Volentis 142
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


 

 :: Idegen kultúrák :: Archívum :: Régi Játéktér :: Volentis ûrállomás :: Civil zónák :: Hálókörletek Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Simon lakrésze
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Anonymous
Vendég
Vendég



#21Csüt. Jún. 14, 2018 10:33 am
Kat & Simon

A megjegyzésére megforgatom a szemem.
- Egyszer talán elhiszi, hogy nem okoz nekem kellemetlenséget…
Ha a közelemben van, talán a szavaim megerősítésének szánva, futólag szórakozottan megérintem a karját a könyöke fölött.
A visszakérdezésre egy kicsit el kell gondolkoznom. Nem mintha bizonytalan lennék, csak mielőtt rávágnék valamit, megvizsgálom az érzelmeimet.
- Nos, úgy tűnik végül csak sikerül mindkettőnknek feldolgozni azt, ami történt. Segít a maga kendőzetlen őszintesége is, ahogy az is, hogy a volt feleségem szemmel láthatóan megtalálta a boldogságát, és nem szenved, ezen felül már nem dühös rám. Talán így könnyebb magamnak is megbocsátani.
Megvonom a vállam. Valóban nem vágyom különösebben hosszú beszélgetésre Eve-vel. Az őszinteség, ami annak idején megvolt közöttünk már valószínűleg nem működne, gyanítom egyikünk sem akarná annyira kiadni magát, mint amikor még egy csapat voltunk közös gondokkal és célokkal. Így pedig sok értelme nem is lenne.
A következő megjegyzésére elnvetem magam.
- Ne aggódjon, kezdem sejteni!
Nem zavar különösebben, hogy Katrina nem szereti az emberek társaságát, míg az enyémmel nincsen baja. Én szociális alkat vagyok, nehezen értem, hogy érezheti jól magát mindenféle szociális kapcsolat nélkül, de elfogadni el tudom.
A válaszán őszintén meglepődöm, és mivel nem erre számítottam, útvonalat kell módosítanom, hogy neki is készítsek valamit. Aztán még egyszer módosítok, mikor arrébb hessent, és a saját kezébe veszi a reggeli kérdését.
Letelepszem a dohányzóasztalhoz a tálkámmal, de evés helyett érdeklődve figyelem, ahogy tornádóként pörög-forog a kis konyhában. Nyílnak-csukódnak az ajtók, egész biztos vagyok benne, hogy már kétszer kinyitott olyan ajtót, ahol találhatna a szükséges eszközökből, de talán túl alacsony, hogy elérje, vagy akár észrevegye.
Felajánlanám, hogy segítek, de ekkor az egyik fordulatnál megindul felfelé a póló szeglye, egyre többet mutatva a bőréből, én pedig abban a pillanatban még a saját nevemet is elfelejtem. Nem is akkora baj, hogy nem kezdtem enni, mert most simán a fülembe is lapátolhatnám a zabkását, az sem tűnne fel.
Megint rajtakaphat hát a bámészkodáson, mikor feladja a kísérletezést, és visszafordul.
Egy fejrázással próbálom visszaszerezni a tekintetem feletti uralmat.
- Várjon segítek! – leteszem a tálat, és elindulok felé – Bocsánat, úgy tűnik ma reggel nem tudok koncentrálni.
Néhány lépéssel mellette vagyok a konyhában.
- Ami ehető, az itt van ebben a szekrényben…
Kinyitom az egyik ajtót, a felső polcról a kezébe adom a zabpelyhes dobozt, aztán a kettővel arrébb lévő szekrény ajtaja mögül tálat veszek elő, mindent a keze alá készítek, amire szüksége lehet, és csak egy kanalat, egy tábla csokoládét ejtek el, valamint egy fedőt verek le közben a könyökömmel – sosem használtam, azt sem tudtam, hogy van ilyenem -, mindet olyan pillanatokban, mikor pakolás közben hozzáérek Katrinához. Véletlenül összeér a karunk, vagy ahogy ellépek mellette a combom a fenekéhez ér…
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#22Csüt. Jún. 14, 2018 10:53 am
Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Nem is neki, de nem folytatom, makacsul, hogy meggyőzzem erről. Ha neki nem is a körülötte lévőknek azt okoz. Ennyire egyszerű a képlet. Érintése újra ciklonként csap végig testemen. Nagyot nyelve nézek félre egy pillanatra, megszaporázó légzésem uralása végett. Mely most könnyeben is megy, mint eddig. Na meg, hogy egy olyan témát vesézhetünk, amihez nincs semmi közöm.
