Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek - -
Tűz eleműek - 1
Levegő eleműek 3 1
Emberek 1 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 10 9
Consilium - 4
Lázadók 3 1
Összesen 21 21

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Angelique Cartier, Samantha Lewis


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Folyosók

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
ÜzenetSzerző
 #11•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   Csüt. Márc. 29, 2018 10:10 am

Kat & Simon

Nem szoktam beszélni sem a házasságomról, sem arról, miért ért véget, ennek több oka is van. Most azonban, hogy mégis megteszem, meglepve tapasztalom, hogy a fájdalom, a veszteség érzése ezzel kapcsolatban sokkal tompább.
Ahogy Eve hangját hallva is szívesen megvigasztalnám ugyan, de nem azért, amiért a házasságunk alatt. Mostmár inkább csak a régi kapcsolatunk emléke miatt, és persze mert ez is én vagyok. Ha szükség van rá, segítek másoknak.
Habár Katrina azt mondja, nem volt tapintatlan amit kérdeztem, úgy döntök nem faggatom tovább a házasságával kapcsolatban. Már önmagában a hely és az idő sem alkalmas rá, és ezen felül gondolom ő sem beszél róla szívesen. Egyre több olyan emberrel találkozom, aki nem beszél erről szívesen.
Nem bánom, hogy nem válaszol arra amit mondtam, egyrészt mit lehet ilyesmire mondani? Együttérezni? Vigasztalni? Egyiknek sincsen sok értelme. Ezeket a köröket megkezdeni is kár, egyébként sem nézem ki Katrinából. Én pedig saját részről már tudomásul vettem, és többé-kevésbé elfogadtam a helyzetet.
Érzem, hogy a szívverésem kihagy olykor ütemeket és szédülök is, de szerencsére az eszméletvesztéstől még messze vagyok, Katrina könnyű érintése a vállamon pedig elég hozzá, hogy visszarángasson a valóságba.
Viszont azt hiszem tényleg nem igazán látja át az emberi érzéseket, ha azt szűrte le, hogy nekem itt és most Eve-re van szükségem. Igazából se neki nincs szüksége rám – az, hogy haragszik rám, mintha feltöltené energiával -, se nekem nincs szükségem őrá. Már rájöttem egy ideje, hogy ő személy szerint nem hiányzik, már csak aggódom érte, és féltem, mert fontos volt nekem, valamennyire most is az, és lesz is, de tényleg nem vágyom rá, hogy találkozhassak vele.
A régi időkből hiányzik a gyengédség, a bizalmas kapcsolat, de ez már nem személyhez kötött igény.
Katrina valóba azt hihette, hogy ki akarok menni, mert úgy fest készületlenül érte a mozdulatom, és így különösebb küzdelem nélkül tudom lefogni. Érzem, amikor harcra készen megfeszülnek az izmai, ahogy számítottam rá, de ezúttal nem az ösztöneire hallgat, és belenyugszik az – ezúttal kicsit másfajta – ölelésembe.
Mintha finoman megborzongana, ahogy beszélek hozzá. Nem tudom eldönteni, hogy így csillapítja a kényszert, hogy küzdjön, vagy a nyakát cirógató leheletem az oka. Most nem is számít.
Mintha a fülemben érezném a szívdobogásomat – vagy az övét, magam sem vagyok már biztos benne, ahogy a vállához hajtom a fejem érzem a bőre illatát, a kintről beszűrődő hangok búcsúzkodást ígérnek. Végre elmennek.
Érzem, hogy Katrina mozdulna, és egészen keveset engedek a szorításon. Valószínűleg nem segít sokat a beszorult tincsein, de a szuszt nem szorítom ki belőle legalább.
Ahogy a lépések megindulnak, belesóhajtok Katrina bőrébe, és éppen megmozdulnék, mikor megszólal. Lemondok a mozdulatról, és helyben maradok.
Ahogy kimondja a betegség megnevezését, felemelem a fejem, az agyam lázasan dolgozni kezd, hátha tudok róla valamit, vagy akár csak említés szinten hallottam volna? Nem, a genetikai betegségekről errefelé nem szól az oktatás…
Egyelőre kivárok, erre épkézláb kérdést amúgysem tudnék feltenni. Érzem, aogy közben ellazulnak az izmai.
Ahogy magyarázza, rajtam akaratlanul is végigfut rajtam a hideg borzongás.
~Oké, Greymare nagy hülye vagy, ha nem is verseny, Katrina egyértelműen nyert, te meg jókora paraszt voltál, gratulálok… ~
Istenigazából tényleg nem találom a szavakat. Kérdés nem jut eszembe, egy sajnálom pedig teljesen üres, feleslges, sőt lekezelő lenne.
Őszintén szólva megdöbbent, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. A Consilium olyan nagyra van a tökéletes emberiség programjával.
Azt sem pontosan tudom eldönteni hogy ő maga hogyan dolgozza fel azt ami rá vár. Így már sokkal érthetőbb minden vele kapcsolatban.
Az utolsó mondatát dolgozm még fel, mikor szörnyű sejtés kezd motoszkálni a gondolataim peremén.
- Azt mondja, amíg rájönnek hogy tudják kiirtani. Ezt a gyerekére értik, vagy gyógymódot keresnek?
Roppantul nem mindegy, hogy csak a következő generációval törődnek, vagy Katrinával is foglalkoznak közben.
Még lazítok a szorításomon, ha nem ellenkezik, vagy tart ellen, akkor annyira elengedem, hogy finoman szembe tudjam fordítani magammal. Ezután attól függően mennyire húzódozik, vagy átölelem még egyszer, hogy hozzám simulhasson, vagy csak a karján hagyom a tenyeremet, és megpróbálok a szemébe nézni.
Ez nem olcsó vigasz, nem pátyolgatás, pusztán jól esett a közelsége.

avatar


A Volentis katonája

Hozzászólás száma :
129

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #12•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   Csüt. Márc. 29, 2018 10:34 am

