Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Today at 12:34 pm
Csillagközi kavarodás

Today at 11:37 am
Peremvidék

Today at 3:02 am
Gyengélkedõ

Today at 2:42 am
Út a hegy belsejébe

Today at 12:20 am
Parancsnoki híd

Today at 12:05 am
Hangár

Szer. Aug. 15, 2018 5:04 pm
Örvény vízesés - Rang Oázis

Kedd Aug. 14, 2018 3:47 pm
Az óceán partjain

Kedd Aug. 14, 2018 2:32 pm
Edzõterem

Kedd Aug. 14, 2018 1:16 pm
Kilátóterasz

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek - -
Tűz eleműek - 1
Levegő eleműek 3 1
Emberek 0 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 6 5
Consilium - 3
Lázadók 3 1
Összesen 16 16

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Sürgősségi ellátó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
ÜzenetSzerző
 #1•• TémanyitásTárgy: Sürgősségi ellátó   Hétf. Jún. 25, 2018 10:25 pm

...

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Mentális erõ :
361
Képességpontok :
300

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #2•• TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó   Hétf. Jún. 25, 2018 10:49 pm

Kat & Simon


Egyelőre kénytelen vagyok elengedni a témát, mert nincs rendes kiindulópontom egy vitához.
A válaszára halványan elmosolyodom.
- Valószínűleg. Csak azért kérdeztem, mert én szeretem amit csinálok, hiányozna a tanítás is, a fejlesztés is, ha áthelyeznének…
Az nem zavar, ha lefokoznak, vagy újra kell kezdenem valamit, de szenvedéllyel végzem a jelenlegi feladataimat, részben ezért is vagyok bennük jó. Nem vagyok benne biztos, hogy mást is éppen ilyen lelkesedéssel tudnék csinálni. Persze tudom, hogy Katrina más mint én. Neki kevéssé vannak érzelmi kötődései.
A visszakérdezése, miszerint mit várok tőle elsőre nem is tudom, mit válaszoljak.
- Azt hiszem csak egy kis iránymutatást, hogy azt csinálhassam, amivel a legkönnyebbé tehetem neked a helyzetet…
Mindemellett azt hiszem kimerültségem, és a zavaró körülmények ellenére kezdem megérteni a helyzetét, így egy sóhajjal, és egy óvatos legyintéssel jelzem, hogy ezt az iránymutatást elnapolhatjuk alkalmasabb időpontra.
A meglepetése furcsa nekem. Nem várta vajon, hogy ez a helyzet nekem sem ismerős?
Ahogy kimondja a nevem, talán várok valami folytatást, de ez végül nem hangzik el.
Igazából nem várok el tőle semmit, ahogy azt sem, hogy ugyanazt érezze amit én, különösen hogy még én sem vagyok teljesen tisztában mit is érzek egészen pontosan.
Ahogy meghallom Katrinát, felmordulok.
- Csak sántítok, de tudok járni!
Biztos, hogy nem fognak tolószékben furikázni a Volentisen.
A következő nekem szánt megjegyzésére bólintok, és óvatosan elmosolyodom.
- Ha nem ide jövök először, mit gondolsz, mikor engednek ki a gyengélkedőről?
Amíg a sebet tisztítja, élvezem a fájdalommal járó átmeneti tudattisztulást, viszont a kérdésére hümmentek egyet.
- Igen. Nem is tudtad?
Valahogy fel sem merült bennem, hogy nincs tisztában a rangommal. Nem mintha a kettőnk viszonyában különösen számított volna eddig. Ahogy azt hiszem ezután sem nagyon fog.
Hagyom, hogy a két tenyere közé fogja az arcomat, és a szemébe nézek, mikor megértem, hogy a pillantásomat keresi.
- A látásom perifériáján szélesedő vörös ködöt, éppen csak áttetsző. Villanásnyi mozgást, amit sosem tudok tetten érni… És az előbb láttam valakit a hátad mögött. Úgy hangzott a nevetése, mintha egy olajozatlan zsanér csikorogna.
Az ápolók úgy fest a fejükbe vették, hogy én beszámíthatatlan vagyok, de hogy Katrinára miért nem hallgatnak, azt nem értem. Mindenesetre meglep, hogy ő ilyen jelentéktelen információra emlékszik.
A következő megjegyzésére az ápolók ránéznek, és megvonják a vállukat. Ebből elég nyilvánvaló, hogy ők aztán nem értesítették az anyámat, és továbbra sem tervezik.
Inkább két oldalról közrefognak, és megindulnak velem a baleseti, vagy sürgősségi részleg felé, ezt magam sem tudom pontosan.
Én már nem igazán figyelek, leginkább a józanságomért küzdök, érezhetően egyre kevesebb sikerrel.
Az áttetsző vörös köd halványan pulzál, eltakarva a látásom peremének nagy részét, a villanásnyi mozgások állandósulnak, de csak a szemem sarkából látom őket, és kőkeményen kell küzdenem a reflexeimmel, hogy ne kapkodjam a fejem.
Mindenesetre elég zökkenőmentesen megérkeznek velem a kísérőim az egyik vizsgálóba, és szakszerűen kezdik lefejteni rólam a sebeim ellátását akadályozó ruhadarabokat.
Egyelőre nem ellenkezem, legfeljebb a fogamat csikorgatva próbálom kizárni az erősödő suttogásokat a fejemből.
Katrina a műtő előtt találja meg az anyámat, aki éppen a műtősruhától szabadul meg gyakorlott, és precíz mozdulatokkal.
Ahogy megszólítja, Katrinára pillant, majd hagyja, hogy beszéljen, és folytatja amit eddig csinált.
A fájdalomcsillapító említésre ismét ránéz Katrinára.
- Élettel összeegyeztethetetlen sérülést szenvedett? – megvárja, míg nemleges választ kap, és tovább kérdez – Elveszítette egy végtagját, vagy sürgős műtéti beavatkozásra van szüksége?
Mivel ezekre jó eséllyel kivétel nélkül nemleges választ kap, megvillan a tekintete, és a műtősruha felsőjét bosszúsan csapja a szemétbe.
- Senkiházi, hozzá nem értő kontárok! Nagyobb betűkkel nem tudom az aktájába írni, hogy csak a fenti esetekben kaphat fájdalomcsillapítót!
Ahogy bosszúsan ráncolja a szemöldökét, a szarkalábak elmélyülnek a szeme sarkában, árulkodva a koráról. Most is elegáns, és tökéletes a megjelenése, mintha skatulyából húzták volna ki, sietős léptekkel megindul a baleseti irányába, közben előhúzza a mobil kommunikátorát a zsebéből, és megérinti a képernyőjét. Amint a hívást fogadják, röviden utasítja a másik felet.
- Colin, gyere a balesetire! Simonnak megint fájdalomcsillapítót adott valamelyik kontár…
A választ meg sem várva egy érintéssel elsötétíti a képernyőt.
Ha Katrina tartja vele a lépést a briliáns sebésznő, egy pillanatra elgondolkodni látszik.
- Maga Katrina, ugye?
Láthatólag nem volt egyszerű felidéznie a nevet, és nem beszélgetésindítónak szánta, mert többet nem mond.
Viszont ahogy belép a vizsgálóba, azonnal szigorúan villogtatja a szemeit, és ráförmed az ápolókra, akik éppen végeznek a felkaromon lévő vágásokkal.
- Maguk nem tudnak olvasni? Nem adhattak volna neki fájdalomcsillapítót. Jobb ha sürgősen eltűnnek! – az ápolók úgy fest ismerik Serenát, mert szó nélkül iszkolnak, ő pedig felém fordul – Neked meg annyi eszed van, hogy hagyod magad!
Egy szigorú pillantással végigmér, megállapítja, hogy a lényegtelen sérüléseket már ellátták rajtam, gyakorlatilag alsónadrágra vetkőztettek, így hozzám lépve meg tudja vizsgálni a mély hasítást a combomon.
- Összevarrom.
Nem kérdés, nem ajánlat, olyan kijelentés, amivel kevesen mernének vitába szállni, nekem pedig eszemben sincsen. Hagyom, hogy fölém hajolva megböködje a seb széleit, óvatosan széthúzza, hogy a mélységét felmérje.
A baj akkor kezdődik, mikor visszalép hozzám az eszközeivel. A suttogás elhal, helyette mintha forró szél csapná meg az arcomat, és a bal oldalam felől a korábban látott sötét alak anyám mellé lép. Ahogy felemeli a fejét, látom, hogy fekete a bőre, rámvillannak világító vörös szemei, a szája sokkal inkább örök, ezerfogú ragadozóvicsorba torzult vigyor, az orra inkább emlékeztet ragadozómadár csőrére, mintsem valódi orra. Sötét köpenyéről a látásomat homályosító vörös ködön át nehéz megállapítani hogy fekete, vagy alvadt vér színű. Kesztyűs kezét felemeli, ahogy végigsimít vele anyám vállán, a bőre, az izmai, a húsa egy kósza pillanatra eltűnnek, mintha ott sem lettek volna, a csontja vakító fehérsége beleég az agyamba.
~ Ő lesz az első…~  Nem beszél a szó hagyományos értelmében, a hangja a fejemben, a bordáim között recseg-ropog, csikorog, mint a csonton megcsúszó penge. ~A sterilszoba plafonját is vörösre festi majd a vére…~
Hiába rázom a fejem, nem tűnik el, nem törődve sem anyámmal, sem a sérült lábammal, felpattanok, ezzel felrúgom a széket, és a falig hátrálok…
A sötét figura élesen kacag rajtam, anyám viszont halálosan felháborodik.
- Mégis mi a bánatot csinálsz?
Eszembe sem jut válaszolni. Szerencsémre ekkor érkezik Colin kocogva, és egy sóhajtással felméri a helyzetet. Anyám rávillantja a szemét.
- Szíjazd le, így nem férek hozzá…
Colin elégedetlenül fújtat egyet, és Katrinához fordul.
- Segítene? Ha kell üsse meg nyugodtan.
Feltűri az ingujját, és szépen lassan elindul felém. A köpenyes rém, két könnyed tánclépéssel átugrik a bátyám mellé, én a sarokban kitágult pupillákkal figyelem, ahogy átnyúl a mellkasán, és a markában dobogó szívet felém nyújtja.
~Ő elég sokáig élni fog… Elég sokáig ahhoz, hogy eltemesse a bájos Emmát, és lássa a gyerekei vérbe fagyott hulláját…~
A sokk dermetsége lehetőséget ad Colinnak, és ha Katrina segít, akkor neki is, hogy közel kerüljenek hozzám. Ahogy hozzám érnek, megfeszülnek az izmaim, és megpróbálom kirántani a karom a fogásukból. Nem igazán tudom mit csinálok, csak azt, hogy szabadulni akarok. Nem csak a szorításból, de a túl valóságos rémképektől is.
Colin egy gyakorlott mozdulattal megcsavarja a karomat, amire válaszul felnyögök, de még nem adom fel a szabadulási kísérletet.

