Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek - -
Tűz eleműek - 1
Levegő eleműek 3 1
Emberek 1 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 10 9
Consilium - 4
Lázadók 3 1
Összesen 21 21

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Samantha Lewis


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Arhkax kunyhója

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
 #1•• TémanyitásTárgy: Arhkax kunyhója   Hétf. Feb. 12, 2018 8:38 pm

***

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Hozzászólás száma :
409

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #2•• TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Hétf. Feb. 26, 2018 1:06 am

Arhkax & Keeley
"The Beauty & Her Beast"
Zenés kedvcsináló

Időm sincsen felfogni igazán a történteket, máris ismét a föld alatt találom magamat vele... Az egész olyan abszurd, mintha valami elcseszett fantasyba csöppentem volna bele. Gondolataim még mindig a halott katonák körül forognak, lehunyt szemhéjam alatt újra és újra mint valami végtelenített film peregnek le kockánként az események. Ez. Túl. Sok. Nem bírom, szinte fojtogató érzés kerít hatalmába, ahogy látottaktól sokkos állapotban tűröm hogy megragadva hurcoljon magával ahová csak óhajt. Nem is fogok fel semmit a körülöttem lévő világból egészen addig, míg meg nem érzem a nekem verődő indákat és a leveket melyek élesen hasítanak el mellettem meg-megsebezve. Igyekszem az ocantiszhoz közelebb húzódni, karjaihoz nyúlva szorosabban fonom magam köré őket amitől menedéket remélek. Tudom őrültség, hiszen ő maga is őrült... hol segít, hol pedig meg akar ölni. Őrület ez az egész vele, az indákkal melyeknek parancsol. ~Mennyivel könnyebb volna, ha kiderülne néha önálló életet élnek, nem neki engedelmeskedve hanem a saját fejük után menve...~

Hallom a zihálását, nyilván fogy az ereje hiszen megsérült ki tudja mennyire komolyan. Már épp mozdulnék, hogy megpróbáljak szembe fordulni vele és megszólalni; ám ekkor omlik a föld a fejünkre, betemetve mindkettőnket. A pánik lesz úrrá rajtam, ahogyan érzem a levegőm apránként fogyni kezd. Gondolkodás nélkül kezdek két kézzel felfelé irányba kaparni míg már nem bírom tovább visszafojtani a levegőt, az a kevés ami még tüdőmben volt is fogyni kezd és hamarosan már kapkodva nyílnak el ajkaim levegő után könyörögve, de csak a kesernyés ízű föld az ami utat talál a számba idelent. Nem kell sok és a sötétség telepszik elmélre ahogy elájulok az oxigén hiánytól, ekkor lök ismét felszínre minket a férfi; ám én már eszméletemet veszettem mindebből semmit sem érzékelek csak tehetetlenül gurulok a földön odébb, ahogy ellök magától. Addigra térek csak magamhoz nagy nehezen, hogy elindul felém és érzékelem ismét a felszínen vagyunk. Gondolkodás nélkül menekülni próbálok, de az indák lábaim köré fonódva megakadályoznak ebben.

Már egész testemet gúzsba kötik lassan mire odaér hozzám lassú lépteivel. Esélyem sincs menekülni előle. A félelem lassan, akár az indák alulról törnek utat felfelé és úgy érzem ismét alig kapok levegőt. Szigorú és mérges tekintete találkozik az én kétségbeesett és könyörgő szempárommal. Annyira mások vagyunk, amennyire a tűz és a víz. A hold gyér fénye még vészjóslóbbá teszi a férfi arcát, a lélektükreinek zöldjét melyekkel rám tekint, miközben megáll előttem. Nyelni is alig tudok, mégis azt teszem mintha ezzel megszabadulhatnék a rám telepedő félelemtől. Nem értem a viselkedését, úgy csapong mint a tavaszi időjárás... hol ellök hol magához von, nem bírok kiigazodni rajta. Tekintetében valami megcsillan ~Talán az itteni Hold különös fénye?!~ majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül a ruhámhoz kap és tépni kezdi rólam a felsőmet. Szabadulni próbálok, de csak annyit érek el hogy az indák még szorosabban fogva meg is vágják a karomat és a nyakamig kúsznak teljes mozdulatlanságra ítélve.

Feladom hát a tehetetlen küzdelmet, hiszen hasztalan és felesleges.
- Ké.. kérlek, neee! - Könyörgöm halkan, bár inkább nyöszörgésnek hangzik esdeklésem az indákkal a torkom körül. Ám a férfit nem hatják meg a szavaim, a könnyek a szemem sarkában. Csak ellép és szemléli a meztelenné vált felsőtestem látványát, a fekete-fehér csipkés melltartót - melyet a Földön még rajtam maradt darabok közül megőrizhettem - én pedig lesütött szemmel és szégyen pírjával az arcomon tűrni vagyok kénytelen mindezt. Megalázó a helyzet és hirtelen visszavágyom a Consilium gyűlölt rendszerébe, ahol csupán egy kényszerházasságot kellene elviselnem és utódot szülnöm nem pedig a halállal szembe néznem. ~Ha szerencsém van, nem valami erőszakos katona mellett kellene leélnem az életemet...~ De mindezen gondolatok már hiábavalóak, már nem gondolhatom meg magamat, már az ocantisztól függök aki kénye-kedve szerint játszadozik velem, ahogy épp kedve tartja és ettől a gondolattól, a kiszolgáltatottság érzésétől felfordul a gyomrom, epés ízt érzek a számban.

Pont ezért is lep meg, hogy az indák eleresztenek. Piskogok párat, mire felfogom itt a soha vissza nem térő esélyem a szökésre. Hát rohanni kezdek az erdő felé véve az irányt ismét ész nélkül rohanva a bozótosba. Azonban nem telik el sok idő, ismét megragadják a lábaimat az indák - még a tisztás széléig sem jutok -, ezúttal el is botlom miattuk és hiába próbálok kapaszkodót találni a földben körmeimmel... az indák erősebbnek bizonyulva vonszolnak magukkal urukhoz, aki már egy kővel a kezében vár rám. Rémülettől tágra nyílt pupillákkal bámulom a férfi felém telepedő és mezítelen látványát, miközben ismét két lábra kényszerítenek a testem köré tekeredett növények úgy mozgatva testem akár egy marionett babát a bábmesterének madzagjai. Ismét szemtől szemben állok a férfivel még elfordítani sem engedik az indák a fejemet, erővel kényszerítenek rá hogy a férfi arcába nézzek. A félelem a tekintetemben egyre csak nő, ahogy látom felém mozdul majd hirtelen sötétül el minden ahogy eszméletemet vesztem a fejemre mért ütéstől. A halántékomon végigfojó vér melegét már nem is érzem, sem azt ahogy magával hurcol a házának mélyére.

Napok múlva arra térek magamhoz, hogy valami hideg ér az arcomhoz és fázom. Azonnal és hirtelen ülök fel, hogy aztán elszörnyülködve vegyem tudomásul immáron ketrecbe zárt fogoly vagyok. Különleges, földből és indákból készült börtönbe zártak és néhány takarót és egy párnát leszámítva szinte semmi sincs a cellámban mely a kényelmemet szolgálhatná. A helyiség levegője dohos és a föld szagától terhes, fogalmam sincsen hogy egy pincében vagy valóban a föld mélyén lehetek-e. Körül nézve mindenhol növények és virágcserepek sorakoznak, növénytermesztésre és gondozásra való eszközök társaságában. Anyámnak volt egy kis télikertje a házunk egyik végében, ott tartott ezekhez hasonlatos dolgokat a növényei számára. Olyan mintha egy pincében vagy rakárhelyiségben volnék, ugyanakkor határozottan úgy érzem mintha a föld mélyén volnék bár az is lehet hogy csak a levegő állottsága miatt gondolom mindezt. Azonban a figyelmemet mégsem ezek az eszközök keltik fel, hanem a ketreccel pont szemben elhelyezett öreg szék. Hirtelen kiráz a gondolattól a hideg, hogy itt ült és bámult míg eszméletlen voltam. Az egyik takarót fedetlen felsőtestem köré is tekerem, belé burkolózva.

