Volentis 142
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


 

 :: Idegen kultúrák :: Archívum :: Archivált karakterek Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Sabrina Steele
Sabrina Steele
Hozzászólás száma : 26
Sabrina Steele
Törvényen kívüli



#1Szomb. Jún. 02, 2018 12:38 am
Sabrina Steele
"A jellemszilárdság nélküli emberről sosem lehet elmondani, hogy a maga ura... bárminek aláveti magát, ami rabul ejti."

Az alapok
Becenév: Saby, Brina  
Faj: Ember  
Születési hely, idő: 2608, Volentis  
Kor: 18  
Csoport: Ember
Család: Markus Steele (férj), Sarah Crowe (anya) Daniel Crowe (apa), Alice Steele (testvér)
Családi állapot: Házas
Szexuális beállítottság: Hetero
Karakter arca: Bridget Satterlee


We've come too far to give up who we are
All ends with beginnings


Jellem
Milyen is az ember? Leleményes, reményteli, kreatív, és agresszív, erőszakos, önpusztító. Próbálja magára aggatni a szerető, szerethető és gondoskodó jelzőket, de valahogy, ha a történelemre pillantunk, sose ezek voltak a kiemelkedő jellemzőik. El volt mondva, hogy voltak olyan hullámok, amikor segítettük egymást, amikor minden jó volt és tökéletes, de az igazság az, hogy ez csak ámítás. Az ember a pusztításra fejlesztette ki magát. Olyannyira a tápláléklánc csúcsára képzeli magát, hogy képes bármit elpusztítani, csak hogy ezt bizonyíthassa. Az egyének pedig beleillenek ezekbe a jellemzőkbe. Vegyesen akár. Van, aki leleményes, kreatív és önpusztító, mint én, és van, aki reményteli, agresszív és erőszakos, mint a férjem. Azt mondják, az ember fél az ismeretlentől, azonban sokkal jobban fél a már ismert rossztól. Állíts egy embert két zárt ajtó elé, mondd meg neki, hogy az egyik mögött ott várja az, aki minden egyes alkalommal bántja, mikor meglátja, és ő akkor is a másik ajtót fogja választani, még akkor is, ha figyelmezteted, hogy veszélyes. Persze vannak, akik inkább az ismert bántalmazót választják, én viszont nem ilyen voltam. Én voltam annyira elkeseredett, riadt és meggyötört, hogy a lehetséges halált választottam. Őrült lennék? Sokszor mondták már nekem ezt...