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
110
Képességpontok :
98

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #3•• TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó   Kedd Jún. 26, 2018 6:37 am

Simon & Katrina
Kószán bólintok csak válaszára. Természetes, hogy ő így érzi. Vagyis elnézve mindenki mást rajtam kívül ez a természetes. De kell olyannak is lennie, mint amilyen én is vagyok. Így lesz kerek a világ. Számomra nem létezik más, mint a Consilium akarata. Bármit is akarnak, megteszem nekik. Ezt hívták a Földön zsoldosnak, ha jól rémlik. Ők is hűségesek valamihez, de nem válogatnak a munkában.
- Ez a baj veled. Mindig másokat helyezel előtérbe, soha nem magadat - vonom meg a vállam, nem elterelni kívánom a témát. Egyszerűen megint ott tartunk, hogy fogalmam sincs, hogy mit csinál.
Ahelyett, hogy önmagával lenne elfogadva, azt mondja, hogy nekem miként tehetné könnyebbé a helyzetet? Ez az a kérdés, melyre még én magam sem tudom a választ. Ezért is tettem félre egyelőre. Foglalkozok vele a szabadidőmbe, bús magányomba. Vélhetőleg az utóbbiból úgyis fog akadni egy jópár.
Eszembe sem jut, hogy egy kapcsolat, vagy bármi mi közöttünk van, két emberről szólna. Róla és rólam és igazodnunk kellene a másikhoz. Olyannyira létidegen ez tőlem, hogy számomra az a természetes, ha eszembe sem jut.
Felmordulására szemöldököm a magasba szökken, akaratlanul is.
- Persze, de a vörös köd ha lehull a szemedre, akkor fűnek-fának neki mész - én pedig nem bébicsősz vagyok. Még ha el is bírnék vele, ha tehetetlenségében teljesen rám támaszkodna, bevallom férfiasan, hogy még nekem is meglennének vele a gondok. Széltében és hosszában is jóval izmosabb nálam, vélhetőleg több kilót is nyom, mint én. Nyilván ez nem lehet kifogás és megoldanám.
- Gondolom az eszedbe sem jutott, hogy én látogassalak meg - pillantok rá, szememet leheletnyire húzva össze. Kíváncsi lennék, hogy mégis mi az, amit pontosan gondolna rólam egy ilyen helyzetbe. - Nem rémlik - vallom be őszintén. Nyilván olvastam az aktájában. Különös. Lakása címére pontosan emlékszem, de erre nem?
Különös. Nem mintha sokat számítana, bár ami azt illeti, igen. Számít. Lehet, hogy sokaknak nem, de nekem igen.
Figyelembe vérbe forgó szemét, ahogy próbál rám fókuszálni, íriszei mégis ida-oda cikáznak körülöttem. Nem engem néz. Arra amit mond, újra csak szemöldököm szökken a magasba.
- Nincs itt senki - erősítem meg tévhitében. Rajtunk kívül legalább is nem tudok róla. - Olvastam olyan erdőről, ahol átmeneti hallucináció lép fel, ha túl sokat tartózkodik ott az ember - ez lehet a logikus magyarázat. Vélhetőleg sokat voltak ott, és most jött ez elő.
Azon a bolygón bármi megeshet.
Az ápolók pedig úgy festenek, hogy nem akarnak sem rám, sem pedig Simonra hallgatni. Valójában nem is tudom, hogy mi vár most a férfira, csak azért, mert fájdalomcsillapítót kapott. Említette, hogy nem bírja jól a szervezete, de elképzelni sem tudom, hogy mi történhetne vele.
Mikor mindenki elhagyja korán sem szeretett hajlékomat, az ápolókkal ellentétben Dr. Greymare felkeresésére sietek. Kezdhettem volna a munkahelyén is, amit utoljára hagytam, de itt legalább megtalálom.
Egyenes háttal állok meg előtte, kezeimet hátam mögött kulcsolom össze.
- Nem, Asszonyom - felelem egyszerűen, határozottan a lényegre koncentrálva. Fejem ne forgatom közbe, figyelmemet semmi sem zavarja meg. Fegyelmezett vagyok, amilyen mindig is vagyok. Lennem kellene.
- Nem, Asszonyom - erősítem meg ebben is. - Viszont a fájdalomcsillapító előtt hallucinált - teszem még hozzá. Valószínű, hogy ez nem jó jel és bár nincs köze a fájdalomcsillapítóhoz, okozhat még gondot.
Noha az én értelmezésembe a fájdalomcsillapító csak enyhíti ezt. De az is meglehet, hogy tévedek. Nem vagyok orvos csak alapvető sérülések ellátásához értek.
A hölgy kiborulását szenvtelen arccal viselem. Kényelmes léptekkel, zsebre vágott kézzel követem. Nem sétálok mellé, megadom a kellő tiszteletet, melyet ő is megérdemel. Két lépéssel mögötte lépkedek. Ha így is felteszi a kérdését, újra csak tőmondataimmal találja magát szembe.
- Igen, Asszonyom - most is hallgatásba borulunk. Sem ő, sem én nem kezdeményezünk beszélgetést. Feleslegesen nem járatjuk a szánkat.
Vélhetőleg ő is el van merülve a gondolataiba. Nem hinném, hogy  a fiáért aggódni, mintsem azért, ami történhet - ami fogalmam sincs, hogy mi lehet.
A vizsgálóba betérve az ajtó mellett állok meg. Hátamat a falnak vetem, kezemet mellkasomon fonom keresztbe. Az ágyon fekvő férfit figyelem és a nőt. Nem keresek hasonlóságokat, csak szemlélő vagyok. Simon néz valamit. Meredten bámul a semmire, pupillái hol tágulnak, hol szűkülnek. Szemem összehúzódik, hiába nézek én is arra, nem látok ott semmit. Ő pedig bámul valamit.
