Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Csüt. Ápr. 19, 2018 8:34 pm
Sportpálya

Kedd Ápr. 17, 2018 6:38 am
Út a hegy belsejébe

Hétf. Ápr. 02, 2018 12:44 am
Arhkax kunyhója

Vas. Ápr. 01, 2018 2:29 pm
THERE IS ONLY POWER
Vendég

Pént. Márc. 30, 2018 6:34 pm
Folyosók

Kedd Márc. 27, 2018 10:17 am
Lezártam a játékom!

Hétf. Márc. 26, 2018 7:30 pm
Hadászati szimulátorok

Vas. Márc. 25, 2018 6:50 pm
Csillagközi kavarodás

Vas. Márc. 25, 2018 1:50 pm
2-es transzporter állomás

Kedd Márc. 20, 2018 11:36 pm
Apám | kísérleti patkány

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek 4 1
Tűz eleműek 2 2
Levegő eleműek 4 1
Emberek 1 2
Telepesek 4 1
Katonaság 1 3
Flotta 10 8
Consilium - 3
Lázadók 5 6
Összesen 33 28

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Arhkax kunyhója

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Arhkax kunyhója   Hétf. Feb. 12, 2018 8:38 pm

***

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Mentális erõ :
262
Képességpontok :
218

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Hétf. Feb. 26, 2018 1:06 am

Arhkax & Keeley
"The Beauty & Her Beast"
Zenés kedvcsináló

Időm sincsen felfogni igazán a történteket, máris ismét a föld alatt találom magamat vele... Az egész olyan abszurd, mintha valami elcseszett fantasyba csöppentem volna bele. Gondolataim még mindig a halott katonák körül forognak, lehunyt szemhéjam alatt újra és újra mint valami végtelenített film peregnek le kockánként az események. Ez. Túl. Sok. Nem bírom, szinte fojtogató érzés kerít hatalmába, ahogy látottaktól sokkos állapotban tűröm hogy megragadva hurcoljon magával ahová csak óhajt. Nem is fogok fel semmit a körülöttem lévő világból egészen addig, míg meg nem érzem a nekem verődő indákat és a leveket melyek élesen hasítanak el mellettem meg-megsebezve. Igyekszem az ocantiszhoz közelebb húzódni, karjaihoz nyúlva szorosabban fonom magam köré őket amitől menedéket remélek. Tudom őrültség, hiszen ő maga is őrült... hol segít, hol pedig meg akar ölni. Őrület ez az egész vele, az indákkal melyeknek parancsol. ~Mennyivel könnyebb volna, ha kiderülne néha önálló életet élnek, nem neki engedelmeskedve hanem a saját fejük után menve...~

Hallom a zihálását, nyilván fogy az ereje hiszen megsérült ki tudja mennyire komolyan. Már épp mozdulnék, hogy megpróbáljak szembe fordulni vele és megszólalni; ám ekkor omlik a föld a fejünkre, betemetve mindkettőnket. A pánik lesz úrrá rajtam, ahogyan érzem a levegőm apránként fogyni kezd. Gondolkodás nélkül kezdek két kézzel felfelé irányba kaparni míg már nem bírom tovább visszafojtani a levegőt, az a kevés ami még tüdőmben volt is fogyni kezd és hamarosan már kapkodva nyílnak el ajkaim levegő után könyörögve, de csak a kesernyés ízű föld az ami utat talál a számba idelent. Nem kell sok és a sötétség telepszik elmélre ahogy elájulok az oxigén hiánytól, ekkor lök ismét felszínre minket a férfi; ám én már eszméletemet veszettem mindebből semmit sem érzékelek csak tehetetlenül gurulok a földön odébb, ahogy ellök magától. Addigra térek csak magamhoz nagy nehezen, hogy elindul felém és érzékelem ismét a felszínen vagyunk. Gondolkodás nélkül menekülni próbálok, de az indák lábaim köré fonódva megakadályoznak ebben.