Simon & Katrina
Words mean nothing when your actions contradict
Szavaimat csend követi. A folyosó odakint immár csendes, nincs ki beszélgessen előttünk. Érzem a kezek előbb leoldódnának rólam, aztán mégis a helyükön maradnak. Szemeimmel az ajtót szugereláom végig. Hangom, még ha halk is, nem sok érzelmet lehet belőle kivenni. Mintha az egészet nem is rólam mondanám, mintha nem is rólam lenne szó.
Kérdésére szempilláim remegnek csak meg. Szememet összeszűkítve koncentrálok. Egy régi emlék motoszkál elmémbe. Egy régi beszélgetés az Admirálissal.
- Nem fér hozzá kétség, ha a gyógyítás előtt születne gyerekem, kiben hordozódik a gén, gondolkozás nélkül ölnék meg - hangom továbbra is nyugodt. Talán a sötét teszi, talán a szűkös hely, magam sem tudom, hogy miért beszélek erről. Régi dolgok ezek, melyeket egykor nem értettem, mostanra pedig már nem érdekel. Ilyen szempontból a neveltetésem tökéletes.
Mégis úgy élni, hogy tudod, mindenre mire jó vagy, egy napon semmivé lesz… A legtöbb embert megtörné és depresszióban élné az életét. Nem a betegségem miatt változtatott azzá a családom, ki vagyok, hanem a hagyományok miatt. Az már más kérdés, hogy történetesen ez jól jött számomra.
- Csak azért élek, mert nálam viszonylag később derült ki, egy éves koromba. Habár ez nem akadályozta meg az orvosokat, hogy életem felől döntsenek. Az életemet a nagyapámnak köszönhetem - hagyom hogy a szűk helyen megfordítson magával szemben. Egyenesen a szemébe nézve, láthatja, hogy különös mód nem hatnak meg saját szavaim. Mintha csak egy könyvből olvasnék. Mintha nem ezzel a világgal, nem ezzel a hellyel történne ez az egész. - Azt hitte, hogy emiatt közöttünk különleges kapcsolat van. Ezért vette a kezébe az én neveltetésem, az én kiképzésemet. Ha jól tudom, az ön apja és az Admirális a földről ismerik egymást. Kérdezze meg az apját, hogy milyennek ismerte őt és talán ezáltal mindent megért velem kapcsolatban - tragikusnak hangzik, hogy születésemtől halálra vagyok ítélve.
Mint mindenki a földön. Senki sem él túl semmit, a kérdés, hogy miként végezzük be. Saját végem nem zavar, az Admirális végrendelete világos volt számomra. Még ha nem is írásba foglalta, és ha csak nekem mondta el. A végén ritkán voltak tiszta pillanatai már. Gyerekként úgy nőttem fel mellette, hogy lássam miként épül le, de emellett miként tartja magát.
A szüleimet legalább annyira érdekeltem, mint a bátyám is, nem volt ehhez köze a betegségemhez. Igaz, könnyen le is mondtak rólam.
Simon ölelésére nem tudok elsőre mit reagálni. Kezeim tehetetlenül lógnak testem mellett, amíg lassan nem kezd el emelkedni. Nem tudom mire vélni az egészet, de finoman veregetem meg hátát, jobb kezemmel.
- De ez így van rendjén. A legtöbb ember retteg, mert nem tudja miként fog véget érni az élete. A maradék tizenöt évemet nem fogom elpazarolni - nyugtatom, úgy tűnik, hogy neki nagyobb szüksége van erre, mint nekem.
Talán ezért sem beszélek erről. A szánalom az emberek szemébe ilyenkor hidegen hagy. Képtelenek sokan felfogni, hogy miért tudom ezt nyugodtan fogadni.
Ha őrjöngenék sem lenne jobb.
- Ideje kimennünk - suttogom fejem felemelve, fülébe suttogva szavaimat, olyan halkan, ahogy csak lehet, mintha kint még mindig állnának.
Valahogy ez az egész most… annyira kényelmes. A sötétbe, a raktárba.
Mégsem maradhatunk itt egész nap, ha engedi, akkor hátrább lépek, az ajtóhoz. A panelhoz nyúlva nyitom ki az ajtót.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Hozzászólás száma :
295

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #13•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   Csüt. Márc. 29, 2018 9:57 pm