Fejrázása nem sok jót ígér. Hirtelen mozdulnék el a faltól, ám a berobbanó férfi sebességge megakaszt.
A férfi kérésére csak bólintva válaszolok. Két oldalról próbáljuk “becserkészni”. Colinnal ellentétben én nyugodtan közeledem hozzá, egy pillanatra sem adom annak jelét, hogy tartanék tőle, de biztosíthatok bárkit, hogy nem is engedem elmenni. Nem tekintem ellenségnek.
Először könnyedén fogjuk meg, vállánál tartjuk meg, ám kezét még így is sikerül fogásunkból kihúznia. Csapkodása közepette vág arcon, kezének élével.
Érzem a nyelvemen vérem sós ízét, felrepedt szám sarkába az enyhe, pulzáló fájdalmat. Mégsem foglalkozom ezzel jelenleg.
Amikor a férif megcsavarja a karját, én egyszerű könyökkel ütök tarkója és válla találkozására. Egy ideget kell, hogy eltaláljak, mely nem másra kényszeríti az embert, minthogy elveszítse öntudatát. Szélsőséges megoldás? Igen. De így okoz most a legkevesebb problémát bárkinek is. Már ha sikerül ezt véghezvinnem. Mozdulataim szakszerűek, árulkodnak arról, hogy nem először alkalmazok hasonlót.
Ha pedig igen, akkor vélhetőleg a fivérrel karöltve vagy a lábait, vagy a vállai alá nyúlva nyaláboljuk fel és helyezzük el a vizsgálóágyon. Ha szükségét érzik, hogy segítsek a leszíjazásba megteszem. Nem hányom szemükre a brutálisnak tűnő megoldást. Nem idegenkedek tőle. Nyilván megvan ennek a maga oka, amit nem firtatok.
A továbbiakba, ha nincs rám szükség, visszaállok az ajtó melletti falhoz. Viszont most már jobban észnél vagyok. Simon apró rézdülésére is megfeszülnek izmaim, hogy felkészüljek a visszaszorítására.
- Mi történik vele, ha fájdalomcsillapítót kap? - teszem fel a kérdést, ugyanis ezt a mutatványt betudom a korábban látott hallucinációnak, mintsem a gyógyszer hatásának.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
280
Képességpontok :
262

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #4•• TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó   Kedd Jún. 26, 2018 11:13 am

Kat & Simon

Egyre inkább érzem, hogy nincsen energiám vitázni a dolgokon, az érzéseink pedig… Nos azokkal még mi magunk sem vagyunk teljesen tisztában. Talán nem is akkora baj ez, addig sem teszünk ismét olyasmit, amit felróhatnak nekünk.
Nem mindig értem pontosan Katrinát, de ez valószínűleg abból fakad, hogy én is katona vagyok ugyan, de nem csak és kizárólag katona, mint ő. Az én életemben vannak fontos dolgok a kötelező feladataimon kívül is. Illetve nyilván a munkám is ilyen, mert a szenvedélyem is, de ezen kívül a családom jóléte, és egy ideje Katrináé is kiemelt fontosságú. Ő nyilván azt mondaná ez is csak egy gyengeség, és részben igaza is van. De csak részben.
A megjegyzésére lenyelem a nyelvemre kívánkozó csípős választ, mert nem szabad gyerekes veszekedésbe fojtanom ezt a beszélgetést.
- A kapcsolatok nem csak rólam, rólad, Eve-ről, vagy Carl-ról szólnak, bármilyen természetű kapcsolatról beszélünk… Alkalmazkodásról, figyelemről, rólunk…
Fáradtan legyintek egyet. Nincsen hangulatom ebbe mélyebben belemenni.
A rendreutasítására elhallgatok, végtére is igaza lehet, bár eddig a vörös köd áttetszőnek bizonyult, ez bármikor megváltozhat.
Tulajdonképpen ha összecsuklom neki menet közben – amit azért nem tartok valószínűnek – aligha tudna megemelni.
A megjegyzésén nyilvánvalóan meglepődöm, egy pillanatra még a perifériás látásom szélén támadó mozgásról is eltereli a figyelmemet.
- Valóban nem…
Az őszinte válasz különösebb gondolkodás nélkül bukik ki belőlem. Fel sem merült bennem, hogy a tudomására jut ez a néhány könnyű sérülés, és még meg is látogatna miattuk, pláne, hogy segíteni nyilván nem tudna, az orvosiban percek alatt rendesen ellátnak.
Nem tudom azt sem, miért lenne fontos a rangom, azon kívül, hogy tudja. Én különösebb jelentőséget nem tulajdonítok a dolognak, pusztán a munkában megkövetelem a nekem járó, és megadom a többieknek a nekik járó tiszteletet.
Ahogy az arcomat, a szememet vizsgálja közel hajolva hozzám, minden nyűgömön keresztül is elér hozzám a haja illata, és egy pillanatra lehunyt szemmel mélyen belélegzem. A mágneses vonzerejéből nem veszített semennyit.
A válaszára sóhajtok egyet.
- Sejtettem, hogy csak képzelem. Biztos a bokor miatt van…
Amennyire égtek és viszkettek a nyakamon a karmolások, mostmár sejtem, hogy valami mérgezőbe futhattam. Csak az a kérdés, mennyire mérgező.
Az ápolók nagyjából süketek is lehetnének, mert akármit is mondunk nem foglalkoznak velünk, én pedig időközben meglepetten tapasztalom, hogy a fájdalomcsillapító hullámai nem a megszokott hatást váltják ki, sokkal inkább utat nyitnak a vörös ködnek, a villanó mozdulatoknak, a csikorgó suttogásnak.
Kezd megkörnyékezni a pánik.