Ez tart ép eszemnél, egyelőre.
- A maga túllépésén az kellett, hogy ő boldog legyen? - vonom fel szemöldököm értetlenül. Nem ítélem el, egyszerűen csak felfoghatatlan számomra. Fejemet meg is rázom, mint aki nem is gondolta komolyan a kérdését.
Vannak emberek, kik ilyen megrázkódtatás miatt, talán a túlzott empátiájuk miatt, magukat is sanyargatják, amíg a másik is túl nem lép. Mintha ezzel tartoznának a másiknak, ami valljuk be, eléggé nevetséges. Mindenki a maga sorsának kovácsa, még itt a Volentisen is. Nincs miért szégellni magunkat. A törvények felettünk állnak…
- Végre… - düllesztem ki enyhén szememet, nevetését követő kijelentésére. De nem tehetek róla, egy halvány mosoly az én arcomra is költözik, fejem lehajtva.
Így csapódok hát be a konyhába, mint egy újabb ciklon. Csapongó érzéseimet néhány konyhaajtón vezetem le, a kelleténél erősebben becsapva. Ezért is lehet, hogy fel sem tűnik kendőzetlen bámulása, habár pillantását újra csak hátam közepén érzem. Mit lehetne ez ellen tenni, nagyobb gondom is akad. Mégpedig, hogy nem találok semmit, pedig ennyire alacsony nem vagyok, hogy ne láthassam egy-egy szekrény tetején, hogy mi van ott. De mégsem látom.
Akkor tűnik csak fel, amikor felé fordulva szólok hozzá, de egy pillanatnyi szünetnek el kell telnie, amíg válaszol is. Fejének rázására összevonom újra csak szemöldökömet. Annyira nem illik ez az ő képébe.
- Nem maga az egyetlen - sóhajtom lemondóan. A messzire híres koncentrációm és nyugalmam halvány jelét sem lehet ma reggel észrevenni. Mintha minden, mi engem meghatározna, összezúzta volna, mióta itt vagyok.
Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, hogy miért ráz ki a hideg érintésére, miért rezzen össze bőröm melegségétől. Miért szédülök, mint egy spicces, miért bizseregnek ajkaim, mintha már napok óta nem ittam volna. Miért ver úgy a szivem, ahogy lába akaratlanul is felhúzva pólomat bőrömet érint, mint ha épp ki megakarja dönteni az egy perc alatti szívütések számának rekordját. Egy ideig próbálok ezen fellendülni, de sokáig nem megy.
A pult szélébe kapaszkodva tekintek előbb le, majd onnan fordulok meg, hogy a parányi helységbe szembe lehessek vele.
- Simon, mit művelünk? - lehele, szinte elhalóan, zöldes íriszeimmel az arcát vizslatva. Mily meglepő, hogy nem tudok most megint normális hangot megütni. Hogy újra sokkal magasabb nálam, mintha csak két lépéssel állna tőlem.
Ha csak én viselkedék furcsán, elengedném ezt az egészet, de nem… Lavinát indított el, amikor…
- Mi volt az tegnap? - utalok puha érintésére, ajkának puha csókjára a vállamon. Érzem, hogy pulzusom megint emelkedik, egyhe szédülés fog el.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#23Csüt. Jún. 14, 2018 11:40 am
Kat & Simon


Nem bánom, hogy vitázunk a Kartina által okozott kellemetlenségeken, vagyis azokon, amiket okozni vél.
A következő kérdésére megint átgondolom a választ.