A börtönömül szolgáló építmény nem túl nagy, ám nem is kicsi... nem vagyok jó saccolásban - sosem volt az erősségem az ilyesmi - de jó 2 méterszer 3 méteresnek mondanám bár lehet tévedek, viszonyítani is csak az én 158 centimhez tudom a dolgokat és ahhoz képest kényelmesen nagynak hat, nem egy kis lyukba vagyok összezsúfolva, ha akarnék fel is állhatnék és nem verném be a fejemet sem. Ahogy körbe nézek jobban a ketrecben feltűnik, hogy vizet is készített oda nekem. Először azonnal rávetem magam, aztán megtorpanok. Hiába van kiszáradva a szám és vagyok szomjas átfut a fejemen a gondolat, hogy mi van, ha megpróbál valami szert beadni nekem és ehhez a vizet használja vagy az ételt. Elborzadok a gondolattól, hogy megpróbálhat megmérgezni ilyesféle módon, holott nagyon is logikus lenne. A vizhez így nem nyúlok egyelőre, nem iszom meg, inkább újra a kijáratot próbálom feltérképezni. A cella a sarokban van, a mellette lévő bal oldali falon látni egyetlen ajtó nélküli kijáratot, ám túl sötét van hozzá hogy tudjam mit rejt a másik helyiség vagy ahová vezet.

Idő kell, míg hozzászokik a szemem a sötéthez és nem hunyorgok többet már. Hosszú távon nem lesz ez jó hely nekem, ezt már most tudom. A gyomrom fordul fel attól a dohos, földes szagtól és a nyirkos levegőtől ami a helyiségben uralkodik. Hallom a fejem felett a halk lépteket, tehát akárhol is legyek valaki ott van a közelben. Ettől pedig elvesztem a fejem.
- Hé! Itt vagyok! Segítség! Segítsen valaki! - Kezdek el kiabálni kétségbe esetten, bele sem gondolva abba hogy mi van, ha épp a férfi aki bezárt ide lesz az aki meghallva a hangokat hozzám siet a torkom szakadtából való üvöltésre. Csak remélni merem, hogy jön valaki és kiment innen. Nem maradhatok itt, nem bírnám ki sokáig idelent. Az érzés, hogy bezártak most kezd csak tudatosulni, már a cellám rácsait rángatom ordibálás közben azzal sem törődve hogy az indák némelyikén lévő éles pengelevél vért serkentve sebzi meg a kezemet. Ki akarok innen törni és elmennekülni. ~Ha minden ocantisz ilyen, inkább visszamegyek önként az emberekhez!~




//Ha valami nem okés visíts PMben és javítom!

_________________
YOU'RE MY VENOMOUS POISON
Look into my eyes, you will see what you mean to me. Search your heart, search your soul and when you find me there, you'll search no more. Don't tell me it's not worth tryin' for. You can't tell me it's not worth dyin' for. You know it's true. Everything I do, I do it for you.

avatar


Törvényen kívüli

Karakterlap :
Titulus :
Miss Stockholm Syndrome
Tartózkodási hely :
Ocan
Hozzászólás száma :
42

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #3•• TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Pént. Márc. 02, 2018 1:05 am

Keeley & Arhkax
"The Beast & His Beauty."

Bűntudat gyötör. Förtelmes bűntudat ette be magát a tudatomba, s olyannyira megfertőzte, hogy így pár nap elteltével, amit már szinte követni sem tudok, már az őrületbe kerget. Hogy lehettem ilyen ostoba? Egy bajbajutott, ártatlan virágszál volt csupán, ki a segítségemet kérte. Ez az egész helyzet annyira abszurd! Egyáltalán miért csinálom ezt az egészet? Hiszen jó útra tértem! Tudom, érzem, hogy így van! S mégis... Talán az ártatlansága. Talán a mélyről fakadó ártatlanság az oka, mely ott pislogott vissza a tengerben úszó íriszekről, s mely viharosan próbált védeni a katonáktól. Engem?
Ujjaim idegesen dobolnak az asztalon, s a felszökő gondolat hatására egy akkorát ütök rá, hogy amaz kettéreped, s ha még ez nem lenne elég, egy jókorát belerúgok úgy, hogy a szék is röpül vele. Arcon a tenyerembe temetem, egy erős üvöltés hal el nyirkos bőrömön, s a következő ütés már a kunyhó falát éri úgy, hogy szinte az egész ház beleremeg. A testem teljes egészében remeg, hiszen a bizonytalanság és ez a gyötrő kettősség harcol egymással. Érzem, hogy kaparják belülről a bőröm... Mi történik velem?
A totális kilátástalanságtól homályos tekintettel lépek ki a hűvösbe, s csapom be magam mögött az ajtót. Megállok egy helyben, s ahogy azt már sok éven át csináltam, ha eluralkodott rajtam egy érzelem, perceken keresztül mély levegőket veszek, hogy ezáltal tisztuljon ki a testemből a sok felgyülemlett méreg. Szemeimet lehunyom, s hagyom, hogy a dermesztő szél húsomba marjon. Hagyom, hogy a természet lenyugtasson. Talán fél órának is el kell telnie, mire egyáltalán megszűnik a remegés, s a késztetés, hogy valamit azonnal összetörjek. Ha másra nem is, legalább erre jó volt az a húsz év...
Kiábrándultan lépek hát vissza az eddig menedéket, most már börtönt jelentő kunyhóba. Az asztalt felállítom, a széket a helyére tolom, majd lefekszek a ropogó tűz előtt magányosan ácsorgó kanapéra. Gondolataim kissé lenyugodtak, helyettük pedig maradt a fagyos, kétségbeesett üresség. Mitévő legyek most? Az a lány, ott lent... Már több napja nem ébredt fel. Mi van, ha akkorát ütöttem, hogy soha többet nem fog járni, s csak magatehetetlenül fog feküdni? Te jó ég, mi van, ha megöltem?
Akkor folytatnád a régi tervünket, s végre kitörnél ebből a puhány senkiháziból, akivé lettél. Hol van az a régi tűz? Hol van a régi Arhkax? Az Igazi? Az Egyetlen? Hová tűnt az élet, melyet élned kell? Nem nyomhatod el azt, aki vagy. S ezt te is nagyon jól tudod...
A tűz halkan ropog, s a csend nyomasztóan telepedik a helyre. Muszáj látnom őt... Lassú léptekkel indulok hát meg lefelé, s egy nagy sóhajjal tapasztalom, mikor résnyire bekukkantok, hogy még mindig mozdulatlanul fekszik. A fejem hevesen megrázom, s inkább indulok is vissza odafentre. Ám megtorpanok. Muszáj... Muszáj hozzáérnem! Csak egy kicsit! Érintsd meg, gyerünk! Érj hozzá ott, ahol még senki sem tette! Szívem úgy kezd kalapálni, mintha ezernyi sámán verné odabent baljós dobjait. Lassan indulok meg végül felé, de a ketrec előtti kis székre leülök. Kezeimet kitámasztom térdeimen, arcomat pedig újra tenyereimbe temetem. Nagyot sóhajtok, s talán ekkor érzem meg újra az illatát, mely mintha egy varázslatos virágmezőre űzne engem, egy olyanra, ahonnan soha nem akarnék szabadulni. Akaratlanul is felpillantok ekkor, hogy kémlelhessem a kissé kócos hajkoronáját. A gyönyörű fürtöket, melyeket egy kellemes tavaszi napsütésben a lágy meleg szellő édesen ringatna. Milyen gyönyörű. Ebből a szögből tényleg olyan, mintha csak békésen aludna. Mellkasa bágyadtan emelkedik, majd süllyed, de én magam csupán a hátát látom, hiszen a fal felé helyezkedve fekszik. Bőre olyan, mint a reggeli harmattól ragyogó szirom. Muszáj megérintenem! Vadul pattanok fel a székről, hogy amaz hátra is bukik, s szinte erőtlenül esek le a hölgy mellé a földre, miután az indákból és földből szőtt rács engedelmesen húzódik szét jöttömre. Ujjaimat háta felé emelem, s ekkor újra érzem, hogy egész testemben remegni kezdek. A kezem gyorsan visszakapom, a fejem pedig elfordítom. El kell tűnnöm innen, mielőtt... Mielőtt azt teszel vele, amit az ösztöneid súgnak? Ó, de hát te azt szereted, ha küzdenek! Azt szereted, ha látod visszacsillanni önmagad a fájdalmaktól terhes tekintetekből! Egy erős érzelmi hullám söpör végig rajtam, mire teljes egészében a lány fölé hajolok. Kezem óvatosan simítom rá a hátára, arcom pedig a hajába fúrom. Egy bő negyed óra is eltelhet talán ebben a helyzetben, de eközben érzem magamon, hogy szinte alig vagyok képes megálljt parancsolni. Olyannyira eluralkodik rajtam valami, hogy ajkaim a nyakára tapadnak, s bágyadt csókot lehelek rá. Ő pedig még mindig nem mozdul... Kémlelem őt, egyre csak kémlelem, s mintha józan eszem odabent győzedelmeskedne, úgy rohanok ki hirtelen a kis szobából. S ez a pár röpke nap ilyen, s hasonló eseményektől lesz terhes...
Csend van. Nyomasztó egy csend. Csupán a talpam alatt nyikorog fel halkan a padló, ahogy fel s alá rovom a köröket a lakásban. Ekkor azonban olyat hallok meg, mi egész testemet forrósággal önti el, mintha csak egy vulkán tört volna ki odabent, s árasztott volna el mindent. Ő az. Felébredt... Lassan sétálok le a lépcsőn, s az átjárón úgy siklok befelé, mint valami sötét árny. Köpenyem derékig letolva, felsőtestem nem takarja semmi, csupán egy kezdetleges kötés díszeleg a vállamon. Arcom eléggé megviselt, s szúrós kígyótekintetem vészjóslóan mered a lány felé, ki vadul rángatja a rácsokat. Én meg csak állok, mint valami megdermedt totem, s figyelem őt. Bárcsak a képzeletem egy szüleménye lenne, mely egy álombéli út után szertefoszlik! Hiába is vágyom erre, tudom, hogy ezt már nem lehet visszafordítani. Ő ott van, én pedig itt. Nincs már olyan, hogy Te és Ő. Már Ti vagytok! Lassan lépek végül a lány felé szótlanul, s mikor elé érek, a rács ezen szakasza engedni kezd, majd az indák egy embernyi utat hagynak maguk közt. Nem tudna kifutni onnan, hiszen én pont elállom az utat, de lényegében ideje sem lenne, mivel én magam azonnal belépek az eddigi biztonságot nyújtó börtönébe.
- Gyönyörű voltál, ahogy aludtál... - s hogy ezt miért mondom? Magam sem tudom. Egyáltalán. Halovány magyarázatot sem találok rá. Szavaim ugyanakkor annyira őszintén s mélyről jövően csengenek, hogy még én magam is meglepődök. Az indák közben bezárulnak mögöttünk, ezzel összezárnak kettőnket.
- Muszáj innod s enned, különben meghalsz! - pillantok gondterhesen az érintetlen tálca felé. Még mindig annyira abszurd és groteszk ez az egész helyzet! Épp le akarok hajolni a tálcához, mikor is megpillantok valamit, amitől szinte megfagyok. Bár a takaró fedi, mégis, mintha egy pillanatra, csak egy édes röpke kis pillanatra felvillant volna az oldala. A mozdulat pedig így abbamarad, s én újra felegyenesedem. Kígyótekintetem pedig mintha más fényben mutatkozna. Valami őrült, vágyakozó csillogás tűnik fel íriszeim mélyén, ahogy végigmérem őt. Kezem pedig ekkor erősen belekapaszkodik a takaróba, mintegy egyértelmű jelét adva annak, hogy le akarom tépni róla az utolsó kis szövetet is, mely takarja őt. Mely elválasztja tőlem...


avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Hozzászólás száma :
45

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #4•• TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Hétf. Ápr. 02, 2018 12:44 am

Arhkax & Keeley
"The Beauty & Her Beast"
Zenés kedvcsináló

Bár hallom az egyre közeledő lépteket, továbbra sem vagyok képes elereszteni a börtönöm rácsait. Ostobán reménykedem benne, hogy szét tudom feszíteni őket ám az indák makacsul tartják magukat és egy tapodtat sem moccannak a helyükről.
- Ide! Itt vagyok lent! - Kiabálom, szinte már önkívületi állapotba kerülve a tudattól, hogy úton van a segítség mely megszabadít rabságomból. Ám torkomra forr a szó, ahogy megjelenik Ő. Lopva, akár az árnyék kúszik be az átjárón át a helyiségbe s a sötétség és a farkasvakságom ellenére is felfedezem mezítelen a felsőteste. A rajta lévő kötés szinte világít a sötétben, a szövetdarab jelentősen üt el a bőrének színétől. A jelenleg méregzöldnek ható tekintete semmi jót sem ígér, amit láttam már tőle korábban. ~Pont mielőtt a katonákkal végzett...~ Gondolkodás nélkül kezdek el hátrálni a sarok felé, miközben le sem veszem róla a tekintetemet. Magam elé fogom az egyik takarót, hogy valamelyest fedjem vele a mellkasomat előle. Az a semmi kis csipkés melltartó, amit viselek nem sokat rejt sőt inkább hívogató incselkedés lehet számára.

Minden ízemben remegni kezdek, ahogy a rács engedelmesen nyílik el előtte utat engedve hozzám. Nincs mi közénk állva megvédjen tőle. Sehová sem tudok futni előle, az utam ugyanis elállja az immáron egyetlen kijárat előtt. ~Édes Istenem! Nem akarok meghalni, hiszen még alig éltem!~ Fut át mindenféle szélsőséges gondolat a fejemen halálfélelmemben. Mert félek. Félek, hogy ugyanúgy végzem mint azok korábban ketten az erdőben.
- Ké-kérlek! Csak eressz el! Se-senkinek nem fogom elmondani, hogy mi történt! - Nem tudom, hogy honnan veszek elég bátorságot hozzá vagy hogyan találok a hangomra és vagyok képes megszólalni amikor a sírás fojtogatja épp a torkomat. Ahogy az indák ismét megmozdulnak tekintetem még szélesebbre nyílik a félelemtől, ahogy realizálom bezárulnak a férfi mögött és az immáron egyre szűkebbnek érződő helyen magunkra maradunk. Megfoszt a szökés minden lehetőségétől ezzel. Ahogy beszél úgy bámulok rá, mint valami dilinyósra. ~Mégis mit gondolt, hogy majd örömmel vetem magam rá bármire, amit elém tesz?~ Köszönöm, de annyira még nem vagyok kétségbeesve...

- Mérgezett, nem kell! - Rázom meg a fejem, bár fogalmam sincsen honnan szedtem ezt a gyermeteg elképzelést hiszen nem logikus, ugyan minek vesződött volna a bebörtönzésemmel ha később engem is meg akar ölni; talán a filmekből még otthonról vagy a könyvekből, hiszen olyan rémesen klissés az egész hogy igazából nevethetnékem van saját magamtól. Mégis sírásra görbülő szájjal, ijedten kapaszkodom a pokrócomba, mintha az megálljt parancsolhatna neki, ennek az őrületnek és védelmet adna. Szeretnék felébredni ebből a rémálomból, de sajnos ez a valóság és nincsen más alternatíva. Látom, hogy a tálca felé nyúl majd megfagy a mozdulatban félúton és én is hasonlóképp teszek, lélegzetet visszafojtva várom a levegőben lógó végkifejletet. Felegyenesedik, tekintetében ismét azt a fura csillogást látom ami semmi jót nem ígér... vágy lángol fel benne, s ahogy a takaróm felé kap úgy sápadok el. ~Ne! Ne, ne, ne! Csak ezt ne!~ Fohászkodom magamban, nyelek egy nagyot ahogy végig mér tetőtől talpig. Úgy kapaszkodom bele a takarómba tíz körömmel, mintha az életem múlna rajta. Nem eresztem a durva anyagú szövetet, ha tényleg el akarja venni tőlem meg kell küzdenie velem érte, ugyanis hiába ő az erősebb nem fogom könnyen adni magam.




//Ha valami nem okés visíts PMben és javítom!

