére. - Az eső... - bököm ki végül a szekrénynél matatva, háttal a férfinak, mert nem akarom, hogy emberként lásson. Akár a kapitánya leszek a következő pár hónapban, akár az ítélethozója, nem mutatkozhatunk sebezhetőnek egymás előtt. - Emlékszik az esőre? - Kérdésem egészen kislányosnak hathat, átkozom is magam érte, hogy feltettem.
Potyautasként kétségtelen tény, hogy rendkívül kiszolgáltatott az ember, legyen szó bármiről, ahová hívatlanul téved, de főleg akkor, ha megjelenésével egy küldetés sikerességét sodorja veszélybe, másokat pedig dilemmába taszít. Ezekben az esetekben agyunk jelzőőre azonnal bekapcsol és saját érdekeit szem előtt tartva próbál sokszor a racionalitást is mellőzve valahogyan megszabadulni attól, akit kockázatosnak tart. Nem tudom, hogy Hespera fejében mi játszódik le most éppen, de nem szívesen lennék a helyében. Pár perc alatt kell egy ismeretlent úgy megítélnie, hogy döntése akár később is vállalható legyen a legénység tagjai előtt, tekintélye ne szenvedjen csorbát és elhatározása mellett mindvégig kiálljon. Kapitány legyen a talpán, aki képes jó döntést hozni egy ilyen helyzetben. - Azt hiszem a Consilium tulajdona vagyok, vagy, ha úgy tetszik az adós tulajdonuk. Ők elterveztek velem valamit, melyet én egy cseppet sem szerettem volna, nem is kérdeztek meg róla, csak cselekedtek. Nem kértem tőlük semmit, sem a megmentésemet, sem mást, ám most mégis elvárják, hogy fejet hajtva azt tegyem, amit szeretnének. – csupán bő két hete élem az új életemet, de múltamat nem felejtve dacolok az új világ eszméivel, nem figyelve arra, hogy az önös Földi én itt már nem működik. Nem működhet. Ez már egy más hely. - Fegyver vagyok. – válaszolom egyszerűen a sebemet kezelő nőnek - Talán egy prototípus, ami megváltoztathat sok-sok mindent a most ismert és még ismeretlen világban. – megvárom, míg leragasztja a gondosan lefertőtlenített, vágás okozta sebemet, majd befejezem, amit elkezdtem. - Nem érzek fájdalmat, állóképességem szinte kimeríthetetlen forrással rendelkezik, a sérüléseim nagyon gyorsan regenerálódnak, alvásigényem minimális és ezek csupán azok a képességeim, melyek ez idáig feltűntek. A génmanipuláció "áldásos" hatásai. – mondandóm végén egy fejrázással egyetemben jól láthatóan húzom el a számat, hiszen nem értek egyet vele, de nem is tudok mit tenni ellene. Ezzel kell együtt élnem. - Keresni fognak kapitány, akár már az is lehet, hogy perceken belül jelentenie kell a Consiliumnak, láttak-e a hajón, itt vagyok-e. – nem könnyítem meg a döntést, de nem is célom, hogy könnyebb legyen, csupán őszinte vagyok segítőmmel - Emlékszem. – bólogatok magam elé, majd hozzáteszem. - Ahogyan az eső jellegzetes illatára is. – tagadhatatlan, hogy hiányzik a Föld és ez valószínűleg így is lesz míg élek. Sorozatos nosztalgiaképeket fog agyam vetíteni, hogy csökkentse a hiányt ebben a számára ingerszegény világban. - Mi a terve velem Wells kapitány? – hátat fordított nekem, ami számomra egyenlő azzal, hogy megbízik bennem. Ez rosszat nem jelent, na, de hogy jót jelent-e, az majd kiderül. Visszaveszem magamra a véres zubbonyt, hiszen nincsen másik felsőruházatom, de az alatta pihenő fegyverhez nem nyúlok. - Köszönöm a sebkezelést. – szólok röviden, de nem mellékesként megjegyezve.
Csüt. Dec. 28, 2017 3:20 pm