Már egész testemet gúzsba kötik lassan mire odaér hozzám lassú lépteivel. Esélyem sincs menekülni előle. A félelem lassan, akár az indák alulról törnek utat felfelé és úgy érzem ismét alig kapok levegőt. Szigorú és mérges tekintete találkozik az én kétségbeesett és könyörgő szempárommal. Annyira mások vagyunk, amennyire a tűz és a víz. A hold gyér fénye még vészjóslóbbá teszi a férfi arcát, a lélektükreinek zöldjét melyekkel rám tekint, miközben megáll előttem. Nyelni is alig tudok, mégis azt teszem mintha ezzel megszabadulhatnék a rám telepedő félelemtől. Nem értem a viselkedését, úgy csapong mint a tavaszi időjárás... hol ellök hol magához von, nem bírok kiigazodni rajta. Tekintetében valami megcsillan ~Talán az itteni Hold különös fénye?!~ majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül a ruhámhoz kap és tépni kezdi rólam a felsőmet. Szabadulni próbálok, de csak annyit érek el hogy az indák még szorosabban fogva meg is vágják a karomat és a nyakamig kúsznak teljes mozdulatlanságra ítélve.

Feladom hát a tehetetlen küzdelmet, hiszen hasztalan és felesleges.
- Ké.. kérlek, neee! - Könyörgöm halkan, bár inkább nyöszörgésnek hangzik esdeklésem az indákkal a torkom körül. Ám a férfit nem hatják meg a szavaim, a könnyek a szemem sarkában. Csak ellép és szemléli a meztelenné vált felsőtestem látványát, a fekete-fehér csipkés melltartót - melyet a Földön még rajtam maradt darabok közül megőrizhettem - én pedig lesütött szemmel és szégyen pírjával az arcomon tűrni vagyok kénytelen mindezt. Megalázó a helyzet és hirtelen visszavágyom a Consilium gyűlölt rendszerébe, ahol csupán egy kényszerházasságot kellene elviselnem és utódot szülnöm nem pedig a halállal szembe néznem. ~Ha szerencsém van, nem valami erőszakos katona mellett kellene leélnem az életemet...~ De mindezen gondolatok már hiábavalóak, már nem gondolhatom meg magamat, már az ocantisztól függök aki kénye-kedve szerint játszadozik velem, ahogy épp kedve tartja és ettől a gondolattól, a kiszolgáltatottság érzésétől felfordul a gyomrom, epés ízt érzek a számban.

Pont ezért is lep meg, hogy az indák eleresztenek. Piskogok párat, mire felfogom itt a soha vissza nem térő esélyem a szökésre. Hát rohanni kezdek az erdő felé véve az irányt ismét ész nélkül rohanva a bozótosba. Azonban nem telik el sok idő, ismét megragadják a lábaimat az indák - még a tisztás széléig sem jutok -, ezúttal el is botlom miattuk és hiába próbálok kapaszkodót találni a földben körmeimmel... az indák erősebbnek bizonyulva vonszolnak magukkal urukhoz, aki már egy kővel a kezében vár rám. Rémülettől tágra nyílt pupillákkal bámulom a férfi felém telepedő és mezítelen látványát, miközben ismét két lábra kényszerítenek a testem köré tekeredett növények úgy mozgatva testem akár egy marionett babát a bábmesterének madzagjai. Ismét szemtől szemben állok a férfivel még elfordítani sem engedik az indák a fejemet, erővel kényszerítenek rá hogy a férfi arcába nézzek. A félelem a tekintetemben egyre csak nő, ahogy látom felém mozdul majd hirtelen sötétül el minden ahogy eszméletemet vesztem a fejemre mért ütéstől. A halántékomon végigfojó vér melegét már nem is érzem, sem azt ahogy magával hurcol a házának mélyére.

Napok múlva arra térek magamhoz, hogy valami hideg ér az arcomhoz és fázom. Azonnal és hirtelen ülök fel, hogy aztán elszörnyülködve vegyem tudomásul immáron ketrecbe zárt fogoly vagyok. Különleges, földből és indákból készült börtönbe zártak és néhány takarót és egy párnát leszámítva szinte semmi sincs a cellámban mely a kényelmemet szolgálhatná. A helyiség levegője dohos és a föld szagától terhes, fogalmam sincsen hogy egy pincében vagy valóban a föld mélyén lehetek-e. Körül nézve mindenhol növények és virágcserepek sorakoznak, növénytermesztésre és gondozásra való eszközök társaságában. Anyámnak volt egy kis télikertje a házunk egyik végében, ott tartott ezekhez hasonlatos dolgokat a növényei számára. Olyan mintha egy pincében vagy rakárhelyiségben volnék, ugyanakkor határozottan úgy érzem mintha a föld mélyén volnék bár az is lehet hogy csak a levegő állottsága miatt gondolom mindezt. Azonban a figyelmemet mégsem ezek az eszközök keltik fel, hanem a ketreccel pont szemben elhelyezett öreg szék. Hirtelen kiráz a gondolattól a hideg, hogy itt ült és bámult míg eszméletlen voltam. Az egyik takarót fedetlen felsőtestem köré is tekerem, belé burkolózva.