- Nem is a továbblépéshez. Talán ahhoz, hogy ne hibáztassam magam amiért nem tudom megvédeni…
Ezt nehéz elmagyarázni, hiszen már ezerszer megbeszéltük, hogy én nem vagyok hibás, amit tudok is, eddig is tudtam, csak valahogy mégsem tudtam elfogadni, vagy éppen elhinni.
Viszont legalább sikerült mosolyt csalni az arcára, már ami a társaságban való megjelenésével kapcsolatos válaszomat illeti.
Nem bánom az ajtócsapkodást, amit a konyhában véghez visz, igazán fel sem tűnik nekem.
Ismét rá kell jönnöm, mennyire nem vagyok most önmagam, mikor meglátom, hogyan ráncolja a szemöldökét a válaszom előtt.
- Úgy fest ez egy ilyen nap…
Egy sóhajjal próbálom összeszedni magamat.
Amit a konyhában művelünk, az valóban enyhén szólva is tragikomédia, és nyilván nem csak nekem tűnik fel.
Mikor már harmadszor egyenesedek fel, ezúttal a ki tudja honnan előkerült fedővel a kezemben, úgy fest, végül Katrina elégeli meg a cirkuszt.
Éppen bosszúsan lököm a pultra a kezemben lévő fedőt, mikor hirtelen szemben találom magam Katrina zöld szemeivel. Másra nem is tudok hirtelen koncentrálni, és amikor kérdez, lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek, mielőtt újra a szemébe néznék és válaszolnék.
- Most hogy így kérdezi… férfiasan bevallom, hogy nem tudom, voltam-e már ilyen kamaszos zavarban valaha. – egy nedves tincset a füle mögé simítok – és egy kicsit azt hiszem félek is… - a tenyeremmel megtámasztom az arcát- de nem tudok másra gondolni…
Ha nem mozdult el az érintésem elől, egészen közel hajolok hozzá. Ez még nem csók, csak egy óvatos érintés az ajkain, hogy legyen alkalma ellépni tőlem, vagy betörni az orromat, ha úgy kívánja, de ha egyik sem történik meg, a szabad kezemmel átölelem a derekát, és megcsókolom, ezúttal már igazán, bár eleinte inkább puhatolózva, mintsem mohón, de ha visszacsókol, közel húzom magamhoz szorítom, és levegőt venni is elfelejtve vális egyre szenvedélyesebbé a csók.
Csak akkor engedem el, mikor már színes karikákat látok az oxigénhiánytól.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#24Csüt. Jún. 14, 2018 12:26 pm
Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Egy enyhe szemforgatáson kapom raja magamat. Annyira akaratlan, hogy fel sem tűnik, mindaddig, amíg apró megjegyzésem meg nem teszem rá.
- És lám, a férfi, ki a világot védené meg… - apróság csak, mi kicsúszik, de jelenleg tényleg úgy tűnik.
Nem bántás ez, nem is kellemetlen megjegyzés ez a részemről. Egyszerűen csak tények. Mintha az ő feladata lett volna bármikor is megvédeni Eve-t. Ha szabályszegésen kapnak valakit, egyszerűen lehet jelenteni. Bárhogy is nézem a Consilim szemébe a nők kincsek, ezért is lehet - még ha ezt sokan nem is így látják - mindent megtesznek értük.
Nem mintha tudnám, hogy mi történt közöttük, amikor elváltak. Máshogy is lehet értelmezni ezt a megvédést.
Vagy cserbenhagyást. Nem látok bele a fejébe én sem, nem tudhatom, hogy valójában mire is gondolhat.
Konyhai szórakozottságunk több mint kellemetlen. Nem, ez igazán rossz szó rá, egyszerűen csak fogalmam sincs, hogy mi történik, de két embernek nem kellene ennyire szerencsétlennek lennie egy ilyen kis helyen. Egy kiskanál még nem is okoz problémát, de a fedő leverése az a szint, ami már nekem is sok.
A férfi felé fordulva kezemmel a pult szélének kapaszkodom, könyökömet felhúzva. A fedő hangja, ahogy hozzácsapódik a pulthoz, enyhén összerázza vállamat. Inkább a hirtelen jövő éles zaj keltett bennem meglepettséget, mint annak ingerült mivolta.