_________________
YOU'RE MY VENOMOUS POISON
Look into my eyes, you will see what you mean to me. Search your heart, search your soul and when you find me there, you'll search no more. Don't tell me it's not worth tryin' for. You can't tell me it's not worth dyin' for. You know it's true. Everything I do, I do it for you.

avatar


Törvényen kívüli

Karakterlap :
Titulus :
Miss Stockholm Syndrome
Tartózkodási hely :
Ocan
Hozzászólás száma :
42

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #5•• TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Csüt. Jún. 07, 2018 7:16 pm

Keeley & Arhkax
"Taste the Flesh..."

18+

A lány kétségbeesett szorítását szinte magamon érzem, hiszen egy vagyok az indákkal, én táplálom őket, s mikor kezei erősen kezdik tépni őket, olyan, mintha csak az én húsomba vájnának karmai. Felemelő... Látom a félelem kicsiny szikráit pattogni a szemében, s titkon azt kívánom, bárcsak közömbös lenne. Bár elhagyta volna minden érzelem, akkor talán nem vívna ekkora csatát bennem ez a két, teljesen különböző valami. Ám így, hogy szinte íriszeiből buggyan ki a kétségbeesés, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy átadjam magam a sajnálatnak s elengedjem Őt, hiszen én pontosan ebből táplálkozom.
- Sajnálom... - kétségbeesett pillantásom utolsó maradéka űzi világra e kicsiny szócskát, miután egy pillanatra lehunyom a szemem, fejem a föld felé szegezem, s mikor újra felpillantok, már egy teljesen más mimika veszi át az uralmat az eddigi bizonytalan arckifejezések helyett. Határozott, aljas, és tettre kész...
- A méreg, Kedvesem, nem itt van. - tárom ki jobb kezem az étellel s itallal megpakolt tálca felé, viszont a másik kezem a derékig letolt köpenyem felé nyúl, s egy határozott mozdulattal tépem le azt magamról a vállamon levő kötéssel együtt, s hajítom hátra őket. Az indák börtöne egy pillanatra kitárul, s mikor a sötétbarna szövet és kötés erőtlenül landol a földön mögöttünk, újra bezárnak minket a növények. Én pedig teljes valómban, ahogy megteremtettek, úgy állok a lány előtt. Arcomra sötét mosoly ül ki, mikor balommal végigmutatok magamon.
- Hanem itt. S hamarosan magadban fogod érezni... - már nincs bennem kétely. Érzem, ahogy teljesen átadom magam a mélyben gyökerező fullasztó vágynak, mely mérgezett felhőként árad szét minden porcikámban, s teljesen megfertőzi azzal a lappangó gonosszal, melyet képtelen vagyok kiíratni. S hiába fojtottam el eddig, ez most úgy látszik, hogy épp ellenkezőleg alakul, hiszen nem tűntek el az érzések, hanem egyre csak halmozódtak, s most ki akarnak törni...
A takarót erősen megragadom, s egy könnyed mozdulattal tépem ki a kezei közül, melyet ugyanúgy hátrahajítok. Kapálózhat, kiabálhat, üthet, karmolhat, mit sem számít, hiszen nem is sejti, hogy ezzel csak olajat tesz a tűzre. Szapora lélegzettel pillantok végig rajta, s már nem bírok csupán a szemeimmel vágyakozni utána, cselekednem kell. Muszáj! Vadul ragadom hát meg a csipkés melltartót s alsóneműt, s minden finomkodást mellőzve szakítom le őket róla. Végül letérdelek mellé, belekapaszkodok a hajába, s közelebb húzom magamhoz. Az illata egyszerűen bódító... Ajkaimat alig választja el egy hajszál az arcától, szinte magán érezheti kegyetlen, forró leheletem, mikor lágyan arcára simítok. Finom bőre szinte beleolvad a tenyerembe, mikor amaz lejjebb siklik a nyakára, először gyengéden, egy ponton viszont ujjaim erősen fonják körbe nyakát. Látni akarom az arcát s hallani akarom, ahogy lélegzete megakad egy pillanatra, de csak egy pillanatra, hiszen a vad mozdulat újra gyengéddé válik, ahogy még lejjebb siklik a kezem a testén. Mellkasát alig érintve szökik keblei felé, ott pedig megállapodva veszejtem el őket a markomban. Furcsa lehet az egész jelenet, hiszen a mozdulataim mélyén nem csupán a vágyat fedezheti fel a lány, hanem valami különleges rajongást is az irányába.
Ajkaim pedig immáron nem bírják megtartani a távolságot, alig érezhetően simulnak arcához, ahonnan lassan siklanak le nyakára, s követve kezem útját a finom mozdulat abbamarad, s erőset harapok keblébe. Haját pedig talán ekkor engedhetem el, hiszen mindkét kézzel fogok rá csípőjére, hogy magam felé húzhassam. Ha kapálózna, úgy egyik kezemmel megragadom mindkét csuklóját és a földre szorítóm, miközben lábai közé férkőzök, ahol megragadom a mérgezett magvakkal teli férfiasságom, s először csak gyengéden érintem hozzá bársonyos virágjához, édes és lassú mozdulattal hatolva egyre beljebb és beljebb, s talán ezen a ponton ér véget a finomkodás, hiszen csípőm váratlanul vad táncba kezd, átadva magam mindennek, amit eddig mélyen elfojtottam...


avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Hozzászólás száma :
45

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #6•• TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Hétf. Jún. 11, 2018 1:17 am

Arhkax & Keeley
"The Beauty & Her Beast"
Zenés kedvcsináló

Egy pillanatra elapadnak a könnyeim, ahogy meghallom a sajnálkozását és nagyot dobban a szívem. Ám hiába reménykedem, nem ereszt el. Pár másodpercig lehajtott fejjel szinte a tette miatt szégyenkezve áll előttem, ám ahogy felszegi fejét már egy büszke férfi áll előttem, akiben semmi gyöngeség vagy megbánás nincsen. Ismerem ezt az éhes, ragadozó tekintetet... láttam már tőle korábban is ezt és a hideg futkos tőle a hátamon. A kijelentésétől - miszerint az étel és ital mégsem mérgezett - nagyra nyílik a szemem, ami tovább tágul már ha ez egyáltalán lehetséges, amikor egyetlen mozdulattal tépi le magáról a testét takaró köpenyt és a kezét védő kötést is.

Nem merem végigmérni, ő ellenben nem rest tetőtől talpig méricskélni engem. Arcát szinte megigézve nézem, nem merek máshová pillantani ám ahogy keze meglendül oda kapom a tekintetemet. De bár ne tettem volna! Pír vöröse önti el arcomat, ahogy a vérem meglódul arcomba tolódva. Azonban a hirtelen jött meleg után a hideg önti el a testem szavai hallatán. Kétségbe esetten szorongatom azt az egy szem takarót, mely elválasztja tőle szinte fedetlen felsőtestemet. A takaróért tíz körömmel küzdök, ám jóval erősebb nálam oly könnyedén tépi ki kezeim közül mintha önként hagytam volna neki... esélyem sincs, és a félelem jeges rémülete fut végig a gerincem mentén a tudattól hogy nincs kiút ebből a szorult helyzetből. Sosem értek hozzám még akaratom ellenére, sosem kellett olyan személlyel lennem akivel nem akarok. A kétségbeesés elborítja elmémet, ahogy a közvetlen közelembe jön rúgkapálni kezdek, ütök és karmolok mint valami megveszekedett őrült.

Nem akarom könnyen adni magam, naivan abban reménykedem hogyha nem kaphat meg simán és azonnal, idővel elveszti a kedvét és békén hagy. ~Naív gyermeteg tévképzetek...~ Bármit teszek, hiába harcolok ellene, hatástalannak bizonyul vele szemben. Fület tépően sikítok fel, ahogy előbb a melltartómat majd a nadrágom és a fehérneműmet kezdi szaggatni rólam. Körmeimet a kezébe mélyesztem, ám kezem azonnal a hajamba markoló kezére fog rá és fájdalmasan kiáltok fel. Lehunyt és összeszorított szemmel remegek, tűrve a közelségét és érintését tehetetlenül, miközben könnyeim koszos barázdákat szántanak arcomon. Érzem arcomon a lehelletét, a nem kívánt közelségét... de tenni nem tudok ellene, csak tehetetlenül vergődöm a kezei közt mint valami partra vetett hal. A lágy simításától elfordítom a fejemet, nem akarom hogy hozzám érjen ám tenyere lassan siklik tova apránént felfedezve magának testemet.

