Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 2
Víz eleműek - -
Tűz eleműek 1 2
Levegő eleműek 3 1
Emberek 1 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 5 5
Consilium - 3
Lázadók 3 1
Összesen 17 18

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 1 rejtett és 0 vendég :: 1 Bot

Jack Silver, Readash, Sabrina Steele


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 A káprázat erdeje

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
 #1•• TémanyitásTárgy: A káprázat erdeje   Szomb. Feb. 03, 2018 9:51 am

Csodálatos rózsaszínben és egyéb más élénk színekben játszó erdő, mely igazán közkedvelt ocantis körökben. Leginkább a színe miatt hívogató az emberek számára, azonban az ocantisok nem éppen ezért keresik fel. Hasonlóan az Álmok tengeréhez, itt is rengeteg gyógynövény nő a csodás színű fák tövében, melyeknek hatóanyaga adja az itt élő növényeknek ezt a varázslatos színt.
De amilyen szép, olyan veszélyes is a hosszú távon való itt tartózkodás, míg az ocantisok immunisak a levegőben szálldosó apró pollenekre, az embereket hosszabb idő után hallucinációkra készteti!
[You must be registered and logged in to see this image.]

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Mentális erõ :
352
Képességpontok :
294

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #2•• TémanyitásTárgy: Re: A káprázat erdeje   Csüt. Feb. 22, 2018 12:29 pm

Arhkax & Jane
Hallucination is another reality

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tekintetemmel a kezemben tartott térképnek csúfolt firkálmányt tartom. A könnyed szellő simogatja széleit, kunkorítva rajta próbálja kezemből kikapni. Koszos kezemmel mégis erősen tartom. Szemöldököm ráncolva emelem fel tekintetem. Majd vissza a fecnire. Majd újra fel. Lassan nézek körbe. Túl színes itt minden. Túl élénk és túl… meseszerű.
- Ez az út biztos, hogy nem a folyóhoz vezet - vonom le a tökéletes következtetést. Tétován fordulok vissza, ám amarra is csak a színes erdőt látom magam előtt. Mintha… - Miért rózsaszín a fatörzs? Ez tuti, hogy természetellenes… - erről sose beszélt nekem Rory. Erről a helyről. Igazából még tetszik is. Tetszik, tetszik, miért is? Jah, mert olyan színes!
- De kedves hely - sóhajtom el magam végül. Vállaim megrogynak, tartásom is enged. Egy darabig még élvezem a szellő könnyedségét, ahogy loboncos hajamba kap. Ajkaimon jóleső mosoly fut végig. Szeretem az ocantisi természetet. Olyannyira más, mint a telepen belül. Ott… Ehhez képest minden olyan mesterséges.
Óvatosan lépek előre. Vagy vissza kellene mennem?
Tehetetlenségem már oly magasságokba vezet, hogy külső szemlélőként úgy nézhetek ki, mint aki egy érdekes stepp-táncot jár egy helyben. De ne nézzetek így rám! Óriási nagy bajban vagyok, hiszen!
- Merről jöttem? - forgatom fejemet. S még a nap sem segít eme déli órába. Kedvem lenne felsírni, itt minden annyira egyforma.
Nagy levegőt véve, indulok el mégis előre - vagy talán hátra.
- Ugyan már, mi bajom lehet egy erdőbe? Végül is, csak egy ismeretlen bolygón vagyok, ismeretlen erdőben. Ahol még az állatvilágot sem értem, Pf, mi ez nekem - legyintek egyet. Jaj mit fogok én kapni a táborba, ha nem érek vissza időben? Egek a magasságokig! Már most elkéstem. Oké, oké, nyugi. Hazatalááá…
- Áá - sikkantok egyet. Az ember nem tudhatja, hogy hova viszi az útja, amikor az álnok talpa épp egy elásott gödröt talál meg. Innen pedig minden olyan, mint egy dominó. Bokám kibicsaklik, egyensúlyom elvesztem. Oly gyorsan történik minden, egy kisebb emelkedő felé hasítok éppen, csakhogy… Én vagyok az emelkedő szélén.
A gravitáció pedig itt is olyan, mint a Volentisen. Él és köszöni szépen, de jól van. Ami nálam csak egyet jelent. Hátamon csúszok lefelé úgy négy métert, mi az nekem. Fejjel előre. Tarkóm puhán koppan a színes avaron, ám testem még mozog tovább. Ebből eredményeződik egy igen érdekes, elfuserált bukfenc, mely során hátamat szinte magam alá töröm. Egyáltalán lehetséges ez?
Nyöszörögve tornázom magam ülő pozíciómba. Hajamba színes falevelek díszelegnek, nadrágom eddig sem volt tiszta, ám most kapott néhány sárfoltot, ahogy felsőm is. Karom, arcom szintúgy.
Kissé megpihenve hajtom homlokom felhúzott lábaim térdére.
- Csak egy kis pihenő - tűröm hajamat fülem még. Akaratlanul is megvakarom a fülem mögé beültetett chipet. Nem tudnak ezáltal lenyomozni, s segít nekem, hogy megértsem az ocantisokat. Igaz eddig még csak egyel találkoztam, ő is elég mufurc.  
[You must be registered and logged in to see this link.]

_________________

They say follow your heart
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
But if your heart
is in a million peaces
which part do you follow?

avatar


Az Ellenállás tagja

Karakterlap :
Titulus :
Misfit. Rebel. Trouble maker.
Tartózkodási hely :
Ocan
Mentális erõ :
14
Képességpontok :
11

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #3•• TémanyitásTárgy: Re: A káprázat erdeje   Pént. Feb. 23, 2018 7:27 pm

My world is another reality.
Jane & Arhkax
[You must be registered and logged in to see this image.]
Ahogy a tél mélyen rátelepedik a tájra, úgy az elmém is kezd egyre inkább beburkolózni. Bár szeretem a hűvös időt s a vele járó különleges nyugalmat, most mégis vágyom már a tavaszra. Vágyom már arra, hogy a természet újraéledjen s teljes valójában tündököljön. Ezért is egyre nehezebb számomra bezárva lenni a négy fal között. Hiába járom így is a vidéket, a lehangoló kopárság már nem hoz számomra semmi újat. Ezért lépnem kell. A városban már több hónapja voltam utoljára, s jelenleg sincs kedvem a többi ocantis közé merészkedni, így hát az egyik ködös reggelen, mikor a csend bódítóan telepedik a földekre, elhatározom magam. Ideje kimozdulnom innen, s új vidékeket felfedezni. Ez az érzés pedig olyan hirtelen s villámszerűen csap belém, hogy mire észbe kapok, már fordulok vissza a messzi kis domb tetejéről, hogy még utoljára vessek egy pillantást a magányos kis kunyhóra.
Egy különleges erdő a célom, melyet már párszor meglátogattam ugyan, ám mindig új orcáját képes megmutatni nekem. Olyan, mint egy csodás hölgy, ki a nap minden szakaszában mindig máshogyan gyönyörű. A gyógynövények begyűjtése jelenleg másodlagos számomra, hiszen tudom, hogy a hűvösebb időben ezek is elbújnak a föld ölelésébe, így ritkaság számba megy, ha egyáltalán találok valamit. Ugyanakkor fel lehet fedezni nagy túlélőket is, kik dacolva a természettel mégis kibújnak a felszínre. Meglepő módon ezeknek sokkal nagyobb a hallucinogén hatása, s ha keresek növényeket, elsősorban ezt a remek kis tulajdonságot nézem. Szeretek elvonulni elmém rejtett világaiba, hogy egy kis rásegítéssel újakat ismerjek meg általuk...
Lépteim alig hallgatóak az avarban, ahogy fedetlen talppal sétálok a színes levelek közt. Mi, ocantisok kicsit máshogy éljük meg a hűvösebb időt, vagy legalábbis a föld eleműek biztosan. Érzem, hogy marja a bőröm, de ez egyáltalán nem hat rám kellemetlenül, sőt. Élvezem, ahogy érzem a lábam alatt a természetet, s összefonódhatok a földdel. Nagyot szippantok hát a friss levegőből, majd a csuklyát levetem a fejemről, s derékig letolom magamon a köpenyt. A szél csípősen süvít végig felsőtestemen, s mikor indulnék meg újra, valami szokatlant érzek meg a talpam alatt. A föld halkan rezeg valahol körülöttem, az avar mohón szalad szét, s egy bájos, halk hangot hoz felém a szél. Fejem egyből a vélt irányba kapom, s a fák takarásában, egyik mögül a másikig haladva közeledem a hang irányába, mikor is végre megpillantom a gazdáját hátulról. Kígyótekintetem szúrósan szegezem rá, s percek is eltelhetnek, míg szinte mozdulatlanul figyelem a lányt. Majd ajkaim sejtelmes vigyorra húzódnak...
Lágyan megsimítom a fa törzsét, s egy halk sóhajjal guggolok le, hogy másik kezem a földre kússzon. Szemeim lehunyom, s egy kusza terv kezd körvonalazódni a fejemben. Mindig is szerettem játszadozni a nőkkel, s mivel már nagyon régóta kivonultam a társadalomból, hogy önmegtartóztatásban éljek, így mikor halkan megrezeg a föld, egy erős melegség önti el minden porcikám. Élvezed, mi? Élvezd jobban...
A hölgyemény pedig váratlanul azt érezheti, hogy a talaj besüpped alatta. Hiába is próbálna megkapaszkodni hirtelen, csupán a csúszós és sáros földön csúszna végig a keze. Persze, mindezt úgy intézem, hogy ne üsse meg magát odalent, így a puha földre landol az általam kreált kis veremben. Szabályosnak nem mondható egyáltalán, pont olyan látszatot kelt, mintha csak egy egyszerű lyuk lenne a földben. Talán két és fél méter magasságú lehet, melynek a peremét a hölgyemény még ugorva sem érné el, sőt, ha megpróbálna kimászni, visszacsúszna a sáros falon. Így hagyom küzdeni talán egy öt percig... Én pedig lassan közeledem. Ajkaimat beharapva rezzen meg lábam alatt az avar, majd megállok a verem előtt, s egy pillanatra lehunyom szemeim. Egy halk, kéjes sóhaj szökik ki ajkaimon, végül lépek egy nagyot pont úgy, hogy látszódjak.
- Kisasszony, nem ütötte meg magát? Jöjjön, segítek! - szólok felé erős akcentussal, majd lefekszek a földre, kicsit beljebb siklok, s a kezem nyújtom a hölgyemény felé egy sejtelmes mosoly kíséretében. Felsőtestem egyből sáros lesz, ahogy a deréktól lefelé nyúló köpeny is, de hát kit érdekel? Leszek még mocskosabb is a mai napon...
[You must be registered and logged in to see this link.]


avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
39
Képességpontok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #4•• TémanyitásTárgy: Re: A káprázat erdeje   Szomb. Feb. 24, 2018 11:28 am

Arhkax & Jane
Hallucination is another reality

[You must be registered and logged in to see this image.]
Próbálok rájönni, hogy mégis miként tudhatnék innen kijutni. Csak nem lehet olyan nehéz, csak… El kellene indulni egy irányba? Erről sosem értesítettek, hogy mégis miként oldjam meg. Miként jelezzek, ha elveszek? Vajon a táborban valakinek is fel fog tűnni, hogy eltűntem? És ha igen, akkor a keresésemre indulnak?
Hallottam már olyan emberekről, esetleg ocantisokról, kik képesek a nyomokból olvasni. De jó lenne ezt megtanulni. Ezt is. Annyi minden felé fejleszteném magamat, hogy egyszerűen nem tudom, hogy melyikhez kezdjek hozzá. Márpedig lassan választanom kellene. Nem lehetek mindig én az átlagos lány a csapatban.
Mh, mintha eltértem volna a lényegtől, nem igaz? Fejemet lehajtva tartva figyelem ölemet, a nadrágomon megülő ezernyi sárpöttyöt. Idekint nincsenek már azok a kényelmes masinák, melyekbe beledobom a koszos ruhákat, és majd kimossa őket. Ó nem, itt mindent magadnak kell megoldanod. Kegyetlen egy világ, ez idekint. De ezerszer jobb a halálnál. S amúgy sem nehezek ezek. Hozzá lehet szokni. Volt rá egy évem, s ami azt illeti. Hozzá is szoktam…
Jaj, továbbra sem ezen kellene törnöm a fejemet. Inkább felemelem. Kezeimet lassan magam mellé helyezem a földre. Ujjaim az ezernyi levélavar alá túrok, felbolygatva a lent élő csúszómászók élővilágát. A magasba madarakat éneklik víg veszekedős dalukat. Néhány gerle a párját keresi, mások azokat is óvnák meg. Békés itt minden. Számat elhúzva húzom ki kezem… Húznám, ha nem kezdene el remegni, majd egyre jobban süllyedni. Fölöttem madarak ijedtükben szállnak a magasba, tollaik csattogása visszhangzik.
- Ne, ne, ne, ne… - kezdek bele és lábaimat magam alá tornázva, térdelésből próbálok felállni. Közbe Kezeimmel a gödör széléhez kapok, próbálok megkapaszkodni - vajmi kevés sikerrel. Egyre jobban süllyedek én pedig egyre gyorsabban tiltakozok ez ellen. Mind hiába.
Puhán érkezem meg a csapda aljára. Fejemet felemelve az ezernyi falevél között láthatom a szürke eget.
- Ó, ne, ne, ne, ne… - kezdek enyhén kétségbeesni. Túl magasan van a széle. Az erdőbe mély csend honol. Baljóslatú néma csend, de erről még nem sokat tudok. Csak magamnak akarom bemagyarázni. - Jó, jó, nincs semmi baj, kimászunk innen J. Sima liba, az egész - ezzel egy időben rázom meg vállaimat, és lábaimat, bemelegítve őket így a testedzéshez. Egykor részt vettem a kiképzésen, talán még tudok pár ötletet.
Először is keresek pár kapaszkodható földdarabot. Ha ez nem is megy, mert nyilván kezemben maradnak, akkor ujjaimat fúrom a nedves, puha talajba és próbálok felkapaszkodni. Mindhiába. Újra és újra visszacsúszok. De én meg újra és újra próbálom. Ha valamim erős, hát az életösztönöm az. Szóval ki jutok innen. Ki kell jutnom innen.
- Nem baj, megy ez, ellőbb utóbb sikerülni fog. Ha elég földet omlasztasz le magad mellé, még lépcsőt is tudsz kreálni - rázom meg a vállamat egy újabb sikertelen kísérlet után, a földön ülve.
S ekkor hallom meg az avar nesztelen lépteinek halk zaját. A néma csendbe szinte ez is belekiált. Ha nem vadállat, akkor ember! Annak kell lennie, kérlek légy az!
- Hé! - kiáltok fel, gyorsan felállva, és ugrálva, csápolok. Nem értem miért teszem, hiszen nem lát senki, legfeljebb a hangomat hallják. - Hahó, van ott valaki? Kérem, erre jöjjenek! - még ha ocantis is. A régen beültetett chip segítségével talán megértenek. Talán nem romlott még el. Ha mégis, muszáj leszek a Rorytól tanultakra alapozni beszélgetésem.
Árnyék vetül fejemre. Feltekintve, jobb kezemmel ernyőzök szememnek, hogy jobban láthassak. De még így is csíkra húzom össze azokat.
- Helló! - örülök meg az idegennek. Így embernek nem örültem még szerintem. Széles és megkönnyebbült mosollyal fogadom. És még segít is!
- Nem, nem jól vagyok - biztatom. Hálásan tekintek rá, ahogy kezét lenyújtja felém. Koszos kezem, koszos nadrágomba törlöm, nem is tudom, hogy mit várok ettől. Talán csak nem akarom a vastag sárréteggel összekoszolni segítőmet.
Végül csak megfogom, nem a kezét, hanem a csuklójára szorítok. Az stabilabb. Először egyik lábamat helyezem a falra, és ha tényleg segít, akkor szép lassan kiemel engem, segítséggel persze. De még az is lehet, hogy nem tudja megtartani pihe súlyomat.
- Olyan jó, hogy jött, annyira furcsa, ez az erdő - kezdek bele a legelején, még kint sem vagyok, de a szám már jár. - Itt ülök békésen valaki csapdáján, amikor hirtelen beomlik alattam. Szerencs, hogy nem voltak az alján cölöpök. Akkor most nézhetnék magamon körbe. Köszönöm a segítségét! - teszem hozzá gyorsan, bárhol is vagyunk már, nehogy udvariatlanságnak tűnjön, hogy még ezt sem teszem meg. Tényleg hálás vagyok a férfinak, hiszen hangja erről árulkodik.  
[You must be registered and logged in to see this link.] [You must be registered and logged in to see this link.]

_________________

They say follow your heart
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
But if your heart
is in a million peaces
which part do you follow?

avatar


Az Ellenállás tagja

Karakterlap :
Titulus :
Misfit. Rebel. Trouble maker.
Tartózkodási hely :
Ocan
Mentális erõ :
14
Képességpontok :
11

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #5•• TémanyitásTárgy: Re: A káprázat erdeje   Vas. Feb. 25, 2018 9:27 pm