Lehunyt szemére csak fejemet rázom, úgy tűnik, hirtelen, mintha nem akarná megbeszélni. Ellökném magam a pulttól, hogy ezúttal tényleg visszavonulót fújhassak, ha nem nyitná ki azokat a barna szempárokat.
Lendületem csak elkezdődött, de képtelen vagyok folytatni. Ujjainak simítása, ahogy a tincsemet simítja el arcomból, megrázkódtat. Visszatér az az érzés, mely álmomból keltett fel, mellyel zuhanyzás alatt próbáltam megszabadulni. Ajkaimat nyitnám, hogy tiltakozzak szavai ellen, hang mégsem jön ki torkomon. Arcomat akaratlanul is tenyerébe simítom. Tekintetem cikázik a két íriszie között. Ahogy az egyiket nézem őt látom, de ahogy átkapom a másikra álombéli alakjána közelítő alakját… Majd újra őt, ahogy egyre közeledik hozzám.
Szinte már ijedten tekintek rá, mikor elveszi, mi járna neki. Egész testemmel megmerevedek, bármily furcsán hangozhat, ez az első alkalom, hogy…
Karját derekam köré simítva húz magához, én pedig engedelmesen lépek egyet közelebb hozzá, kezeimet karjára simítva.
Bár kilenc éve vagyok házas, ez az első alkalom… ő az első ki ellopja ezt tőlem, ezt pedig érezheti is, tétova mozdulataimból. Ez is teljes mértékben kimaradt eddigi érdeklődési körömből. Ám ahelyett, hogy ellenkeznék, eltolnám, vagy képen törölném, magamat is meglepve marasztalom. Testemen mintha villám cikázna át, bokáim enyhén megremegnek, életemben először engedem, hogy bárki karjával tartson meg…
Fullasztó sóvárgásunk teljesedik ki, levegőt teljesen elfelejtek verni, szívem zakatolását, vagy tán az övét? saját fülembe hallom. Jobban megrészegít közelsége, mint a tegnapi négy vodka, mint bármi más a világba.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#25Hétf. Jún. 18, 2018 10:56 pm
Kat & Simon


Szemforgatására elvigyorodom.
- Nem tagadom, ha lenne rá lehetőségem, megtenném.
Szeretném jobb, igazságosabb és boldogabb világban tudni a szeretteimet, és úgy általában mindenkit, aki megérdemli. Mondhatjuk, hogy idelista, vagy éppen romantikus vagyok egy erre alkalmatlan korban, de ezzel nem írnánk le tökéletesen a helyzetet.
Inkább csak igyekszem olyan ember maradni, aki nyugodtan néz tükörbe minden reggel.

Ami a konyhában történik, vígjátékba is elmenne, míg Katrina meg nem szólal. Kellett az a pillanat, míg lehunyt szemmel összeszedtem a gondolataimat, és nem is tudom, mennyire közel jártam hozzá, hogy ismét megpróbálja elhagyni a szobát, de ez után már nem is számít.
Választ nem várok tőle, hiszen nem is hagytam rá időt, elég az, hogy az arcát a tenyerembe simítja.
Még ilyen röpke pillanatok alatt is látom, mintha ijedt lenne, a tekintete ide-oda ugrálbár nem tudom, mi különbséget láthat a két szemem között, ez a rémültnek tűnő pillantás majdnem elég hozzá, hogy félúton megakasszam a közeledésemet, de csak majdnem. A józan gondolatnak nem akarnak engedelmeskedni az izmaim.
Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai, a teste megmerevedik, de csak egy pillanat, mert az ölelésembe belesimul.
Ahogy hozzáérek az ajkához, a közöttünk szikrázó elektromosság elemi erővel robban az ereimbe, szó szerint szédítő a csókja, a tenyere simítása a karomon végigborzongat a gerincem mentén.
Még soha életemben nem akartam ennyire, hogy a másik is azt érezze, mint én.