Serena Greymare elégedett az előtte feszesen álló nő válaszaival. Tetszik neki a tárgyilagossága, és a fegyelmezettsége. Nem kell vele felesleges köröket futnia, és nem csapong pánik, aggódás, és felesleges információk halmazai között hosszú körmondatokban, amit a sebészetben oly brilliáns doktornőnek kimondottan nehezére esik követnie, pusztán azért, mert többnyire a második mondatnál teljesen elveszíti az érdeklődését.
A kiegészítésre, miszerint a fia hallucinált a fájdalomcsillapító előtt egy pillanatra elgondolkozik.
- Drog? Mérgezés?
Noha nem tud róla, hogy Simon valaha drogozott volna, de ez a legkézenfekvőbb magyarázat a hallucinációra, ezen felül nem is igazán ismeri a fiait, katonák között pedig nem ritka.
A tempós séta közben az egyetlen kérdésére megerősítő választ kap, aprócska diadal, hogy sikerült felidéznie a nő nevét, de aztán hiába gondolkozik mire kellene még emlékeznie, nem sikerül felidéznie, pedig biztos benne, hogy Colin említett valamit. Alig egy perc töprengés után feladja, és visszatér a szakmai gondolatokhoz.
Egyvalami azonban egészen biztos. Nem aggódik értem, ahogy nem aggódott még senki emberfiáért sem a Földön, sem azóta a Volentisen. Az aggódásnak haszna nincsen, egyébként sem ismeri az érzést. Különben sem gondolja, hogy szükségem lenne rá, hiszen nincsen súlyos sérülésem.
A fájdalomcsillapító is csak bosszantja, hiszen pluszmunkát csinálnak neki vele, amit egyébként egy medika is el tudna látni, de ennyi kötelességtudat van benne, noha ez is inkább tanult, mintsem ösztönös. Ha valamelyik fia, vagy a férje hívja, akkor megy, mert így kell tennie.
A vizsgálóban is tárgyilagos, és leginkább szeretné a munkáját végezni.
A cirkuszt, amit produkálok is rezzenéstelen arccal nézi végig, kezeit a háta mögött összekulcsolva, csak arra figyel, hogyha közelítenénk hozzá, hátralépjen egyet. Esze ágában sincsen beavatkozni, míg nem biztonságos a terep. Hosszú, kecses, halálosan precíz ujjait jobban félti az életénél is.
Részemről felfogom ugyan a történteket, de a rém produkciója megfagyasztja bennem a vért is. Ha nem is valóságos, pontosan tudja, mit kell mondania, és hogyan, hogy az iszonyat a csontjaimba is beleegye magát.
Colin erősebben tart elsőre, mint Katrina, az ő fogásából csak félig sikerül kirántanom a karom, közben észre sem veszem, hogy szándékolatlanul megütöttem Katrinát.
Ahogy a bátyám megcsavarja a karom, a fájdalom végigszikrázik az izmaimon, észre sem veszem Katrina mozdulatát – bár elve sem őt figyeltem -, így az ütése hajszálpontos, és a hatás azonnali, gyakorlatilag helyben összecsuklom, Colinnak csak annyi ideje van, hogy elengedje a karomat, nehogy eltörjön. Mielőtt lehajolna, hogy felnyaláboljon, még Katrinára vigyorog.
- Szép mozdulat volt!
Vigyorogva megcsóválja a fejét, és amíg ők ketten összekaparnak, addig anyám kihasználja, hogy biztonságos a terep, az ágytámlát megemeli a megfelelő kallantyúkkal, hogy majdnem teljesen ülő helyzetben tudjanak benne elhelyezni.
Az anyám innen ismét az eszközeivel foglalkozik, Colin szorosan rögzíti a szíjakat a csuklómon és a bokámon az egyik oldalon, ha Katrina magától intézi a túloldalt, akkor ráhagyja, ha nem, akkor azt is megcsinálja, majd csatlakozik hozzá az ajtó melletti falnál, a hátát nekivetve a fehérre festett falnak.
Karba font kézzel figyeli az anyja mozdulatait, aki egyébként nagyjából két perc alatt végez is varrással. Katrina kérdésére felé fordul, és aggodalmas ránc szalad a szemöldökei közé.
- Hát nem ez… Még nem láttam ennyire rémültnek… - Sóhajt egyet, és megrázza a fejét. A mozdulat kísértetiesen emlékeztet az enyémre. Végül elmosolyodik – Többnyire hangulatingadozásai vannak, és vállalhatatlanul leégeti magát. Tuti le akarja majd tépni a fejemet, ha elmesélem – itt már szélesen vigyorog – a legutóbbi alkalommal tengerésznótát énekelt egy szál kórházi köntösben, aztán megtáncoltatta az ápolónőt, aztán az ápolót, aki egyébként megütötte amiért megfogta a fenekét, majd mindegyiket feleségül kérte, engem is, mikor megérkeztem, utána összeomlott, így mindenkit ki kellett küldenem. A vállamon zokogott nagyjából tíz percig, aztán különösebb átmenet nélkül kitalálta, hogy menjünk szörfözni. Életünkben nem szörföztünk még, nem is tudom lehet-e a bolygón ilyesmit csinálni, de olyannyira menni akart, hogy meg kellett fenyegtnem vele, hogy leütöm… Erre megint összecsúszott, és megkérdezte szeretem-e egyáltalán…
Egy gyors pillantással ellenőrzi, hogy eszméletlen vagyok-e még, csak utána folytatja.
- Ja igen, és úgy tudja, hogy könyörgött a kezelőorvosnak, hogy varrja a combjához a bal heréjét, de csak magának mondom el, hogy ezt már én találtam ki…
Serena eközben ledobja a kesztyűjét, és a falnál állók felé fordul.
- Végeztem. Varratszedésre nem lesz szükség, amíg nincs teljesen magánál, én nem bizonyosodnak meg róla, hogy nem hallucinál ne engedjék el. Vettem vért, bevizsgáltatom mitől vannak tévképzetei.
Köszönés nélkül távozik, már a mondat végén elmerült a saját gondolataiban.
Részemről egyelőre az eszméletvesztés békés nyugalmában lebegek, kell némi idő, mire elkezdek magamhoz térni, de legalább addig sem kínoznak rémképek.

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
110
Képességpontok :
98

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #5•• TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó   Kedd Jún. 26, 2018 11:48 am