A lélegzetem is elakad, ahogy a nyakamon megérzem a kezét és a finomkodó érintései már erőszakossá válva a torkomat szorongatják. Azonnal oda kapok mindkét kézzel, próbálva lefejteni a kezeit és egyúttal ismét levegőhöz jutni. Talán ezért is ernyed ismét el vasmarka és kúszik tovább, lefelé haladva az ágyékom irányába, mellemre találva. Ezt azonban nem akarom kivárni, bár felszisszenek ahogy kebleimbe markol erőszakosan és ajkait is hamarosan a nyakamon érzem meg. Rúgkapálni próbálok továbbra is, ha nem fogja le a kezemet, hajába is belemarkolok pont amikor szemtelen módon a mellembe harap és immáron két kézzel kezd magam felé húzni a csípőmnél fogva. Próbálom eltolni magamtól, lefejteni az ujjait a derekamról vagy elrúgni testét az enyémtől... igazából bármit, ami kétségbe esésemben eszembe jut.

Azonban, ahogy hozzám képest hatalmas kezével szinte könnyedén a fejem fölé szorítja a csuklóimat úgy önt el a hullámokban a jeges rémület és pánik a felismeréstől, hogy nincs menekvés.
- Ne! Kérlek! Neee! - Könyörgöm zokogva, újra és újra egyre halkuló hangon mint valami beakadt lemez. Azt már szinte fel sem fogom, hogy összeszorított lábaimat erőszakkal választja ketté és hatol végül belém, akaratom ellenére. Az érzéstől fájdalmasan nyögök fel, s hiába próbál gyöngéd lenni eme nem kívánt együttlét égő érzést okoz csupán, semmi mást. Lehunyt szemmel, a sírástól zihálva és a fájdalomtól nyögve tűröm hogy csípője egyre gyorsabb tempóban meg-meglódulva tegye a dolgát és merüljön el bennem újra és újra. Próbálok gondolatban valami egészen másra koncentrálni, ép eszemet megőrizve és magamban fohászkodom, hogy olyan hamar végezzen a dologgal, amilyen gyorsan csak képes aztán eresszen végre el.




//Ha valami nem okés visíts PMben és javítom!

_________________
YOU'RE MY VENOMOUS POISON
Look into my eyes, you will see what you mean to me. Search your heart, search your soul and when you find me there, you'll search no more. Don't tell me it's not worth tryin' for. You can't tell me it's not worth dyin' for. You know it's true. Everything I do, I do it for you.

avatar


Törvényen kívüli

Karakterlap :
Titulus :
Miss Stockholm Syndrome
Tartózkodási hely :
Ocan
Hozzászólás száma :
42

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #7•• TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Szomb. Jún. 16, 2018 10:12 pm

Keeley & Arhkax
"Taste the Flesh..."


18+

A sok éven át elfojtott akarat, vágy és düh most úgy robban ki belőlem, mint egy ősi vulkán, melyről mindenki tudta, hogy ott szunnyad a mélyben, mégis bíztak benne, hogy ameddig az ő életük tart, addig ott is marad. Én próbáltam tenni ellene, hiszen a józan eszem tisztában volt vele, hogy ez így nem helyes, mégsem voltam képes arra, hogy végleg kiűzzem magamból ezt a valamit. El kellett fogadnom, hogy ez a részem. Ő a részem. Ezért száműztem magam messze mindenkitől, de úgy tűnik, hogy a Sors nem enged békében szunnyadni. Talán sok lenne a jóság a világunkban? Talán elbillenhetett a mérleg nyelve, s szükség van olyan szörnyetegekre is, mint én vagyok, akik helyrehozzák a világ rendjét? Az ilyeneket pedig mindig az ártatlanok szenvedik meg, pont úgy, mint ez a gyönyörű lány. Mit vétett, hogy erre sorsra jutott? Hogy pont az én óvó kezeim voltak azok, melyek végül börtönbe zárták? Hányszor átfutott már az agyamon ez a gondolat, mégis mindig egy volt a vége: megrontani Őt. Kegyetlenül...
A kapálózásra, az erős rúgásokra és ütésre egyáltalán nem gurulok dühbe, sőt, az arcomra telepedő vágyakozó félmosoly ennek pontosan az ellenkezőjéről árulkodik. A körme erősen hatol húsomba, s az Ő fájdalma belém ültetve buggyan ki egy kicsiny vérpatak formájában. Mégsem leszek ennek következtében durva, inkább elengedve egy pillanatra ujjam begyét óvatosan végigsimítom a seben, és a kis vérpettyet elveszejtem ajkaim között. A fájdalom íze... De nem az enyém. Érezhetően hagyom számára, hogy némi sikerélményt könyvelhessen el magának, ha sikerül megütnie, hiszen talán még nagyobb lesz a totális megsemmisülés. Vagy éppen beteljesülés? Legbelül mélyen mardos a bűntudat, s most olyan, mintha a józan eszem suttogna odabentről, de mind hiába. Mintha ez a szörnyeteg elzárta volna magát teljesen, s mindent megtesz azért, hogy végre létezhessen s tomboljon a fényben.
Mikor csuklóját a földre szorítom, csillogó könnyei hevesen kezdenek hullni, mint valami édes, kristályos patak, én pedig közelebb hajolok hozzá miután beférkőztem lábai közé, s mérgezett szemeim közelről kezdik fürkészni a lány íriszeit. Mintha minden egyes fájdalmas megnyilvánulása táplálná ezt a valamit, talán ezért is érzek késztetést arra, hogy egy kerekebb könnycseppet lecsókoljak kipirult orcájáról, hogy aztán ajkaira leheljem azt. Ha ellenkezik, úgy szabad kezemmel fogom meg állát, de bárhogy is legyen, az ingadozó viselkedésem nem sok jót ígér, hiszen bár lágyan simítok végig újra mezítelen testén, mégis erősen marok bele alsó ajkába, talán még az édes vöröslő nedű is kibuggyan fogaim után. Számomra nem elég csupán megrontani, minden kicsiny porcikáját magamon akarom érezni, s addig nem nyugodok, míg meg nem szerzem. Látom, hogy szemei inkább a sötétséget választják, talán csak hamar túl szeretne lenni az egészen, én viszont nem... Csuklóját végül elengedem, s ahogy csípőm hevesen ring, úgy fogok rá ismét nyakára, s húzom kicsit közelebb magamhoz. Ha megpróbálna rúgkapálni, úgy jobban megszorítom, ezzel jelezve, hogy jobb, ha most inkább nekem hagyja a hevesebb mozdulatokat. Szemeim sokszor állapodnak meg az övén - már ha kinyitja -, hiszen nem csak testileg próbálom beleültetni romlott magvaimat, hanem a lelkére is akarok hatni, azt akarom, hogy ne csak édes bőre és virága érezze a fájdalmat, hanem mélyen a lelke is szenvedjen. Szenvedjen, és tápláljon engem, hogy táplálhassam Őt...
Az édes gyönyör viszont megszűnik, mikor kicsit eltávolodok lábaitól. Bal kezem lágyan simítja végig combját s csusszan végig lábán kicsit megemelve azt. Beteges rajongással figyelem minden apró kis vonását, s láthatóan nem csupán megrontani akarom, a szándékaim ennél sokkal mélyebben gyökereznek. Fogaim óvatosan, szinte fájdalommentesen marnak bele combjába, miközben jobb kezem a hasára siklik. Most nem szövi át vadság a mozdulataim, inkább gyengéden csókolom Őt, hogy testének minden apró részét a nyelven alatt érezhessem. Hasába újra lágyan mélyednek fogaim, onnan viszont egyre lejjebb és lejjebb szökök, mintha csak enyhíteni akarnám odalent a nemrég okozott fájdalmat. Teljesen ellentmondásos vagyok, s lassan már magam sem tudom, hogy pontosan ki irányítja a mozdulataim, egy a biztos, most vagyok talán a leggyengédebb. Nyelvemmel s ajkaimmal alig érek hozzá édes virágjához, mintha csak megpróbálnám kiengesztelni. Talán percekig is eltarthatnak édes mozdulataim, s mikor már azt hihetné, hogy talán megenyhültem kicsit, s hamarosan vége lehet az egésznek, váratlanul elhajolok tőle, s egy erős mozdulattal fordítom meg. Az események innentől pedig ismét kicsit vadabbra váltanak, hiszen erősen markolok bele hátsó felébe, hogy közelebb húzzam magamhoz, s mikor már teljes egészében újra megmártózok a gyönyörben, balommal belekapaszkodok selymes hajába, s erősebben meghúzom azt. Másik kezem hol csípőjét szorítja, hol pedig hátán simít végig, de már nem gyengéden, hanem vadul, néhol még erős karmolásnyomot is hagyva maga után. Egyre erősödő lélegzetvételem és gyorsuló mozdulataim talán arra engednek következtetni, hogy hamarosan mindketten a mérgezett gyönyörben fogunk úszni... Ám még közel sincs vége...


avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Hozzászólás száma :
45

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #8•• TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Kedd Júl. 10, 2018 4:18 pm

Arhkax & Keeley
"The Beauty & Her Beast"
Zenés kedvcsináló

+18 Hiába teszek bármit, se a sikítás se a karmolások nem hatják meg; pedig világosan kifejtettem számára, hogy mennyire nincs ehhez kedvem vele. Sőt, mintha még élvezné is a dolgot, hogy véres sebet ejtek rajta. A félmosoly, mely átfut arcán miközben a vérétől vöröslő ujját a szájába veszi legalábbis erre enged következtetni. ~Mazochista?!~ Merül fel bennem.

Azt várnám, hogy majd durvábbá válik az engedetlenségem következtében. Viszont kihasználom a kínálkozó pillanatot és sikerül megütnöm, ám a sokadik ütés lendületét kihasználva kapja el a kezem és szorítja a csuklómat a földre, testével pedig rám nehezedve lehetetlenné teszi a szökést. A fájdalom és félelem elegyétől kibuggyannak a könnyeim, már nem törődöm vele hogy erősnek látszódjak és ne nyújtsak sebezhető felületet. Nem bírom elviselni romlott tekintetét, így inkább elfordítom a fejem és behunyom a szememet. Nem akarok látni, nem akarom hogy az elmémbe férkőzhessen... félek örökre belém égnének a szempárjának méregzöldes látványa.

Egész testemben megmerevedek, ahogy érzem lecsókolja arcomról könnyeimet majd ajkaimon érzem meg  a nedvességet. Érzem, erősen fogja az államat, nehogy elfordíthassam a fejemet de én azért megpróbálkozom vele. Lágyan simít végig immáron teljesen fedetlen testemen mindeközben és lassanként kezd a feszültség eltűnni a tagjaimból. ~Önnön testem árul el?!~ Épp kezdenék kissé megnyugodni, hogy talán beéri ennyivel ám tágra nyílnak a szemeim, amint alsó ajkamba harapva vért fakaszt. Érzem a vérem fémes és sós ízét a számba, miközben fájdalmasan nyögök fel. Hasztalan a könyörgés, semmi sem hatja meg így ismét lehunyom a szemem remélve, hogy hamarosan vége lesz ennek a rémálomnak és felébredek belőle a telepen.

Durva velem, csak magával törődik és érzem minden lökésével csak égő érzést okoz, örömöt nem. Testem nem mozdul, nem ellenkezem tovább és nem küzdök azt remélve, hogy talán akkor kevésbé lesz vad és akaratos. Hogy hamar végez és békén hagy. ~Csak addig bírjam valahogy ki!~ Meglepetésemre el is engedi a csuklómat, ám úgy néz ki túl korán örülök; mert a nyakamat kezdi szorongatni újfent. Nem kívánom a közelségét, de ha nem akarok jobban sérülni hagynom kell hogy közelebb húzzon magához. Esdeklő tekintettel nézek rá, érzem egy hang nem sok annyi sem tudna most kijönni a számon még akkor sem ha eleresztene. Hagyom hát, hogy szavak helyett a lélektükreim üzenjenek az övéinek.

Megremegek mint egy védtelen őzgida, ahogy hozzám ér ismét. Testem fáradt és fájdalomtól sajog, mostanra még a simogató érintései sem adnak enyhet. Ahogy megemeli a lábam, érzem az izomlázat, a húzódó érzést és bár nem fáj mégis felkiáltok meglepetésemben, ahogy a combomba majd hasam lágy bőrébe harap ezúttal. Erre nem számítottam. Ahogy egyre lejjebb halad a csókokkal, én pedig tágra nyíló szemekkel bámulom amit művel. A döbbenet megfagyasztja a tagjaimat, s talán el is veszítem így az egyetlen lehetőséget az újbóli szabadulásra, de nem akarom elhinni azt amire készül... hogy tényleg megteszi. ~Megteszi?!~

Elkínzott testem akaratom ellenére üdvözli minden gyöngéd érintését, a hasam is lassú, majd egyre erősödő remegésbe kezd. Fogalmam sincsen, hogy mennyi ideig kényeztet így mielőtt aztán váratlanul fordítana hasra. Fel is sikkantok a meglepődéstől, majd nyögök fel ahogy a fenekembe markol erősen megszorítva azt. Kezeimen vagyok kénytelen támaszkodni és bár próbálok elhúzódni tőle, mégis magához húz és figyelmeztetés nélkül merül el bennem még mélyebben mint talán valaha; miközben a hajamat húzza újabb fájdalom hullámot generálva testemben. “Minden óra sebet ejt rajtad. Az utolsó végez veled.” ~Hol hallottam ezt?~ Már nem emlékszem rá.

Az agyam a hirtelen jött fájdalomhullám hatására értelmetlen gondolatfoszlányokat produkál csupán a múlt homályából. Kezeimmel igyekszem tompítani a hajamba maró ujjainak szorításást, nem törődve azzal hogy érzem a csípőmön hagyott karmolások égő érzetét. A zihálását érzem a nyakamban és csak remélni tudom, hogy hamarosan végez. Erővel kényszerítem magam, hogy ne kezdjek pánikolni azon hogy valószínűleg védekezés nélkül fogja magát belém üríteni és ennek mi lehet az esetleges következménye. Hiszen éppen a nem kívánt, rámerőltetett terhesség miatt menekültem el az emberek közül... éppen az ő karjaiba futva. Most hirtelen úgy érzem magam, mint aki csöbörből esett vödörbe.




//Ha valami nem okés visíts PMben és javítom!

_________________
YOU'RE MY VENOMOUS POISON
Look into my eyes, you will see what you mean to me. Search your heart, search your soul and when you find me there, you'll search no more. Don't tell me it's not worth tryin' for. You can't tell me it's not worth dyin' for. You know it's true. Everything I do, I do it for you.

avatar


Törvényen kívüli

Karakterlap :
Titulus :
Miss Stockholm Syndrome
Tartózkodási hely :
Ocan
Hozzászólás száma :
42

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #9•• TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Hétf. Júl. 30, 2018 8:05 pm

Keeley & Arhkax
"The Beast & His Beauty"