A csók szenvédelyes, forró, de érzem Katrina tétova bizonytalanságát, azt, ahogy a bokái megremegnek, a súlya részben a karomra nehezedik. Könnyedén tartom meg, összesimul a testünk, minden porcikámmal kívánom, de kénytelen vagyok elszakadni az ajkaitól, hogy levegő után kaphassak.
A vágynak lehetetlen, a kezeimnek nehéz megálljt parancsolni, de kell egy lélegzetvételnyi szünet, azt hiszem mindkettőnknek.
- Nem akarlak zűrbe keverni…
Nem tudok értelmesebben fogalmazni, kifulladva, suttogva fújom a szavakat, a szájára, nehéz emlékeztetnem magamat, hogy a családja valószínűleg nem örülne, ha velem kezdene. Talán a Consiliumnak is lenne hozzá néhány szava, bár ebben nem vagyok teljesen biztos.
Így is szinte forrni érzem a vérem, a bőröm ég, ahol az övé hozzám ér…
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#26Kedd Jún. 19, 2018 7:26 am
Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Hihetetlen számomra, hogy mennyire különbözünk mi ketten. De akkor mégis mit keresek itt?
Itt vele egy szűk konyhába, zakatoló szívvel, szapora lélegzettel? Miért őrjít meg a jelenléte? Miért vágyok társaságára, még akkor is, amikor nem vagyok ennek tudatába? Ennek az egésznek hol van értelme?
Gyomromba ezernyi pillangó járja megkergült táncát érintésére. Most kellene kifordulnom innen, elmennem. Ennek az egésznek nincs helye itt. Nincs helye az életemben. Az ég áldja meg, évek óta férjnél vagyok, soha nem törtek még fel belőlem ily dolgok, akkor mellette miért? Alig ismerem, találkoztam vele párszor ennyi.
Ez az egész, teljesen…
Az érintése, az ölelése, ajkai érintése. Minden oly gyorsan történik, el kellett volna mennem. Mégsem tettem meg. Ha akartam volna, meglett volna a kellő határozottságom hozzá. De tényleg Katrina, soha nem voltál még ennyire elanyátlanodva, mint most!
Borzalom!
Mégis belesimulok ölelésébe, karjára fonom ujjaimat, a magam esetlen módján viszonzom, mit tőle kapok. Szívem kihagy pár ütemet, azt is félreüti. Testemen különös borzongás fut végig rajtam és még csak az sem érdekel, hogy lassan belefulladok.
Lehunyt szemmel maradok, mikor végül mégis úgy dönt, hogy eltávolodik tőlem. Fülemben lüktet szívem, alig hallok tőle, félő, hogy ezt ő is meg fogja hallani. Nagyot nyelve fogadom szavait, ha van rá lehetőségem homlokom, homlokának támasztom…
Újabb pillanat kép röppen fel lelki szemeim előtt, a tavaszi friss éjszakai levegőben, abban a raktárépületben. Visszanyerem lábam merevségét, nem engedhetem, hogy levegyen lábamról. Szó szerint.
Minden igyekezetem arra irányul, hogy összeszedve magamat, lassan valóban vonulót fújhassak, mégis…
- Nem akarom, hogy zűrnek érezz - suttogom vissza, tőlem szokatlan módon. Lassan nyitom ki szemeimet, rá pillantva. Még ha közelről is. Az egyik szemére fókuszálok. - Viszont tudod, hogy végtelenül racionális ember vagyok, ez pedig minden, csak… nem az - sóhajtom elhalóan, nagy nyelve.
Mégsem mozdulok. Mégsem lépek el tőle. Az eszem teljesen mást diktál, mint a testem. Soha, de soha nem történt még velem hasonló. Épp ez az, mire nevelt az Admirális és lám. Van egy férfi, aki ezt teljesen felborítja...
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#27Kedd Jún. 19, 2018 10:02 pm
Kat & Simon

Engem nem foglalkoztatnak a közöttünk lévő nyilvánvaló különbségek. Számomra bőven elég, hogy élvezem a társaságát, é tulajdonképpen kimondottan jól kijövünk, de legalábbis eddig úgy tűnt, és ő is keresi az én társaságomat, ez elég nyilvánvaló abból is, hogy most itt van.