A börtönömül szolgáló építmény nem túl nagy, ám nem is kicsi... nem vagyok jó saccolásban - sosem volt az erősségem az ilyesmi - de jó 2 méterszer 3 méteresnek mondanám bár lehet tévedek, viszonyítani is csak az én 158 centimhez tudom a dolgokat és ahhoz képest kényelmesen nagynak hat, nem egy kis lyukba vagyok összezsúfolva, ha akarnék fel is állhatnék és nem verném be a fejemet sem. Ahogy körbe nézek jobban a ketrecben feltűnik, hogy vizet is készített oda nekem. Először azonnal rávetem magam, aztán megtorpanok. Hiába van kiszáradva a szám és vagyok szomjas átfut a fejemen a gondolat, hogy mi van, ha megpróbál valami szert beadni nekem és ehhez a vizet használja vagy az ételt. Elborzadok a gondolattól, hogy megpróbálhat megmérgezni ilyesféle módon, holott nagyon is logikus lenne. A vizhez így nem nyúlok egyelőre, nem iszom meg, inkább újra a kijáratot próbálom feltérképezni. A cella a sarokban van, a mellette lévő bal oldali falon látni egyetlen ajtó nélküli kijáratot, ám túl sötét van hozzá hogy tudjam mit rejt a másik helyiség vagy ahová vezet.

Idő kell, míg hozzászokik a szemem a sötéthez és nem hunyorgok többet már. Hosszú távon nem lesz ez jó hely nekem, ezt már most tudom. A gyomrom fordul fel attól a dohos, földes szagtól és a nyirkos levegőtől ami a helyiségben uralkodik. Hallom a fejem felett a halk lépteket, tehát akárhol is legyek valaki ott van a közelben. Ettől pedig elvesztem a fejem.
- Hé! Itt vagyok! Segítség! Segítsen valaki! - Kezdek el kiabálni kétségbe esetten, bele sem gondolva abba hogy mi van, ha épp a férfi aki bezárt ide lesz az aki meghallva a hangokat hozzám siet a torkom szakadtából való üvöltésre. Csak remélni merem, hogy jön valaki és kiment innen. Nem maradhatok itt, nem bírnám ki sokáig idelent. Az érzés, hogy bezártak most kezd csak tudatosulni, már a cellám rácsait rángatom ordibálás közben azzal sem törődve hogy az indák némelyikén lévő éles pengelevél vért serkentve sebzi meg a kezemet. Ki akarok innen törni és elmennekülni. ~Ha minden ocantisz ilyen, inkább visszamegyek önként az emberekhez!~




//Ha valami nem okés visíts PMben és javítom!

_________________
YOU'RE MY VENOMOUS POISON
Look into my eyes, you will see what you mean to me. Search your heart, search your soul and when you find me there, you'll search no more. Don't tell me it's not worth tryin' for. You can't tell me it's not worth dyin' for. You know it's true. Everything I do, I do it for you.

avatar


Törvényen kívüli

Karakterlap :
Titulus :
Miss Stockholm Syndrome
Tartózkodási hely :
Ocan
Mentális erõ :
15
Képességpontok :
8

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Pént. Márc. 02, 2018 1:05 am

Keeley & Arhkax
"The Beast & His Beauty."