Simon & Katrina
Dr. Greymare kérdésre parányit vonom csak össze szememet. Kérdése valószínű, hogy inkább csak informális, minthsem tapasztalat. Ha jól tudom, a Consilium erősen tilt bármilyen tudatmódosító szer használatát. Bármennyire is népszerű ez a katonák körébe, nem hinném, hogy pont Simon élne ezekkel. Persze messzemenő következtetést nem vonok le. Egyet biztosan tudok, hogy ezek, most nem ettől vannak.
- Ocani élőflóra, Asszonyom - válaszolom röviden, újra csak tömören. Felesleges bármi mást hozzáfűzni. Ha nem is tudja, hogy hol járt, most már tudja, hogy küldetésen járt odakint.
S habár kevés növényt ismerünk még a bolygóról, azért néhánnyal találkozott már az emberiség. Legalább is katona társaim. Azok alapján meglehet, hogy összeállítják, hogy mi a problémája. Ha pedig mégsem…
Séta közben feleannyi gondolat sem cikázik át rajtam, mint egyébként. Aggodalom messzire kerül, nem ítélem úgy a helyzetet, hogy Simon életveszélyben lenne. Mégis különös mellkasfájdalmat érzek szívem tájékán. Ha több időm lenne, elmezném ezt a szokatlan hatást, de egyelőre van fontosabb dolgunk is.
Felettébb érdekel, hogy mi lesz a férfi sorsa, mit mutatnak ki az eredmények. Gyermeki kíváncsiságomat pedig inkább az foglalkoztatja, hogy mitől fél annyira, amikor fájdalomcsillapítót kap. Legutóbb - is - eléggé ellenkezett. Inkább szenvedte a tű nyomait.
Simon viszont teljesen eszét veszti. Nem vesz minket észre, valami egészen mást néz. Valamit, amit mi nem látunk. Vajon ugyanazt, akit nálam is látott? Vélhetőleg valóban a bokor hibája lehet, ahogy ezt ő is mondta.
Apró gondolatnyi kicsapongásom megbosszulja magát. Nem ez az első alkalom, hogy fél pillanatnyi nem koncentráció miatt képtelen vagyok lefogni Simon vállánál és engem csap arcul. Majd később foglalkozok ezzel. Nem emiatti bosszú miatt szakítom el tudatától.
Mielőtt még végleg összecsuklana, Colin elengedéssel egy időben tartom meg vállánál is. Nehezebb a földről összevakarni, mint innen.
Határozott bólintással veszem tudomásul dícsérő szavait, több időt mégsem töltök el azzal, hogy ezzel foglalkozzak. Inkább felnyalábolva az ágyra téve szíjazzuk kezét és bokáját az ágyhoz. Elhasznált bőröv, ósdi csattal. Erősen meghúzva egy pillanatra megfeszülnek izmaim. Nem tart sokáig a folyamat, és már újra a falat támasztom.
Akár két tojás, úgy állunk a fal mellett. Kérdésemre fivérétől kapunk választ. Egy pillanatra elgondolkozok azon, ha velem történne hasonló, a saját bátyám vajon így sietne-e segítségemre. És ha igen, akkor utána itt maradna-e. Kétlem.
- Hallucinál - jegyzem meg a rémületének tárgyát. Ilyenkor az ember bármit képes látni, úgy tartják. Hasonlókat sem éltem még át soha.
Beszéde közbe nem tekintek rá, Simon arcán szugerrálom. Egy-két jelenetnél hol szempilláim remegnek meg, hol pedig összevonom szememet. Mégsem szólok sem közbe, sem utána egy darabig. Emésztem a hallottakat, amik kevésbé sem annyira veszélyes, ahogy beállította.
- Ezek szerint ilyenkor elég lenne bezárni a négy fal közé - vonom le az észszerű következtetést. Lényegébe lehet neki adni fájdalomcsillapítót, csak ne találkozzon emberfiával sem.
A problémákat ha nem lehet megoldani, kezelni kell. Ez pedig logikus út lenne, noha nem szólok ebbe bele. Nincs rá semmi jogom.
S szívembe újra fájdalom markol. Dr. Greymare megfordulva nem is tudom, hogy melyikünkkel közli a híreket. Sejtésem szerint saját fiának mondja, így nem is figyelek rájuk túlzottan. Ahogy az elegáns nő elmegy, továbbra sem mozdulok a faltól.
- Miért könyörgött akkor? - vonom össze újra a szememet, mintha most jutna el a tudatomig, hogy mit is mondott ezzel kapcsolatban.
Ha válaszol, ha nem, elmerülök saját gondolataimba. Valamiért rosszul esik a tudat, hogy nem nézi ki belőlem, hogy eljöttem volna, ha tudomásomra jut. Meglehet, hogy alapesetben nem tenném meg, de most is itt állok. Magam sem értem, hogy miért. Látom, hogy jól van, hogy rendbe fog jönni. Tovább nem kellene itt szobroznom. S mégis itt vagyok.
Valahogy, természetesnek hat. Különös.
Alkalmazkodás, figyelem. Kapcsolat.
Nem indiviudális lények vagyunk, én mégis annak tartom magam. Soha nem esett meg velem hasonló sem, hogy másra is kelljen figyelni, ha a magánéletemről volt is szó.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
280
Képességpontok :
262

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #6•• TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó   Kedd Jún. 26, 2018 10:59 pm

Kat & Simon

Az anyám csak biccent Katrina válaszára, ami információra szüksége volt, az már rendelkezésére áll. Egyébként sem kedveli a bolygót, jobban szereti a Volentis nyújtotta hideg, steril környezetet, ez a mérgezés sem ingatja meg abbéli hitében, hogy nem ezen a bolygón kell új társadalmat építeni.
Én részemről már nem érzékelem, hogy Katrina megtart, vagy legalábbis megpróbálkozik vele. Az én holtsúlyomat valószínűleg nem könnyű kézben tartania, főleg, hogy Colin némi késéssel csatlakozik hozzá.
Nekem igazából teljesen mindegy lenne már még néhány kék-zöld folt, de ez is csak rajtuk múlik.
Katrina szótlan, ám határozott bólintására félmosolyra húzza a száját – le sem tagadhatná, hogy testvérek vagyunk -, és megcsóválja a fejét.
Ezután elfoglalja magát azzal, hogy stabilan rögzítse a végtagjaimat, legalábbis a rá eső oldalt.
Colin enyhe meglepetéssel néz Katrinára, mikor a hallucinációt említi, aztán sóhajt egyet.
- Kemény lehet. Nem könnyen ijedős fajta.
Noha Katrina nem néz rá, amíg a bátáym mesél, ő minden rezzenését figyeli. Nem kerüli el a figyelmét sem a szempillák rezzenése, sem az összevont szemöldök. Nyilvánvalóan levonja a saját következtetéseit.
Én részemről továbbra is mozdulatlan vagyok, a történetről is lemaradok, így egylőre nem tervezem megfojtani a bátyámat.
A megjegyzésére Colin halkan elneveti magát.
- Tulajdonképpen elég lenne, de mint maga is láthatja a személyes igényekre errefelé vajmi keveset adnak. Magasról tesznek rá, ha leégeti magát, lehet arra is tennének, ha másféleképpen lenne rá allergiás.
Megvonja a vállát, mindemellett érdekesnek találja, hogy Katrina nem szórakozott a történeten, de nem is háborodott fel Simon helyett, amiért a bátyja leégeti. Ez szokott lenni a másik reakció, bár az első a gyakoribb.
Csak néhány pillanatra szakad meg a beszélgetésük, mikor anyám kiadja az instrukciókat, és ahogy jött, úgy távozik is. Colin biccent neki válaszul, jelezve, hogy vette a parancsot, de nem tartja fel Serenát, ő pedig már a folyosón halad vissza, imádott műtője felé.
Katrina kérdése szemmel láthatóan meglepi a bátyámat. Általában mindenki csak jót derül mindezen, de aki nem, még abban sem merült fel soha, egyetlen alkalommal sem, hogy valóban elhangzott bármilyen könyörgés.
Érdeklődve végigméri Katrinát, majd rám pillant, és megcsóválja a fejét.
- Ezt az egyet nem az én tisztem elmondani. Őt kell megkérdeznie róla…
Ellöki magát a faltól, és kinyújtóztatja a hátát.
- Különös nő maga, Katrina. Kezdem érteni az öcsémet.
Mosolyogva kezet nyújt, de akkor sem sértődik meg, ha a nő nem fogadja a gesztust.
- Nekem mennem kell. Marad még?
Akármit is válaszol neki Katrina, a bátyám kilép az ajtón, az pedig halkan becsukódik mögötte.
Ha Katrina azt mondta, marad még, akkor azonban egy perc múlva Colin még visszatér, maga előtt tolva egy kényelmes kagylófotelt, és az ágy mellé parkolja a görgőket befékezve, majd szótlanul végleg eltűnik.
Nekem még kell nagyjából három perc, mire megrebbennek a szempiláim, és egy halk nyögéssel kezdek magamhoz térni. Reflexből fel akarom emelni a kezem, hogy megdörzsöljem Katrina ütésének helyét, de mikor a kezem nem mozdul felpattan a szemhéjam.
- Ez most komoly?
Nyögök fel elkínzottan, mikor észlelem, hogy az ágyhoz vagyok szíjazva. A látásom peremén még mindig ott a vörös köd, és ahogy eszmélek, a suttogás is visszatér, bár mozgást még nem észlelek.
Körbenézek, hogy felmérjem a terepet, és kiderítsem, egyedül vagyok-e

