Annyira izgatott vagyok! Oestris már rengeteget mesélt nekem Bestláról és bár láttam már a férfit, még soha se volt alkalmam beszélni vele. Felnézek rá, hiszen tudom, hogy milyen fontos szerepet tölt be a társadalmunkban, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy mekkora ereje van. Nem láttam még, hogy miként uralja a földet, de el tudom képzelni, hogy mi mindenre lehet képes, én pedig szomjazom a tudásra, melyet tőle kaphatok. Remélem elfogad majd.
Oestris azt mondta, hogy szólt pár jó szót az érdekemben és Bestla hajlandó találkozni velem. Nem egyezett bele semmibe se, minden ezen az alkalmon múlik, így nem kicsit idegesen szedem lábaimat a találkozó helyszínére, amely az Aranyszín erdő egyik közkedvelt ösvényén van. Egyszerű, barna ruhát viselek, hosszú tincseimet pedig összefogtam. Nem vagyok túl feltűnő, nem is akarok az lenni, inkább kissé talán félénk a tekintetem, ahogy megállok az egyik vastag törzsű fa mellett. Hófehér kezem rásimítom, majd felpillantok a lombkoronára, mely játékosan hajladozik a szélben.
~ Remélem nem utasít el... ~ - apró sóhaj szalad ki ajkaim közül, majd lehunyom szemeimet, de csak néhány másodpercre, ez után pedig megfordulok, hátam a fa törzsének döntöm és a földön lévő apró kövekre tekintek, melyek közül több felemelkedik, majd nemsokára különféle alakzatokat rajzolnak a földön. Korán érkeztem, tudom jól, de véletlenül se akartam késni, így jobbnak látom, ha én várok a férfira, sem minthogy rossz benyomást keltsek máris.

Türelmesen várok Bestlára, tudom, hogy el fog jönnni, de azt képtelen vagyok teljesen palástolni, hogy izgulok. Túl sok múlik most ezen a találkozáson, így muszáj lekötnöm magam, amelyhez a lábamnél lévő kövek nyújtanak némi segítséget. Nem csinálok velük sok mindent, inkább csak játszom, és bele se gondolok abba, hogy valóban gyermeknek tűnhetek. Pedig már nem vagyok az, bár tény, a 26 éves kor igen csak fiatalnak számít még az ocantisok között.
A kövek végül máshogy kezdenek el viselkedni, mintha nem az én parancsomat követnék, és azonnal tudom, hogy ez mit jelent. Mégse emelem fel máris a tekintetem, megvárom, hogy mivé formálódnak, és végül vékony ajkam lágy mosolyra húzódik, amikor meglátom a végeredményt. Csak ez után nézek fel a felém közeledő magas alakra.
- Igen. - elrugaszkodom a fától, majd a férfi felé indulok. - Köszönöm, hogy időt szakítottál rám. - kissé bizonytalan vagyok, nem igazán tudom, mivel kellene kezdenem, mit kéne mondanom vagy éppen tennem. Sokszor kértem már hasonló szívességeket, de nem ilyen komoly harcostól, mint amilyen az előttem álló ocantis. Végül egy barna hajtincset a fülem mögé tűrök, majd összeszedem bátorságomat és felnézek a férfi szemeibe. Jóval alacsonyabb vagyok nála, de ez csak egy dolog, tudom jól, hogy mire vagyok képes, ahogy azt is, hogy mi mindenre lehetek még. Szeretnék én is hasznos lenni, hasznosabb, mint most.
- Oestris bizonyára már említette, hogy miért szerettem volna találkozni veled. Szeretném, ha tanítanál. - tekintetemből eltűnik a félénkség, határozottságot, magabiztosságot sugall a fellépésem, ahogy minden egyes szavam is. - Mit kell tennem azért, hogy ezt megtedd? Hogy bizonyíthatnám be neked, hogy érdemes vagyok rá, hogy a tanítványod legyek? - nem kertelek, nem lenne értelme. Tudjuk mindketten, hogy miért jöttünk ma ide, és Bestla elfoglalt, nem rabolom az idejét, de tudnom kell, hogy mit vár el tőlem. Remélem,  hogy teljesíteni tudom, minden erőmmel azon leszek, hogy így legyen.

