Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 2
Víz eleműek - -
Tűz eleműek 1 2
Levegő eleműek 3 1
Emberek 1 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 5 5
Consilium - 3
Lázadók 3 1
Összesen 17 18

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 1 rejtett és 2 vendég

Jack Silver, Readash, Sabrina Steele


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Hadászati szimulátorok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
ÜzenetSzerző
 #1•• TémanyitásTárgy: Hadászati szimulátorok   Szer. Dec. 27, 2017 11:22 pm

***

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Mentális erõ :
352
Képességpontok :
294

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #2•• TémanyitásTárgy: Re: Hadászati szimulátorok   Csüt. Márc. 15, 2018 10:46 pm

Kat & Simon

"Dreams are real as long as they last"

Úgy látom Katrina érdeklődik az emberi viselkedés, érzések iránt, ha maga legszívesebben egyiket sem érezné. Furcsa nekem ez az önként vállalt elszigeteltség. Azt hiszem nekem nem menne, én ennél sokkal szociálisabb alkat vagyok.
A kérdésre elvigyorodom, és bólintok.
- Igen, teljes mértékben.
Anyám világa úgy kerek, ha azt cinálhatja, ami egyedül élteti. A maga módján szenvedélyes asszony, csak éppen az érzelmei egyetlen dologra összpontosulnak, és az a munkája.
Védekezni nem szándékoztam, viszont elég határozott véleményem van az emberi kapcsolatok fontosságáról. Legalábbis én úgy gondolom nélkülük sokkal nehezebb az élet, akkor is, ha így nem kerülhetjük el a veszteséget, árulást. Viszont sok kellemes pillanatot is kapunk cserébe. És okokat, indokokat, amikért érdemes csinálni a legnehezebb pillanatokban is. Olyankor már a puszta kötelességtudat nem hajtja előre az embert.
A válaszára biccentek, ezúttal ha figyel, az én pillantásomban is láthatja az árnyékot, az állkapcsom megfeszül egy pillanatra.
- Gyakran előfordul, én is tudom. Meg lehet csinálni, ez nem kérdés. De könnyebb, ha nem vagyunk egyedül.
Végül lerázom magamról a témát, mint kutya a vizet – majdnem szó szerint, ugyanis kissé, szűk mozdulatokkal megrázom a vállamat, hogy megszabaduljak az izmaim akaratlan feszülésétől-, és közben megállapítom, hogy Katrinát csúnyán elárulták, ezen felül tippelem csupán, hogy az ő családjában sincsenek rendben az érzelmi kérdések.
A következő mondatában mintha felfedeznék némi ellentmondást. Halványan elmosolyodom.
- És nem a éppen veszélyes, kemény dolgok, a kihívások edzik a jellemet?
Ha már egyszer a szemembe néz, állom a pillantását. Tisztában vagyok vele, mennyire veszélyes, és megterhelő érzelmileg, ha az ember kiadja magát, megmutatja a gyengeségeit. A bizalom mellett céltáblát is kínál a másiknak, de éppen ettől lesz az értékes az egész. És persze ha fáj, akkor pokolian fáj, de hát a csapásokból is fel lehet, fel kell állni, ezt mind hamar megtanuljuk.
Így is meglep a beszélgetés majdnem nyíltsága. Azt hiszem valami oknál kivételes lehet az alkalom. Lehet, hogy éppen azért, mert csak egy idegen vagyok, akivel talán sosem kell többé beszélgetnie, vagy éppen azért, mert jól bírom a nyíltságát, és én is őszinte vagyok vele. Plusz nem cak nézek, de valamennyit látok is…
A következő megjegyzése meglep, bár tulajdonképpen mintha olvastam volna irányított álmokról. Sosem vált be. Talán az én elmém nem elég fegyelmezett ehhez.
- Azt hiszem legfeljebb elnyomni lehet őket, de hogy az mennyire tesz jót?
Ismét megvonom a vállam. Talán egyszer majd kiugrik ha sokat rángatom, jól fogok kinézni.
És Katrina úgy tűnik, tényleg viccelődik velem! Ez bizony nagy eredmény! El is nevetem magam, és megrázom a fejem.
- Ha oda tartozna, ott reggeliznék minden nap!
Ami a kínzásokra tett megjegyzését illeti, az arckifejezéből kiolvasom, hogy tapasztalatból beszél. Ilyenkor jut eszembe újra és újra, hogy valójában mind katonák vagyunk, mindannyian ezer meg egy sebbel, kívül-belül, olyan emlékekkel, képekkel, amiket rémálmainkban sem akarunk újra látni.
Ezt a témát inkább engedem elsiklani, és a kávém maradékára koncentrálok, épp elég ,hogy a lelki szemei előtt lepereg újra minden pillanat, erről a megrázkódó vállai tanúskodnak.
A következő válaszán elgondolkodom, végül biccentek.
- Minden bizonnyal izgalmas, és kihívásokkal teli hivatás.
Őszinte érdeklődéssel nézek rá. Olykor szívesen tartanék valamelyik csapattal az idegen csillagrendszerek felfedezésére, de hát mindent én sem csinálhatok, és soha nem cserélném le a választott szakágamat, mégha olykor el is vágyódom.
A kérdésére kacsintok, és elvigyorodom.
- Hátha szerencséje lesz!
Ennél mélyebben nem vagyok hajlandó belemenni a témába, akkor sem, ha újból rákérdez.
Ami pedig a következő kérdst illeti?
- Hát a vizsgára… - hiszen elsősorban valójában amiatt jöttem - de ha van kedve, reggelizhetünk együtt a kettő között…
Nincs hátsó szándék, nincsen célozgatás, pusztán éhes vagyok, és továbbra is értkelem a társaságát, még akkor is, ha ő ezt nehezen hiszi, vagy fogadja el.
Ahogy kilépünk az ajtón, én rávigyorogok a kis robotra, és a tenyeremmel megtámasztom, hogy megakasszam a pörgését.
- Még gyakorold az időben lelépést, Kishaver!
Barátilag meg is lapogatom az egyik szenzor és gombmentes felületét, majd felzárkózom Katrina mellé, és a lőtér felé veszem az irányt.
A lépéseimet az övéihez igazítom, a kezemet lazán zsebre vágva.
- Megvan a fegyvere? Ha odaértünk felül kell írnom a biztonsági protokollt, hogy beléphessek a lőtérre, míg éles lövészet folyik, de szerencsére a teszteljárások miatti engedélyeimmel nem okoz problémát.
Rávigyorgok, szemmel láthatóan továbbra sem szállt inamba a bátorságom, bár magamban továbbra sem értem pontosan, hogy miért kockáztatom így az életemet, még akkor sem, ha valójában megbízok Katrinában.
Mikor odaérünk, egy gombnyomással kinyitom a lőtér ajtaját, és azzal a lendülettel előre engedem Katrinát. Szimplán udvarias vagyok, ez nálam megszokás.