My world is another reality.
Jane & Arhkax
[You must be registered and logged in to see this image.]Még mindig oly' furcsa számomra az emberi nyelv. Az a rengeteg felesleges és nehezen kimondható szó eléggé nehézzé teszi, hogy megértsem őket. Viszont mikor megérkeztek a bolygónkra, s minden megváltozott a világunkban, elhatároztam, hogy megtanulom a nyelvüket. Bár egyáltalán nem érdekelt, mégis legalább kicsit le tudott kötni, s a városban járva olyanokat is meghallottam magam körül, amit egy átlagos ocantis nem. Bár nagyon ritkán vetemedek arra, hogy a közösségbe merészkedjek, ám ha így teszek, mindig begyűjtöm az aktuális információkat. Jelenleg a helyzet nem túl rózsás, legalábbis az utóbbi látogatásomkor ezeket a beszédfoszlányokat csíptem el. Szokatlan módon egyre több ocantist és embert nyel el a föld, s nyom nélkül tűnnek el. Mikor hallottam eme pletykákat, erős nosztalgia fogott el. Több évtizede, mikor még a szörnyeteg uralkodott bennem, ezek a pletykák rólam szóltak. Ártatlan lányok vesztek a homályba és tűntek el örökre, s biz' a Megemlékezés napján, mikor felnéztem az esti égboltra, a magányosan suhanó lámpások közül sokat magaménak tudhattam. Egy őrült, gyilkos szörnyeteg voltam... S talán még ma is az vagyok. Talán?
A hölgy bársonyos hangja édes dallamként zúg végig az erdő bús csendjében, s mintha csak az istenek küldtek volna, úgy termek ott hirtelen a gödör peremén. Ártatlan játéknak indult ugyan az egész, ám mikor selymes ujjai kígyóként fonódnak a csuklómra, valami szokatlan érzés fog el. Szokatlan, ám egyáltalán nem új...
- Jól látja, bár a magam fajták immúnisak rá. Kegyed ha sokat tartózkodik itt, különös dolgokat tapasztalhat. - szólalok fel, mikor egy könnyed mozdulattal kihúzom őt a felszínre. Fajaink bár külsőleg hasonlóak, mégis könnyedén kiszűröm, ki az ember s ki az ocantis, ehhez pedig nem is szükséges megszólalni.
- Az Ön helyében inkább visszafordulnék arra, amerről jött. Nem biztonságos mostanság egyedül kószálni egy ilyen erdőben... - jegyzem meg különös sejtelmességgel, majd felemelem jobb kezem, s mintha egy láthatatlan kart fordítanék meg, úgy emelem a hölgy felé. A mozdulat hatására a kis sárpettyek, melyek testét tarkították, elkezdenek hasa felé kúszni, ahol egyesülnek egy alkarnyi kígyóvá, mely szinte önálló életre kelve kúszik végig az emberlány lány combján, majd lábán szorosan tekergőzve, hogy aztán elnyelje őt a színes avar. Lassú kúszása fedetlen talpamig tart, ahol is vontatott mozdulattal siklik fel rajtam, felsőtestemen téve egy kört, majd nyakamon át egészen kinyújtott tenyeremig tekergőzik, ahol megállapodik, majd végül ujjaim közt szertefoszlik.
- A nevem Arhkax. S Önben kit tisztelhetek? - jól beszélem a nyelvet, bár rettenetes akcentusom van. Hiába gyakorlom szinte azóta, mióta kezembe került a könyv, melyből megtanultam, valahogy önmagam képére formálva, kissé talán sziszegősen szövöm szavakká a betűket.
- Cölöpök? Ugyan, nem vagyunk mi olyan barbár nép, mint amilyennek tűnünk elsőre. Úgyhogy, mielőtt még valaki örökre itt ragadna... - a föld halkan megremeg, majd a gödör pillanatokon belül eltűnik, s a helyén egy kis füves terület nő ki, halovány kék fűszálakkal, melyek lágyan kezdenek ringani, ahogy a hűs szellő megcirógatja őket.
- Biztosan minden rendben, Hölgyem? Olyan furcsák a szemei... - váratlanul közelebb lépek hozzá, s ha nem húzódik el, jobb kezemmel óvatosan ujjaim közé fonom az állát, s kicsit megemelem a fejét, hogy jobban tanulmányozhassam. Ajkaimra különös félmosoly húzódik, s láthatóan egyáltalán nem vetem meg a hölgy közelségét, sőt...
- Honnan érkezett? A városból jött? Mostanság egyre több embert látni ott. - mily' fiatal még ez a lány, s milyen tisztának és ártatlannak tűnik! A régi énem most teljesen biztosan kihasználná e remek helyzetet, s a magányos vidék elnyelne mindkettőnket. Együtt. Vadul s kegyetlenül, hogy még az állatok is inkább elfordítanák fejüket... Ám megváltoztam. Csupán a méregben ázó kígyótekintetem ugyanolyan, mint egykor. Ennyi, s nem több. Akkor miért nézel pontosan ugyanúgy erre a lányra, ahogy régen azokra, kik belesétáltak szenvedélyed sötét csapdájába, s napjainkban is bús lámpások emlékeztetik az ocantis népet arra, hogy egykor ők is még e földet tapodták?
[You must be registered and logged in to see this link.]


avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
39
Képességpontok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #6•• TémanyitásTárgy: Re: A káprázat erdeje   Hétf. Feb. 26, 2018 5:14 pm

Arhkax & Jane
Hallucination is another reality

[You must be registered and logged in to see this image.]
Egyszerre vagyok hálás hirtelen jött megmentőmnek és fog el az enyhe rémület is tőle. Hiszen, ki tudja, hogy milyen katona is ő valójában. Igen, igen, férfi, szóval egyenlő katona lehet. Mi van, ha esetleg felismer és hazavisz, hogy kivégezhessenek immár rendesen?
De nem, az akcentusa nem erről árulkodik. A páni félelem mégsem szűnik meg létezni. Ugyanis a másik oldal szemében is ugyanolyan renegát vagyok, mint saját fajoméba. Jó, megoldom, nincs baj. Ilyen nem fordulhat elő, nem ebben az erdőben, eme békés napon. Olyan eseménytelenül telt el ez az egy évem, miért nem telhet el így a maradék is? Csak teszem a dolgom, és senkinek sem tűnik fel létezésem? Oly egyszerű lenne minden, nem igaz?
Hát nem. Szóval innentől oda kell figyelnem, hogy mit is beszélek. Majd ha innen kijutok, mert addig akár fűt-fát is leígérek bárkinek is, csak eme gödörből jussak ki még ma, élve.
Megmentőm karjára szorítva érzem, hogy könnyedén felemel.
- Ó - csusszan ki a számon meglepettségembe. Ilyen erőre azért nem számítottam valljuk be. Most már biztos vagyok benne, hogy nem emberrel van dolgom. Mikor talpam újra talajt fog, leporolom koszos kezemmel, koszos ruhámat. Mintha tűzre olajat öntenék, azt a hatást érem el. De hát nem illik, ilyen külsővel mutatkozni az ember lányának egy idegen megmentő előtt. Még akkor sem, ha épp egy gödörből húzzák ki.
Torkomat halkan köszörülöm meg, miután egy sárdarabot csippentek le könyökömről és tekintek fel az idegen arcára.
- Tényleg!? - lelkesülök fel, hallva, milyen furcsa ez az erdő valójában. Pedig azt hittem, hogy számára ez a színes növényzet teljesen hétköznapi. Mint nekem, hogy a Volentisen van tartályos toalett. - Mint például miket? - derül fel nem csak arcom, de kékeszöld pillantásom is. Figyelmeztetésére azonban felemelem egyik kezemet, mutatóujjamat függesztve az ég felé.
- Ööö, igen. Itt a gubanc, ugyanis… - nézek körbe, fejem először jobbra, majd balra fordítva teljesen tanácstalanul. Most már azt sem tudom, hogy az apró völgyesség melyik részéről is gurultam ide le, nem hogy azt megmondjam, hogy merről is jöttem. - Fogalmam sincs, hogy merről jöttem. Valahol félúton letértem az ösvényről, igen, tudom, nem kellett volna - vakarom meg koszos kezemmel halántékomat, halkan elnevetve magam saját butaságom miatt.
S ekkor valami különöset tapasztalok. Bőrömet enyhe csiklandós érzés fogja el, de nem csak egy helyen. A karomon, a hasamon. Kuncogva tekintek le, miközben enyhén megrázkódok. Ám a mozdulatom félbemarad.
Szinte tátott szájjal figyelem, ahogy az apró földmaradványok, melyek ruhámra és bőrömre tapadtak, miként koncentrálódik össze hasamon. Még ha a könnyű kék felsőm is van rajtam, azon keresztül is érzem. Mintha ezernyi hangya mászkálna rajtam, apró kis lábaikkal. Aztán tekergőzve vonul le lábamon.
- Wáóóóóó - ennyi csak, mit ki tudok ejteni, gyanakodva emelve fel tekintetem a velem szemben állóra, hogy ez tőle való volt e. Közöttünk az avar halkan moccan meg, s nem telik bele alig pár pillanatba, s a sárcsomó a meztelen mellkasára ván…
Várj, miért meztelen!? Tavaszvíz idején?
Ezt azon nyomban elfelejtem, amint a jelenség a kezére ér, s a tenyerénél így… Semmivé foszlik.
- Wáóó - szólok újra csak, elhaló hangon. - Sose láttam még ocantist az erejét használni - nem mintha olyan sokat ismernék. De ez felettébb fura, azt hinné az ember, hogy előlünk titkolják képességeiket.
- Áh, szia Arkasz! - ízlelgetem furcsa nevét, majd illedelmesen nyújtom ki kezem, s fogok az övére, erősebben megrázva azt. Ahogyan azt tanították nekem. Már ha még keze mindig kinyújtva van előttem. - Jane vagyok, de csak szólíts nyugodtan J.-nek - legyintek könnyedén kezemmel. - Mindenki így hív - vagy épp ki hogyan. Mindenki máshogy és másképp.
- Ühüm, tudod, ilyen kis hegyes végekkel - s nem csak mondom, de illusztrálom is kezeimmel, hogy mire gondolok. Két kezem ujjait egymáshoz illesztve formázok vele háromszögeket. - Na jó, de állatokat mégis, akkor hogy fogtok el? - teszem csípőre a kezemet. Jaj én nem azt gondoltam ám, hogy embernek lett ez készítve. - Csak nem a két szép szemetekkel kéritek meg őket, hogy ugyan hadd ejtsétek már el őket - nevetem el magamat újra.
Most ez ragad belém, hisz a föld lassan remegni kezd talpam alatt. Térdeimet reflexszerűen hajlítom be, mintha attól férnék, hogy nagyobb lesz a földrengés. Holott csak a mögöttem lévő termetes lyuk foltozódott be. - Nahát - sóhajtom újra csak elképedve. - Irigylésre méltó, és még fűt is növesztett! - fordulok vissza a férfi felé, hiszen hogy láthassam mi történt, legalább a fejemet hátra kellett fordítani. Ám ekkor hirtelen már előttem terem, túlságosan is. Automatikusan húzom hátra a fejemet, fordul ívbe hátam. Értetlenül pislogok rá. Állam alá csúsztatott kezeit mégsem akadályozom meg.
- Izé, az semmiség, csak két szem… Nincs bennük túl sok furcsaság, a szokottnál nagyobbak - pislogok továbbra is értetlenül, hiszen nem tudom, hogy mire is gondol. Enyhén feszengek az idegen közelségétől, mely valljuk be, teljesen normális reakció.
Torkomat újra csak megköszörülve, lépek egyet bizonytalanul hátra.
- Ahha! - hazudok neki, olyan egyszerűen, mintha a gondjaival küszködő ember jelenti ki, hogy ő aztán jól van. - Onnan, de épp onnan indultam el, és át akartam szelni az erdőt, de… Nem tudom, hogy merre is van az az arra. Lenne oly kedves és megmutatnád? Tegezhetlek? Zavar? - kérdezem tőle, majd megfordulva várom, hogy elmagyarázza merre is kellene kijutnom innen. Ha igazat beszél, akkor nem kellene itt sokáig maradnom.
Ám ekkor egy hatalmas pillangó száll felém. Mármint… Ez tényleg hatalmas! Kétszer akkora mint a fejem! Szivárványszínekbe pompázó szárnyakkal suhan felém, mintha arcomat akarná letépni. Védekező mozdulatra emelném a kezemet, ám ekkor a jelenség szertefoszlik, ezernyi spórát szórva arcomba, szemembe, számba. Még talán fülembe is jut. A könnyed szellő még hozzá is segíti a színes polleneket, hogy az arcomra tapadjanak.
- Oké, azt hiszem, hogy most tényleg belement valami a szemembe - hunyom le azokat, és kaparom az arcomról… valójában a semmit, de az én szemszögemből igenis a polleneket. Visszafordulva a férfi felé nyitom ki újra lélektükreimet. - Van benne valami? Van, mert most olyan homályosan látok, megnéznéd? - pislogok rá nagyokat, remélve ezzel is kimegy belőle a sok színes valami, mely fátyolként hull szememre.
[You must be registered and logged in to see this link.] [You must be registered and logged in to see this link.]