Kat & Simon

Hagyom gondolkozni a kérdésem után. A kérdésemre nem kapok valódi választ. Nem derül ki, hogy Katrinát is próbálják meggyógyítani, vagy csak arra keresnek megoldást hogyan vehetnék elejét, hogy a gyermekei örököljék a betegségét. Ezzel a témával kapcsolatban továbbra sem múlik el a balsejtelem, ami rögtön beette magát a tudatomba, ahogy elmondta miért nem sürgetik őket.
Azért a válaszára felszisszenek.
Gyerekgyilkosság… Ezt a fajta kegyetlenséget nem tudja bevenni a gyomrom.
A halál önmagában nem félelmetes dolog számomra, hiszen azt úgysem ússza meg senki. Ahogyan, és a mikor sokkal fontosabb.
Ahogy megemlíti a nagyapját, rögtön elkezdek kutatni az emlékeim között, vajon ismerhetem-e, találkoztam vele, vagy akár hallottam róla? Nem ugrik be, pedig elég jó a memóriám.
A tekintete érzelemmentessége nem lep meg. Hasonlóra számítottam tőle, csupán azt nem tudom még, hogy pontosan mit takar. Vagyis inkább még arra nem jöttem rá, milyen módszerrel dolgozta fel, vagy fogadta el a helyzetét, azt sem tudom melyik lehet a jobb szó rá. Mindenesetre az eremény elég lenyűgöző.
- És különleges volt a kapcsolatuk?
Kíváncsi vagyok, vajon a nagyapja közelebb volt-e hozzá, mint a családja többi tagja.
Apám említésére elhúzom a számat. Ha megkérdezem, biztos érdekelni kezdi, hogy miért vagyok kíváncsi. De végülis biztos tudok egy jó okot mondani.
- Alkalomadtán majd megkérdezem tőle. Nem hiszem, hogy a közeljövőben találkozunk…
Végtére is jókora csalódás neki, hogy selejtes a kisebbik fia.
Azt hiszem a hátam meglapogatása Katrinánál már majdnem olyan, mintha megölelt volna, suttyomban belemosolygok a hajába, így úgysem láthatja.
A nyugtatására halkan elkuncogom magam. Ismét félreértett. Nem aggódom érte, nem sajnálom, és legfőképpen nem szánom. Az első nő az életemben, akivel kapcsolatban semmilyen ilyen jellegű védelmező ösztönöm nem mozdul meg.
- Szerintem én erről még magánál is jobban meg vagyok győződve. Maga az egyik legerősebb ember, akit ismerek, Katrina…
Nem kell bátorítania, vigasztalnia, ahogy nekem sem kell őt. Amikor végül a szemembe néz láthatja is, hogy nincs benne semmi ilyesmi. Sem aggodalom, sem féltés, de legfőképpen szánalom és sajnálat.
Az ölelés még egy pillanatra szorosabbá válik, mondhatnám, hogy céltalanul, de valójában csak hogy még két szívdobbanását érezzem a bordáimon, pont azért mert ez most nagyon kényelmes.
Ahogy a fülembe suttog, bólintok egyet, a mozdulattal az állammal végigsimítok a nyakán, aztán elengedem.
- Menjünk. Jót fog tenni ha kinyújtóztathatom a tagjaimat.
Azt hiszem lemondok a lőtérről és az úszásról is, és helyette elmegyek futni.
Ahogy kinyílik az ajtó, egy rövid ideig hunyorgok, és csak utána lépek ki a folyosóra, majd gyorsan körbepillantok, csak hogy lássam, hányan láthattak minket előbukkanni, majd ahogy mondtam, alaposan kinyújtóztatom a tagjaimat.
- Azt hiszem erre az egészre nekem futnom kell egy jó hosszút… Magának van terve?
Érdeklődöm, miközben igazítok a bent eltöltött idő alatt meggyűrődött egyenruhámon.

avatar


A Volentis katonája

Hozzászólás száma :
129

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #14•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   Csüt. Márc. 29, 2018 11:38 pm

Simon & Katrina
Words mean nothing when your actions contradict
Felszisszenésére egy pillanatra elhallgatok. De csakcsupán egy pillanatra, majd folytatom tovább a tényeket, melyek ellen vitatkozni nem lehet. Érdemes sem lehet. Ez a Consilium akarata, ez ellen nem tehetsz semmit. Megpróbálhatod, viszont akkor hamar egy űrkapszulában találnád magad. Nem mintha hasonló gondolatok is motoszkálnának a fejembe. Távol álljon tőlem minden hasonló.
Egyszerűen csak most sem tudok osztozni a felszisszenésen. Számomra teljesen természetes az, melytől a férfi ódzkodik. Meglehet, hogy ez annak is az oka, hogy bennem egyáltalán nem motoszkál semmilyen szülői ösztön. Ezt örökölhettem is édesded szüleimtől is, belém is nevelhették. Ezt valójában nem tudom, de annyira nem is érdekel.
Egykor ők is lemondtak volna rólam, könnyű szívvel. Én pedig elfogadtam a tényt. El kellett, mást nem tehettem. Mit értem volna el azzal, ha nem teszem? Belefulladjak önmagam marcangolásába, hogy nem kellettem valakinek?
Ehelyett megmutattam, hogy mire vagyok képes, hova juthatok el önmagamtól.
Eszembe sem jutott soha, hogy az Admirálisnak köze lehet ahhoz, hogy pont az Arkanon szolgálok.
- Ha az annak számít, hogy a halálos ágyán, csak velem beszélt, akkor igen. Egyébként nem hinném. A bátyámhoz is legalább annyi köze volt, mint hozzám. Ő képzett ki. Ennyi csupán - nem igazán éreztem magamhoz közel. Utolsó szavai mégis elgondolkoztattak sok mindenen.
„Kérd a kapszulát”
Visszhangzik hangja a fejembe. Mély levegőt véve fújom ki lassan azt.
Különleges kapocs. Annak nevezném? Ő volt a fő kínzom - mások így látnák az egészet. - Nem sokat ettem, nem sokat ittam, lényegében alultápláltnak számítottam a saját koromhoz képest mindig is. Csak és kizárólag akkor ehettem rendes ételt, ha teljesítettem az aznapi feladatot. Legtöbbször lehetetlennek tűnt az egész.
Különleges kapocs.
Igen, az volt.
- Értem - nem firtatom tovább saját családját. Szavaiból azt veszem ki, hogy számára is legalább annyit jelenthetnek, mint nekem. Nem sokat. Vagy legalábbis nem tartja velük a kapcsolatot, mint oly sokan idefent. A legtöbben úgy vannak vele, meglátásom szerint, hogy ez egy erős érzelmi kötődés. Már ahol ezt sikerül kialakítani.
Simon is katonacsaládban nőtt fel. Talán ő az egyetlen a bátyámon kívül, ki pontosan tudja, hogy ez mit is jelent ránk nézve. Az ő életéből is kimaradt fiatalon a szeretet… Velem ellentétben úgy tűnik, hogy ezt bántja.
Kuncogására enyhén oldalra fordítom a fejemet, hogy láthassam tekintetét. Vajon mit tartott ennyire mókásnak?
Szavaira akaratlanul is megremegnek pilláim, szemöldökömet enyhén vonom össze.
Mégsem tudok erre mit mondani. Mit lehetne? Győzködjem, hogy nem így van? Ő is elhiszi szavaimat, ahogy én is. Nem ezek fogják elárulni a valódiságomat, hanem tetteim. Ha nem úgy élek, ahogy szavaimat kiejtem, úgy semmit sem ér az egész.
Szeretném azt hinni, hogy egyenes ember vagyok.
Képtelen vagyok kiigazodni az engem ölelő férfin. A legtöbb emberen sikerül, pár óra után, azért ha nem is látom át, hogy mit miért tesz, de… kiszámíthatóvá vállnak. De Simon? Messze felül múl minden eddigi ismeretségemet.
Szorító ölelését, akaratlanul is viszonzom. Kezeim amúgy is lapockáin pihentke meg, lapogatásom után, s ahogy újra magához húz…
Kezeim szorosabbra vondónak hátán, fejem hátrahajtva pihen meg állam vállán.
Bőrének simítására újra kiráz a hideg, oly szokatlan és furcsa ez az egész. Nem értem, hogy mi történik velem, hasonlókat eddig még sose éreztem.
A kinyíló ajtó fénye szinte rögtön elvakítja látásomat, pár másodpercnyi pislogás közben érzékelem, hogy Simon kimegy mellettem. Lassan követem én is, miközben apró pontokban újra látni kezdek.
- A hajónk bizonytalan ideig nem megy sehova, munkától eltiltottak. Azt hiszem, hogy elmegyek az uszodába - jegyzem meg, a folyosó egyik irányába fordulva. A magam részéről nem mozgatom ki izmaimat, ráérek erre később is. No meg én kevésbé görnyedtem sokrét odabent. - A futópálya az uszoda felé van, jól emlékszem? - vonom össze újra szemöldököm a férfira feltekintve. Idekint állva, tisztes távolságból már nem is érződik annyira magasnak.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Hozzászólás száma :
295