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
99
Képességpontok :
87

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #3•• TémanyitásTárgy: Re: Hadászati szimulátorok   Szomb. Márc. 17, 2018 6:43 pm

Simon & Katrina
Dreams are real as long as they last

Érdekes melyet állít, persze sok mindent megmagyaráz számomra is. Valószínűleg az Ő élete is teljesen máshogy alakult volna, ha az anyja akkor elveszti a praxisát. Az ilyen erős érzelmi csapásokat nehezen tudják a helyén kezelni. Értem, hogy az elődeim miért akarták belőlünk kiirtani. Ilyen a mi családunkba nem fordulhat elő.
Olyan sem, amit az elmúlt napokban történik velem. Ahogy én viselkedem. A folyamatos düh, mely újra és újra elkap. Nem, ez nem lehet a miénk.
Mégsem faggatom tovább. Habár vigyorog, nem tudom. Valamiért nem érzem őszintének, még ha ő annak is. Nem akarom tovább erről kérdezgetni, beszélgetésünk lassan úgy is tovagördül, így értelmetlen lerágott csontokba kapaszkodni. Vannak fontosabb dolgaink is az életben, nem igaz?
A múlton egyébként is kár keseregni. De ezt én miért nem tudom tartani?
Miért?
- Meglehet, hogy igaza van - vonom össze enyhén szemöldökömet, látva ahogy szemének világa egy pillanatra megváltozik. Ráhagyom a válaszát, ebben úgy tűnik, hogy nem fogunk megegyezni. Nem akarom győzködni a saját igazamról, véleményemről, látásmódomról. Nem kérhetem, hogy értsen meg. - Mégis vannak oly emberek, kik nem társaslények - kik sokkal több bajt okoznak társaságban, mint egymaguk. Tudom, hogy én is egy vagyok közöttük.
Épp azért is, melyet már kifejtett. Nem sokan képesek elviselni a gyötrő igazságot. Tudom, hogy mit tudok okozni egy-egy társaságban, de nem csak ezért nem keresem őket. A jobb a békeség felkiáltás nem az én asztalom, nem mert keresném a balhét. Egyszerűbb a történet. Nagyon nem is érdekelnek más emberek. Én nem tudom az ő lelki nyavalyáikat felvenni, foglalkozni velük. Természetesen ha elmondják, meghallgatom őket. Ha kíváncsiak a véleményemre elmondom. Ha ez nem tetszik nekik, és továbbra is saját maguk igazát, belátását szajkózzák, anélkül, hogy elismernék, nem csak az ő véleményük az egyetlen… akkor egyszerűen csak ott hagyom őket.
Ezt pedig sokszor zokon veszik. De ezzel sem törődtem eddig. Meglehet, hogy ezután sem fogok.
- De, valóban - mosolyodom el, fejemet lehajtva. Besétáltam saját csapdámba. Mégsem fejtem már ki erről sem a véleményem. Túl reggel van még a hasonló eszmefuttatásokra. Ha később még találkoznánk, meglehet, hogy bővebben is rátérnénk ezen témákra. A felszínen természetesen, mélyen szántani ezeket?
Van egyáltalán értelme a mai világunkban?
- Miért az jót tesz, ha rémálmunkból felébredve, az első kezünk esésébe kerülő személy életét veszélyeztetjük? - hajtom félre a fejemet somolyogva. Következő megjegyzésére, azonban mégis hangosan nevetek fel. - Akkor elég hamar el is fogyna.
Rázom meg a fejem könnyedén. Lassan készülődni kezdek, mégis a helyemen maradok. Mennék is, maradnék is. Újra elkap az őrült rohangálós énem, mely képtelen egy helyben ülni, mégsem tudja pontosan, hogy mit is kellene kezdenie magával. Hogy én mennyire unom, hogy pihenőre tettek.
- A teljes ismeretlenséggel nézünk szembe - felelem hivatásomra hivatkozva. - Megvan a maga szépsége, de legalább ennyi veszély is rejtőzik benne. Sokan képtelen ezt csinálni. Legalább is hosszú távon - az hogy elmenjünk hónapokra, van hogy évekre és ne térjünk vissza… Nem hogy képtelen ezt megtenni, de ha meg is teszik, képtelenek a szűkebb négy fal között lenni. Lassan fásulnak el, válnak idegessé, agresszívvá. Nem mindenkinek való a bezártság ilyen mértéke, még akkor is, ha a Volentisen is igazából be vannak zárva.