18+

Rengeteg erőt kivesz belőlem a testemben dúló harc, hiszen ez a fertelmes, őrült ösztönlény és az egyre halványuló, érző ocantis képtelen megélni egymás mellett. Bolond voltam, hogy egykoron azt hittem, hogy elmém békére lelhet. Az a sok év csupán elvesztegetett idő volt, hiszen most a sötétség emelkedik fel, Ő irányít mindent körülöttem, én magam pedig valahonnan belülről tekintek kifelé egy koszos leplen keresztül, melyen át ugyan látom a lány vergődését, szenvedését, de nem tudok mit tenni. Néha halványan én uralom a testem, mikor a vad mozdulatok kicsit enyhülnek, ám ez csupán egy parányi hűs szellő a forró nyárban. Nem több.
Az ütések valójában fájnak. Rettentően fájnak. Nem a testemnek, mert az elnyeli őket s vággyá alakítja át, hanem a lelkemnek. Tudom, hogy valójában nem vagyok ilyen. Én nem vagyok ez... Megérintett a sötétség, s most kész arra, hogy romlásba taszítson, ám nem csak engem, hanem ezt a lány is, ki mikor elfordítja fejét, én erősen szorítom tenyerembe állát, hogy visszafordítsam magam felé. A fájdalma élteti a szörnyeteget, s talán ha minél előbb megkapja, amit akar, akkor visszahúzódik. Ketten együtt sem vagyunk elegek ellene, így hát úgy döntök végül, hogy én is felhagyok a küzdéssel. Lecsitítom ép elmém, s hagyom, hogy ez a valami, ami bennem lakozik, kiélje magát...
Vadul marok bele hátsó felébe, s bár eddig olykor finom mozdulatként kényeztettem, ez az oldalam végleg megszűnik létezni. Mohón s őrülten kering csípőm egyre gyorsabban s gyorsabban, és érzem, hogy hamarosan megkapom, amit akarok. A vége előtt kicsit lelassítok, de csak azért, hogy újra megfordítsam a lányt, hiszen látni akarom az arcát, a tekintetét, látni akarom a szenvedést és a fájdalmat, melyet én okozok neki, csakis én! Gyönyörű, drágaköveket idéző teste egy pillanatra ugyan elkábít, azonban talán pár másodperces lehet a kiesés, utána újra belé hatolok. Kegyetlenül, mélyen és fájdalmasan. Csípőjét megragadva mozgatom őt is, hogy minél nagyobb összhangba kerüljünk. Mozdulataim erősödnek, nem csitulnak egy cseppet sem, s egyre erősödő nyögéseim és csípőm akadozott lüktetése arra utal, hogy mindjárt itt a vég. Ezt megerősítvén pedig bal kezemet újra nyakára fonom, s immáron felhúzom magamhoz, hogy arcunkat szinte egy hajszál válassza el egymáshoz, hogy a bőrömön érezhessem leheletét.
Ujjaim szorítása erősödik - ennek pedig teljesen biztosan nyomai maradnak -, s a csúcsponton úgy megszorítom, hogy ha rosszul veszi a levegőt, könnyen elájulhat, ami ugyan a sokktól is könnyedén bekövetkezhet. Hangos nyögés hagyja el ajkaim, ahogy az élvezetem beteríti virágát, majd egész testemben megremegek, mikor végre megkapja azt a szörnyeteg, ami akar. A lelkét... Homlokomat lehunyt szemmel érintem a lányéhoz, s talán egy percig is így maradhatok nagy levegőket véve, mikor is hirtelen kipattannak szemeim. A méregzöld íriszek vöröses árnyalatba futnak át, s úgy kezdem el zihálni a levegőt, mintha meg akarnék fulladni. Ami igaz is. Magamhoz tértem. Én pedig egy rövid időre búcsút intek, de hamarosan találkozunk. Erőt kell gyűjtenem a következő tombolásra... A hang csitul, tompul, távoli visszhangokba csap át, majd végleg eltűnik. Helyette pedig maradtam én. S maradt Ő. Mikor teljesen tudatosul bennem, mit is tettem valójában, hirtelen elkezdek hátrafelé kaparni a földben, miközben egyre távolodok tőle.
- Sajnálom, kérlek bocsáss meg... - kétségbeesetten, zavartan szólok még felé meglepő őszinteséggel, holott azt sem fogom fel, hogy magánál van-e még. Mintha nem is én uralkodtam volna a lányon az elmúlt egy órában, szinte a vonásaim is úgy alakulnak át. Érző ocantis? Inkább megtört ocantis. Előtte bezárul az indák börtöne, s én úgy mászok ki az ajtón, mint egy menekülő kutya. Rohanó lépteim távolodását még hallhatja, ahogy az ajtó csapódást is, majd odafent a lépteket, melyek egy csattanást követően abbamaradnak. A lány egyedül maradt. Egy ideig legalábbis biztosan...

Nem tudom, meddig bolyonghattam a sötétben odakint. Ordítva, zokogva, hajat tépve, húsomba marva... Emlékszek. Mindenre emlékszek. Minden kihulló könnyére s kibuggyanó vérpettyére, melynek íze ott él még most is a számban. Hiába próbálom kimosni magamból a jéghideg forrásnál, s hiába próbálom lemosni magamról a bűnt, ez lehetetlen. Meggyötörve, összetörten, meztelenül ülök le a tó partjára. Tekintetem Holdunkra mered, s igyekszek lecsillapítani az elmém. A légzésem lassacskán egyenletesebb lesz, egy idő után a szívem se akar kiszakadni a helyéről, s mikor már nem érzem azt, hogy az első szikláról levetném magam - újra -, felállok, s hazasétálok. Egy pillanatra átfut bennem a gondolat, hogy talán már nem él, ám mikor újra átlépem a küszöböt ki tudja hány órás bolyongásom után, érzem a légzését, hiszen a föld elhozza felém rezgéseit. Vissza azonban nem megyek. Még nem. Hagyom, hogy az éj maradék órácskái álommal teljenek el...

Nehezen ébredek. Nyomasztó álomképek kísértek végig, s mikor megpillantom, hogy az ablakon átszűrődik a napfény, talán kicsit megenyhülök. Megértük a reggelt. Új napra virradtunk... Nekem pedig helyre kell hoznom mindazt, amit tettem. Amit Ő tett. Úgyhogy gyorsan kipattanok az ágyból, s futólépésben a közeli tóhoz megyek, melynek a partján az éjjel voltam. Sétálva talán negyed óra, ám anyatermészetet segítségül hívva szélsebesen száguldok át a fák közt, a partjára érve pedig tű hegyes indákat hozok elő a földből, amik azonnal lecsapnak az első halra a tóban. Három méretes példányt viszek vissza magammal, illetve egy öreg mókust is, amit az erdőben kapok el. Az egyik fa egy vastagabb ágánál rábukkanok egy fészekre, amit szintén indák segítségével kaparintok meg, így a benne levő méretes, kékes héjú tojást is. Általában nem szoktam használni ilyenekre az erőm, de most ez pont az a helyzet, amikor megengedhetem magamnak. Talán mindössze negyed órát ölelhet át a gyors vadászat, hazaérve pedig elkészítek neki egy kiadós reggelit, mely némi kellemes fűszerezésű mókus húst, sült halat, zöldségeket, s tojást rejt magában. Ezt mind gondosan elkészítve ráhelyezem egy tálcára egy vízzel teli kulacs kíséretében, s mire rápakolok mindent, addigra a kávé is elkészül, melyet egy kisebb fém pohárkába öntök. Megragadom a tálcát, ám mikor megindulnék lefelé, eszembe jut, hogy valami hiányzik. Gyorsan leteszem hát az asztalra, s kisietek a hátsó kertbe, ahol viszont nem gondolkozok sokat. A rózsabokron egy csodálatos rózsa virít felém, mely kápráztatóan tündököl, s szinte kiált azért, hogy leszakítsam. Én pedig így teszek, s a virágot egy kézzel készített s motívumokkal tarkított vázába helyezem. Most már indulhatok...
Lépteim kicsit lassabbak, hiszen ügyelek rá, hogy ne lötyögjön ki semmi, s ne hagyjak el semmit útközben. Az ajtó halkan nyikorog, lépteim közelednek, s mikor elérek az átjáróig, ott megállok egy pillanatra. Nagy levegőt veszek, majd belépek. Ha alszik még, akkor a tálcát lehelyezem a ketrecen belülre s rögtön el is tűnök, ám ha ébren van, maró bűntudattal kezdek lépkedni felé. Ez esetben mozdulatomban nincs semmi támadó - testem is fekete köpeny fedi -, sőt, a tekintetemben talán azt a férfit láthatja, aki egykor megmentette őt a katonáktól...


avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Hozzászólás száma :
45

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #10•• TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Vas. Aug. 12, 2018 2:49 am

Arhkax & Keeley
"The Beauty & Her Beast"
Zenés kedvcsináló

+18 Hasztalan minden próbálkozásom, így erőm maradékát arra csoportosítom át, hogy kitartsak és ép eszemnél maradjak. Ehhez azzonban összpontosítanom kell, mert nagyon is hívogató csábítás az ájulás sötétje. Összeszorítom az állkapcsomat, ahogy erőszakkal fordítja maga felé az arcomat. Az izmok megremegnek, testem is megvonaglik egy pillanatra egyetlen görcsbe rándulva a fájdalomtól. Mindenem ég az izomláztól, túlhajtottam magam a szabadulás csalfa reményét kergetve ám csalódnom kell, innen nincs kiút és ebben a harcban nem nyerhetek, csakis vesztes lehetek.