_________________

They say follow your heart
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
But if your heart
is in a million peaces
which part do you follow?

avatar


Az Ellenállás tagja

Karakterlap :
Titulus :
Misfit. Rebel. Trouble maker.
Tartózkodási hely :
Ocan
Mentális erõ :
14
Képességpontok :
11

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #7•• TémanyitásTárgy: Re: A káprázat erdeje   Pént. Márc. 02, 2018 1:05 am

My world is another reality.
Jane & Arhkax
[You must be registered and logged in to see this image.]
Számos dologban tér el fajunk az emberekétől, mint például az erő, regeneráció, anyagcsere, s még sorolhatnánk. Meglepő volt tapasztalni, hogy míg nálunk az én hatvanhat évemmel egy ereje teljében levő férfi vagyok, addig ők ennyi idő lepergése után vén ráncokkal, sápadt hajkoronával, s elmúló lélekkel léteznek. Ezért is tudom nehezen meghatározni egy ember korát, ám egy a biztos. Ez a lányka még nagyon fiatal. Orcáján ott csücsül a töretlen szépség, íriszeinek mélyén pedig ott tombol az élet. Vonásai olyan varázslatot árasztanak magukból, melyek teljesen megigéznek, így még furcsának is tűnhet, hogy szinte soha sem kapom el róla a tekintetem, mindvégig rajta tartom. Vagy lélektükreit fürkészem, esetleg apró mimikáját, vagy éppen ajkainak bájos ívét.
- Itt a legmerészebb fantáziája is életre kelhet! Mi ocantisok immúnisak vagyunk már ezekre a pollenekre, gázokra s gőzökre, de az embereknek ez még nagyon új, ilyen nem teremtett azon a bolygón, ahonnan jöttek. Talán egyszer sok év múlva megszokja a szervezetük, de ezt nagyon kétlem. Viszont furcsálltam nagyon, mikor azt olvastam, hogy az ilyen növények használata, melyek kábulatba ejtenek, tiltottak voltak a Földön. Miért? - vonom fel szemöldököm, s kissé elgondolkozva megsimítom állam. Nálunk a nevelés és a társadalom is teljesen más, s inkább arra törekszünk, hogy kibontakoztassuk önmagunkat, ne pedig leláncoljuk. Persze, a nagy könyv nem ír a magamfajtákról, a selejtes ocantisokról, akikről sosem beszélnek. Az emberek előtt is próbálnak minket tökéletes fajnak beállítani, de ez egyáltalán nem igaz. Vannak itt is bőven fertőzés gócok, mint például én magam...
- Áhh, igen, az emberi kíváncsiság. Ebben talán eléggé hasonlítunk. Én magam sem szoktam a kitaposott ösvényt követni, de jelenleg még ez volt a szerencséje Kegyednek. Viszont van egy rossz hírem. - pillantok az ég felé, s kicsit távolabb, ahol a bágyadt napsugarak megtörnek a faágakon. Még ugyan magasabban van az izzó égitest, mely a fényt szolgáltatja nekünk, ám már nem olyan sokáig.
- Sötétedés előtt nem fog visszaérni, még ha most azonnal indulunk, akkor sem. - szavaim baljóslatúan pattannak vissza a minket körülölelő fák törzséről, s az enyhe hazugság hamar kettőnk közé telepedik. Valójában még pont kijutnánk innen sötétedés előtt, hiszen ismerem a kivezető utat. Ám ő nem. Az erdő pedig egyre furcsább... Miért ne használnám ezt ki?
- Viszont nem hagyhatok csak úgy magára egy bajba jutott hölgyet, így ha nem bánja, megvárnám Önnel a reggelt, aztán együtt visszasétálunk. S csak hogy ne búslakodjon, biztosíthatom, hogy az éjszakai erdő még furcsább és misztikusabb. Nem minden részen uralkodik a sötétség, hiszen némely növény színesen tündököl, ezzel egy különleges varázst adva a rengetegnek. - mosolyodom el szélesebben, hangomból pedig csak úgy árad a határozottság s a biztatás. Lassacskán már magam is kezdem elhinni, hogy jó lelkű ocantis lovag vagyok, aki mindig ott terem, ha szükség van rá. Sajnos azonban a valóság nem ennyire mesés. Egy rettentően romlott alak vagyok, aki bár úgy hiszi, hogy útra tért, valójában azonban csak egy újabb próbát kell kiállnia. Egy próbát, amit úgy kerülget, mint valami vad az áldozatát.
- Nem igazán szoktuk fitogtatni az erőnket az emberek előtt. Óvatosságból... Nagyon mások vagyunk, s nem mindig vezet jóhoz, ha egy idegennek mindent megmutatunk magunkból. - az apró kis trükkök ugyan nem értendőek ide, de például a tényt, hogy én képes vagyok mély szakadékokat létrehozni egy pillanat alatt, vagy bárkit egyenlővé tenni a földdel, nem biztos, hogy jó, ha látják. Mások képesek elszívni az éltető levegőt, vagy éppen kivonni a szervezetből a vizet. Hiába tűnik elsőre olyan mesésnek az ocantis nép, hiszen ha arról van szó, kegyetlen gyilkosok is tudunk lenni.
- Puszta kézzel, legtöbbször. Mármint én. Faragok magamnak fegyvert, s kinyomozom, merre járnak a vadak, majd valahol meglapulva, esetleg egy fa tövében, bokor mélyén, vagy az ágak közt, lenyilazom őket. Csak akkor használom az erőmet ilyen téren, ha már minden kötél szakad. Persze, egyszerűbb lenne, de nem szeretek beleavatkozni a természet törvényeibe. Önök állatokat is hoztak magukkal az űrhajón? - kérdezek vissza kíváncsian. Nem igazán volt még alkalmam emberrel beszélni, s ez a hölgyemény nagyon is beszédesnek tűnik, ezt pedig ki is használom.
- Nyugodtan tegeződhetünk. S itt bizony nehezen lehet kiigazodni, ha nem ismered magát az erdőt. Hiába jegyzed meg a göcsörtös fát a domb alatt, hiszen mikor legközelebb arra jársz, már egyáltalán nem biztos, hogy látni fogod. Hidd el, célszerűbb, ha megvárjuk a reggelt... - jegyzem meg sejtelmesen, s Jane álla óvatosan csusszan ki ujjaim közül, mikor lép egyet hátra. Épp lépnék utána én magam is, ám ekkor valami furcsa dolog történik körülötte. Á, igen, az erdő jótékony hatása... Közelebb hajolok hozzá, majd bal kezem négy ujját ráfonom hátul a nyakára, miközben hüvelykujjammal kitámasztom az állát, s egy kicsit feljebb döntöm, elvégre vagy másfél fejjel alacsonyabb nálam a kisasszony. Alaposan vizsgálni kezdem lélektükreit, majd egy ponton lágyan belefújok, s másik kezemmel megragadom a köpenyt, aminek egy kis sarkával óvatosan megtörlöm a szemét.
- Jobb már? - mosolygok rá szélesen, s ahogy kezem lecsusszan arcáról, épp hogy csak érintve végigsimítok rajta sejtelmesen. Bájos egy teremtés, meg kell hagyni, az emberekhez képest talán túlságosan is gyönyörű...
- Mondd csak, vár valaki vissza az emberek között, vagy te is egyike vagy azoknak, akik egymagukban kénytelenek átvészelni ezt a sok változást? - kérdem ártatlanul, ugyanakkor a válasznak nagyon is lesz majd jelentősége...
[You must be registered and logged in to see this link.]


avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
39
Képességpontok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #8•• TémanyitásTárgy: Re: A káprázat erdeje   Szomb. Márc. 03, 2018 11:48 am

Arhkax & Jane
Hallucination is another reality

[You must be registered and logged in to see this image.]
Jó szokásomhoz híven nem időzik rajta sokáig tekintetem. Elkapom róla, a természetet figyelem, tekintetem elsuhan a válla felett, vagy csak állát, fülét, mellkasát figyelem. Ide-oda cikáznak lélektükreim, mely napszaktól függően változtatja színét hol zöldre, hol kékre. Az egyetlen dolog, melyet csodálok testembe. Ha meglátok egy tükröt képes vagyok órákon keresztül saját szempáromat figyelni, mégis más íriszébe képtelen vagyok kapaszkodni.
Ezért sem tűnik fel annyira, hogy a velem szemben álló férfi folyamatosan engem bámul, szemét sem veszi le rólam. Mármint szemem sarkából azt észlelem, hogy engem figyel, de ahhoz rá is kellene emelnem tekintetem, hogy lássam pontosan mit is néz.
A szemkontaktus nem az én erősségem, soha nem is volt az. Beszéd közben is csak ritkán figyelek másik szemébe, de amikor ő beszél? No akkor igen.
- Tényleg!? - lepődök meg őszintén. - Sokat tudsz rólunk - állapítom meg, ám kérdését hallva, enyhén megköszörülöm a torkomat. Fészkelődök egy helyben állva. Végül csak kínos nevetés után válaszolok neki. - Nem tudom - vonom meg egyszerűen a vállamat, tarkómat vakarva meg koszos kezemmel. - Én már a Volentisen születtem, izé, az űrállomáson. Ott közel sem azok a szabályok uralkodtak, mint a bolygón. Azt hiszem - vonogatom meg újra a vállamat. A hajón… Sokkal szigorúbb szabályok voltak, mint a földön. Talán sejtem, hogy milyen növényekről beszél, de hasonlókat apám sem termesztett, vagy keresztezett. A Consilium nem tűrte volna meg, hogy hasonló tudatmódosító szereket szedjünk. Azzal félő volt, hogy elkezd gondolkozni az ember. Szabad akaratra tennének szert és ez az, melyet nagyon nem is akartak elérni.
Ahogy felpillant az égre, én is követem tettét. Néhány apró bárányfelhő suhan el felettünk, sebesen robognak tovább. Ajkaim akaratlanul is mosolyra kúsznak.
- Ó, ne! - kapom rá hirtelen tekintetem. Előbb szemébe, majd inkább az alá tekintve. Az orcájára. - Ne, ne, ne. Az nagyon nem jó, nem tölthetem idekint az éjszakát. Nagyon nem - rázom meg a fejemet olyan hevesen ahogy csak tudom. Loboncos hajam akár egy forgó szoknya alja, úgy követi mozdulatomat. Eme mozdulatot hamar befejezem, hiszen… Enyhén elszédít s nem kívánok visszaesni a verembe.
- Tényleg? - csillognak fel szemeim, hallva, hogy mily erdőt is sikerült találnom. Így mégsem lehet annyira rossz az éjszakát itt tölteni. - Világítanak a növények? - lehelem elhaló gyönyörűséggel. Nem könnyű levenni a lábamról, szó se róla. Csak a természet lágy öle és némi újdonság kell számomra és azt is elfelejtem, hogy…
Ó, hogy engem miként fognak felkoncolni a táborba. Pedig… Jaj miért is küldtek el? Hirtelen most azt is elfelejtettem. Legszívesebben felsírnék, mégsem teszem ezt meg egyelőre. Talán még lesz erre kijut. - Biztos, hogy semmi esély nincs arra, hogy még ma kijussunk innen? - tekintek kérdésem után, ezúttal tényleg az ismeretlen idegen szemébe. Íriszeim szinte könyörögnek neki, esdekelnek. - Nem igazán vagyok egy erdőben alvós egyén - kezdek bele a magyarázatba. Nem vagyok egy hercegkisasszony csak na… - Sose aludtam még a szabad ég alatt, vagyis hát… Volt rá példa, de akkor volt nálam kényelmes pokróc, szalmából készített kispárna, meg egyéb hasonló dolgok, tudod. A kényelmesség miatt. A sok göcsörtös felszín miatt, képtelen vagyok kint aludni és… - folytatom tovább a szövegelést, ám mégis nagyot sóhajtok.
Remélem, hogy azért mégis jó hírrel tud nekem szolgálni. Azzal kellene.
Ilyen a rémmesékben sem lehet!
- Minden estre köszönöm, a segítséged! - mosolyodom el szelíden, kezemet egy pillanat erejéig az ő karjára simítom, megszorítva azt. Ezzel mutatva ki, hogy valóban mennyire hálás is vagyok neki. Apró gesztus nem sok. Mégis azt veszem észre, hogy az emberek, már az ilyen apróságokat sem képesek megtenni. Távolságtartóak a másikkal szemben.
- Ez érthető - bólogatok számára. Az emberek sem mutatnak meg mindent magukból számukra. Talán figyelmeztetnem kellene, hogy mennyire is vagyunk veszélyesek… Mégis… Nem tehetem. - Azonban lenyűgöző eme tudást. Honnan tudod, hogy milyen képességgel születtél? Egyáltalán te választod ki az elemet, melyet birtokolsz? - faggatózom, hiszen oly keveset tudok róluk. S Roryhoz képest ez a példány sokkal beszédesebb.
- Áh, te olyan vagy, mint Tarzan! - csapok le a felismerésre. Aztán az is lehet, hogy az sem tudja, hogy ki ő. Ezért kezdek bele újra magyarázkodásba. - Volt egy mese nálunk, egy férfiról, ki az erdőben nőtt fel. Gorillák nevelték fel, és puszta kézzel ejtette el a vadakat, küzdött meg a vérengző vadmacskával, meg ilyenek - legyintek, hogy a részletek egyébként teljesen lényegtelenek. Kérdésére bólintok, habár a vágóhidat sohasem pillanthattam meg. - Igen, de csak kevesen láthatták azt - felelem végül mégis csak. Ha válaszol kérdéseimre én miért ne tegyem meg? Ezek csak ártatlan információk senkinek sem ártunk vele, nem igaz?
- De… - kezdek bele újra a magyarázkodásba. Nem várhatunk reggelig, az egyszerűen képtelenség. Nem lehet. - Nem lehet olyan nehéz kijutni innen. Hiszen úgy tűnik, hogy te idevaló vagy - mosolygok rá kedvesen és bájosan. - Mármint, te ismersz minden apró göcsörtösséget itt. És ha tényleg nem jó, ha sokáig vagyok itt - igazából magam sem tudom, hogy mire akarok kilyukadni, csak beszélek, megállás nélkül, ahogy mindig is.
Végül fejem lehajtva sóhajtom el magamat.
Testem enyhén megremeg és meg is feszül a férfi érintése nyomán. Engedelmeskedek akaratának, hiszen csak én kértem a segítségét. Fejem felemelve tekintetem úgy cikázik arcán, mintha egy kolibri repkedne a kiválasztott virága előtt. Kékes-zöld íriszeim hol az egyik, hol a másik szemét figyeli a férfinak. Aztán orrának nyergét, annak hegyét, két oldalt orcáját. Állát, ajkainak ívét. Majd vissza a szemekre. Onnan a szemöldökre, a tenyérnyi homlokára, melyeken ránc sem képződik. A csapzottnak rémlő hajra. Majd vissza a lélektükrökbe. Nem kell sok ész ahhoz, hogy rájöjjön mily zavarba is vagyok. Ritkán kerülök hasonló szituációba.
Fújásra reflexszerűen hunyom le szememet és hátrálnék el, szorító keze mégsem engedi. Szivárványszínű fátyol borul a világra, és hiába a törlés.
- Ühüm… - hazudom tétován, simítására enyhén megborzongok, akaratlanul is ujjai felé döntöm fejemet. Régi emlékeket idéz fel belőlem.
- Egymagam? - tekintek rá, apró vibráló mosollyal ajkam szegleteibe. Enyhén beleharapok az alsóba, fejemet is lehajtom. Arcomba tóduló tincseket könnyedén simítom fülem mögé, s eddig bírtam ki nevetés nélkül. A szivárvány hártya továbbra sem tűnik el szemem elől. Látásom homályosul. - Egymagam két napig sem élnék - törlöm meg szememet, mindkettőt, már szinte könnyesre, ám a fátyol nem tágít előle. - Mi volt az az állat? - kérdem, hiszen honnan is tudnám, hogy amit láttam, azt ő nem látta? Oly valóságos volt, hogy eszembe sem jut, hogy…
Ahogy feltekintek a férfire, látom, hogy vállán egy apró [You must be registered and logged in to see this link.] csücsül. Tenyérnyi bundás jószág, hatalmas, gombnyi szemekkel, apró fülekkel. Leheltnyi kis szarvacskával homloka közepén.
- Jaj de édes! - olvadozok, mint minden hasonló alkalommal. A kis állatka fejét enyhén félrehajtja hangom hallatán, én pedig mindjárt megzabálom, annyira aranyos! Óvatosan nyúlok felé, hogy megsimogassam álla alatt, azonban…
A feje hirtelen a többszörösére nő és vicsorgó fogakkal, nyálát rám folyatva emelkedik fejem fölé. Halálsikolyt hallva lépek hátra, ám egy kósza gyökérbe felbukok. Iszkolok hátra, mintha az életem múlna rajta, és amit látok… Az alapján az életem is múlik rajta. Nem törődve semmivel, fordulok meg, négykézlábra állva kaparom az avart magam alatt, miközben sikerül felállnom. Hátra sem nézve indulok meg az erdő belsejének irányába. Mégis az első fa, mivel szembe találkozok életre kelnek. Ágaival kap felém, ruhámat tépné. Egy gomba spóráit szórva égeti lábamat, bőrömet. Bármerre is futok, tétován, valami mindig megtámad. Testem, lelkem remeg.
[You must be registered and logged in to see this link.] [You must be registered and logged in to see this link.]