Már épp kilépnék az ajtón, mikor kérdése és válasza is megállít.
- Előbb a munka, aztán a szórakozás - felelem végül könnyedén, megvonva a vállamat. A kávéval most akár órákig is elleszek étkezés nélkül. Bevetésen kívül, főleg "betegszabadságon" úgy étkezem, akár egy növény. Legfőképp semennyire, van, hogy napok múlva jut eszembe bármit is enni.
Vagyis… F8T figyelmeztet rá.
Csak vállam fölött tekintek vissza, hogy miként is paskolgatja meg robotom szenzorait. Kérdőn vonom csak fel szemöldököm, de aztán újra csak magam elé figyelve haladok előbb ki az Arkanból, majd ott az útvesztő szerű folyosó kanyarulatokba a lőtér felé.
Útközben a szótlanság lesz rajtam úrrá. Az elhaladó embereknek nem köszönök, ők sem figyelnek fel rám. Vagy ha mégis, felismerve sütik le pillantásukat, és térnek ki utamból, esetleg másik útvonalat választanak maguknak. A családunk hagyatéka ez, ugyanígy jár atyám, de bátyám is.
Én magam már meg sem lepődöm rajta.
- Persze, elhoztam magammal - felelem mégis, mielőtt belépnénk a lőtérre. Az ajtó elé érve nem foglalkozom túlzottan udvarias gesztusával csak belépek és megkeresem a legmegfelelőbb boxot, erre a célra.
- Egy lövés gondolom elég is lesz, nem igaz? - vetem pillantásom Simonra, bárhol is legyen. A többi bent lévő gyakorló csak pár apró pislogást vált felénk, nem nagyon értvén, hogy mi is történik most valójában. Egyelőre még csak nyugodtan állok a box asztalára készített fegyverem mellett. Nyugodtan számolom bele a töltényeket. Az egyiket az ujjaim között forgatva dobom végül a férfi felé.
- Legyen ez a célpont. Tegye a fejére - utasítom, csak mintha az egyik beosztottam lenne. Most nem az a lány vagyok, aki nemrég kelt fel.
Most egy ember élete van a kezemben.
Ha pedig odaáll, vagyis végre kezdhetjük, felemelem fegyveremet. Sokan hüledeznek a gesztuson, nem tudják, hogy melyikünk őrült meg jobban. Halkan sugdolóznak mellettünk, a magam részéről mégsem veszem fel.
- Mehet? - kérdezem még utoljára, egyenesen a szakértő szemeibe pillantva. Ha visszakozna, egy szót sem szólnék érte, bólintással konstatálnám, hogy annyira mégsem ment el az esze. Ha mégsem.
Fegyverem tartva, támasztom ki azt a másik kezemmel. Szemeimet összevonva koncentrálok a töltényre. Az idő hirtelen lassul le. Érzem, ahogy ujjaim a ravaszra tapadnak, mégsem mozdulok még. Az egész testem rezzenéstelen. Megszűnik létezni az óra kattogása, a körülöttem lévő emberek pusmogása. Csak én vagyok és a fegyverem. A lélegzetem.
Mutatóujjam behajlik. S ekkor éktelen kiáltással ugrik mögém valaki, megzavarva koncentrációmat. Azonban az ujjamat már képtelen vagyok megállítani.
Kezem enyhén remeg csak meg, s a golyó süvít is.
Még látom, ahogy a töltény mellett elhaladva Simon haját szeli ketté, fejbőrét súrolva, tovább mégsem figyelek. Nem tettem benne túl nagy kárt.
Elengedem fegyverem, az azt tartó kezemmel csapom arcon a mögém settenkedő alakot. Félfordulatomba kapom el a másik kezembe az eső fegyvert. Mikor pedig már vele szemben állok, homlokához tartom a már igen pontossá vált lőszert.
- Ön szerint ez vicces, katona? - csattan hangom. Szemem dühben forog, arcomon minden izom megfagy. A velem szemben álló ismeretlen katona biztos lehet szándékomban: bármelyik pillanatban, gondolkozás nélkül lövöm le.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
269
Képességpontok :
251