A mentőkabinban lévő lámpa vörösen villogott, a világ forgott velem, ahogy zuhantam. Pedig én akartam így. Én terveztem így. Hogy félek-e? Persze. Rettegek attól, hogy netán nem fogom túl élni a landolást. Hogy minden tanulmányom és felszerelésem ellenére a vadon fog végezni velem. Azonban bármennyire is félek jelenleg, nem olyan erős, mint az attól való félelmem, hogy visszakerülök a Volentisre. Persze megkérdőjelezhetitek, miért. Nem olyan szörnyű az a hely! Ha szépen teszed a dolgod, minden rendben lesz, és neked is jó dolgod van. Azonban ez nem egy mese. Ez az élet.
Nincs Én. Nincs Te. Nincs Ő. Nincs Ti. Nincs Ők. Csak is MI vagyunk.
Hive mind.
Ezt tanítják nekünk az iskolában. Ezt olvassuk a hírportálokon. Ezt nézzük a videókban. De az ember szokásához híven csak ámítgat. Rejteget. Nincs olyan, hogy egyén? Nincs olyan, hogy ÉN? Baromság. Talán akkor, amikor egymás közt vagyunk, akkor fent tartják ezt az álcát. De amikor egyedül, kettesben vagyunk... Akkor lehull a lepel.
A forduló mentőkabin ablakában meglátom a robotpilóta vezérelte személyszállítót, ahogy velem azonos sebességgel zuhan. Farából hatalmas lángok csapnak hátrafelé, sűrű, fekete füst követi a nyomát. Aztán hirtelen minden műszer vészjelezni kezd. A ritmusos csipogások és jelzések azonban elhalkultak a fülemben, ahogy láttam, hogy a zuhanó hajó, tőlem jó pár száz méterre nagyobb lángra kap, aztán meghallottam a reaktor mélyen búgó, csontjaimig hatoló hangját, épp mielőtt felrobbant volna. Pont akkor, amikor a kabin a magasság csökkenés, és a talajtól való ideális távolság miatt kinyitotta az ernyőt. A robbanás elnyomott minden hangot. Láttam, hogyan közeledik felém a fehéren izzó golyó, a reaktor mag energiája. A lökéshullám olyan hatalmas volt, hogy úgy megrázta a mentőkabint, mintha egy óriás a kezébe fogta volna és teljes erejéből a földbe vágta volna. A robbanás repeszei, a hajó burkolata, alkatrészei lángolva repültek szerteszét. A hajó, akár egy hatalmas tűzijáték világította meg az eget pár másodpercre. Egy szilánk egyenesen bele állt a mentőkabin üvegajtajába. Alig pár centire állt meg a mellkasomtól. Zilálva, könnyekben ázva pillantottam magam mellé a képernyőre. A mentőkabin zajossága tompán ér el az agyamig. Szédülök, hányingerem van, a fejem majd szét robban, és nem hallok rendesen. Azt viszont sikerül kivennem a képernyőből, hogy a kabin több helyen is megsérült. Az ernyő, az ajtó, a manőverező fúvókák. Gyorsabban zuhantam, mint kellett volna, be Ocan erdejének mélyébe, messze a telepesektől.
Jó... Ha túl élem, akkor minden a tervek szerint fog alakulni.
Sosem voltam vallásos ember. Én a tudományé voltam. Azonban a halál árnyékában még a tudósok is képesek arra, hogy imádkozzanak. Csak a biztonság kedvéért. Most is így volt. A kabin üvegajtaján nem nagyon láttam ki a szilánktól, és a repedezett, hálós üvegen át. A képernyőn pedig csak a drasztikusan csökkenő számokat láttam. 2000 méter... 1900 méter... 1800 méter... 1600... 1300... 900... 600...
Nem! Összezártam a szemeimet és rámarkoltam az engem tartó erős biztonsági övre. A megmaradt fúvókák nem elég erősek egymagukban, a sérült ernyővel, hogy biztonságos sebességre lassítsanak. Mire észbe kaptam, már a nagyobb fák ágainak reccsenése hatolt el a tudatomig, aztán a landolás következtében a kabin belsejéből egy leszakadó panel a fejemnek ütközve a sötétségbe küldött.