Abból, amit a férjével való kapcsolatáról tudok, sejtem magamtól is, mennyire új lehet neki ez az élmény, nem is kell hozzá éreznem a lába gyengeségét, a teste remegését, a csókja bizonytalanságát.
Nem mintha Carl nem lenne jó ember, minden bizonnyal az.
Ha valóban menni akar, nem csak hirtelen felindulásból viharzana ki, akkor engedni fogom, de egyelőre úgy fest, őt is elérte mindaz, amit én is érzek, és nekem eszem ágában sincsen elengedni.
Miután a csóknak vége szakad és nagy levegőt vettem, én kinyitom a szemem, az arcát figyelem.
Kipirult, a szempillái meg-megrezzennek, hagyom, hogy a homlokát az enyémnek támassza. Nem sürgetem, hogy válaszoljon, hagyok időt neki, hogy összeszedje a gondolatait, sejtem, hogy neki sincsen könnyebb dolga, mint nekem.
Érzem, hogy már nem támaszkodik annyira a karomra, de nem engedem el a derekát.
A válaszul érkező suttogásra elmosolyodom.
- Félreértettél… Egy percig sem érezlek zűrnek. De neked több veszítenivalód van ezen, mint nekem.
Lehet, hogy naiv a gondolat, és még kiderül, hogy nincs igazam, de most így hiszem. Elvégre ő van férjnél, és a betegsége ellenére még szülhet gyereket. Csak éppen nekem nem…
Ami pedig a racionalitást illeti, halkan és röviden elnevetem magam.
- Az ilyesmi nem is lehet racionális. Akkor nem esne ennyire jól…
Elmozdítom a homlokomat az övétől, hogy adhassak egy csókot a kulcscsontjára, onnan a nyakára, centiről centire felfelé haladva, míg el nem érek a szája sarkához. Egy apró puszi, és nem tudom megállni, hogy újra megcsókoljam. Ezúttal azonban lassabban, ráérősebben. Emellett azt sem tudom megállni, hogy az egyik tenyeremmel a térdétől felfelé végigsimítsak hátul a combján. Eredetileg az volt a terv, hogy éppen csak a kölcsönnadrág szegélyéig terveztem, azonban a combja tövénél már egyértelmű, hogy nincsen rajta. A felismerés hatására olyat ugrik a vérnyomásom, hogy kis híján a dobhártyám bánja, röviden belemordulok a csókba ismét szorosabban húzom magamhoz, végigsimítok a fenekén, a póló alatt fel a hátán, végig a gerince vonalán, ameddig a saját ölelő karomtól hozzáférek, majd visszafelé megismétlem a mozdulatot.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#28Kedd Jún. 19, 2018 10:22 pm
Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Lábunk fejét figyelem, lesütött szemmel, ahogy homlokom vetem az övének. Szívem ütemes verésétől szinte semmit sem hallok magam körül. Ez pedig baj, nagyon is nagy baj, ilyet nem szabadna…
Próbálom lenyugtatni magamat, de mély baritonja újra és újra visszalök abba a gödörbe, ahol jelenleg vagyok. Elmém teljesen összezavarodott. Két vágy viaskodik bennem, az egyik, mely engednek enne, bármi is, ami közöttünk van. A másik pedig, ami ellenkezne ez ellen.
Mondandója után újra csak lehunyom a szememet.
- Nincs vesztenivalóm. Mire legközelebb kikötünk, vélhetőleg nem leszek már Carl felesége… - suttogom, kissé rekedtesen.
Valóban nincs veszteni valóm és ha végre minden jól menne, akkor már tényleg csak napok kérdése, hogy felszálljon az Arkan. Mindez teljesen lényegtelen a jelen helyzetben. Vagy épp ebben a legfontosabb?