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #4•• TémanyitásTárgy: Re: Hadászati szimulátorok   Szomb. Márc. 17, 2018 9:49 pm

Kat & Simon

"Dreams are real as long as they last"

Azt hiszem nem szeretném tudni, hogyan alakult volna az életünk, ha anyám elveszíti a praxisát. Sok mindent el tudok képzelni, de azt a magából kifordult nőt hosszútávon anélkül sehogysem, hogy komoly károkat okozott volna a vele együtt élők lelkivilágában.
Nem erőltetem a témát. Gondolhatja magáról nyugodtan, hogy nem alkalmas mások társaságába való beilleszkedésre, ha az úgy neki biztonságosabb, vagy éppen kényelmesebb. Én nagyjából biztos vagyok benne, hogy hosszútávon is hasonlóan jól viselném a stílusát, bár nyilván minden ismeretségben akadnak hullámvölgyek, mikor vagy egyiküknek, vagy éppen mindkettejüknek rosszabb napja van, de az ilyesmit azt hiszem kár erőltetni.
A válaszát nem könyvelem el győzelemként, csak hagyom lecsengeni a témát én is.
A következő kérdésre azért elmosolyodom.
- Attól függ, hogy viseli az a bizonyos személy az ilyesmit…
Tulajdonképpen nem bánnám, ha előre nem látható időre el kellene hagynom a Volentist, vagy a bolygót, hiszen különösebben fontos, napi szinten ápolandó kötelékek nem fűznek ide, de a jelenlegi munkám egy idő után kínzóan hiányozna. Azt hiszem – hacsak parancsot nem kapok rá – ezután sem veszek részt felfedező expedíciókban.
Ami a reggelizéssel kapcsolatos választ illeti, annyira nem lelkesít. Lehet, hogy ő nem eszik, én viszont szeretek. Enyhén meg is kordul a gyomrom a reggeli puszta gondolatára, de azt hiszem nem hallhatóan.
Csendben sétálok Katrina mellett, nem erőltetem a beszélgetést, valamint nem tudom nem észrevenni, hogyan térnek ki az útjából mások. Engem sem ez, sem az ő személyisége nem feszélyez. Ahogy leérünk az Arkanról egyre több nekem is ismerős arc jön szembe, nekik jókedvűen köszönök, egyikükkel-másikukkal pár röpke mondatot is váltok, legfeljebb ha Katrina nem vár meg, sietősen felzárkózom hozzá.
Mivel a fegyvere megvan, követem az általa választott boxhoz, ott a kezelőpanelen megnyomom a megfelelő gombokat.
- Simon Greymare hadnagy, teszteljárás futtatása, biztonsági protokoll felülírása…
A jobb tenyeremet is a panelre helyezem megerősítésképpen, és ahogy zöldre vált a villogó led, belépek a plexifal mögé.
A kérdésre röviden elgondolkozom.
- Gondolom elég lesz. Ha valamiért többre lesz szükség, azt úgyis látni fogjuk.
Elkapom a felém dobott töltényt, noha átfut a fejemen a gondolat, hogy egy almával azért jobban jártam volna, bármilyen közhelyes is lett volna. Ezt a kis vacakot alig lehet majd látni, ha megáll egyáltalán a rendeltetési helyén.
Biccentek neki – nem zavar, hogy utasítgat, elvégre nála van a fegyver, így most övé az irányítás – besétálok a megfelelő lőlap elé, és szembefordulok Katrinával.
Látom, hogy szép kis nézősereg kezd összegyűlni, megindul a sustorgás, de különösebben nem zavar. Sőt, talán jobb is így, mintha csak kettesben lennénk. Legalábbis ha jól alakul a dolog. Ha nem, az kellemetlen lesz.
A sarkammal, a fenekemmel és a lapockáimmal a falra erősített lőlapnak támaszkodom, közben átfut a fejemen, mennyire zavaróan beleillek a lőlapon szereplő figura körvonalaiba. A helyére illesztem a célpontot – igaz kétszer kell próbálkoznom, hogy megálljon -, leengedem a karjaimat a testem mellé, és belenézek a fegyver csövébe, Katrinával együtt célzok, de hamar rájövök, hogy ez így nem lesz jó, mert az izmaim megfeszülnek, az egész testem arra készül, hogy elmozduljak a lővonalból.
Ahogy feljebb emelem a tekintetem, összeakad a pillantásunk. Biccenteni nem merek a kérdésére, mert leesne a töltény, helyette csak szóban válaszolok.
- Mehet.
A homlokát figyelem a szemöldöke íve felett, és a légzésemre összpontosítok. A szívverésemet akarattal sem tudom normálisra lassítani. Emberi gyarlóság, de hiába bízom Katrina képességeiben és szándékaiban, csak féltem az életemet. Az ösztöneim sikítva tiltakoznak a marhaság ellen.
Innen felgyorsulnak az események.
Olyan tökéletesen higgadtan koncentrál, hogy kezdem valóban elhinni, nem lesz semmi gond, de ekkor ordítás töri meg az időközben beállt néma csendet, és Katrina keze megremeg, a következő pillanatban pedig felugat a fegyver, és égető fájdalom szántja végig a fejbőrömet. Rögtön tudom, hogy nem súlyos, még azt sem éreztem, hogy a csonton megcsikordult volna a golyó, de a sérülés úgy viselkedik, ahogy a fejsebek általában szoktak. Rögtön erősen vérzik.
Csak néhány lélegzetvétel, és érzem, ahogy a homlokomon csordul végig a vérem, és megindul a jobb szemem felé. Felemelem a kezem, a pólóm ujjával fogom le a sérülést, és futva megindulok a kialakult közjáték felé.
A fickónak felrepedt a szája, ahogy Katrina keményen megütötte, és most szemmel láthatóan erősen retteg az életéért. Ami azt illeti én is. Katrina ugyan háttal áll nekem, de a válla feszes vonalán is látom, hogy mennyire komolyan gondolja a fenyegetést.
Nem hallom mit válaszol neki a fickó, vagy válaszol-e egyáltalán, de ha odaérek, megpróbálom tenyérrel félretolni a fegyvert a homlokától.
- Le ne lője, az ég szerelmére! Annyit kapna érte, mint egy értelmes emberért… Semmi bajom, bár ez nem rajta múlt. Ostoba seggfej!
Ha Katrina időközben letett az agyonlövéséről ezt már vérző szájú katonának címzem, és csak hogy a sajt feszültségemet levezessem, valamint egy csúnyább végkifejletet megelőzzek, a szabad bal kezemmel ököllel arcon vágom, ha jut rá érkezésem. Ez pedig valószínűleg eltöri az orrát, hiába a bal kezem a kevésbé ügyes, három ujjam acélból van.
A vér a fejemhez tapasztja a hajamat, és átitatja a pólóm ujját.
- A fenébe!
Ennél jóval szexibb sebhelyet is el tudnék képzelni magamnak, arról nem is beszélve, hogy a hajmosást elfelejthetem egy időre. Jó gusztusos lesz…

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
99
Képességpontok :
87

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #5•• TémanyitásTárgy: Re: Hadászati szimulátorok   Szomb. Márc. 17, 2018 10:20 pm