Udvariasan viselkedem, úgy érzem, hogy ez kijár neki, ha már eljött, de a reakcióra inkább nem mondok semmit. Úgy érzem, hogy nagyon is illett megköszönnöm azt, hogy itt van, még akkor is, hogyha Bestla ezt feleslegesnek gondolja. Mások vagyunk, ez egyértelmű, aki csak ránk néz, láthatja, de úgy hiszem, hogy van bennünk némi közös vonás is, ezért is fogom bebizonyítani neki, hogy igenis méltó vagyok arra, hogy tanítson engem. Összeszedem tehát a bátorságomat, majd szóba hozom Oestrist, de a férfi a lényegre kíváncsi, ahogy azt sejtettem.
- Mindketten tudjuk, hogy csak egy bizonyos szintig vagyok képes magamtól fejlődni. - kezdek bele a mondandómba, miközben végig a szemeibe nézek. Nem sütöm le tekintetem, állom az övét. - Apám földműves és kereskedő, nem akarja, hogy harcoljak, így csak azt a tudást adta át nekem, amire szerinte szükségem van. De én nem akarom a földeket művelni, én... én többre vágyom. Meg akarom ismerni a világot és a természet erejét. - hiszen a föld elem oly hatalmas, talán az egyik legerősebb elem és határtalan a képessége. Mindig próbálok új dolgokat, több föld elemű ocantist megkértem már, hogy tanítson meg arra, amit Ő tud, de számomra ez is kevés. Túl sokat akarnék? Nem érzem úgy, a tudás nem számít bűnnek, én pedig fajom védelmében használnám.
- Tudni akarom, hogy mire lehetek képes, ha kihozom magamból a maximumot. Hasznos akarok lenni a népemnek! - tudom jól, mindannyian azok vagyunk, de Bestla úgy hiszem, hogy érteni fogja szavaimat. Többre vágyom, mint amit a családom által elérhetek, és tenni is képes vagyok azért, hogy elérjem a célomat. Nem csak harcolni akarok megtanulni, bármilyen tudásnak örülök, amivel bővíthetem a jelenlegit, és bár még fiatal vagyok, hasznosan akarom tölteni ezeket az éveimet, a helyett, hogy azt tenném, amit sok korombeli és inkább a férfiak után érdeklődnék... Számomra az élet sokkal többet jelent, nem akarom elpocsékolni az időt. De tudnom kell, hogy mit kell tennem ezért, hogy bizonyíthatnék.
A nevetés hallatán rögtön megérzem, hogy rosszul fogalmaztam, a férfi tekintete is megváltozik, én pedig bár picit zavarba jövök, talán bele is pirulok a dologba, próbálom ennek nem jelét adni. Nem... bármire azért nem lennék hajlandó a tudásért, én... én semmi olyasmire se gondoltam, de valamiért úgy érzem, hogy ezzel Ő is tisztában van. Oestris nem kerítőnő, ha hátsó szándékom lenne Bestlával szemben, akkor eszébe se jutott volna, hogy szóljon neki az érdekemben, és úgy hiszem, hogy ezzel a férfi is tisztában van. Végül elhangzik az utasítást, hogy mit szeretne tőlem, mire ajkam lassan mosolyra húzódik, majd biccentek. Az egyik fának dől, én pedig lassan féltérdre ereszkedem előtte, kis kezeim pedig a földre simulnak. Először csak lágyan simítok végig rajta, minek hatására a talaj előttem némileg megremeg, hullámzani kezd, majd nemsokára Bestla azt veheti észre, hogy a földből egy indacsáp tör elő, mely lassan kúszik fel a fa törzsére, majd hirtelen kezd el gyorsulni és tekeredik rá a férfi testére. Először a lábait ejtve foglyul, majd pedig a felső testét és egészen nyakáig meg sem áll. Az inda végén hamarosan egy kék színű virág bújik bújik elő, mely pontosan a férfi orra előtt nyílik ki, mutatva meg szépségét. Rám volt kíváncsi hát... ez lennék én. Igen, részben egy törékeny, még bontakozó virágszál, de részben egy erős ocantis, aki képes arra, hogy uralja az erejét.
Nem eresztem egyébként el, kíváncsi vagyok, miként bújik ki az indáimból, de fejem lassan felemelem, szemeibe nézek, majd elmosolyodom. Ujjaim a földbe mélyesztem, melynek hatására az indák elkezdik szorítani a férfi testét, szépen lassan nem engedve levegőhöz jutni. Nem akarom bántani, de nem is féltem, Bestlának könnyű szerrel ki kell tudnia szabadulni a fogságomból, de most bizonyítanom kell neki.

Én őszinte vagyok hozzá, Ő pedig kioktat, sőt, olyasmivel vádol meg, ami nem igaz. Nem értem, hogy miért teszi ezt, hogy miért jó ez számára, de tekintetem durcássá válik, miközben a férfi kemény arcvonásait fürkészem.
- Nem lázadok! Soha se lázadnék a családom ellen! - ezt azért még most kijelentem neki, mert ez valóban így van. - Más elképzeléseink vannak. A testvérem harcos lett, mert Ő férfi, de engem túlságosan is féltenek. Neked nem kell hadakoznod vele, ha eljön az ideje, mindent el fogok mondani neki! - nem hazudnék nekik sokáig, de egyelőre minek tegyem? Még semmi se biztos, az is lehet, hogy Bestla a mai találkozás után látni se akar majd többé. Az én döntésem, hogy mikor avatom be őket azokba az elképzelésekbe, melyek egyelőre még nem valósultak meg.
Ideje viszont bizonyítanom neki, így kihasználom, hogy a fához dőlt, én pedig nemsokára a földbe merítem kezeimet, melynek hála indák indulnak meg a férfi teste felé. Látom, hogy nem idegeskedik, hogy kíváncsi, így tekeredik rá a növény, melynek végén egy virág nyílik ki, mintha csak meg akarnám ajándékozni vele. Látom a mosolyt, de a virág hamarosan a földre hull, akár csak az indák. Bájos? Miért ne figyelnék? Mire kéne figyelnem? És ebben a pillanatban érzem meg bokámon az indát, én pedig nemsokára sikeresen elhasalok a másik előtt. Nem fáj különösebben, inkább csak bosszant, főleg az, hogy nemsokára érzem, ahogy fölém tornyosul.
- Te mondtad, hogy mutassak valamit magamból. Mit kellett volna hát tennem, ha nem az elememet használni? Te mondtad, hogy azt használjam. - teszem fel a nagy kérdést és őszintén érdekel a válasz, hogy akkor mégis mit várt volna tőlem? Mivel kellett volna bizonyítanom neki? A felém nyújtott kézre tekintek, de nem durcázok, így kicsiny mancsom Bestláéba kerül és hagyom, hogy felsegítsen. Ez után porolom le kissé magam, de csak néhány másodperc az egész, ez után ismét kihúzom magam és a férfi szemeibe tekintek. Máris eldőlt volna, hogy mit gondol rólam? Nem érzem úgy, hogy hülyeséget tettem volna, de akkor fejezze ki világosan, hogy mit akar, én még mindig bizonyítani akarok!