Lassan emelem fel tekinetem, egyenesen rá vezetve. Zavart lélektükreim vetem rá. Figyelem ezernyi fogát, mosolyát, nevetését. Én mégsem érzem ezt annyira viccesnek, mint ő maga. Nagyot nyelve tekintek rá. Válaszolni akarok rá, valóban, de lehajoló ajkai belém akasztanak minden szót. Az egész szoba forog körülöttem, ez az egész…
Oly ismeretlen vizekre evezek, mely veszélyesek lehetnek. Legfőképp rám nézve. Mégsem tudok ellenekezni. Eszem akar, de mégsem teszi meg.
Ujjaim szorosabban fonom karjára, majd lassan indulnak meg vállai irányába.
- Simon… - sóhajtom elhalva nevét, mielőtt újra ajkaink egybe forrnának.
Érzem ölelését, ahogy magához von újra. Karom maguktól mozognak, tudatom teljesen elválik tőlem. Nyaka köré fonva ölelem át, fejem kissé hátrahajtva.
Ujjai bőrömet simítják végig, beleborzongok, libabőrös leszek tőle. Ahogy egyre feljebb haladnak ujjai, úgy válik csókunk mély sóhajtássá át - a részemről. Derekamnál járva, mintha villám csapna testembe, úgy feszül meg hátam, mégsem a megszokott értelembe. Óvatos lépéssel közeledek hozzá. Hátamon azonban akaratlanul is belenevetek ajkába. Megrázkódik hátam. Az érzések tömkelege ismeretlen számomra, nem tudok velük mit kezdeni, akaratlan reakció. Szívem továbbra is szívembe dobog, ölem, szokatlanul ég.
Életemben először érzem, hogy akarok valamit.
Őt akarom. Kezeimmel lassan simítok végig mellkasán - ahol tudok, onnan oldalán végig, egészen póloja szegélyéig, hogy ott lopva találjanak utat ujjaim bőréhez. Nem tudom mit teszek. Nem tudom, hogy miért teszem…
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#29Kedd Jún. 19, 2018 10:55 pm
Kat & Simon

A baj valóban nagy, csak éppen nem ugyanarra gondolunk baj alatt.
Én kimondottan élvezem az új érzéseket, ahogy minden porcikám, minden sejtem reagál az érintéseire, a forró lélegzetére, a puszta közelségére. Nem tudnám megmondani mikor vagy hogyan kezdődött, de most, hogy elszabadult, már nem lehet meg nem történtté tenni. Nem is akarnám. Vannak dolgok, amik mindent megérnek, akárhogy is végződjenek. Na jó, majdnem mindent… Nem akarom, hogy bajba kerüljön miattam.
A válaszával nem értek egyet, legalábbis abban, hogy ne lenne veszíteni valója. Ez mondjuk nem meglepetés, viszont most eszemben sincsen vitatkozni vele.
És hogy hamarosan már nem lesz Carl felesége? Nem szabadna, hogy a puszta gondolattól hevesebben verjen a szívem – szinte nem is hiszem, hogy ez lehetséges még -, és mégsem tudok tenni ellene.
Látom, hogy zavarban van, érzem is, de ez azt hiszem nem nekem szóló rémült kétségbeesés, így nem visszakozom.
Az apró csókokra válaszul az ujjai megszorulnak a karomon, a sóhajom végigcirógatja a bőrét.
Ahogy a nevemet sóhajtja, azt hiszem végleg elvesztem. Ha volt még józanságot sugalló gondolatom, attól végleg megválok, ahogy a karjai a nyakam köré fonódnak. Lazítok az ölelésemen, az eddig derekát ölelő kezem, felcsúsztatom a hátán, az ujjaim elmerülnek a nedves tincsei között, csak arra vigyázok, hogy ne húzzam meg a kócos, sötét hajszálakat.
Érzem, ahogy megfeszül a teste, mikor elérem a derekát. Nekem simul, minden porcikáját érzem a vékony ruhákon keresztül, egészen biztos vagyok benne, hogy hamarosan az alap életfunkciók fenntartásához sem marad elég vér a fejemben…
A nevetéséből valószínűnek tartom, hogy akaratlanul is megcsiklandozhattam, de nem bánom, még bocsánatot sem kérek tőle. Őszintén és felszabadultan nevetni nem is hallottam még talán.