Simon & Katrina
Dreams are real as long as they last
- Ha többre lenne szükség, az azt jelentené, hogy lelőttem - mosolygok rá kedvesen, mégis a jelen helyzetünkben enyhén bizarrul. - Nem célom ezt megtenni - tudatom azért erről, mielőtt még teljességgel félreértené mosolygásom tárgyát.
Magam sem tudom, hogy miért teszem, egyszerűen az adrenalin áramlik testembe, ilyenkor pedig hasonlóakat vagyok képes produkálni.
Türelmesen várom, amíg a terem végébe sétál. Eddig sem okozott nagyobb kihívást, hogy pontosan eltaláljam a célpontot, most sem igazán ezért aggódom. Kizárom elmémből ama gondolatot, hogy egyik bajtársamnak árthatok. Ugyanis ez nem történhet meg. Nem vonzom be a bajt.
A bajt, mely úgy tűnik, hogy nem kerül el, sem engem, sem pedig Simont. Pedig bevallom, örülnék végre egy nyugodt napnak. Amikor nem történik semmi, nem találkozok senkivel. Nem kell beszélnem senkivel, nem kell emberek közé mennem. Ugyanis abból baj van. Az utóbbi időben egyre több.
Mint már mondottam az idő teljesen lelassult körülöttem. Minden egyes pillanatot megélek, óráknak hatnak mozdulataim. A golyó mely suhanva száguld, nem arra az irányba, melybe lőni akartam.
A hang, mely fülembe hatol, elnyújtva, eltorzítva. Saját mozdulatom. A hajam, ahogy lendületemmel együtt emelkedik meg kissé, néhány kósza barna tincs az arcomra tapad, a többi puhán hull vállamra, hátamra.
Kezem újra rezzenéstelen, nem remeg meg benne fegyverem. Egyenesen tartom az átokfajzat homlokához. Vérem dübörög ereimbe, fülemben hallom az ütemes dobolást. Ha szemem forogni tudna, most megtenné, ám a vörös köd így is ellepi elmémet. Tekintetemet, látásomat.
Egy dolgot tudok. Egy dologban vagyok biztos, ki kell iktatnom a férfit.
Hallom, hogy motyog valamit az orra alatt. Csend támad a terembe, az óra kattogása csak, mely megtöri ezt, no meg Simon lépteit, melyet azonban mégsem hallok meg.
Motyog valamit, de nem értem szavait. Próbálja magát minél kisebbre összehúzni, mentegetőzik. Mégsem mozdul. Kidüllesztett szemekkel néz szembe fegyveremmel. Tekintetem nem olvad fel, hideg, acélos.
Lőni fogok.
Ekkor érkezik be egy tenyér a fegyver látóterébe.
NEM!
Kiáltja egy hang bennem. Nem lehet, hogy újra és újra felrállítsanak! Nem lehet, hogy megállítsanak újra, hogy ne bűnhődjön, kinek bűnhődnie kell. Kegyetlenül húzom meg a ravaszt.
Hallom a fegyver üres kattanását - nem volt már benne több golyó. Egyet tettem bele, a többit kivettem, abból kapott egyet Simon. Ezt mégsem tudhatta senki. Üresen kattan a fegyver, a fickó szeme mégis nyűszítve akad fenn.
- Remélem jól szórakozott - felelem neki. Kezemet leengedve nem veszem le róla tekintetem. Csak fokozatosan hallom meg Simon szavait, tudatomig mégsem hatolnak el azok. Szorítom a fegyvert, melyet a boksz asztalára teszek le. Saját fejemben finoman, azonban az hangosan csattan rajta.
- A fegyver tökéletesen működik, mégis újat kérnék - szólok újra hűvösen. Fogaimat szorítva, izmaimat feszítve kényszerítem magam megnyugvásra. Vérem mégis forr. Pillantásom nem veszem le arról az átkozott katonáról. A vérét akarom. Mellkasom gyorsan hullámzik.
- Menjen orvoshoz - javallom hidegen a vérző férfinak, majd mielőtt újra kitörne belőlem az ideg, mielőtt még nagyobb kárt tennénk, vállak lökve félre a mellettem állót viharzok ki a teremből.
A folyosón megállva támaszkodom meg tenyérrel a falnak.
Miért élnek itt ennyire idióta emberek?
Idegesen ütök bele a falba egyszer. Kétszer. Háromszor. Ujjbegyemen felszakad a bőr. S csak ekkor tudatosul bennem, a férfi arca. Vérző homloka.
- A francba - hallom saját sziszegő szavamat, s szinte azon nyomban fordulok is vissza, hogy a megfelelő ellátást biztosítsam szerencsétlen áldozatnak.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
269
Képességpontok :
251

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #6•• TémanyitásTárgy: Re: Hadászati szimulátorok   Vas. Márc. 18, 2018 9:32 am

Kat & Simon

"Dreams are real as long as they last"

Végülis igaza van. Erre éppen mondhatnám, hogyha csúnya lesz a találat, akkor a másodszorra már a szívemre célozzon, de a végén még komolyan venné. Azért a megnyugtatásra halkan, de jókedvűen elnevetem magam.
- Ezt azért felettébb örömmel hallom!
Bent a lőtéren már más a hangulat, érzem az adrenalint szétáradni az ereimben, az idő is hol száguld, hol vánszorog.
Mindenesetre részemről sikerült a feladatot végrehajtanom, nem moccantam el, és nem is Katrina hibázott. De most nem is ez a lényeg.
Igyekszem időben odaérni, mielőtt agyonlőné azt a vadbarmot. AZT nehéz lenne kimagyarázni.
Katrina profiljából megállapítom, hogy leszállt nála a vörös köd, hiába beszélek, valószínűleg el sem jut hozzá, a fegyver csövével farkasszemet néző idióta pedig menten összehugyozza magát.
Még megpróbálom teli tenyérrel oldalról odébb lökni a fegyvert, de úgy fest elkéstem, Katrina meghúzza a ravaszt, de mindannyiunk őrült szerencséjére üresen kattan a fegyver.
Basszus, most veszem észre, hogy leizzadtam ebben a közjátékban. Nem amíg a lőlap előtt álltam, pusztán ebben a néhány másodpercben, míg egy barom életéért, és Katrina karrierjéért aggódtam.
Hirtelen nem is értem hogy jön ide az új fegyver, csak bólintok rá, és ahogy kiviharzik mellettem azt sem tudom kinek szólt, hogy menjen orvoshoz.
Egy pillanat alatt ugrik meg újra a feszültségszintem, ahogy eltűnni látom Katrinát, és nem tudom megállni, hogy megüssem a barmot, aki miatt az egész nagyon rosszul is elsülhetett volna.
Szerencsére két ismerős kadét is akad a lőtéren, rájuk bízom a vérző orrú nyomorultat.
- Vigyék a gyengélkedőre! És valaki adjon neki egy példányt a lőtér szabályzatából! Betűről-betűre tanulja meg!
Franc, franc, és megint csak a franc. Ahogy eltámogatják a sérültet, én próbaképpen elengedem a fejsebemet, de az ettől újra vérezni kezd, így inkább visszaszorítom rá az átvérzett pólóujjam, és nekiindulok megkeresni Katrinát.
Valószínűleg az ajtóban futunk össze, ahogy én kifelé, ő befelé tart. A megkönnyebbüléstől elvigyorodom.
- Már azt hittem le kell futnom egy félmaratont, hogy megtaláljam, úgy elviharzott.
A szemöldökömig vékony vércsík vezet le, a szemem körül már elmaszatoltam, ahogy próbáltam letörölni, hogy ne kerüljön a szemembe, a pólóm ujját még mindig a fejemen tartom.
- Nyugi, megmaradok, semmi komoly! Tud varrni?
Most, hogy az adrenalin maradéka is kezd kitisztulni belőlem, megérkezik a lüktető, tompa fájdalom a fejemben, igaz távolról sem elviselhetetlen, de valószínűleg én nem ma teszem le a fegyverengedélyvizsgát.
Ha összestoppoltuk a fejem, reggelizni fogok… Ennyi igazán jár…