Bűntudat gyötör. Förtelmes bűntudat ette be magát a tudatomba, s olyannyira megfertőzte, hogy így pár nap elteltével, amit már szinte követni sem tudok, már az őrületbe kerget. Hogy lehettem ilyen ostoba? Egy bajbajutott, ártatlan virágszál volt csupán, ki a segítségemet kérte. Ez az egész helyzet annyira abszurd! Egyáltalán miért csinálom ezt az egészet? Hiszen jó útra tértem! Tudom, érzem, hogy így van! S mégis... Talán az ártatlansága. Talán a mélyről fakadó ártatlanság az oka, mely ott pislogott vissza a tengerben úszó íriszekről, s mely viharosan próbált védeni a katonáktól. Engem?
Ujjaim idegesen dobolnak az asztalon, s a felszökő gondolat hatására egy akkorát ütök rá, hogy amaz kettéreped, s ha még ez nem lenne elég, egy jókorát belerúgok úgy, hogy a szék is röpül vele. Arcon a tenyerembe temetem, egy erős üvöltés hal el nyirkos bőrömön, s a következő ütés már a kunyhó falát éri úgy, hogy szinte az egész ház beleremeg. A testem teljes egészében remeg, hiszen a bizonytalanság és ez a gyötrő kettősség harcol egymással. Érzem, hogy kaparják belülről a bőröm... Mi történik velem?
A totális kilátástalanságtól homályos tekintettel lépek ki a hűvösbe, s csapom be magam mögött az ajtót. Megállok egy helyben, s ahogy azt már sok éven át csináltam, ha eluralkodott rajtam egy érzelem, perceken keresztül mély levegőket veszek, hogy ezáltal tisztuljon ki a testemből a sok felgyülemlett méreg. Szemeimet lehunyom, s hagyom, hogy a dermesztő szél húsomba marjon. Hagyom, hogy a természet lenyugtasson. Talán fél órának is el kell telnie, mire egyáltalán megszűnik a remegés, s a késztetés, hogy valamit azonnal összetörjek. Ha másra nem is, legalább erre jó volt az a húsz év...
Kiábrándultan lépek hát vissza az eddig menedéket, most már börtönt jelentő kunyhóba. Az asztalt felállítom, a széket a helyére tolom, majd lefekszek a ropogó tűz előtt magányosan ácsorgó kanapéra. Gondolataim kissé lenyugodtak, helyettük pedig maradt a fagyos, kétségbeesett üresség. Mitévő legyek most? Az a lány, ott lent... Már több napja nem ébredt fel. Mi van, ha akkorát ütöttem, hogy soha többet nem fog járni, s csak magatehetetlenül fog feküdni? Te jó ég, mi van, ha megöltem?
Akkor folytatnád a régi tervünket, s végre kitörnél ebből a puhány senkiháziból, akivé lettél. Hol van az a régi tűz? Hol van a régi Arhkax? Az Igazi? Az Egyetlen? Hová tűnt az élet, melyet élned kell? Nem nyomhatod el azt, aki vagy. S ezt te is nagyon jól tudod...
A tűz halkan ropog, s a csend nyomasztóan telepedik a helyre. Muszáj látnom őt... Lassú léptekkel indulok hát meg lefelé, s egy nagy sóhajjal tapasztalom, mikor résnyire bekukkantok, hogy még mindig mozdulatlanul fekszik. A fejem hevesen megrázom, s inkább indulok is vissza odafentre. Ám megtorpanok. Muszáj... Muszáj hozzáérnem! Csak egy kicsit! Érintsd meg, gyerünk! Érj hozzá ott, ahol még senki sem tette! Szívem úgy kezd kalapálni, mintha ezernyi sámán verné odabent baljós dobjait. Lassan indulok meg végül felé, de a ketrec előtti kis székre leülök. Kezeimet kitámasztom térdeimen, arcomat pedig újra tenyereimbe temetem. Nagyot sóhajtok, s talán ekkor érzem meg újra az illatát, mely mintha egy varázslatos virágmezőre űzne engem, egy olyanra, ahonnan soha nem akarnék szabadulni. Akaratlanul is felpillantok ekkor, hogy kémlelhessem a kissé kócos hajkoronáját. A gyönyörű fürtöket, melyeket egy kellemes tavaszi napsütésben a lágy meleg szellő édesen ringatna. Milyen gyönyörű. Ebből a szögből tényleg olyan, mintha csak békésen aludna. Mellkasa bágyadtan