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #15•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   Pént. Márc. 30, 2018 12:13 am

Kat & Simon

Azt hiszem én nem vagyok annyira tökéletes katona, mint Katrina. Elképzelhetetlennek tartom, hogy bármi okból képes lennék lemondani a gyerekemről, vagy szó nélkül belenyugodni egy újszölött kivégzésébe, csak mert nem felel meg a rendszer kívánalmainak.
Ha korábban rájönnek, Katrina sem kapott volna lehetőséget arra, hogy megmutassa, mire képes, és jó eséllyel én sem.
Vannak dolgok, amiket nagyon is nehezemre esik elfogadni.
Afelől mondjuk kétségem sincs, hogy az én édes drága szüleim is szemrebbenés nélkül vették volna tudomásul, ha bármelyik fiukat ki akarja végeztetni a Consilium.
Azt hiszem esetemben nem áll a régi, földi mondás, miszerint az alma nem esik messze a fájától.
A válaszán egy rövid ideig elgondolkozom. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy valóban „ennyi csupán”, de az is lehet, hogy csak én éreztem volna közelebb magamhoz, mint a család más tagjait Katrina helyében. Az ember – ha nagyon figyel – hamar rájön, hogy a saját érzéseitől, gondolataitól nagyon nehéz teljesen függetlenítenie magát, még ha pontosan tudja is, mennyire különbözik a vele szemben állótól.
- Remélem értékelte az eredményeit…
A mieinket az anyám talán nem is ismeri, az apám pedig természetesnek veszi. Szerencsére nem is vágyom igazán az elismerésükre. Még halványan rémlik, hogy volt idő, amikor jólesett volna, de ez tényleg régen lehetett…
Igazából egyáltalán nem bánom, hogy a családjaink témáját is hagyjuk befejeződni. Nem olyan téma, ami sok szót érdemel, úgy veszem észre egyikünk részéről sem.
Elgondolkoztató az emberiség jövőjére nézve.
Gyerekként nem igazán értettem, nekünk miért nem jár a szeretet, amit azért jónéhány kadét-társam megkapott „otthon”, de ahogy jobban megismertem a szüleimet, rájöttem, hogy nincs ebben semmi személyes. Egyszerűen ők ilyenek. Azóta nem bánt a dolog.
Sokkal jobban hiányzik az a fajta kötelék, amit a házasságom alatt ismertem meg, pontosabban valami ahhoz hasonló, amiről még én sem tudom pontosan milyen is kellene, hogy legyen.
Érzem, ahogy a kuncogásomra oldalra fordítja a fejét. Sejtem, hogy megint nem ért engem, és ez még inkább mulattat.
Sikerül elcsípnem a pillái rebbenését, és ebből leszűröm, hogy valószínűleg tényleg én hiszek benne jobban kettőnk közül.
Nem tudom eldönteni, hogy viszonyul hozzám, de azt hiszem nem ért igazán, ez talán valamennyire zavarja, de az is lehet, hogy simán túllép rajta, ahogy kilépünk innen, és a továbbiakban nem is fogja érdekelni.
A következő pillanatban olyasmi történik, amire nem számítottam. Magamhoz ölelem, hogy még egy-két pillanatig érezzem a szívverését, de ennél többet kapok. Teljesen magától viszonozza az ölelést, azt hiszem félig-meddig önkéntelenül. Ahogy az állát a vállamra támasztja, néhány hajszála megcsiklandozza az orromat.
Miután megborzong a finom simítástól, egy sóhajjal elengedem. Ideje visszatérni a világba.
A válaszára oldalra fordítom a fejem, hogy ránézhessek.
- Eredetileg én is oda készültem, csak némiképp tartok tőle, hogyha agyonhajtom magam, belefulladok a medencébe. Igényt tart a társaságra?
Igazából teljesen rajta áll a döntés. Ha egyedül akar menni, azt sem bánom, ha szívesen veszi a társaságom, örömmel csatlakozom hozzá. Főleg, ha még életmentésben is brillírozni tud…
A kérdésére biccentek.
- Igen, azt hiszem nagyjából minden edzésre alkalmas létesítmény arra van…
Megállapítom, hogy kilépve az ajtón az arcára visszarendeződtek a szigorú vonások. Valahol nem csodálom, hogy kitérnek az útjából a folyosón, bár nem tudom elképzelni, hogy én is így tegyek.