_________________

They say follow your heart
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
But if your heart
is in a million peaces
which part do you follow?

avatar


Az Ellenállás tagja

Karakterlap :
Titulus :
Misfit. Rebel. Trouble maker.
Tartózkodási hely :
Ocan
Mentális erõ :
14
Képességpontok :
11

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #9•• TémanyitásTárgy: Re: A káprázat erdeje   Kedd Márc. 06, 2018 5:19 pm

My world is another reality.
Jane & Arhkax
[You must be registered and logged in to see this image.]Érdekesek az emberek. Képtelen vagyok nem analizálni őket, ha véletlenül is összeakad az utam az egyikkel. Szerencsére ez igen csak ritkán fordul elő, s az esetek nagy részében ez a városi, nyüzsgő tömegben történik, de mégis, nem tudom elégszer hangsúlyozni magamban, hogy ők mennyire mások, mint mi, ocantisok. Miért nézünk ki egyáltalán ugyanúgy? Ha ennyire más a két világ - amik talán nem is annyira különböznek, mint gondolnám? -, hogy hasonlíthatunk ennyire a külsőségekben? Érdekes kontrasztot teremt ez így a tulajdonságokkal. Nem tudom, hogy az összes ember hasonló-e vagy sem, de akikkel eddig találkoztam, meglepő módon sokkal idegesebbek, feszültebbek, stresszesebbek, talán kicsit bolondabbak is, mint mi vagyunk. A mi társadalmunk mottója leginkább az "Élj, s élvezd az életet." Míg az ő szemükben leginkább a szenvedést, az elvágyódást, önmaguk reménytelen keresését látom. Ezért is kellemes csalódás számomra ez a hölgyemény, hiszen egy különleges, élettel teli színt visz ebbe a káprázatos erdőbe. Talán ezért sem vagyok képes levenni róla a tekintetem, hiszen muszáj gyönyörködnöm abban, amit képvisel, muszáj percről percre elvarázsolva fürkészni íriszeit, melyek megannyi kérdést vetnek föl bennem.
- Ugyan, ez semmi. Ahhoz milliónyi könyvet kellene még elolvasnom, hogy teljes egészében megismerjem az emberiséget. S talán még akkor sem tudnék mindent... Leginkább a nyelv tanulására összpontosítottam, no meg a természetről szóló könyvekre. Tudod, szeretek kísérletezni gyógynövényekkel, s egyéb a természetből gyűjthető dolgokkal, ezért is olvastam az elsők között a növény- és állatvilágról szóló írásokat. Többek között ez is vezetett ma ebbe az erdőbe. Tudod, kering egy legenda egy különleges virágról, mely egy évben csupán egyszer tündököl. Azt beszélik, hogy réges-rég egy ártatlan lány volt, ki magányosan bolyongott az erdőben egymagában, azonban eltévedt, s mire beesteledett, már teljesen elvesztette a reményt a kijutásra. Azonban összetalálkozott három vadászó férfival, akik kihasználván a lány helyzetét, meg akarták kaparintani az ártatlanságát... Kiáltása messze elhallatszott, amit az istenek is meghallottak, így hogy megmentsék a lányt, gyönyörű virággá változtatták, a három férfit pedig kővé. Minden év ezen napján, mikor holdunk teljességében tündököl, kinyílik a virág a holdfényben, s pár órán át elárasztja pompájával az erdőt. Egyesek azt mondogatják, hogy hallották már suttogni a lányt, s látták a szellemét a sziklákon, de a virágot még senki sem tudta megszerezni. Elvileg barlangos, sziklás részen kell keresni, hiszen a három férfi örök feladata, hogy kövek képében védelmezzék őt. Hogy pontosan milyen hatása van a virágnak, azt még magam sem tudom. Ám hiszem, hogy létezik. - egy különös mosoly kíséretében hagyom abba a kis történetet, s túrok bele hajkoronámba. Ebben a pillanatban a felsőtestemet és a köpenyt borító kis sárkupacok fehéredni kezdenek, majd hirtelen úgy hullanak le rólam, mintha elfújta volna őket a szél.
- Sok legenda kering erről a rengetegről, ahogy a többiről is. Én magam pedig szeretek utána járni az ilyeneknek. Természetanya útjai kifürkészhetetlenek, de azért próbálkozni lehet. - kacsintok felé sejtelmesen, s csak hogy hitelt adjak szavaimnak, lépek párat egy közelebbi, öreg fa felé, kinek lombkoronáját elvitte a hűvös idő, s most csak szomorúan lengedeznek ágai a csípős szellőben. Elé lépve bal kezem törzsére simítom, lehunyom a szemeim, s talán tíz másodperc múlva ágai kicsit megrezzennek, kérge sötétedni kezd, s apró kis zöld levelek kezdenek nőni rajta. Talán egy percig tarthat a folyamat, minek a végén már egy vörös virágokkal borított csodálatos fa ácsorog fölöttünk, melynek lombkoronájába belekap a szél, s tovaviszi az ezernyi apró kis szirmot. Azonban mikor elengedem törzsét, mintha az élet is kiszállna belőle úgy öregszik vissza, a szirmok pedig elbarnulnak, s porrá válván hullnak az avarba. Mikor visszalépek Jane elé, minden ugyanúgy néz már ki, ahogy ezelőtt volt.
- Milyen a Volentis? Milyen volt így bezárva élni? Egyáltalán... Mikor léptél először a bolygónkra? - ha emberre gondolok, azt mindig egyenlővé teszem a Földdel, holott nagy részük sosem láthatta eredeti hazáját. Nem lehet könnyű hontalanként bolyongani a világűrben, azonban e fajnak van egy kiábrándító szokása: minden újat, még ha az nem is az övék, meg akarnak hódítani. Mindig egyre többet s többet akarnak, s talán ez okozta a végüket is. Hiába magyarázzák egy meteorrajjal, talán ez volt a büntetésük azért, mert telhetetlenek voltak. Nagy részük, persze. S aki normális életet akart élni? Az kénytelen volt beleolvadni a tömegbe, és sodródni az árral. Én is csak a könyvek s a tapasztalat alapján tudok ítélni, azonban ahogy egyre többet ismerek meg belőlük, úgy kezd körvonalazódni róluk egy igazán kiábrándító kép. Jane pedig tökéletes ellenpélda igazából mindenre, amit gondoltam az emberekről. Valószínűleg ezért is vagyok beszédesebb, ami még kicsit engem is meglep, hiszen a tőmondatokat nagyon is szoktam díjazni a magam részéről, erre tessék, még mesedélutánt is tartok!
- Sajnos semmi esély. Túl messze vagyunk mindentől, s az éj leple alatt tényleg nehéz megtalálni az ösvényt. Ha én magam is kint töltöm az éjjelt, akkor ha eltűnik a Nap, megállok, s egy helyen töltöm az éjszakát. S csak hogy lásd, hogy nem vagyunk annyira barbár nép, mint azt sokan mondják... - váratlanul Jane mögött megmozdul az avar, mikor is egy nagyobb, derékig érő földréteg bukik ki onnan, melynek oldalai szép lassan lemorzsolódnak, s egy ágynak tűnő kreatúra keletkezik. Ezután a földből indák kúsznak fel rá, majd miután beborították azt, egy nagyobb boltívet szőnek fölé, mely teljes egészében takarja azt. Ezután közelebb lépek hozzá, kezemet az indákra helyezem, s ahogyan a fánál, most is életre kel valami a gyökerek mélyén, s mintha csak emberi szavakkal élve varázslat történne, úgy pattannak ki a szivárvány minden színében úszó puha, selymes virágok.