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
99
Képességpontok :
87

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #7•• TémanyitásTárgy: Re: Hadászati szimulátorok   Vas. Márc. 18, 2018 5:27 pm

Simon & Katrina
Dreams are real as long as they last
Na igen, ha valakit le akarnék lőne, azt meg is tenném. Ebben még ő sem tudna megállítani. Ilyenkor eluralkodó forró fejemre legfeljebb feljebbvalóim tudnának hatni. Ne tévesszen meg senkit, megőrzöm én a hidegvéremet, csak épp a célponton kívül mást nem látnak szemeim.
S honnan tudhatnám, hogy ennek hamarosan még Simon is szemtanúja lesz? Az egész csak viccnek indult - már amennyire a másik életének veszélyeztetését annak lehet venni. Ő bízik bennem, én saját képeségeimbe. Azonban egyikünk sem kalkulálta azt be, hogy vannak rajtunk kívül még idióta, tökkelütött egyének is a világon.
Akik maguk keresik a bajt. S ha velem húznak ujjat, akkor a bajt meg is találják.
Nyugodtan engedem le a kezemet, magam elé. Látom, ahogy a katona szemei megtelnek könnyel, remegve omlik a padlóra. Helyes, ennek így kell lennie. Kevesen múlt, hogy ne lőjem le Simont. De ha megteszem, biztos lehet abban a katona, hogy már ő sem szaporítaná az élők sorait. A Consilium pedig még csak hozzám sem nyúlna, hisz büntetése teljesen jogos és megérdemelt lenne.
Azonban remélem, hogy tisztában van azzal, hogy ennyivel azért nem ússza meg.
Kiviharozva a lőtérről le kell hűtenem az elmémet. Érzem, amint a düh újra felülkerekedik rajtam, átveszi felettem az irányítást. A fal talán be is horpad öklöm alatt, ezzel mit sem foglalkozok most. Van ugyanis fontosabb dolgom is, amint feleszmélek, hogy egy meglőtt embert hagytam hátra.
Enyhén csillapodva nyitom ki ajtót, ám az tárul is fel magától. Én pedig egyenesen a sérültnek ütközöm. Lendületem visz tovább, megállni már későn tudok. Belé, karjába és az ajtóba kapaszkodom.
Felpillantva rá, láthatja rajtam, hogy nem vagyok még urai arcizmaimnak. Tekintetembe ég még a düh lángja, arcomon megfeszül a bőr, testem enyhén remeg. Az idegtől. Izmaim mégis megfeszülnek, ugrásra készen, bármi történhet még.  
- Menjen orvoshoz - ripítok rá. Azt sem tudom, hogy mit keres még itt. Kérdésére enyhén düllednek ki szemeim. - Ugye ezt… - kezdek bele, aztán rájövök, hogy én miként állok az orvosokhoz. Ha most elviszem, biztos vagyok benne, hogy hetekig ő is betegszabadságon lesz. Ezt senki másnak sem kívánnám. Elég ha én szenvedem el.
- Van itt orvosi szoba? - kérdezem tőle, elállva az ajtóból. Nem ismerem ezt a központot annyira. Tudom, hogy hol a lőtér, a mosdó, az irodák. Az orvosi szobáról halvány fogalmam sincs, hasonlót nem kellett még itt használnom.
Kezemet óvatosan felemelve maszatolom el szemöldöke felett a vért, magam sem értem, hogy miért teszem. Nagy levegőt véve fújom ki végül a bent rekedt levegőt. Nem kérek bocsánatot tettemért, hiszen nem tehetek semmiről. És egyébként is. Az a gyengeség jele.
Mégis mondani akarok neki valamit. Tekintetem egy pillanatra felenged, melegség költözik belé, s ha elindul, úgy követem lépteit.
- Azt hiszem, hogy a haját is le kell vágni - szemlélem fejének tetejét, azon is kissé megtépázott sörényét. - Könnyebben hozzá lehet férni és kevésbé fertőződik el.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
269
Képességpontok :
251

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #8•• TémanyitásTárgy: Re: Hadászati szimulátorok   Vas. Márc. 18, 2018 7:54 pm

Kat & Simon

"Dreams are real as long as they last"