Újra az állomáson vagyok. A hasam fáj. Vérzek. Jaj ne! Ne ne ne ne ne! Nem vetélhetek el ismét!
Fájdalmasan nyöszörögve, sírva, rettegve indultam el a gyengélkedő felé. Az állomás fehér falai kegyetlen sterilséggel meredtek rám. Az emberek jöttek, mentek. Épp hogy megállt valaki, hogy segítsen. Hamarosan már egy hordágyon fekszem és cipelnek be az orvosiba. Nem kell túl sok vizsgálat, hogy kiderüljön, igen. Megint elvetéltem. Sírva fakadok. Nem azért, mert nem fogom megszülni a babát. Nem azért, mert nem felelek meg az elvárásoknak. Még ha mások ezt is hiszik. Azért sírok, mert tudom, hogy mi fog következni, ha a férjem rájön erre.
Markus... Alig egy-két évvel idősebb nálam. Akkoriban ő, és a bátyja azt gondolták, hogy vicces lenne, ha egy testvérpárt vennének el. Alice, a nővérem járt jobban. Az ő férje egészen más, mint Markus.
Ő az egyik felfedező csapat egyik tisztje. Ha nem is épp befolyásos, de neves család tagja. Éppen ezért egoista, önző, szadista és elvárásoktól terhes. Amikor 16 évesen hozzá mentem, azt hittem, hogy minden rendben lesz. Biológiát tanultam, biológussá akartam lenni. Idővel úgy is lett, de ez az idő borzalmas volt. Mivel Markus felderítő volt, csak félévente láttam. Házasságunk után elment, majd félév után haza jött. Ekkor próbálkoztunk először gyerekkel, majd elment. Eltelt egy, majd két hónap. És elvetéltem. Mikor haza jött, és kiderült, mi történt, irdatlan haragra gerjedt. Engem okolt. Kiabált, feldúlta a lakást. Miután lenyugodott, újra próbálkoztunk, majd ismét elment. Én ekkor reménykedtem, hogy most nem fog baj történni. Hogy minden rendben lesz. Ám nem volt szerencsém. Ismét elvetéltem. Ekkor már kezdtem félni. Tartottam a haragjától, és végül kiderült, hogy jogosan. Amikor haza tért, és látta, hogy nem nagy a pocakom, szinte démonivá változott. Megütött. Aztán újra és újra, miközben azt kiabálta, hogy hasztalan vagyok. Még egy gyereket se tudok a világra hozni. Bezzeg a nővérem! Ő már neveli az első gyerekét! Hiába próbáltam védekezni, nem hatotta meg semmilyen indok. Újra próbálkoztunk, aztán elment. A lila foltjaimat elfedve mentem másnap a laborba. Beletemetkeztem a munkába. Nem volt életem. Nem akartam találkozni a családom egyik tagjával se. Csak a tudást gyűjtöttem, hogy megértsem, miért nem vagyok képes teherbe esni, illetve az maradni. Biológus mellett az orvosi tanokat is elkezdtem felvenni. Azonban hiába, mert most sem sikerült magamban tartani a gyereket. Már tudtam, mi lesz. Markus haza fog térni. Látja, hogy nem vagyok várandós. Újra megver, majd magáévá tesz, és elmegy. Én elvetélek, ő pedig erre tér majd haza. Ördögi kör. Másfél év telt el a házasságunk óta... Ez a harmadik vetélésem. Orvosnál jártam, hogy kivizsgáljanak. Nem direkt csinálom! Nem akarom, hogy száműzzenek! Nem akarom, hogy Markus bántson. Azt akarom, hogy lássa, én mindent megteszek. A vizsgálatok azonban nem hoztak eredményt. Nekem nincs semmi bajom. Teherbe is esek. Mástól vetélek. Talán az ő génjei a hibásak..? Amikor haza tért, veszekedtünk. Ismét feldúlta a lakást, és ismét megütött. De amikor kiejtettem a számon, hogy talán miatta történik ez velem, akkor éktelen haragra gerjedt. Még hogy ő? Hogy hibás géneket adna tovább? Hogy miatta vetélnék el? Nem! Soha! Hazug, olcsó ribanc vagyok, aki nem néz szembe a saját hibáival. Hiába kiabáltam, nem jött segítség. Ökle vörös volt már, annyira összetört, aztán újra magáévá tett, ott helyben a földön. Miután végzett, mozdulni sem bírtam. Fájt mindenem. Orromból vér folyt, fél arcom feldagadt, szemem lila volt. Megfenyegetett, hogy amikor visszajön, és nem leszek várandós, meg fog ölni. Ezután elment.
Hetekig nem mozdultam ki otthonról. Vártam, hogy elmúljanak a sebek. Tényleg én lennék a hibás? Az én testem a problémás? Beteget jelentettem. Otthon maradtam, de tanultam. Ezúttal nem orvostant. Biológiát. A rosszabbik fajtából. Egy őrült terv ötlött az eszembe. Egy borzasztó, őrült terv. De segítség kellett hozzá.
Megkerestem a tanáromat, aki egyben Volentis egyik fő biológusa is volt. Katona. Tudós. Biológia. Mit kapsz, ha összerakod ezeket a dolgokat? Hát persze, biológiai fegyverfejlesztés. Ide akartam bekerülni. Szinte könyörögtem neki. Elmondtam, hogy mi történt velem. Hogy miért maradtam ki. A segítsége kellett, és pár hónap, hogy megmutassam, érek valamit. Eleinte nem akart részt venni benne. Nem akart lázadóvá válni, segíteni valakinek, aki bűnt fog elkövetni. Végül rá vettem: ő csak az én karrierem mozdítaná előre. A bűnbe nem vonom be.
És hogy mi a bűn? Tönkre tenni egy hajót, hogy lezuhanjon úton az Új-Föld felé. Igen. Hónapok keserves munkájával elértem, hogy hitelem legyen a Volentisen. Időben, még mielőtt Markus hazatér. A tanárom persze állta a szavát. Elintézte, hogy lemehessek a bolygóra, kutakodni, kivizsgálni a környezetet, információt szerezni az ott lévő vírusokról, baktériákról. Persze felkészítettek a környezetre, egy gyorstalpaló katonai kiképzést is kaptam.
Egyedül utaztam a hajón. Csak egy robot pilóta volt velem. Pár meglazult csavar, itt-ott kihúzott cső... véletlen hibák sorozatát okozta a hajóban. Félúton voltunk, mikor kigyulladtunk. A hajó drasztikusan süllyedni kezdett. A pilóta evakuálást rendelt el. Beszálltam a mentőkabinba, becsatoltam az öveket, majd evakuáltam a légkörbe.