avatar


A Volentis katonája

Hozzászólás száma :
129

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #16•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   Pént. Márc. 30, 2018 1:03 am

Simon & Katrina
Words mean nothing when your actions contradict
- Nem - válaszolom röviden és tömören, ámde lényegre törően. Sosem értékelt semmit az életemben, sose dicsért meg, sose… viselte el jó szívvel, hogy több szempontból is szégyent hoztam családunkra. A legjobbnak kellett volna lennem, nem az akadémián. Utána. Nem az Arkanon kellene szolgálnom. De persze ez egy másik mese.
A család fekete báránya. Sose fognak igazán elfogadni, idegen leszek sajátomba. Nem tartozom közéjük, ezt mindannyian tudjuk. Nem, mert képtelen vagyok megadni, mit kellene. Mert képtelen voltam elérni, amire készítettek. Korán sem mentség nálunk, hogy csak mert nő vagyok, azon osztagba pedig csak és kizárólag férfiak szolgálhatnak.
A kifogások nem elfogadhatóak, és soha nem használnám őket mentségként.
Az Admirális egyszerre volt büszke rám, de csalódott is bennem. A szüleim úgy vélik, hogy az én hibám, hogy örököltem a kórságot. Nem voltam elég erős, hiszen bátyám le tudta közdeni. Nehezen lehet őket arról meggyőzni, hogy nem így működik.
A természetes szelekció nem véletlenül ivódott be az emberi genetikába.
Eme témát is elengedjük azonban.
Hogy újra csend telepedjen le közénk, így közel állva egymáshoz. Hallom minden lélegzetvételét, ahogy hajamból meríti azt, és oda is fújja vissza, melegséget kölcsönözve testemnek. Fejem enyhén félrefordítva figyelem állának apró gödrét, arcélén megjelenő friss borostát. Talán ma reggel borotválkozhatott, talán napokkal ezelőtt. A félhomályban árnyékot vetnek a kitüremkedő borosta. Ajkainak élét, ívét.
Különös, amennyire taszít az emberi közelség, annyira jól esik az övé. Különös paradoxon ez, ha beleszámítom, hogy ez igazából a második alkalom, amikor kettőnél többet szólunk egymáshoz. Valahol mintha olvastam volna hasonlóról, amikor az emberek a sötétben a legféltettebb titkaikat árulják el. Ahol megnyílnak másoknak, mit sem törődve a lehetséges következményekkel. Pillanatnyi gyengeségről.
Melynek mindig megvan a maga ára. Mielőtt még a szemébe néznék fordítom el a fejemet, hogy ölelése ne fullasszon bele egyenruhájába, vállába.
Aztán minden véget ér, abban a pillanatban, hogy az ajtó feltárul. Minden, mi itt történt, olyan, mintha csak álmodtam volna, mintha nem is velem történt volna meg.
Bármi is váltott ki belőlem, bármit is odabent, egyszerűen véget ért. Halk, megkönnyebbült sóhaj csúszik ki a számon. Arcvonásaim rendezésére fel sem figyelek, olyannyira magával értetődő, hogy mindig így viselkedem, hogy igazából az furcsa számomra, ha nem így teszek. Nem a keménységemet akarom ezzel bizonyítani, egyszerűen ilyen vagyok. Ilyennek látnak és ez így a legjobb. Hiszen ez vagyok én.
Kérdésére enyhén összevonom a szemöldökömet, miközben elgondolkozom.
- Miért is ne - felelem végül. Ha ő is arra tart, akkor valóban, miért is ne. Nem érzem semmi akadályát ennek, nem vagyok a felettese, hogy én mondjam meg, mikor, mit csináljon. Feltehetőleg ezt meg sem lehetne tenni vele kapcsolatban.
- Miért hajtaná magát agyon? - állok értetlenül az egész dolog előtt. Hiszen… lényegében nem történt semmi különös - már ami engem illet. Persze a férjemmel nem akartam találkozni, de azon túl… Nem történt semmi, ha valóban nem érez a volt felesége iránt semmi komolyat, akkor…
De persze más is lehet a háttérben, balgaság lenne a jelenlegi helyzetünkre alapozni döntéseit.
- Ez igaz, az uszodába mégis ritkán jártam eddig - vonom össze a szemöldökömet. Talán mégsem a legokosabb döntés oda menni. De ha tényleg minden abba az irányba van, van még időm eldönteni, hogy napom hátralévő részét mivel akarom tölteni.
Fejemet akaratlanul is sérült vállam irányába fordítom. Noha alig maradt már csak egy heg lövésemből, valamiért gyanítom, hogy mégsem tenne jót neki a víz. Rózsaszín foltban virít sebem, s bár már pár réteg bőrt magára vett… Ez mégsem elég.
Aztán elképzelem, hogy újra „megerőltetve” felszakad, mely következtében jelentve leszek. Meginduló lépteimet hamar állítom meg.
- Vagy ez talán mégsem a legjobb ötlet - húzom el a számat. Nem véletlenül kerülöm el az orvosokat oly messzire. Ezért is.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Hozzászólás száma :
295

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #17•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   Pént. Márc. 30, 2018 11:33 am