- Remélem, így jobban tudlak ösztönözni. Gyere, mutatok még valamit! - nyújtom felé a kezem, s ha elfogadja azt, akkor közelebb húzom magamhoz, átölelem őt, s egy "kapaszkodj" felkiáltással megremeg alattunk a föld erősen, majd hirtelen elkezdünk emelkedni a magasba. Egy kicsiny hegy képződik alattunk, éppen csak akkora, melynek tetején mindketten elférünk állva. Lassan száguldunk az ég felé, kúszunk át az ágak közt, s mire megérkezünk, már a rengeteg felett vagyunk mindketten. Amerre a szem ellát, pompás erdőség van, kisebb hegyek, tisztások, a Nap pedig bágyadtan pislog az egyik magasabb domb mögött. Útnak azonban semmi nyoma...
- Ha velem maradsz, talán adok egy kis betekintést egy ocantis mindennapjaiba. - mosolyodom el, mikor felé fordulok, azonban ajkaim gonosz vigyorra húzódnak, mire hirtelen eltűnik alólunk a földből szőtt kis hegy, s mindketten zuhanunk a mélybe. Azonban mikor épp földet érnénk, egy puha indákból szőtt nagyobb méretű kosárba érkezünk mindketten, mely nem hogy csak tompítja az esést, de olyan érzést kelt, mintha csak egy felhőbe süppedtünk volna. Én nagy vígan kimászok, s ha a lány is így tett, akkor ez is, s az ágy is eggyé válik a földdel. Én magam önelégülten köszörülöm meg a torkom, s bocsánatkérően pislogok felé csillogó szemekkel.
- Ez egyedül nem annyira vicces, de így... - röhögök fel, majd hátam az egyik közeli fa törzsének vetem, s mintha mi sem történt volna, úgy válaszolok egy nem régi kérdésére.
- Nem mi magunk választjuk. Nem tudom, mi alapján dől el, ki mit birtokol. Talán a Nap és a Csillagok állása határozza meg. Bárhogy is legyen, minden év tavaszán s őszén van egy szertartás, mely a fiatalokat érintő próbákból áll. Négy feladatot kell teljesíteniük , s akinek amit sikerül kiállnia, azt az elemet birtokolja. Nekem egy mocsáron kellett áthaladnom, melyet csak a föld erejével sikerült véghez vinnem, különben elsüllyedtem volna. Ám ez már nagyon rég történt... A mai hatvanhat éves fejemmel már szinte alig emlékszek. - legyintek egyet kiábrándultan, s pár régi fiatalkori kép fel is bukkan elmémben. Amikor még teljes egészében megtestesítettem azt, amit az ocantisok csak szörnyetegnek neveznek. Régi, szép idők...
- Tarzan? A gorillákat leszámítva, helytálló! Az ilyen emberi kis mesék felettébb romantikusak, ahogy tapasztaltam, mindig van bennük egy hölgy, akit meg kell menteni. Úgyhogy, Jane, most te leszel ez a hölgyemény! - tolom ki a mellkasom színpadiasan, s bár a történetet nem ismerem, viszont az Ocan bolygó erdeihez mérten még valóság alapja is lehet. Sokkal szorosabb kapcsolatban állunk a növényekkel s állatokkal egyaránt, valami különös kapcsolat van köztünk. Talán az emberek is egykoron ennyire szorosan kötődhettek a természethez, csak elvesztették Természetanya áldását a mohóságuk miatt?
- Én a kicsiny mozzanatokat ismerem, magát a rengeteget nem. Nem jártam itt olyan sokszor, hogy ismerjem a rövidebb utakat, s egy ideje én magam is már letértem az ösvényről. A mai éjjelt itt terveztem tölteni, ezért hát nem is fordultam még vissza idő előtt. - a hölgyemény fürkésző pillái mosolyt csalnak az arcomra, ahogy enyhe zavara is feltűnik. Az ilyen hölgyekkel eléggé közvetlen tudok lenni, talán túlságosan is... S bár ez az egész az én piti kis tervem része, mégis teljesen átélem az egész helyzetet, mintha nem én lettem volna az okozója.
- Ugyan, ne becsüld ennyire alá magad. Ha a szükség úgy hozza, hidd el, sokkal többre vagy képes, mint azt gondolnád. Az ösztönök mélyen ott csücsülnek, és sosem tudhatjuk, mikor ébrednek fel. - válaszolom nagyon bölcsen, állításom pedig sok tapasztalatban bővelkedik. Néha én magam is meglepődök, milyen erők szunnyadnak bennem, csak meg kell találni a módot rá, hogy megszólítsam őket.
- Fogalmam sincs. Én nem láttam semmit. - válaszolom vissza, s bár függetlenül attól, hogy nem láttam, még ugyanúgy igyekeztem eltüntetni Jane szeméből a port, pollent, vagy bármi mást, ami zavarta.
- Ó, nagyon köszönöm! - vigyorodom el szélesen a "bókra", s már örülnék a vállveregetésnek, ami azonban úgy tűnik, tragédiába látszik torkollni. Megijedt... Fel sem fogom, hogy talán megint a képzelete szórakozik vele, hiszen a kiáltása és fejvesztett menekülése annyira... Ismerős.
- Hé, várj, nem akarlak bántani! - ugrok utána rögtön, s mikor elbotlik, én magam is a földre vetem magam, s mint valami őrült, úgy kúszok utána. Az utolsó pillanatban sikerül ráfognom az egyik lábára, ám az szerencsétlenségemre kicsúszik a kezeim közül, Jane pedig már lohol is tovább.
- Várj, ne fuss el! - kiáltok utána, ám a hölgy nem tágít, én magam pedig nem fogom utolérni. Így mikor egy kisebb tisztáshoz ér, melyet körben barnás, vöröses lombok határolnak, s ami úgy fest, mint egy emberi szóval illetve "tündérmese", akkor váratlanul egy nagyobb göcsörtöt növesztek lábai elé, hogy azokban elessen. Ha ezt esetleg sikerül átugrania, akkor addig növesztem ki a földből a gyökereket, vagy éppen csinálok mélyedést, míg végre el nem esik. Ekkor pedig gyorsítom lépteimet, pontosabban a föld segítségével gyorsítom fel magam, így pillanatokon belül odaérek, s mint valami vad, úgy magasodok a lány fölé, ha nem tesz ellene semmit. Lábaim két oldalánál simulnak a fűbe, bal kezem a feje mellett támaszkodik, míg jobb tenyerembe óvatosan belesimítom az arcát. Így nem is igazán tud mozogni, de éppen ez a cél...
- Jane? - súgom arcába, olyan közel hajolva hozzá, hogy orrunkat szinte egy hajszál választja el egymástól. Izzó kígyótekintetem mélyen az ő szemébe fúrom, mely néha elkalandozik ajkainak íve felé, hol pedig pirosló orcájára. Végülis, még egész jól elsülhet az egész...
[You must be registered and logged in to see this link.]


avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
39
Képességpontok :
25

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #10•• TémanyitásTárgy: Re: A káprázat erdeje   Kedd Márc. 06, 2018 8:18 pm

Arhkax & Jane
Hallucination is another reality

[You must be registered and logged in to see this image.]
Érdekes számomra, hogy egy ocantisi miként érdeklődik törékeny és esetlen fajunk iránt. Szívemet szomorúság árasztja el, régről ismert fájdalom járja körbe. Saját népem nem ilyen kegyes. Őket nem feltétlen az érdekli, hogy milyenek a népek, hanem, hogy erejüket hogyan képesek megszerezni. Ha igaz, melyet Jacob is mondd, hogy kísérleteket folytatnak ellenük. Kegyetlen dolog ez tőlünk. Tekintetembe melankólia lapul, ahogy szemlélem a velem szemközti férfit, s hallgatom annak szavait. Ajkamra mosolyféle kúszik, azonban ez most nem a jóleső fajtából. Nem, nem nézem le törekvését, mégis… szánom érte.
- Még maguk az emberek sem értik igazán az embereket, pedig magunk is emberek vagyok - hajtom enyhén félre a fejemet, miközben kékeszöld íriszeimet függesztem az övéibe. - Sose fogsz minket teljesen megismerni, túl… sok fajtánk létezik, túlságosan is kiszámíthatatlanok vagyunk, mégis kiszámíthatóak. Paradoxon, mégis ez az, mi igaz ránk - érdeklődése viszont felkelti az enyémet.
- Valóban? - csillannak fel szemeim. - Tudok egyet, s mást a földi  növényekről, tudod apám, növényi biológiával foglakozott - csevegek teljesen általánosan, mintha szívembe már rég ki nem tagadtam volna az egykori családomat. Viszont ez tényleg igaz. Ha nem is professzionális szinten, mégis értek a növényekhez.
Meséjét viszont szinte tátott szájjal hallgatom. Mint gyermekként a meséket, melyeket anyám mesélt nekünk. Elbővül egy újabb történet, arcom megnyúlik, tekintetem felcsillan, ajkairól úgy iszom le lágyan kifolyó szavait, mint szomjazó issza a hűsítő vizet.
- Mily gyönyörű mese- reagálok rá elhaló hangon. Szívemet érinti meg a mese, s szinte vágyom, hogy láthassam ezt a növényt. - Habár eléggé hasonló a helyzetemhez - nevetem el magamat kelletlenül. - Annyi különbséggel, hogy nekem csak egy marcona jutott ki - villannak meg szemeim játékosan. - S hogy nincsenek isteneim - ha lennének, akkor most nem itt lennénk, hanem még otthon. Szeretetben, két szerelmem ölelő karjába. Régen történt már. Nem feledem őket, talán soha nem is fogom. De túl kell lépnem. Nem élhetek örökké a múltamba. Őket sem fogom már viszont látni.
- Milyen történeteid vannak még? - epekedek reménykedő tekintettel.
Ekkor egy újabb trükkel él velem szembe. Eleinte csak érdeklődő tekintettel figyelem, fejemet enyhén félrehajtva. Kezeimet magam előtt fogom össze, ujjaimat egymásba fűzve figyelem, ahogy a fához lépve lehunyja szemét.
Aztán megtörténik a varázslat. Enyhén elnyíló ajkakkal tekintek fel a magasba, ajkamat szélesre vonva nevetem el magamat. Jobb kezemet tétován teszem a szívemre, hiszen mit mondat.
- Ez a leggyönyörűbb dolog, mit valaha láttam - nevetem továbbra is. Ez az erufórikus érzés, mely a természet szépsége vált ki belőlem… Többet ér mindennél, mint eddig tapasztaltam idelent. A varázslat azonban nem tart sokáig. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ér is véget, akár egy tündérmese. Az elbarnult virágok porként omlanak alá, belepve minket, mégsem zavar ez, mosolyogva, lehunyt szemmel fogadom. A semmiből jövő kérdése ráz vissza a valóságba. Fejem lejjebb hajtva tekintek le, félig lehunyt pilláim alól.
- Ehhez nem fogható. Sokáig nem tudtam, hogy milyen is a föld, milyen maga a természet. Elfogadtam, hogy egy űrhajón élek. Hideg és üres. Acélból van szinte minden, néhány termőföld van rajta, hogy azért ne halljunk éhen. Számomra akkor az volt a természetes. Amikor az Ocant felfedeztük, azon pár szerencsés között voltam, ki a telepesek maroknyi csoportjához beválasztottak - mosolygok rá. Emlékszem az első napokra idelent. - Furcsa volt lejönni. A természetes oxigén teljesen megrészegített. A növények friss illata, az újonnan nyíló virágok bódító hatása teljesen magával ragadott. A kéklő ég, a nap melege, az eső finom puhasága… Ezeket nem cserélném már el az űrállomásért - adom elő mindezt úgy, mintha még mindig közöm lenne azokhoz az emberekhez. Bármi is történjék, tudnom kell, hogy nem szabad elárulnom az új családomat. Senki sem tudhatja valódi kilétemet.
- Ó - hajtom le fejemet, s alsó ajkamba harapva sebesen kezdem el azt harapdálni. Valamit ki kell találnom, hogy időbe hazajuthassak. Felajánlására tekintek fel újra a szemeibe. - Én… - kezdenék bele, újra tiltakozva, hogy milyenek is vagyok, de…
Ekkor a föld újra mozog talpunk alatt. Szemeim újra felcsillannak meglátva, mit is alkotott pár másodperc alatt.
- De jó! - lelkesülök fel. Mily kényelmes képesség ez. De tényleg! S ez még nem mindegy, még apró falakat is emel fölé. Mosolyom újra visszaszökik arcomra.
Akaratlanul is közelebb lépek az indákhoz, s az egyik virágot fogom ujjaim közé. Nem tépem le, nem tennék ily bántó dolgot szegény növénnyel. Selymessége csiklandozza bőrömet.
- Ez gyönyörű - tekintek fel a férfira, elképedve, utalva ezzel, hogy elég közel áll meggyőzésemhez. Szó se róla… Nincs nehéz dolga. Kérésére azonban mégis tétovázásom kapom magam. Mutatna valamit. Hol kezére, hol barnásan sárgálló lélektükreibe tekintek. Ezt a mozdulatsort párszor megismétlem, majd végül győz a kíváncsiságom. Kinyújtva kezemet fogom meg az övét, mely legalább kétszer akkora, mint az enyém. Engedek közelebb húzásának. Úgy vonz, mint fémet a mágnes.
Kiáltására automatikusan kapaszkodok, s mivel nincsen más, ezért karjaiba teszem ezt meg. A föld megmozdul talpam alatt és hirtelen kezd el velünk emelkedni.
Ijedten és meghökkenve sikoltom el magamat, még szemeimet is behunyom. Érzem, ahogy gyomrom liftezésbe kezd. Fejemet a férfi vállába fúrom, lábaim enyhén megremegnek, térdeim berogynak. Szokatlan számomra ez az érzés, nem vagyok hozzászokva. S mint olyan, azt hiszem ez a természetes reakció.
Aztán megáll velem a föld. Mégsem mozdulok. Nem merek. Elnyelt volna minket? Lassan nyitom ki szememet, rettegve a látványtól, mely…
- Mindent visszaszívok - lehelek, továbbra is erősen kapaszkodva a Arkaszba. Testem enyhén megremeg a magasságtól, de ez… - Ez a látvány a valaha volt legszebb - tekintek végig az erdőségen, a messze nyúló hegyek kicsúcsosodó íveire, a felhők fehér táncára. A szél idefent jobban a hajunkba kap, ruhánkat…
Aztán minden megszűnik létezni, a férfi szavai után. Úgy értem. Szó szerint, a lábam alól. Halálsikolt hallatva, hátamon zuhanva fogom fejemet.
Kész Jane, ez itt a vége, ez… Lelki szemeim előtt pereg le életem, s amikor a végéhez érnék… Puhára érkezem.
Magzatpózba kuprodva lesek ki ujjaim közül. Messziről hallom a férfi nevetését, ám a fülembe dobogó szívem elnyomja azt. Reszketek, mint egy nyárfalevél, ez pedig… röhög rajtam. Dühösen ülök fel, s az első kezembe akadó tárggyal dobálom meg, ami nem más, mint egy marék föld.
- Ez nem volt vicces! - felelem neki remegő hangon, szaporán véve a levegőt, hatalmas szemekkel nézve rá. Majd megdobálom még egy adag sárral, majd még eggyel. Még most az sem érdekel, hogy vélhetőleg immúnis erre. - Majdnem meghaltam! - felelem neki, ám félig már én is röhögök, reszketésemben. Lassan állok fel a kosárban és lépek ki belőle.
- Miii? - sipítom, térdeimen megtámaszkodva, s úgy tekintek fel a férfire. - Kizárt, nem lehetsz ilyen vén trotty - rázom meg a fejemet. - Miért ilyen nehezen öregedtek? - sóhajtom, végül felegyenesedve. Lám ő háromszor annyi idős mint én, de legalább annyinak néz ki, mint én.
Ha nem a testem feletti irányitás foglalna le, akkor még érdekelne is, amit mondd nekem.
- Azt hiszem a mesébe is így hívták a lányt - gondolkozom el hangosan. - Vagy Jale? Jolan? Jessica? Már nem emlékszem. De… - fejemet enyhén félrehajtva jelenik meg némi pimasz mosoly ajkamon. - Nem tudok ezzel vitatkozni, tényleg ki kell menteni az erdőből - sóhajtom el magamat végül.
Vállaimat még jobban leeresztem hallva, hogy csak az erdőbe kell tanyáznom. Előre rettegek, hogy mit fogok én kapni ha visszatérek a táborba. Újra csak mély, letargikus sóhajt hallatok.
- Nem szívesen éjszakázom kint, de azt hiszem, hogy nincs mit tennem úgy érzem - sóhajtok újra csak. Az est jelszava lesz a sóhajtásom. - De akkor megkeressük azt a virágot? - kapok kapva az alkalmon. Igyekszem mindenbe a jót keresni, nem pedig csak a rosszat.
- Kedves vagy, hogy ezt gondolod - nevetem el magamat hangosan. Visszagondolok arra a másfél napra, amíg egyedül kóboroltam az erdőbe. Étlen, szomjan. De fejemet megrázom végül. - Az első mérgező gyümölcsöt enném meg, de csak azért, mert sokkal szebben néz ki, mint a többi - vigyorodom el, jelezve, hogy volt már erre példa. Nem beszélve a mérges szömörcével rendszeresen kötött szoros ismeretségem.
- Hogy? - lehelem elhalóan, pilláim enyhén megremegnek. - De hát, egy hatalmas lepke volt - mutatom is kezemmel, hogy mire kell gondolnia. - Egy ekkora pukkant szét előttem, hogy nem láttad ezt? - hüledezek, fejem megrázva. A szivárvány hártya mégsem hull le róla.
De aztán minden megváltozik. Az egész erdő… mintha engem akarna. Fenekemen araszolva, látom, ahogy egy gyökér csap le bokámra. Sikoltva húzom ki belőle, majd mint aki megbolondult rohanok az életemért. Szó szerint azért.
Amikor is egy újabb görcsbe bukok el. Alkarommal fogom fel az esést csúszva pár métert az avaron. Lépteket hallok magam mögött. Ijedten fordulok meg, ám csak Arkasz magasodik felém. Rémülten pillantok rá, de nem. Ez nem neki szól. Pillantásom máris tovasiklik feje felett, az erdő irányába, a lombok magasságába. A fa levelei ezernyi apró pengévé változnak. Újabb halk sikollyal hunyom le szemeimet. Érzem a férfi közelségét, kezének simítását arcomon.
Rémülten dübörgő szívem lassan nyugszik meg, amint meghallom halkan kiejtett nevemet.
- Mi történik az erdővel? - kérdem remegő hangon, reszkető ajkakkal, tétován nyitva ki szememet. Semmit sem látok magam előtt, csak Arkasz felém hajoló tekintetét. Sárgás szemeit. Szinte összefolyik előttem. Kapkodom hol a balra, hol jobbra, nem tudván megállapodni egyikén sem. Mellkasomba gyorsan ver a szívem, szinte érzem, ahogy ki akar szakadni onnan. Lábamon valami nyálkás dolgot érzek meg…
- Valami… mászik rajtam… - kezdek bele, kicsit sem nyugodtan. - Valami nyálkás mászik a lábamon - suttogom szinte elhalóan.
- Mesélj valamit - kérlelem, közelsége miatt szinta ajkába suttogva ezt. Hátha attól elmúlik minden.
[You must be registered and logged in to see this link.] [You must be registered and logged in to see this link.]

_________________

They say follow your heart
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
But if your heart
is in a million peaces
which part do you follow?

avatar


Az Ellenállás tagja

Karakterlap :
Titulus :
Misfit. Rebel. Trouble maker.
Tartózkodási hely :
Ocan
Mentális erõ :
14
Képességpontok :
11

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #11•• TémanyitásTárgy: Re: A káprázat erdeje   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

A káprázat erdeje

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Kezdetek Erdeje
» Holt Állatok Erdeje
» Holt állatok erdeje
» Driádok Erdeje

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Ocan bolygó :: Az Ocan fõváros :: A mindenség kapuja-
^
ˇ