A lemenő nap fénye arcomat világítja, szememet vakítja. Enyhén hunyorogva nézek szembe az aranyló égitesttel. Minden alkalommal, ha tehetem innen nézem meg lemenetelét eme gyönyörűségnek. Szemem lassan szokik hozzá, miközben a magaslat tetején ülök. Kezemet könnyedén átvetem a védőkorláton. A rozoga fatákolmányon ülve lábam lógatom a magasba.
Hol is kezdhetném? Ujjam hegyével a fakorlátot kaparászom a sár beleakaszkodik a körmöm alá. Egykoron szép életem volt. Mégis alig egy évvel ezelőtt minden megváltozott. Egyik napról a másikra, holott tudtam, akkor, hogy a szabadságommal játszom. Szabadság?
Szabadság az, mely a telepesek között van? Melyet egy felső hatalom ránk kényszerít? Hol is kezdhetném? Talán családommal. Büszke második gyermekként jöttem a világra. Az űrhajón nőttem fel, mégis elsőként választották ki családunkat, hogy költözzünk le az Ocanra. Az első generációs telepesek voltunk. Apám növényi génmanipulációval foglalkozott, dolga az volt, hogy az Ocanon megtermesztett növényeket tanulmányozza és keresztezze a földiével. Ez volt az egyetlen oka, hogy lekerültünk akkoron. Igaz, házas voltam már. Szerettem férjemet, úgy rémlik. Mégis minden már oly zavaros. Minden olyan, mintha mégsem történt volna.
Szokványos életem volt: megszülettem, tanítottak, majd számomra is elkezdődött a katonai kiképzés. Itt történt meg minden. Minden rossz, mindent, mit Ők rossznak véltek. A kiképzés alatt megismertem a legjobb barátomat, lelki társamat. Corneliat. Lényegében együtt nőttünk fel, oly szép napjaink voltak. Kéz a kézben jártunk, ujjainkat összefonva szórakoztunk, nevettünk. 12 éves voltam, mikor először találkoztunk, mégis első pillanattól jóba lettünk. Gyerekek voltunk még és féltünk. Egymás támaszai lettünk. S így volt ez az évek során is. A kiképzésünk után férjhez adtak minket. Nem zavart, hiszen oly közeli viszonyban voltunk, hogy semmi sem gátolhatott meg minket. Napi szinten tartottuk a kapcsolatot, minden szabad időnket együtt töltöttük. Férjem, John-t sem zavarta ezt. Elfogadta, hogy van egy barátom. Akkor még semmit sem sejtettünk. Még mi magunk sem. Ám ahogy teltek, múltak az évek, rájöttünk, hogy házasságunk nem ad meg nekünk mindent. Túl sok mindent beszéltünk meg egymással, talán túlságosan is közel kerültünk egymáshoz.
Férjeink olykor távol maradtak egy-egy éjszakára. Ilyenkor megesett, hogy egymásnál aludtunk. Lassan már három éve is volt. Ott feküdtünk az ágyba, nevettünk, egy balgatag történeten. Megcsikizett és én hangosan nevettem fel. Arcomra az emlék hatására is kiül egy mosoly. Egyszer csak felém kerekedett. Mélyen nézett azokkal a barna szemekkel reám. Egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám, mígnem el nem csattant első csókunk. Egy lavina indult meg ezzel. Tudtuk, hogy a Consilium minden hasonló cselekedetet büntet. Minket akkor még sem érdekelt, vállaltuk a kockázatot. Oh, mily gyönyörű másfél évünk volt. John mit sem sejtett, hiszen tudta, hogy régóta barátnők vagyunk. S vele sem viselkedtem máshogy. Olyannyira nem, hogy pár hónappal első együtt létünk után, végre valahára várandós lettem. Mindenki nagy örömére. Eddigre nagy volt már rajtunk a nyomás, hiszen bárhogy próbálkoztunk nem jött össze. S közeledett az a bizonyos huszadik születésnap.
De sikerült. Kivirultunk. Mindannyian. Corneliat nem zavarta, miért is tette volna. Tökéletes volt a kapcsolatunk, anélkül, hogy bárki is tudta volna. Minden olyan szép volt. Életem sínbe érkezett, ahogy ezt mindenki várta tőlünk. Egy percig sem gondolkoztam még el akkor, hogy ez így nem működik. A pocakomba lassan növekedett csöppségem. John, oly boldog volt. Öröm volt rá nézni, hiszen tudta: nemsokára apa lesz. Én pedig anya. Eleinte ijesztő volt, de amint megéreztem első rúgását. Megszűnt körülöttem minden. Már semmi sem volt fontosabb, mint Ő. Elise. Vagy ha esetleg fiú lett volna, akkor Ezionak hívtuk volna. Minden nagyszerűen alakult.