Kat & Simon

A válaszára végülis számíthattam volna.
- Tulajdonképpen ismerős…
Úgy fest az ilyen elvetemült elhivatott katonacsaládokban van valami közös. Nem lehetsz képes felérni a követelményekhez, vagy ha mégis, akkor még többet várnak. Ha pedig kiderül, hogy nem vagy tökéletes, menthetetlenül csalódást okozol.
Azt hiszem az emberiség a legnagyobb gyarlóságait, gyengeségeit nem volt képes a Földön hagyni. Ilyen viszonylagos ki számú közösségben pedig egyszerűen lehetetlen eltűnni. valahogy mindig szem elé kerülsz bármit is csinálsz.
A Katirna testéből sugárzó meleg, a haja, a bőre illata kellemes, a szívdobogása egyenletes ritmusa nyugalmat sugároz. Amíg a pillanat magától el nem illan, addig – kissé önző módon - kiélvezem.
Az én sóhajom odakint enyhe keveréke a megkönnyebbülésnek és a lemondásnak. Részemről nem tűnik álomnak az odabent töltött idő, és csak a sötétség varázsa foszlik szét, az érzések megmaradnak.
Pusztán csak tudom, hogy azért itt kint mások a játékszabályok.
Persze Katrinának elég egy hunyorításnyi idő, hogy mindent ami odabent megkörnyékezte lerázzon magáról, és visszatérjen a megszokott kerékvágásba. Csak magamban mosolyodom el rajta.
A válasza mérsékelt lelkesedésről tesz tanubizonyságot, de ez tulajdonképpen elég is. Hamar rájöttem, hogy nála mások a fokmérők lelkesedés kapcsán, mint a többi embernél.
Az értetlen kérdésre felvonom a szemöldököm.
- Több oka is van. Az egyik, hogy szeretem feszegetni a határaimat, a másik pedig, hogy ez – mikor újra kap levegőt az ember – jóleső kimerültség. Felfrissíti az izmokat, a vérkeringést, mindent. És kellemes hozadéka az is, hogy kisöpör minden feszültséget, és segít összeszedettebben gondolkozni. Délután órát tartok, addig még arra is lesz időm, hogy kipihenjem magamat.
Ha kicsit összerendezem a gondolataimat, akkor talán nem esznek meg élve a kadétok.
Igazából elég sok dolog foglalkoztat most, és ebből meglepő módon Eve problémája a legkevésbé.
A kapcsolati dinamikánk kezd visszabillenni a normális kerékvágásba. Ő egyre kevesebbet beszél, én egyre többet.
Az uszodával kapcsolatban mintha elbizonytalanodott volna… Én valószínűleg alvajárva is odatalálnék, nem csak kölyökkoromban, felnőttként is gyakran úszok.
Éppen mondanék valamit, mikor észreveszem hogy mozdítja a fejét. Követem a pillantását, és beugrik a sérülése. A friss bőr még nyersen rózsaszín, erről pedig eszembe jut az is, mekkora marha vagyok én, hogy a nemrég varratmentesített fejsebemmel akartam kilométereket leúszni.
- Most hogy mondja… valószínűleg részemről sem…
Óvatosan végigsimítok a fejemen, és megvakarom a tarkómat.
- Így azt hiszem részemről mégis marad a futás…
Sóhajtok egyet, de még nem indulok el, megvárom, míg eldönti, mihez kezd.

avatar


A Volentis katonája

Hozzászólás száma :
129

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #18•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   Pént. Márc. 30, 2018 12:53 pm

Simon & Katrina
Words mean nothing when your actions contradict
Az, hogy számára is ismerős a szituáció, csak alátámasztja azon gondolataomat, hogy ő is kemény katonacsaládból származik. Nem sok hasonló létezik a Volentisen és egy pillanatra el is gondolkozom, hogy miért nem tudok többet sem róla, sem a családjáról. Ahogy észrevettem, a hasonló személyiségű családok szívesen járnak össze, tartják a kapcsolatot.
Lelki szemeim előtt mégis megjelenik a kép, ahogy szüleim az övéivel találkozva csak ülnek egymással szembe, szűkszavúan beszélgetnek. Katonás fegyelemmel viseltetnek egymás iránt és lényegében a munkán kívül nem tudnak másról beszélni.
Mint mindenki mással is. Nem lenne idegen tőlük. Viszont jobban belegondolva. Simon nagyjából egykorú a bátyámmal is. Általa sem találkoztam vele sosem, holott az ő kiképzőtársait ismertem. Már csak azért is, mert nem egyszer dobtak be közéjük, hogy védjem meg magam tőlük. Nem számított a túlerő, hogy mind férfiak voltak, erősebbek. Meg kellett oldanom és ha nem sikerült? Több napon túl gyógyuló sérülésekkel tértem haza, ám ezek mégsem lehettek kifogások. Másnap ugyanúgy talpra kellett állni és menni.
Amíg nem pusztulsz bele, addig képes vagy fenntartani magadat.
Azon kadétok közül mégsem emlékszem Simonra. Különös. Meglehet, hogy ott volt, épp csak már akkor sem érdekeltek különösebbképpen az emberek. Nem azért voltam ott, hogy jóba legyek velük, vagy barátkozzak. Hanem, hogy megtanuljak harcolni.
Ismerősek számomra melyeket a férfi mondd. Hasonlóképp érzem magam is, ha test mozgok, ám…
- Az utóbbi időben ezen érzések elkerültek engem - felelem számat enyhén elhúzva.  Nincs ínyemre a pihenés, hogy egész nap csak tengődőm, hol az Arkan körül, hol a Volentisen. Nincs mit csinálnom és ez lassan teljesen kiborít. Fogalmam sincs, hogy miért nem indulunk még el, hogy merre vannak egyáltalán a többiek. Mi az oka annak, hogy a hajónk lassan, de biztosan kezd tönkre menni. A kapitány sem ad rá semmilyen választ, mégis ezzel meg tudok barátkozni. A tehetetlenség gondolatával viszont nem. Ha legalább visszamehetnék az edzőterembe, ha legalább a lőtéren levezethetném a feszültségemet.
Az orvos mégis eltiltott mindettől.
És ha ez nem lenne elég, akkor még a férfi által keltett zavarokkal is meg kellene küzdenem, a bensőmbe. Ha lesz egy nyugalmas fél órám - tádám, az egész napom ott van rá - átgondolhatom, hogy mi is történt valójában az apró raktárba. Egylátal miért van itt egy apró raktár? Mégis hálás vagyok Simonnak, hogy segített elkerülni egy találkozást a férjemmel. Még akkor is, ha számára is előnyös volt, hogy ne találkozzon egyszervolt feleségével.
- Hogy van a sebe? - kapom fel a fejemet rá, kapva az alkalmon, hogy másra is beszéljünk és elszakadjak jelenlegi gondolataimtól. Nem engedhetem őket, hogy felülkerekedjenek rajtam. Ebből mindig is bajok voltak és bajok is lesznek.
Az érzelmek… nem engedhetőek meg, hogy azalapján cselekedjünk, életünk bármely napján. Persze, ezzel sokan vitatkoznak, talán jogosan is tennék, de lássuk be. Az érzelmek által irányított cselekedetek nagy része tragédiába fullad. Képtelen az ember a józan eszével gondolkozni. Ítélőképességét elhomályosítja és emiatt képtelen látni az erdőt a fától.
Ez volt, melyet mindig is tanítottak nekem és amihez életem végéig szeretném magamat tartani.
Az érzelmek a lehető legrosszabb ítélőmester, még ha a mellettem álló ezt épp nem is így gondolja.
- Lassan visszanő a haja, olyanra amilyen volt - vonom össze enyhén szemöldökömet. Rémlik, hogy emiatt aggódott a legjobban. Miként fog kinézni, mely számomra továbbra is rejtély. Nem a külsőségekben rejlik az ember lényege.
Végül aztán lassan elindulok, abba az irányba, mely az edzőrészlegre vezet. Igazából nincs semmi dolgom, így ha kitérőt is teszek, nem teszi tönkre a napomat. Kevesebb az esélye, hogy bárki megállítson, ha látják, hogy van már egy beszélgetőpartnerem.
- Azt hiszem, a napjaim hátralévő részét az irattárba fogom tölteni - mást nem is tudnék tenni. Mi lehetne az, mi érdekelhetne is. Amihez értek is és lekötne? Lassan már az olvasás sem fog, csak frusztrál, hogy ülök egész nap. Ha sétálva olvasok, sokszor megesik, hogy nem térnek ki előlem, vagy néhány tereptárgy ugrik elém.
Talán kérvényeznem kellene egy látogatást újra az Ocanra. Viszont a bátyám még mindig titkos küldetésen van. Tudják, hogy tudom, így meg nem engednek le.
- Ha nem probléma elkísérném a futópályáig - sétálok mellette kényelmes tempóba, ha esetleg ő is elindult. Viszont ha nem, így pár lépés után megállva fordulok meg, csak félig, fejemmel fordulva inkább hátra, várva válaszára.
Szokatlan, hogy én keressem valaki más társaságát.
Meglehet, hogy nem is kellene ezt tennem.  