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
110
Képességpontok :
98

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #7•• TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó   Szer. Jún. 27, 2018 6:25 am

Simon & Katrina
Valóban nem könnyű megtartani Simont. De mi az ő súlya egy menetfelszerelést viselő társunkhoz képest, kit a fél világon át kell vonszolni, hogy biztonságba legyen? Egyáltalán nem egyszerű feladat. Felkaromban az izmok megfeszülnek, mégsem hagyom, hogy lefejelje a padlót.
Ezúttal sem szólok semmit. Régi beidegződés. Ha kérdeznek válaszolok, lényegretörően, ha nem, nincs okom arra, hogy bármit is mondjak. Egyébként sem ismerem Dr. Greymare ténykedési szokásait, az is meglehet, hogy a felesleges szócséplés csak hátráltatja a munkába. Az is lehet, hogy nem. Mindenesetre mindketten szűkszavúan bánunk a szavakkal, legfeljebb az idősebb fivér nem.
Le se tagadhatnánk egymást.
A megjegyzésre, hogy mily nem ijedős nem újdonság. A legtöbb katona nem az, a kiképzésünk része, hogy ezt eltüntessék belőlünk. Bármely bolygón, bármikor oly lénnyel futhatunk össze, kik meghaladják képzelőerőnket.
Halvány emlékkép kúszik lelki szemeim elé. Sötét bezárt szobáról, a Volentis egy elrejtett zugába, ahol szinte senki sem jár. A sikertelen feladatok nyereménye.
- Bármit meg lehet oldani - jegyzem meg, kipislogva szememből az emlékképet. Bátyám gyűlölettel izzó arcát, amikor egyszer őt zárták be, csak azért, mert aznap jobban teljesítettem mint ő.
Sosem volt igazságos a közöttünk zajló versengés. De az Admirális egyik szabálya épp ez volt. Az életünk nem igazságos, ne is várjuk el senkitől, hogy az legyen tőlünk. Egy igaz igazságosság van, ez pedig nem más, mint a Consilium.
Szemem sarkából figyelem a távolodó nőt, majd tekintetem visszasiklik az alélt férfira. Valamilyen módon mindannyian elcseszettek vagyunk. Ő is, én is. Talán a bátyja is, csak még nem tud róla.
Nem veszem észre a meglepetést fivére arcán. Ahhoz, hogy megtegyem rá kell pillantanom, amit akkor is csak szemem sarkából teszem összevont szemöldökkel, amikor újra megszólal.
- Azt mondta, hogy Greymare hadnagy nem emlékszik rá. Ha csak maga tudja, elég nehéz megkérdezni tőle - vonom le a következtetést. Bár nyilván, ha egy terapeuta meg tudná ezt fejteni. Sejtem, hogy a férfi is miként áll ehhez az egészhez.
Az elrugaszkodó férfira nézek, homlokom ráncai nem simulnak ki. Szólásra nyitnám az ajkam, mégsem teszem. Vélhetőleg hasonló választ kapnék rá, mint az előző kérdésre. Így csak újra egyenesen állva rázom meg a kezét. Magabiztos, erős fogással.
- Igen, uram - biccentek egyet, maradási szándékomat alátámasztva.
Újra csak eszembe jutnak Simon szavai. Miért esik ilyen rosszul, hogy azt hiszi nem jönnék el meglátogatni, vagy nem lennék itt? Az ellenkezőjéről sem adtam soha tudomást számára. Alapesetben pár sérülést valóban nem látogatnék meg. Meglehet, ha megkérne, hogy jöjjek el, megtenném.
Amint Colin kitér a szobából hátam újra a falnak vetem, kezeimet újra csak összefonom mellkasom előtt. Szemöldököm ráncolva figyelem, ahogy visszatér a fivér egy széket tolva maga előtt. Sejtem, hogy mi végre teszi, mégsem használom a kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságot.
Egyet még biccentek felé, majd az alvót figyelem. Hosszú órákon keresztül is képes vagyok így állni, egyhelyen. Szemem pillája sem rebben meg. Gondolataim nem cikáznak, nem engedem meg nekik.
Csend telepszik ránk. Az ajtót ránk csukták, a külvilág zajai elhalnak.
Egy árva óra tikk-takkolása sem töri meg a csendet, legfeljebb Simon hangosabb lélegzete.
Mégsem kell sokat várnom, hogy felébredjen.
Keze megmozdul, ám a szíjaknak hála a mozdulat megáll.
- Inkább ez, mint újabb ápolói lánykérés - jegyzem meg számára. - Ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása, elengedlek - tudatom vele még. A bátyja szavaiból kivettem, hogy ilyenkor nem beszámítható. S én sem vagyok bébicsősz, hogy úton útfélen kövessem és visszavezessem ide. Ez a legegyszerűbb megoldás.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
280
Képességpontok :
262

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #8•• TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó   Vas. Júl. 22, 2018 6:08 pm