Érezheti, tudhatja, mennyire kívánom.
Hagyok annyi helyet magunk között, hogy a kezeit szabadon mozdíthassa. Ahogy végigsimít a mellkasomon a nyakába sóhajtok, félresimítom a haját, puha csókot adok a bőrére füle mögött, tapasztalataim szerint ez többnyire érzékeny terület.
Ahogy az ujjhegyei megérintik az oldalam csupasz bőrét, megrázkódik a testem. Mindkét kezemmel a combjaira csúsztatom, lassú óvatos mozdulattal tolom felfelé a testén a pólót, ha mozdul annyit, hogy lehetővé tegye, lehúzom róla a ruhadarabot, és kihasználom, hogy muszájból került közénk annyi távolság, hogy a pillantásomat végigfuttathassam a testén.
- Gyönyörű vagy…
Ha a szemebe néz, láthatja, hogy tökéletesen komolyan is gondolom.
A pólót leejtem magunk mellett a földre, hogy ismét közelebb léphessek hozzá.
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#30Kedd Jún. 19, 2018 11:17 pm
Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Egymásnak adott reakciónkkal csak egymást hergeljük. Ahogy ujjaim megszorulnak karján, úgy sóhajt bele a hajamba. Megborzongok az érzéstől. Akaratlanul is összehasonlítom a két férfit az életemben. Már most ennek az egésznek semmi köze nincs ahhoz, ami közöttünk van Carllal. Pedig életem rátenném, hogy ő mindent megpróbált, még ezt is, mégsem…
Érte el ezt a hatást.
És fogalmam sincs, hogy Simon mitől éri el.
Ujjaimmal tarkóját cirógatom, rövid hajába fúrom ujjaimat, egy-egy tincse köré, ha megnőtt már annyira, csavarom ujjamat. Érzem, hogy enyhén lábujjhegyre állok, hogy ne kelljen annyira lehajolnia hozzám, szinte elveszek a pillanatban. Akár háborút is rendezhetnének mellettem. Félő, hogy azt sem venném észre.
Nem idegenkedek az érzéstől, mely hozzám simuló teste sugall nekem. Minden vágya teljesülhet, hisz ugyanúgy érzek, mint ő maga is. Még ha ennek ennyire kézzel fogható jelei nem is lehetnek. Összesimuló testünket kizárva, ugyanis tudhatja, hogy nálam már ez is sokaklta több, mint amit bárki felé is nyújtottam valaha. Vagy nyújtani fognék a jövőben.
Testéből áradó melege egyenesen megőrjít. Nyakamat cirógati lehelete kiűz a világból, megremeg nem csak testem, de még a lelkem is. Ahogy fülem mögé hajol, elfelejtek mindent, amit készültem, amit tenni akartam. Ujjaimmal puhán szorítom meg bőrét. Ez az érzés… Ez mindent felülmúl.
- Oh… - csúszik ki egy halk sóhaj. Nem tehetek arról, hogy pont fülét cirógajta ez az apró lehelet.
Oldalra fordítom fejemet, puhán csókolok bele nyakába, szinte látom lüktető erei miként domborodnak ki, ahogy lehajol hozzám.
Lassan, kínzó lassúsággal szabadít meg saját pólójától. Ujjaim elhagyják bőrét, kezemet felemelve könnyítem meg dolgát, önként, mégsem sürgetően. Ott állok előtte, minden viseletem kócos hajam. Végigmustrálásától akaratlanul is összeszaladnak szemöldököm ráncai. Kijelentésére pedig már szinte szememet kívánnám forgatni.
- Oh, fogd már be… - hajtom oldalra a fejemet. Látom, hogy komolyan gondolja, ahogy én is a sajátjaimat. A finom ruha puhán érkezik a földre lábunk mellé. Közelebb lép hozzám, én pedig emelem kezemet, hogy megszabadítsam én is pólójtól, átöleljem testét. Érezhessem minden porcikáját, megízlelhessem minden hajlatát.
Hogy teljesen az övé lehessek eme őrült órában.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
3 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
Ugrás:
^
ˇ