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Hozzászólás száma :
295

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #19•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   Pént. Márc. 30, 2018 1:46 pm

Kat & Simon

Nos, engem nem lep meg, hogy nem voltak nagy családi összeülések a szüleink között. Anyámat aligha lehetne elrángatni olyan eseményre, ahol rajta kívül mindenki katona, és számára teljesen érdektelen, sőt bosszantóan unalmas témákról folyik a csevegés. Sehol egy szakadt, foltozásra váró artéria, vagy egy különösen bonyolult műtét. Nem hangzanak el orvosi szakszavak, és senki nem kéri a véleményét egy olyan esetről, ami mindenki más szaktudását meghaladja.
Így gondolom ha apám tartja is a kapcsolatot az övével, azt inkább szakmai mederben tartják a családjaikat kihagyva belőle.
Bár, ha jobban belegondolok, Katrina bátyját ismerem. Mondhatjuk, hogy nem lettünk barátok. Nevetséges, hogy eddig nem jutott eszembe, de ennek az oka éppen Katrina volt. Szó se róla, ha nem róla lett volna szó, előbb-utóbb akkor is kiütközik az ellentétünk, de így… Meglep hogy ez eddig nem ugrott be, pedig a múltkori balul elsült lőgyakorlat óta gyakran jár az eszemben.
Én sem voltam kevésbé makacs gyerek, mint ők, csak én a rosszabbik végét választottam a dolognak.
Mostmár dereng, mikor behozták közénk a vékony, sötét hajú, vadul villogó szemű lányt. Micsoda cirkusz lett belőle pedig, hogy felejthettem el! Akkor sem volt ínyemre, hogy többedmagammal verjem meg egy nálunk kisebb, könnyebb felépítésű, fiatalabb társunkat. Az nem számított, hogy lány, az annál inkább, hogy a helyzet mennyire igazságtalan. Nem is voltam rá hajlandó. A kiképzőtiszt nem csak ordított velem a végén, de még meg is ütött, ha jól rémlik. Na jó, a nagyobbat apám ütötte, másfél hétig monoklim is volt utána, de tulajdonképpen kimondottan büszkén viseltem. Nem is láttam többet a sötét hajú, vézna lányt. Valószínűleg nélkülem folytatták a trenírozását.
A válaszára értetlenül ráncolom a homlokomat.
- Futni sem futhat?
Egy karseb, ami nagyjából meggyógyult már, nem annyira indokolja az ilyen fokú tiltást, legalábbis szerintem. Mikor összerakták a kezemet viszonylag hamar kezdhettem újra az edzéseket.
Ezen röviden eltöprengek, így a kérdésére felkapom a fejem.
- Köszönöm, remekül! Nagyon szép munkát végzett vele. Marad nyoma, de nem számít, elfér a többi között.
Megvonom a vállam. Már hetekkel ezelőtt túltettem magam a hiúsági kérdésen.
A megjegyzésére még egyszer önkéntelenül végighúzom a tenyerem a néhány miliméteres hajamon.
- Igen, hamarosan. De igazából már a kadétok is megunták hogy ugrassanak vele. Elvesztette az újdonság varázsát…
Elmosolyodom rajta. Bár valószínűleg Katrinan nem is érti, hogyan engedhetik meg maguknak a kadétok, hogy egy felettesükkel viccelődjenek, engem nem zavar, amíg ha kell, azt csinálják, amit mondok.
- Az irattárban? Elég unalmasan hangzik.
Fújtatok egyet a gondolatra. Részemről nagyjából csak kellemesebb elfoglaltságok jutnak ennél eszembe.
A javaslatára, bólintok, és kényelmes tempóban elindulok a spotpályák felé.
- Mindig örömmel veszem a társaságát.
Még rá is kacsintok, most nem számít, hogy érti, vagy félreérti, a mozgás gondolatától is jó kedvem lett, és visszataláltam a számára valószínűleg furcsa, és nagyjából érthetetlen humoros énemhez. Mindemellett egyébként igazat is mondtam, semmi ugratás nem volt benne. Tényleg örülök a társaságának.
Azt sem bánom, ha végül csatlakozik hozzám, vagy csak szimplán marad, ha izgalmasabbnak ítéli, mint az irattárban üldögélést.