Ahogy ismét vadul esik nekem, ezúttal hátulról olyan mintha átkapcsoltak volna benne egy kapcsolót és egy éhes ösztönlénnyé redukálták volna, aki nem nyugszik míg meg nem kapja a jussát... ha kell az erőszaktól sem riadva vissza. Ha nem azzal volnék elfoglalva, hogy hadakozzak ellene és volna rá idő, talán még szánnám is érte hogy ilyen. De efféle gondolatokra most se időm, se energiám nincsen. Úgy érzem az életemért küzdök vele szemben. Magamban számolom a másodperceket miközben abban reménykedem, hogy gyorsan végez és nem kell már sokáig elviselnem mindazt, amit velem jelenleg művel. Egy megkönnyebbült nyögés hagyja el torkomat, ahogy lelassít. Naívan téves következtetést vonok le és azt felfételezem végzett. Ám csak megfordít, hogy ismét egymással szemben legyünk. ~Kár volt előre örülni!~ Meggyötört, könnytől nedves lélektükreim néznek a szemeibe, s az ijedtségen túl lassan valami más is kezd testet ölteni bennük: a beletörődés és megadás.

Az arcomra kiülő fájdalmas grimaszt már rég nem próbálom leplezni, felesleges volna arra pazarolni a maradék erőmet, hogy erősnek látszódjak és megtörhetetlennek. Talán csak még inkább felbőszíteném vele, hogy engedetlenkedem és bár semmi kedvem megadni azt az örömöt, hogy kiélheti magát rajtam; nos, most gyakorlatilag így is azt teszi ha hagyom neki ha nem. Annyit tudok tenni, hogy mozdulatlannak mutatkozom mintha csak egy darab fa volnék és bőszen reménykedem benne, hogy mielőbb kiszórakozza magát és rám un. Minden egyes lökése fáj, kegyetlenül fáj, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatol bennem teljesen birtokba véve testemet. A csípőmön érzem az ujjai nyomát, ahogy belé mélyeszti a körmeit is csak hogy ott tarthasson egyhelyben ahol ő akarja. Pedig már rég nem ellenkezem, teljesen feleslegesen erőszakoskodik velem.

Ahogy rendszertelenné válnak a mozdulatai újra a remény éled fel bennem, hogy hamarosan végzünk. Azonban keze ismét a torkomra forr és levegőért kapkodva nyílik el a szám, miközben oly közelre von arcához hogy az övé az enyémhez ér. Nyirkossá vált bőrömön érzem meleg lélegzetét és lúdbőrt vált ki belőlem. Két kezem az övére fonódik, próbálom lefejteni a nyakamról; ám egyre erősödik a szorítása mintha csak a halálomat kívánná. Tágra nyílt tekintetem csupán egyetlen, ki nem mondott kérdést szegez az övének: "Miért teszed ezt velem?" miközben néma könnyek szántanak barázdákat arcom két oldalán. Azt, hogy mi lesz ennek a vége már nem élem meg ébren... az ájulás üdvös sötétje borul elmémre és eszméletemet vesztem az oxigén hiányától. Kezeim ernyedten hullanak le az övéiről, akárcsak a szemhéjaim. Melyek alatt a kezdeti nyugodtság után lassan előre-hátra kezdett mozogni a szemgolyóm, ahogy álmodni kezdtem.

De ez az álom nem volt kellemes... újra és újra végigéltem az elmúlt napok borzalmait mint valami végtelenített filmet. A lelkemet nem hagyta nyugodni mindaz, ami történt velem. Ha ébren, magamnál lettem volna valószínűleg torkom szakadtából üvöltöztem volna segítségért miközben hisztérikusan zokogok; így viszont megkíméltem mind az ocantiszt, mind magamat ettől a szánalmas látványtól. Sajnálom, kérlek bocsáss meg... szól hozzám valahonnan távolról egy kétségbeesett, zaklatott hang ám tova száll a széllel, én pedig visszasüllyedek a rémálomba melybe az eszméletlenséggel kerültem. Hosszú órák telnek el, mire hajnalodni kezd és végre ismét kinyitom a szemeimet. Hirtelen patannak ki a szemeim, miközben zavartan nézek körbe Őt keresve; de hála égnek nincs a helyiségben. ~Álom lett volna csupán?~ Sajgó testem azonban tiltakozva válaszolja meg ezt a hangosan ki nem mondott kérdést.

A nyomasztó álomképek emlékképek kísértenek, a fájdalom a tagjaimban sajog mozduljak bármerre, a kellemetlen égő és vizskető érzés velem tart mindig. Undorodom magamtól, úgy érzem attól hogy megbecstelenítettek oly mocskos lettem amit sosem leszek képes levakarni magamról. A cellám sarkában kuporodva zokogok órákon át, amikor léptek zaját hallom. ~Visszatért?!~ Iszonyat költözik a szemeimbe, a földön lévő takarót - melyen eddig ültem - hirtelen rántom fedetlen testem elé. Igyekszem kerülni a tekintetét, de minden ízemben remegek és próbálom minél kisebbre összehúzni magam mintha elbújhatnék előle. ~De nincs hová!!!~ A pánik a torkomban, a szívem vadul ver bordáim börtönében. Mozdulni sem merek, még a könnyem is elapad az ijedtség hatására. Bár tekintete bűntudattól terhes, képtelen vagyok hinni neki. Félek tőle, tekintetem lopva kapkod a tálca és a férfi között mintha nem tudnám eldönteni melyiket tartsam szemmel kettejük közül.

A tálca minden jóval megrakodva: sült hús és tojás ismerős illatát érzem, de idegen a bolygó és mindaz mi rajta megterem; így fogalmam sincsen mit készített pontosan össze nekem. Nagyot nyelek, a gyomrom pedig hangos korgással adja tudtul a férfi számára is, hogy ideje lenne felhagyni az önként vállalt koplalásommal és némi étket magamhoz vennem. Kezdek kiszáradni, melynek tünetei már kezdenek látszódni... lassan 3 napja, hogy semmit sem vettem magamhoz és ennek megvan a maga böjtje. Eddig fel sem tűnt, milyen éhes is vagyok; hiszen a menekülés és az utána történtek elvonták a figyelmemet az alapvető szükségleteimről. A biztonságomért való aggodalom erősebbnek bizonyult, így fel sem fedezem a rózsát míg eléggé közel nem jön. ~Talán engesztelésül szánja? Azt hiszi, hogy ezzel jóvá teheti a történteket?!~ Egyszerűen nem tudom hová tenni a férfi viselkedését.

Minden esetre megnyugtató, hogy ezúttal teljes testét elfedi a fekete köpeny. Ám nem vagyok oly ostoba, hogy ennyitől bízni kezdjek benne. Fogalmam sincsen, hogy miért tart fogva és miféle tervei lehetnek velem. ~Talán túsznak?!~ Nem tűnik úgy, mintha váltságdíjat akarna kérni... hiszen véletlenül találkoztunk és nem tervezhette el előre. Ráadásul az engem követő katonákat is megölte, tehát a törvénnyel is lehetett már korábban összetűzése, ami miatt így reagált rájuk. Zavaros gondolatok keringenek a fejemben, miközben várom hogy meddig fog közelebb jönni. ~Teljesen? Hozzám is fog érni? Megint?!~ Kényszerítem magam, hogy ne pánikoljak; de a torkomból készül kitörni egy velőt rázó sikítás, mely közeledésével egyre csak erősebben akar a felszínre bukni.




//Ha valami nem okés visíts PMben és javítom!

_________________
YOU'RE MY VENOMOUS POISON
Look into my eyes, you will see what you mean to me. Search your heart, search your soul and when you find me there, you'll search no more. Don't tell me it's not worth tryin' for. You can't tell me it's not worth dyin' for. You know it's true. Everything I do, I do it for you.

avatar


Törvényen kívüli

Karakterlap :
Titulus :
Miss Stockholm Syndrome
Tartózkodási hely :
Ocan
Hozzászólás száma :
42

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #11•• TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Arhkax kunyhója

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Mikaelson család kunyhója

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Ocan bolygó :: Az Ocan fõváros :: Lakónegyed-
^
ˇ