Kat & Simon

Katrina megjegyzésére Colin biccent egyet.
- Persze, hogy meg. Ha akarják…
De szemmel láthatóan nem akarják. Részéről ez ennyivel el is van intézve.
Az összevont szemöldökkel közölt megjegyzésre a szája bal sarka egészen kicsit felfelé mozdul, elnéző mosoly kósza árnyéka ez.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem emlékszik… Szerintem igen, de sosem kérdeztem, ő pedig sosem mondta.
Valószínűnek tartja, hogy nekem egyszerűbb elfogadni a számomra ugyan kicsit kínos, de elviccelt verziót, mint arról beszélni, mai valójában történt. Ő is tudja, hogy igazán sosem zavartak az ilyesfajta viccek. Vannak dolgok, amiken utólag már nevet az ember, akármennyire is kínos volt abban a pillanatban.
A kézfogás után még rámosolyog Katrinára, és nem fejti ki, hogy rangban a nő felette áll, akárcsak én, részéről ebben a helyzetben semmi formális nincsen, és nem is volt.
A bátyám szó nélkül hagyja a széket az ágyam mellett, nem ajánlja fel Katrinának, bár nyilvánvaló, hogy neki szánta, de van annyi érzéke az emberekhez, hogy tudja, felesleges szócséplés lenne. Talán ha végig marad, elfárad annyira, hogy mellém telepedjen. Vagy ha közelebb akarna jönni hozzám. Mindenesetre ezt Colin rábízza, és magunkra hagy minket.
A percek némán telnek, ha magamnál lennék, valószínűleg kellemetlennek találnám a néma csendet.
Lassan eszmélek, de az első szempillarebbenés, és nyögés után meglepően gyorsan tisztul a tudatom, és hamar tisztába kerülök a helyzetemmel.
Katrina megjegyzésére elhúzom a számat, és sóhajtok egyet.
- Szóval Colin elmesélte… Azt hiszem megfojtom
Azért a végére halványan elmosolyodom, egyértelmű, hogy eszmben sincsen komolyan ártani neki. Ettől függetlenül meglehet, hogy nyakon vágom.
- Oké, bár azt hiszem, most kevésbé kell a fájdalomcsillapító miatt aggódnunk. Ez a rohadt hallucináció azt hiszem még nem futotta ki magát…
Megcsikordulnak a fogaim, ahogy a pulzáló vörös köd szélén ismét mozdul valami.
A sötét köpeny meglebben, ahogy a rém Katrina mellé lép, és egy pillanatra láthatóvá válik a testét fedő foszladozó fekete ing, a szakadások alatt a csontjaira feszülő, foltos, heges, szürke bőre.
Egészen közel hajol a nő arcához, mélyen, sípolva szívja be a levegőt, úgy szimatolja, mint egy éhes kutya.
~Milyen lenyűgöző teremtés…~
A bordáim között csikorgó hangja megremegteti a csontjaimat, fagyos hideget áraszt szét az ereimben. Megfeszítem az izmaimat, hogy szabaduljak a szíjaktól, de azok recsegve-ropogva, a bőrömbe vájva kitartanak.
~A sötét haja,~ karmos ujjait Katrina tincsei közé meríti, megemeli őket egy kicsit, és hagyja kiperegni az ujjai közül. ~az erei élő lüktetése…~ az egyik körmét végighúzza a nyaki verőere mentén, én pedig még kétségbesettebben küzdök a szabadulásért, de mindhiába.
~Mégis a szeme a legszebb… Bele lehet szeretni ebbe a dacos, kemény, sötét pillatásba.~
Szinte ábrándosan hajtja oldalra a fejét, miközben karmos ujjai élével végigsimít Katrina álla vonalán.
~nekem persze túl élő… A húsa, a vére, a bőre egészséges pírja…~ ráfúj a nő nyakára, egy pillanatra a bőre, a húsa olvadni látszik a sípolva kifújt lélegzet nyomán, csont fehérje villan, válaszul a morgásom szinte állatias.
- Ne merj hozzáérni!
A csikorgó kacagás, amit válaszul kapok nagyjából olyan érzés, mintha egyszerre fűrészelnék az összes csontomat.
~Még nem… Még nem az enyém. De az lesz, hamarabb, mint szeretnéd… És tudod mi a legszebb az egészben, katona?~
Három könnyed tánclépésnek is beillő mozdulattal, és egy teljes fordulattal – ami fellebbenti a köpenyét, és megmutatja csupa csont, csupa szöglet testét, betegesen szürke foltokkal tarkított halott bőrét, foszladozó öltözékét – mellém kerül, hogy égővörös tekintetét mélyen az enyémbe fúrhassa.
~A legszebb halála lesz, amit csak láttam hosszú évek óta. Hosszú küzdés, hosszú szenvedés vár mindkettőtökre az úton, megannyi áldozat, ezernyi lemondás, keserűség, árulás, rosszindulat. Persze kemények vagytok mindketten, de a végén…~
Karmos ujjait a mellkasomra fekteti a szívem felett, érzem a hegyes karmok nyomását a bőrömön.
~A végén éppen tőled fogom megkapni. A te kezedben lesz a füstölgő fegyver, és önszántadból húzod meg a ravaszt.~
Megvillan a szeme helyén parázsló vörösség, én pedig úgy rázom a fejem, csoda, hogy nem esik le.
- Soha nem tenném!
Elégedett, kárörvendő kacagása végighasít minden porcikámon.
~A jó emberek olyan naivak tudnak lenni! Fogalmad sincsen a benned lévő sötétségről! De a halála után nem csak te fogod látni, hanem az egész emberiség ezen a nyomorult lélekvesztőn. A szerelem a kedvencem a bűnök közül, annak van a legnagyobb ára!~
A vörös köd lassan kezd visszahúzódni a látómezőm pereméről, a rém pedig közel hajol az arcomhoz, érzem a rothadás bűzét körülötte, a mellkasomba vájó körmei okozta kínt, és vérszagot a leheletén, ahogy a homlokomhoz hajol, mintha csak csókot akarna nyomni rá, bár csak a fogai reszelős nyomását érzem a bőrömön.
~Ne legyenek kétségeid, Greymare hadnagy! Figyelni foglak, és várok rá…~
Ahogy felegyenesedik, vet még egy pillantást Katrinára, egészen közel lép hozzá, egy hajszálat az egyik karmos ujjai köré csavar, majd egy szabad keze mutatóujjának körmével elvágja a szálat, és a zsákmányával együtt egyszerűen köddé foszlik a vörösséggel együtt.
Ekkor tudatosul bennem, hogy a megfeszített izmaim égnek, sajognak, minden sérülésem úgy lüktet és perzsel, mintha szeszt öntöttek volna rá, a szíjak mélyen a bőrmbe vágnak, és úgy leizzadtam, mint egy igásló a szántás végére.
Akarattal próbálom ellazítani az imaimat, a fejemet hátraejtem a párnára, egy pillanatra behunyom a szemem és sóhajtok egyet, mielőtt kinyitnám, és Katrinára néznék.
- Azt hiszem ennyi volt. Megtennéd, hogy kiszabadítasz?
Egy pillanatra sem tudok szabadulni az imént látottaktól. A jóslat baljóssága mélyen beleette magát a tudatomba.

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
110
Képességpontok :
98

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #9•• TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó   Hétf. Júl. 23, 2018 10:28 pm