avatar


A Volentis katonája

Hozzászólás száma :
129

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #20•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   Pént. Márc. 30, 2018 6:34 pm

Simon & Katrina
Words mean nothing when your actions contradict
- Nem - válaszolom újra kurtán. - Az orvosom mindentől eltiltott, ha bárhol is meglát, ha bárhol is meglátja a nevemet, jelenti a Kapitányunknak engedetlenségemet. Melyért cserébe nem engednek vissza a következő misszióra az Arkanra - talán ez egy picit erős, tekintve, hogy „csak” egy lőtt sebről van szó. Mégis mindketten tudjuk, hogy csak így tud megfékezni, hogy ne verjem szét újra a kezem, ne szakítsam fel a sebemet. Bármilyen testmozgással megtudnám tenni, hisz képes vagyok rá. Én igen. Nem kívánok nekik több lehetőséget adni, hogy távol tartsanak a munkától.
Lassan bele kell nyugodnom. Ahogy abba is, ami történt a hajón. Még mindig felzaklat, ha rágondolok és az utána keletkezett zűrzavarról. A hajónkat szabotálták. Nem is akárhogyan, az az átkozott…
Miért is jutott eszembe? Lőtt kezem akaratlanul is ökölbe szorítom.
Arra, hogy szép munkát végeztem csak kétkedve vonom fel a szemöldökömet. Torkomat nevetés kaparássza, és üsse kő, hagyom neki, hogy alhagyják ajkaimat, pár másodperc erejéig. Egy idegen pont akkor választja, hogy egy keresztfolyosón jöjjön velünk szembe. Meghallva hangomat ijedten áll meg. Egy szekundum erejéig rápillantok, de csak az értetlenkedést látom szemébe, ahogy hol engem, hol pedig Simon vizslatja.
Nem foglalkozom vele tovább, hisz az iménti vicc, még mindig szórakoztat.
- Remek munkát a gyakorlópályán végzek, nem tűvel a kezembe - nevetem tovább, majd egyszer csak elhal a jókedvem. Tudom én, hogy nem gondolta komolyan, viszont… hosszú idő óta először nevetettnek meg. Nem azt mondom, hogy egész életemben először, csak hosszú ideje. A hasonlók tettek egyáltalán nem passzolnak hozzám, ha tehetem nem is erőltetem ezt.
Szemöldökömet ráncolva vonom fel a jobbat, először csak azon, ahogy újra végigsimít haján, majd azon, amit mondd.
- Legfeljebb csak addig élcelődnek, amíg velük is meg nem történik. Nem értem az embereket miért szórakoztató számukra mások kára - rázom meg a fejemet megint. Többször tapasztaltam már, főleg az akadémián, hogy mások szenvedése milyen jókedvet tudott csalni mások arcára. Egyesek bénézásán miként tudtak jókedvűen nevetni. Már akkor is csak értetlenül álltam a dolog előtt és az évek során ez nem változott.
Carllal sokszor beszélgettünk erről. Vagyis… ő beszélt én hallgattam, néha közbe szóltam valamit. Bárhogy is magyarázta, sehogy sem tudta nekem eladni, hogy az emberek ilyenek, sokan ezzel oldják saját maguk feszültségét.
A magam részéről feleslegesnek tartom.
- Az archive részlegen rengeteg könyvet megőriztek a Földről, legtöbbje digitális formában már elérhető. Van egy része, melyhez persze speciális engedély kell, de az 1990-es évektől az összes könyv elérhető bárki számára - vonom meg a vállam, megmagyarázva miért is megyek oda. - Mivel dolgozni nem tudok, muszáj vagyok elütni az időmet valamivel. Az olvasásba pedig még senki se halt bele - arról nem is beszélve, hogy nagyon meg sem kell hozzá erőltetnie az embernek. Noha csak lábai zsibbadnak el, és egy-egy könyvnél kétoldalanként elalszik az ember. De ezeket hamar a lombtárba teszem be.
Kacsintására enyhén összevonom a szemöldökömet, de nem jegyzek meg semmit ezzel kapcsolatban. A folyosókon haladva, érezhetjük, hogy a reggeli órákban a Volentis kezd magához térni. Egyre több embert sorod felénk az ember, mégis én csendben sétálok.
Sose voltam jó a céltalan beszélgetésekbe. Feleslegesen nem szoktam járatni a számat, de ezt már tapasztalhatta nem egyszer Simon. Most sincs ez másképp. A mai napon azt hiszem kellően kibeszéltem már magamat. Többet szóltam a férfihoz a raktárba, mint ismeretségünk óta bármikor. 

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Hozzászólás száma :
295

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #21•• TémanyitásTárgy: Re: Folyosók   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Folyosók

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Folyosók
» Mosdók és fülledt folyosók környéke...

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Volentis ûrállomás :: Civil zónák-
^
ˇ