Fáj mindenem. Ahogy kinyitom a szemem, meglátom lógó karjaimat, és lábaimat. Az öv tart csak az ülésben. A kabin félig fent akadt egy fán. Szerencsém van. Ha teljesen leértem volna, akkor a szilánk, amely az ajtóba állt, keresztül hatolna rajtam, a föld tolná a mellkasomba. Áram zizegése, kisülések sistergését hallom. A rendszer már nem csipog. Sötétek a képernyők. Lassan, óvatosan kapcsolom ki magamat, a kabinba állt hajóburkot megfogva óvatosan szállok ki a székből, s állok az alattam lévő üvegajtóra. Nagy hiba, mert az egyből ki is nyílik a nyomás és a gracvitáció hatására. Kiesek a kabinból, amelyet a recsegő ágak elengedve zuhan fölém. Felsikkantok és összehúzom magam a földön. Szerencsére a nyitott ajtó megtartja a kabin egy részét, a földbe ékelődve. A mandula alakú tárgy egyik vége leér a földre, a másik a nyitott ajtó miatt az égnek mered. Én a résben húzom meg magam. A kabin eldől, de csak részben, mert az ernyő a fákra akadt, és még mindig ragaszkodik a vörös-fekete kapszulához. Nehézkesen, de feltápászkodtam. A tagjaim sajogtak, ahogy a fejem is. Ha lenne valami a gyomromban, most kiengedném. Agyrázkódást kaphattam. Ahogy felemelem a fejem, végre elmúlik a zúgás és valami olyat hallok, amit talán még soha, igazán, élőben: madárcsicsergés. Vagy legalább is olyasmi? Zajok. A természet neszei. Az ismeretlen hangját hallom. És nem félek tőle. Inkább kíváncsivá tesz. A szabadság illata férkőzik az orromba. Ó igen! Nem vagyok lázadónak titulálva, mert "véletlen" hibák végeztek a hajóval. Egy tudós vagyok, akit keresnek. Egy tudós, aki hasznos lehet. Aki lehet, hogy halott. Száz százalék, hogy hamarosan küldeni fognak ide egy egységet. De én nem fogom megvárni őket. Visszafordulok a kabinhoz, és a kábelek alól, az egyik panel mögött elrejtett táskámért megyek. Kiráncigálom onnan, és ellenőrzöm. Minden, ami ide lent kellhet. Egy kés, egy fézer, takaró, meleg és váltó ruha, bakancs -ezeket át is veszem, fehérben elég feltűnő lennék ilyen környezetben-, minimális élelem, több vizes kulacs, és néhány eszköz a laborból. Hasznosak, ha megakarom tudni, mi mérgező, vagy fertőző a bolygón. Ha megtalálnak, legalább azt hihetik, hogy elveszve is dolgoztam. De nem szándékom, hogy megtaláljanak. Még egy utolsó pillantás a roncsra, amely a jelen életemet, és múltamat is jelképezi, aztán a fák közé pillantok, az ismeretlenbe, és neki állok a sétának, felfedezésnek.

Memento Mori
Információk Rólad, amiket meg mersz osztani (név, kor, multik stb.)
Vissza az elejére Go down
Maddox Wes
Titulus : A lázadók vezetője
Tartózkodási hely : itt is - ott is
Hozzászólás száma : 74
Maddox Wes
Azonosítatlan létforma



#2Vas. Jún. 03, 2018 2:43 pm
Elfogadva!
Stars can't shine without darkness

Hát nem mondom, hogy a sors könnyű utat adott neked! Sőt,ha szabad ilyet mondanom, egészen sajnálatos, amin keresztül kellett menned. Annyira fiatal vagy még, és már túl vagy három gyermek elvesztésén. Mondd, nem gondolkodtál még azon, hogy tulajdonképpen csak Isten nem akarja, hogy egy olyan alaknak szülj, mint a férjed? Hogy a gyerek eldöntötte, hogy hozzá nem akar tartozni, mert érzi nem lenne jó helyen? Mert hát ha téged ennyire bántalmazott, akkor vajon vele hogy viselkedett volna egy-egy csibészség miatt?
Én azt gondolom, jobb helyed lesz neked az Ocanon.
Az Ocan szép bolygó, és meg fogod ott találni a számításaidat!

Egyébiránt köszönöm hogy olvashattalak, nagyon szép ET lett. Szinte egy pillanat alatt a végére értem, pedig nem mondhatnám, hogy olyan keveset írtál volna. Tetszik, hogy ilyen sokat írsz, hogy szépen fogalmazol, és biztos öröm lehet veled a játék! Majd egyszer kipróbáljuk Wink
Sipirc foglalózni!

Isten hozott a fedélzeten!
Vissza az elejére Go down
1 / 1 oldal
Ugrás:
^
ˇ