Bennem is felmerül, hogy amilyen ártatlan játéknak indult az egész – lehet egyáltalán ilyesmi ártatlan bármiképpen? – akkora cirkusz lesz a végére belőle, és az én vérző fejem a legkisebb része az egésznek, annak nagyobb a füstje, mint a lángja. Csak csúnya és látványos, e nem veszélyes.
A kissé félrecsúszott lövés jelenthetne sokkot, de a rögvest utána következő események elsöprik ennek a leghalványabb lehetőségét is.
Remélem ezután a fickó ezerszer meggondolja, kit rémisztgessen a lőtéren koncentrálás közben. A számomra ismerős kadétok eltámogatják, én pedig indulhatok Katrina után, akivel szó szerint egymásba futunk az ajtóban.
Ahogy nekem ütközik és utánam kap, a szabad bal kezemmel megtámasztom a derekánál, de csupán ameddig ő kapaszkodik belém. Ahogy enged a karomon a fogása, és stabilnak érzem már engedem is el.
Látom, hogy még dúl a vihar benne, igazából meg is értem, így nem különösebben próbálom csillapítani, legfeljebb ismét biztosítom róla, hogy semmi komoly bajom nem esett.
A remegő teste – még ha nem is félelemről szól a dolog – simán kiváltaná belőlem az ösztönös választ, hogy szorosabban fogjam, de szerencsére mire ez eljut a tudatomig már elengedtem őt, és elálltam az ajtóból is. Ahogy rámpirít, elhúzom a számat.
- Ha nem feltétlenül muszáj, kihagynám…
Persze értem, és megértem, ha nem tud, vagy nem akar sebészt játszani mellettem, legfeljebb bekotnyeleskedek anyám szent rendelőjébe, és kihasználom a munkamániáját.
Azt hiszem azt akarja kérdezni, hogy ugyebár nem gondolom komolyan, de erre bólintok.
- De eléggé… Nem baj, ha nem lesz szép, úgysem fog látszani…
A következő kérdésre csak kétlélegzetvételnyi töprengés után válaszolok.
- Inkább elsősegélyszobának mondanám, de a következő ajtó balra… A célnak megfelel.
Meglep a mozdulata, ahogy az arcomhoz nyúl, és tőle nem is várt finomsággal próbálja letörölni a vért a szemöldököm fölül. Az ujjait elnézve inkább elmaszatolta, én mindenesetre értékelem a gesztust. Nem emlékszem mikor értek hozzám utoljára ilyen… nem, nem szeretettel, inkább kedvesen(?) gyengéden(?) gondoskodóan(?). Nem találom rá a megfelelő szót, de nem számít, mert jólesik.
Még elkapom a pillantását, amiben azt hiszem most nincsen semmi más, leginkább csak ő maga. Se színjáték, se kötelező keménység, vagy távolságtartás.
Ami a megjegyzését illeti, ez eddig eszembe sem jutott. Az igaza nem tesz boldoggá.
- Nem szeretek kopasz lenni, bántja a hiúságomat…
Bosszúsan fújok egyet, de nem ellenkezek. Ha erre felveti, hogy akkor csak egy kopasz sávot nyírjunk a seb köré, lehet hogy főbe lövöm magam a fegyverével, amit azért indulás előtt elteszek a boksz asztaláról, noha felettébb hülyén fest a zsebembe dugva.
Mindenesetre kisétálok a lőtérről, és a tőlünk balra eső ajtón nyitok be. A villany automatikusan felkapcsol, én pedig ledobom magam az egyik ezerféleképpen állítható székbe.
- Remélem akad itt egy másik póló is, mert úgy nézek ki, mintha valami tömegverekedésből jönnék…
A ruhaujjamat még mindig a sebre szorítva tartom, és félig lehunyt szemmel figyelem Katrinát.


avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
99
Képességpontok :
87

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #9•• TémanyitásTárgy: Re: Hadászati szimulátorok   Vas. Márc. 18, 2018 8:49 pm

Simon & Katrina
Dreams are real as long as they last
Nem állítom, hogy zavarna bárki közelsége is. Nem Simon lenne az első, ki utánam kap, átölel. Talán az előző szituációnk, a szokatlanul mardosó bűntudat, melyet nem tudok hova tenni, melyet igazából nem is érzek, mégis felelősnek érzem magam a történtekért. Nem azért, mert odaállítottam a falhoz. Hanem, hogy képesek voltak megzavarni, ezáltal az életét veszélyeztetni.
Torkomat enyhén megköszörülve lépek egyet, amikor már mindkét lábammal biztos talajon állok. Megértem ódzkodását az orvosokkal szemben, nagyon magyaráznia sem kell nekem. Mégis úgy vagyok vele, hogy a magam részéről bárkit oda küldök, de ha magam kell elé járulnom, tüzes vassal sem tudnának odatenni elé. Főleg ha ilyen sérülésről van szó, melyet magam is el tudok látni.
- Értek hozzá valamelyest - vonom össze szemöldökömet, miközben elmémbe kutakodok az emlék után, amikor használnom kellett. Természetesen eleinte csak narancsokon gyakoroltuk a varrást, drága bátyámmal. De ahogy telt az idő, úgy vagy rajta, vagy rajtam gyakoroltuk. Igaz nekem csak két varrat látszódik testemen, az övén meglehet ennél jóval több. És akkor még ott vannak más katonák, más fiatal kadétok, kikkel együtt edzettünk.
Ha háborúba kerülünk elkerülhetetlenek a sérülések. Meg kell tanulnunk ellátni őket, még akkor is ha ódzkodunk tőlük.
- Ettől függetlenül balga dolog rám bíznia ezt - nem beszélve arról, hogy az előbb is milyen kalamajkába kerültünk ötletünk miatt. Mégis, ha továbbra is ragaszkodik hozzá, nem fogok visszakozni. Hamar megtudom, hogy merre is találom ama szobát, mégsem indulok még el arra. - Amíg van géz, tű meg cérna, addig igen - próbálok egy halovány mosolyt kerekíteni arcomra, miután elmaszatolt vérét saját nadrágomba törlöm.
Zavartan indulok el a elsősegélyszoba felé, mély levegőt véve nyitok be oda. Az utóbbi időben, minden annyira különös. Nem a megszokott módon történnek a dolgok. Eddig szinte sose beszéltem senkivel, megőriztem egy távolságtartosát, s lám, az elmúlt hetekben többet kommunikáltam idegenekkel, mint az elmúlt huszonöt évembe bármikor.
S most is, ahelyett, hogy elküldeném egy orvoshoz, én varrom össze? Hát mi van velem? Senki se értsen félre, nem tartok attól, hogy jelentenem kellene az esetet, ami történt. Még a büntetést is vállalnám érte, hiszen ez így van rendjén.
- Ha szeretné, szolidaritást vállalok önnel - rángat vissza a hangja a valóságba, ahogy kopaszságáról beszél.
Lépteim az átlátszó üvegű szekrényhez vezet. Tálcára helyezek mindent, mire szükségünk lehet. Ollót, cérnát, kötszert, tűt, fertőtlenítőt. Tiszta, és fehér törölközőt. Tudnám, hogy ennek így mi értelme. Az utóbbit langyos vízzel áztatom át és nyújtom a férfi felé. - Ideiglenesen ez is felitatja. Előbb a haját kell levágnom. S ne legyen szégyellős - sétálok nyugodtan oda mellé. Kezembe véve az eszközt, remélem, hogy nem fog ellenkezni. Amilyen gyorsan csak tudom, a lehető legrövidebbre vágom, nem csak a seb körül, de az egész fején. Emiatt hol mellette, hol mögötte, hol előtte kell megállnom. Mivel még így is magasabb, még az is megesik, hogy ágaskodnom kell, mégsem adom tudtára, hogy zavarna. Meglehet, hogy nem egyenletes a hossza, de fodrász sem vagyok.
- Ha úgy jobb magának, utána levághatja az enyémet is - tudatom vele, hogy az előbb valóban őszinték voltak a szándékaim. S ha ezek után sem jön semmi közbe, azt szemlélem, hogy miként tudnék közelebb férkőzni a fejsérüléséhez. - Lehet le kellene feküdnie, úgy jobban hozzáférnék - hisz magasságából mit sem vesztett az elmúlt percekbe.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
269
Képességpontok :
251