Egészen a születése napjáig. Komplikációk léptek fel a szülés közbe. John kezét szorongattam, mégis… Már az első pillanatban közölték velünk: a gyermekem meghalt a méhembe. Nem hittem nekik. Könnyeim peregtek arcomon, hiszen alig pár nappal ezelőtt még dobogott a szíve. Ott dobogott az enyém alatt. Mégis… Miként halhatott meg?
Sírva adtam életet holt gyermekemnek.
Könny pereg le arcomon. Koszos kézháttal törlöm le, ahogy orromat is. Bár már közel két év telt el, ez a seb újra és újra könnyeket csal a szemembe. Az ember a fizikai fájdalmakat képes elfelejteni. Ujjad megszúrod egy tűvel? Elvágod késsel? Akkor és ott fáj, de elfelejted. Azonban eme érzelmi fájdalmak örökké lelkedbe ívódnak. Újra és újra át tudom érezni a fájdalmat, elég csak rágondolnom.
A szülőágyon feküdve nem hallottam meg gyermekem sírását, de még csak karjaimba sem foghattam holt testét. Egyszerűen csak elvitték tőlem. Egy nővér bejött, kezébe vette, fekete kendőbe csavarta és elvitte. Könnyes tekintettel meredtem utána és képtelen voltam elhinni.
Gyermekünk meghalt. Cornelianak hála én hamarabb túltettem magam, mint John. Ő nehezebben, bár ő nem érezte ezt úgy, mint én. Én az anyja voltam. Bennem fejlődött. Mégis Cornelia, hű barátnőm közelsége tapasz volt sebemre. Őt senki sem vehette el tőlem. Hittem, én balga.
John nyitott ránk egy alkalommal. Nem hitt a szemének. Hűséges polgárként, azonnal jelentette álnok csalásomat. Ő annak vélte. Engem elzártak Corneliától. Magamra vállaltam mindent, neki még esélye volt a családalapításra, nekem? Akkora már túl voltam a gyászon, ez igaz, de kevesebbszer próbálkoztunk. Bennünk volt a félsz, mi van ha újra csak nem jön össze?
Úgy véltem hűtlenségem miatt büntetésem nem lesz oly végzetes. Ó, de naiv voltam. Halálra ítéltek. Először egy oszlophoz kötöttek, ki majd fekete kapszula általi halálra ítéltek.
A mai napig nem emlékszem arra, hogy miként kerültem ki onnan. Szabadulni akartam. Fogva tartóim eloldoztak, mégis sikerült kiszabadítanom kezem szorítások közül. Elszaladtam. Fürgébb voltam, mint ők, de fáradtabb is. Valahogy sikerült.
Napokig bolyongtam az erdőbe, mire a lázadók rám találtak. Sírva omlottam le eléjük, kegyelemért könyörögve.
Addig ismert világom megszűnt létezni.
De ők befogadtak. Tanítottak. Megtanítottak túlélni. Harcolni. Figyelmesnek lenni. Befogadtak maguk közé, történetemet ismerték és nem ítéltek el. Nem ítéltek el, mint szüleim. Itt végre önmagam lehettem. Mégis, ki vagyok én?
Igyekszem kedves lenni, és optimista. A világ felé nyitott lenni, mégis a régi sebek. Mikor éjjel egymagamba fekszem, akaratlanul is előtörnek belőlem a régi emlékek. Egy éve is már, hogy történt mindez. Sok idő az, s sok minden történt azóta. Gyűlöletem családom iránt elmúlt. Már csak szomorúságot érzek miatta, mégis, az a megvetés a szemükbe. Mai napig könnyeket csal szemembe. Igyekszem elnyomni magamba, mégis nehezen megy. Amikor egyedül vagyok, ezek előtörnek belőlem.
Próbálok mindenki hasznára lenni, a magam módján. De nem arra születtem, hogy az erdőbe, a vadonba éljek, nem erre neveltek. Mégis, még élek. Még annyira nagy bajt nem hoztam senki fejére, noha sokszor összekeverem az ehető gyümölcsöket a mérges szömörcével. Mégis még eltűrnek. Holott néha adok okot arra, hogy kibelezzenek. Olykor megesik, hogy vitába szállok másokkal és nem engedek magam igazából. De még mennyire. És csak mondom és mondom. Ritka, amikor azon nyomban belátnám tévedésem. De ha ez megtörténik, bújósabb vagyok minden macskánál, szelídebb minden farkasnál.
Nem én vagyok a legügyesebb. Sem a leggyorsabb. De még csak a legeléseszűbb sem. Ahogy sasszem sem vagyok, semmilyen képességemmel nem magaslok ki. Csak egy átlagos lány vagyok, átlagos vágyakkal. Egyetlen egy dolog van, melyet szeretnék. Élni.