emelkedik, majd süllyed, de én magam csupán a hátát látom, hiszen a fal felé helyezkedve fekszik. Bőre olyan, mint a reggeli harmattól ragyogó szirom. Muszáj megérintenem! Vadul pattanok fel a székről, hogy amaz hátra is bukik, s szinte erőtlenül esek le a hölgy mellé a földre, miután az indákból és földből szőtt rács engedelmesen húzódik szét jöttömre. Ujjaimat háta felé emelem, s ekkor újra érzem, hogy egész testemben remegni kezdek. A kezem gyorsan visszakapom, a fejem pedig elfordítom. El kell tűnnöm innen, mielőtt... Mielőtt azt teszel vele, amit az ösztöneid súgnak? Ó, de hát te azt szereted, ha küzdenek! Azt szereted, ha látod visszacsillanni önmagad a fájdalmaktól terhes tekintetekből! Egy erős érzelmi hullám söpör végig rajtam, mire teljes egészében a lány fölé hajolok. Kezem óvatosan simítom rá a hátára, arcom pedig a hajába fúrom. Egy bő negyed óra is eltelhet talán ebben a helyzetben, de eközben érzem magamon, hogy szinte alig vagyok képes megálljt parancsolni. Olyannyira eluralkodik rajtam valami, hogy ajkaim a nyakára tapadnak, s bágyadt csókot lehelek rá. Ő pedig még mindig nem mozdul... Kémlelem őt, egyre csak kémlelem, s mintha józan eszem odabent győzedelmeskedne, úgy rohanok ki hirtelen a kis szobából. S ez a pár röpke nap ilyen, s hasonló eseményektől lesz terhes...
Csend van. Nyomasztó egy csend. Csupán a talpam alatt nyikorog fel halkan a padló, ahogy fel s alá rovom a köröket a lakásban. Ekkor azonban olyat hallok meg, mi egész testemet forrósággal önti el, mintha csak egy vulkán tört volna ki odabent, s árasztott volna el mindent. Ő az. Felébredt... Lassan sétálok le a lépcsőn, s az átjárón úgy siklok befelé, mint valami sötét árny. Köpenyem derékig letolva, felsőtestem nem takarja semmi, csupán egy kezdetleges kötés díszeleg a vállamon. Arcom eléggé megviselt, s szúrós kígyótekintetem vészjóslóan mered a lány felé, ki vadul rángatja a rácsokat. Én meg csak állok, mint valami megdermedt totem, s figyelem őt. Bárcsak a képzeletem egy szüleménye lenne, mely egy álombéli út után szertefoszlik! Hiába is vágyom erre, tudom, hogy ezt már nem lehet visszafordítani. Ő ott van, én pedig itt. Nincs már olyan, hogy Te és Ő. Már Ti vagytok! Lassan lépek végül a lány felé szótlanul, s mikor elé érek, a rács ezen szakasza engedni kezd, majd az indák egy embernyi utat hagynak maguk közt. Nem tudna kifutni onnan, hiszen én pont elállom az utat, de lényegében ideje sem lenne, mivel én magam azonnal belépek az eddigi biztonságot nyújtó börtönébe.
- Gyönyörű voltál, ahogy aludtál... - s hogy ezt miért mondom? Magam sem tudom. Egyáltalán. Halovány magyarázatot sem találok rá. Szavaim ugyanakkor annyira őszintén s mélyről jövően csengenek, hogy még én magam is meglepődök. Az indák közben bezárulnak mögöttünk, ezzel összezárnak kettőnket.
- Muszáj innod s enned, különben meghalsz! - pillantok gondterhesen az érintetlen tálca felé. Még mindig annyira abszurd és groteszk ez az egész helyzet! Épp le akarok hajolni a tálcához, mikor is megpillantok valamit, amitől szinte megfagyok. Bár a takaró fedi, mégis, mintha egy pillanatra, csak egy édes röpke kis pillanatra felvillant volna az oldala. A mozdulat pedig így abbamarad, s én újra felegyenesedem. Kígyótekintetem pedig mintha más fényben mutatkozna. Valami őrült, vágyakozó csillogás tűnik fel íriszeim mélyén, ahogy végigmérem őt. Kezem pedig ekkor erősen belekapaszkodik a takaróba, mintegy egyértelmű jelét adva annak, hogy le akarom tépni róla az utolsó kis szövetet is, mely takarja őt. Mely elválasztja tőlem...


avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
32
Képességpontok :
22

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   Hétf. Ápr. 02, 2018 12:44 am

Arhkax & Keeley
"The Beauty & Her Beast"
Zenés kedvcsináló

Bár hallom az egyre közeledő lépteket, továbbra sem vagyok képes elereszteni a börtönöm rácsait. Ostobán reménykedem benne, hogy szét tudom feszíteni őket ám az indák makacsul tartják magukat és egy tapodtat sem moccannak a helyükről.
- Ide! Itt vagyok lent! - Kiabálom, szinte már önkívületi állapotba kerülve a tudattól, hogy úton van a segítség mely megszabadít rabságomból. Ám torkomra forr a szó, ahogy megjelenik Ő. Lopva, akár az árnyék kúszik be az átjárón át a helyiségbe s a sötétség és a farkasvakságom ellenére is felfedezem mezítelen a felsőteste. A rajta lévő kötés szinte világít a sötétben, a szövetdarab jelentősen üt el a bőrének színétől. A jelenleg méregzöldnek ható tekintete semmi jót sem ígér, amit láttam már tőle korábban. ~Pont mielőtt a katonákkal végzett...~ Gondolkodás nélkül kezdek el hátrálni a sarok felé, miközben le sem veszem róla a tekintetemet. Magam elé fogom az egyik takarót, hogy valamelyest fedjem vele a mellkasomat előle. Az a semmi kis csipkés melltartó, amit viselek nem sokat rejt sőt inkább hívogató incselkedés lehet számára.

Minden ízemben remegni kezdek, ahogy a rács engedelmesen nyílik el előtte utat engedve hozzám. Nincs mi közénk állva megvédjen tőle. Sehová sem tudok futni előle, az utam ugyanis elállja az immáron egyetlen kijárat előtt. ~Édes Istenem! Nem akarok meghalni, hiszen még alig éltem!~ Fut át mindenféle szélsőséges gondolat a fejemen halálfélelmemben. Mert félek. Félek, hogy ugyanúgy végzem mint azok korábban ketten az erdőben.
- Ké-kérlek! Csak eressz el! Se-senkinek nem fogom elmondani, hogy mi történt! - Nem tudom, hogy honnan veszek elég bátorságot hozzá vagy hogyan találok a hangomra és vagyok képes megszólalni amikor a sírás fojtogatja épp a torkomat. Ahogy az indák ismét megmozdulnak tekintetem még szélesebbre nyílik a félelemtől, ahogy realizálom bezárulnak a férfi mögött és az immáron egyre szűkebbnek érződő helyen magunkra maradunk. Megfoszt a szökés minden lehetőségétől ezzel. Ahogy beszél úgy bámulok rá, mint valami dilinyósra. ~Mégis mit gondolt, hogy majd örömmel vetem magam rá bármire, amit elém tesz?~ Köszönöm, de annyira még nem vagyok kétségbeesve...

- Mérgezett, nem kell! - Rázom meg a fejem, bár fogalmam sincsen honnan szedtem ezt a gyermeteg elképzelést hiszen nem logikus, ugyan minek vesződött volna a bebörtönzésemmel ha később engem is meg akar ölni; talán a filmekből még otthonról vagy a könyvekből, hiszen olyan rémesen klissés az egész hogy igazából nevethetnékem van saját magamtól. Mégis sírásra görbülő szájjal, ijedten kapaszkodom a pokrócomba, mintha az megálljt parancsolhatna neki, ennek az őrületnek és védelmet adna. Szeretnék felébredni ebből a rémálomból, de sajnos ez a valóság és nincsen más alternatíva. Látom, hogy a tálca felé nyúl majd megfagy a mozdulatban félúton és én is hasonlóképp teszek, lélegzetet visszafojtva várom a levegőben lógó végkifejletet. Felegyenesedik, tekintetében ismét azt a fura csillogást látom ami semmi jót nem ígér... vágy lángol fel benne, s ahogy a takaróm felé kap úgy sápadok el. ~Ne! Ne, ne, ne! Csak ezt ne!~ Fohászkodom magamban, nyelek egy nagyot ahogy végig mér tetőtől talpig. Úgy kapaszkodom bele a takarómba tíz körömmel, mintha az életem múlna rajta. Nem eresztem a durva anyagú szövetet, ha tényleg el akarja venni tőlem meg kell küzdenie velem érte, ugyanis hiába ő az erősebb nem fogom könnyen adni magam.




//Ha valami nem okés visíts PMben és javítom!

_________________
YOU'RE MY VENOMOUS POISON
Look into my eyes, you will see what you mean to me. Search your heart, search your soul and when you find me there, you'll search no more. Don't tell me it's not worth tryin' for. You can't tell me it's not worth dyin' for. You know it's true. Everything I do, I do it for you.

avatar


Törvényen kívüli

Karakterlap :
Titulus :
Miss Stockholm Syndrome
Tartózkodási hely :
Ocan
Mentális erõ :
15
Képességpontok :
8

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Arhkax kunyhója   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Arhkax kunyhója

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Mikaelson család kunyhója

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Ocan bolygó :: Az Ocan fõváros :: Lakónegyed-
^
ˇ