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #10•• TémanyitásTárgy: Re: Hadászati szimulátorok   Vas. Márc. 18, 2018 9:19 pm

Kat & Simon

"Dreams are real as long as they last"

Tulajdonképpen meglep, hogy nem húzódozik a hirtelen közelség miatt. Valahogy nem passzol bele a hideg, távolságtartó képbe, amit magáról olyan határozottan és keményen próbál festeni. Nem mintha ez problémát jelentene. Én jól kezelem a hasonló helyzeteket, vagy legalábbis szeretném ezt hinni magamról.
Ha egymód van rá, én is kihagyom az orvosokat. Nem mintha attól tartanék hogy felelősségre vonnak, amiért beálltam a lőtérre. Valószínűleg különösebben meg sem lepődnének. Tudok eszement dolgokat kitalálni, ha tesztelésről van szó. Egyszerűen azt hiszem anyám hagyott bennem olyan nyomot, amit nem szívesen piszkálok elő a steril orvosi szobákkal, fehér köpenyes dokikkal.
Így aztán még a valamelyest is meglehetősen vonzó válasz.
- Tökéletes! Úgy döntöttem, ma csupa balga dolgot fogok csinálni! Mehetünk!
Mit számít egy kicsit csálé varratnyom, amit jó eséllyel úgyis eltakar a hajam, mikor három ujjam fémből van, és egyébként is akadnak rondább sebhelyeim?
A megjegyzésére a helyzet által megengedett leglelkesebb arcomat felöltve indulok meg.
- Ez mind rendelkezésére áll, jobb leszek, mint új koromban!
Kissé mintha zavarban lenne, bár azt nem értem, miért. Eddig ilyesmit nem láttam tőle. Sok egyéb érzelmet igen, melyeknek nagy részét nem is akarta megmutatni, de zavart nem.
Ahogy becsukódik mögöttünk az elsősegélyszoba ajataja, felkapom a fejem. Először azt hiszem, büntetésre gondol, de aztán leesik…
- Egek! Semmi szükség rá, ezt nagyon gyerekes dolog lenne elvárnom, meg aztán sok értelmét sem látom. Kicsit fáj majd a reggeli tükörbe nézés a hiúságomnak, de felnőtt férfiként valahogy csak elviselem.
Még rá is kacsintok, mielőtt elégedett szusszanással belehuppannék a székbe.
Egy darabig békés semmittevésben figyelem, ahogy tesz-vesz, majd átveszem a törölközőt, és az átvérzett ruhaujjam helyére szorítom. Már nem vérzik annyira, ha nem piszkálom.
- Köszönöm! Azért szégyenlősnek nem mondanám magam…
Bár hogy ezt pontosan mire is érti, az még nem egészen tiszta számomra, de egyelőre nem kérdezek rá, majdcsak kiderül. Vajon a véres ruhámra, vagy a hajamra gondol?
Egyáltalán nem ellenkezem, amennyire tudok, még segítek is neki, bár ez kimerül abban, hogy megpróbálom nem akadályozni a kezemmel és a törölközővel a munkában.
Sejtem, hogy az új frizurámmal nem leszek egy szívtipró, de most ez érdekel a legkevésbé. Annak ellenére, hogy lüktetés ég a seb a fejemen, valamint vérzik is, ezen felül egy félig megkopasztott veréb sikkjét fogom felölteni, tulajdonképpen jól esik a törődés. ez lehet az oka, hogy félig lehunyt szemmel észre sem veszem, hogy lábujjhegyre kell ágaskodnia, hogy elérje a munkaterületet.
Ami a megjegyzést illeti, megráznám a fejem, ha ezzel nem kockáztatnám a füleimet.
- Eszemben sincsen! Higgye el, nagyon ügyetlen fodrász vagyok… Azon felül kimondottan jól áll magának a hosszú haj.
A bókban nincsen hátsó szándék, még csak nem is bóknak szánom, pusztán őszinte megjegyzés.
A megjegyzésére kinyitom a szemem, és megállapítom, hogy akaratlanul is megnehezítettem a dolgát.
- Bocsánat… Korábban is szólhatott volna.
Egy sóhajjal feltápászkodom, ettől meglódul a vérem, és erősebben kezd lüktetni a seb a fejemen, de azért nem vagyok papírból, áttelepülök a csillogó acél asztalra, és hanyatt fekszem rajta, hogy könnyedén hozzáférhessen a fejemhez.
- Szóljon, ha forduljak valamerre…

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
99
Képességpontok :
87

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #11•• TémanyitásTárgy: Re: Hadászati szimulátorok   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Hadászati szimulátorok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Aligátorok kódexe
» Old but Gold Antiques - Darren Cain régiség boltja és háza
» Haditechnika
» Utcák / Sikátorok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Volentis ûrállomás :: Legénységi szárny-
^
ˇ