Simon & Katrina
Sem ő, sem pedig én nem kergetjük tovább a lefutott témákat. Még egy pillanatra marad, egy apró megjegyzést tesz. Úgy tűnik, hogy sikerült teljes mértékben félre értenünk egymást. Egy bólintás kíséretébe veszek tudomást erről a kijelentéséről. Szóval nem szívesen mesél erről. Ami azt illeti, ezt meg tudom érteni. Bizonyára mindenkinek vannak pillanatai, olyan momentumai az életben, amiről nem szívesen beszél. Ki azért mert szánalmasnak érzi, vagy mert szégyelli magát. Megint vannak az olyanok, mint én, kik inkább saját magukban keresik a hibát és csalódásként érik meg ezt a pillanatot.
Mint amikor nem lőttem le Connort. Még akkor is, ha a szabályt követtem. Utána pedig már nem tettem. A kapitány úgy volt vele, hogy megérdemel még egy esélyt.
S mit ért vele?
Kezemet újra ökölbe szorítom, miközben a falat támasztom. Még érzem a sokkoló utóhatását, a vállamra és tarkómra mért ütések kéklő nyomait. Noha, napok teltek el. Nem csak én, de ő is a Ocanon járt kint. Mi lázadókba bukkantunk, ők azokat kergették. Tán azokat, akikről mi a jelentést tettük. Ez időben még stimmelne is.
Az együtt töltött reggel után küldtek le a Tizedessel a bolygóra. Másnap indult el az Arkan. A fizikai állapotom nem volt kifogás, habár próbáltak az ágyba nyomni. Vajmi kevés sikerrel. Én itt maradtam, az Arkan elment.
Vele a legénység is.
Gondolataimból a hanga zökkent, ki, majd a sajátom is. A falnak támaszkodva fonom keresztbe a kezemet mellkasomon.
- Én kérdeztem meg, legutóbb mi történt Veled - már csak azért is, hogy tudjam, hogy mire is számíthatok pontosan, ha eljön az idő.
De minek is az ideje?
- Lényegtelen, fájdalomcsillapító, vagy az ocani élőflóra van a szervezetedbe. Nem vagy önmagad - ezt még nagyon nem is kell semminek sem alátámasztania, megteszi helyettem ő.
Szemeimet enyhén összevonom látva, miként tágul pupillája. Majd szűkül össze. Azoknak szokott így, kik drogot kaptak. Továbbra is úgy vélem, hogy az ocani növény van rá ilyen hatással. Azt hallottam, hogy vannak a kinti erdőségeknek olyan részei, amik halucinációt okoznak. Nem csodálkoznék, ha pár növény is okoznak ilyen hatást.
Kezén, karján megfeszülnek az izmok. A szíjaknak szerencse nem tud szabadulni, pedig szeretne. Szemei kidüllednek, fogai megcsikordulnak, majd elhagyja ajkait egyetlen egyszerű ordítás. Előbb csak szemöldököm emelkedik a magasba. Nem kell körbenéznem, hogy tudjam, egyedül vagyok.
- Simon - szólítom a nevén, elrugaszkodok a faltól és mellé sétálok. Tehetetlenül állok ott, nem rám figyel. Véleményem szerint az érintésre sem reagálna. Ehelyett inkább meghúzom a szíjakat, az a biztos. Nem rám figyel, eltekint vállam fölött. - Remélem tudod, hogy egyedül vagyok itt - tekintek szemeibe, vélhetőleg mindhiába. Mégis azért megpróbálom. Hiába, hiszen immár a plafont nézi.
Nem hagyja el ajkaimat lemondó sóhaj. Az ajtó mögöttem csukva, az ablakokat elfedi a függöny. Senki sem látja a következő mozdulatomat.
Te nem tennéd, de én igen… Felelem, inkább magamnak és lekeverek neki egy pofont. Úgy hírlik, az ilyen visszahozza az embereket a valóságba.
És, heuréka? Így mondják azt hiszem.
Fejemet lemondóan csóválom meg, amikor feltehetőleg hozzám beszél újra.
- Felejtsd el. Inkább vagy most önveszélyes, mint köz. Elvagy így, megkötözve - addig sem tud ugrálni feleslegesen. Ami azt illeti nekem még kényelmes is a helyzet. - Érdekes. Tudod, hogy halucináció, mégis engedted, hogy átvegye elméd felett a hatalmat - vonom össze értetlenül a szemöldököm.
Ez a kettősség túl… Logikátlan. Főleg, hogy már azt hiszi, hogy elment. Talán igaza van, egyelőre mégsem engedem el. Amíg Dr. Greymare vissza nem tér az eredményekkel, addig biztos, hogy nem.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
280
Képességpontok :
262

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #10•• TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó   Kedd Júl. 24, 2018 10:38 am

Kat & Simon

Katrina válaszára fáradtan elmosolyodom.
- Gondolom kellően részletesen ecsetelte mekkora marhaságokat csináltam, és mekkora baromi monoklit kaptam.
Némi öniróniával egy halk, kicsit rekedt nevetésre is futja.
A következő megjegyzésére eszembe jut a fejemben, bordáimon csikorgó hang, a halállal, vérrel teli jövő képe, amit festett, és minden porcikámban megborzongok.
- Nem, valóban nem vagyok…
Ennél nem is kell több, a vörös köd elborítja a látómezőm szélét és újrakezdődik a rémálom.
Egy részem tudja, hogy amit látok nem valóság, de mégis túlzottam annak tűnik, a baljóslatú, rémisztő jövőképtől pedig képtelen vagyok szabadulni. Valószínűleg éppen ezért hallom ezt. Ha képes lennék józanul átgondolni, nyilván tudatalatti félelmekre, gyengeségekre fognám, de egyelőre nem tudom józanul elemezni.
Hallom, értem, ahogy Katrina beszél hozzám, a rém viszont profin igazodik a mozdulataihoz, sosem ütközik bele, nem keresztezi az útját, ezzel könnyedén megtartja a saját valóságos látszatát.
Ahogy mellém ér, még közelebbről látom a jelenetet. Ahogy hozzáér Katrinához a karmai nyomán vékony vonalban halvány pír marad, a sípoló lélegzet megrezzenti a sötét hajszálakat, mikor közel hajol hozzá.
Ahogy a szíjak még inkább megfeszülnek, érzem, hogy véresre fogom dörzsölni a bőrömet velük, de eszemben sincsen feladni a küzdelmet.
A következő megjegyzésére enyhén megrázom a fejem, mereven figyelem a mellőle ellépő sötét alakot.
A pofon élesen csattan a szoba csendjében, érzem égni a nyomát az arcomon, de a célját részben elérte, segít Katrinára fókuszálnom, legalábbis rövid ideig. Kialakul egy röpke zavar, a pillantásom fókusza szinte szívdobbanásonként ugrál Katrina, és a fölém hajoló rémalak között, de már nem sokáig.
A hallucináció úgy fest, véget ér, a látomás szétfoszlik, én pedig erősen koncentrálok, hogy ellazítsam az izmaimat.
A válaszára lemondóan sóhajtok, és az ágy majdnem derékszögbe állított támlájának döntöm a hátam, sajgó csuklóimat megpróbálom annyira megmozgatni a szíjak alatt, hogy ne vágjanak ennyire. Fájdalmas az érintkezésük a sebesre dörzsölt bőrömmel, de minekutána csak magamnak köszönhetem, nem panaszkodom miatta. Volt már rosszabb is, nem igaz?
- Mostmár inkább fáradtnak érzem magam, mint önveszélyesnek, és nagyjából úgy, mintha párszor áthajtottak volna rajtam egy tankkal, de legyen ahogy akarod.
Kinyújtom az eddig észrevétlenül ökölbe szorított ujjaimat, és végignézek magamon. Összesen az alsónadrágomnak kegyelmeztek a ruháim közül, akadnak rajtam kosz, sár és vérfoltok is, a tökéletes és precíz öltések a combomon anyám keze munkáját dícsérik, a bőröm több helyen jókora kék-lila és zöld foltokkal tarkított, amik néhány nap múlva majd sárgásba fordulnak…
A következő megjegyzésen röviden el kell gondolkoznom.
- Csak a tiszta pillanatokban egyértelmű hogy nem valóság. Mikor látom, nem tudok szabadulni tőle. Valóságosnak tűnik, érzem, ha hozzám ér, a szagokat…
Nem tudom hogyan is magyarázhatnám el pontosabban.
- Volt már olyan rémálmod, ami után csatakosra izzadva riadtál fel, és még percekig nem voltál biztos benne, hogy csak álom volt vagy valóság? Tele vérrel, halállal és szenvedéssel, amit hiába próbálsz megakadályozni, csak a veszteség, a fájdalom és a kudarc érzése marad? Ez is olyasmi…
Próbálok kényelmesebben elhelyezkedni, de a mocorgás sem segít semmit, lévén a végtagjaimat nem tudom mozgatni. Feladom, és inkább Katrina arcát, szemét figyelem.
Próbálok rájönni, vajon miért van még itt. Aggódik, kötelességének érzi, netán anyám ráparancsolt volna?

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
110
Képességpontok :
98

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #11•• TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Sürgősségi ellátó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Part 14 / 14

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Volentis ûrállomás :: Civil zónák-
^
ˇ