Hosszú, unalmas nap áll mögöttem, amivel az a legnagyobb problémám, hogy ilyenkor túl sok idő jut a gondolkodásra. Az pedig egy katonának általában nem tesz jót. A napi rutingyakorlatok mellett csak annyi jutott, hogy elviccelődtünk a srácokkal a tegnapi esti fiaskónkon. Előadtuk a friss szolgálatosoknak, hogyan rúgtuk rá egy szerencsétlen takarítónénire az ajtót, mert a tisztítószereket olyan bénán sikerült összeválogatnia a boltban, hogy abból bombát is lehetne gyártani, megkaptuk a lebaszást érte a tiszttől, aki mindezt végignézte, lenyomtuk a büntetésül szabott fekvőket és ennyi. Édeskevés ahhoz, hogy távoltartson az émelyítő gondolatoktól, amik nagyjából csak akörül forogtak, hogy nemsokára egy viszonylag szűk helyre leszek a férjemmel összezárva hosszú hónapokra. Kicseszettül szívderítő, ugye?
Jó alvó vagyok egyébként, és csak ritkán fordul elő, hogy ébren tart valami szarság. Ma mégis kénytelen vagyok leninjázni magam az emeletes ágyról, és viszonylag halkan magamra cibálni néhány kényelmes cuccot. Az edzőcipőmet már csak a folyosón veszem fel, hajamat pedig lófarokba kötöm, mielőtt elkezdek bemelegíteni. 10 perccel később már a legénységi folyosókat rovom. Már vagy 2 mérföld van mögöttem, de a pulzusom továbbra is a normál tartományban. Talán mégis a futópadot kellett volna választanom, de semmi kedvem nem volt az edzőteremhez. túl sok embert ismerek ott és most ismerősökre van a legkevésbé szükségem. Gyorsítok a tempón, és teljes erőbedobással trappolok végig a hosszú, egyenes folyosón, hogy aztán ráforduljak a tiszti hálókörletekhez vezető részre. Hátha felzavarok valakit a nagy csattogással. Igen, mindenki tudja rólam, hogy igénylem a büntit. Szinte kívánom.
Nagy ívben és talán kissé túlzott sebességgel fordulok rá a keresztfolyosóra, majdnem ki is sodródom, de aztán végül mégsem a falba ütközöm bele. Szinte lepattanok a fickóról, és nagyot nyekkenve érek földet. A padló több helyen felhorzsolja a bőröm, de a fájdalmat meg sem érzem, csak az érdekel, kit sikerült elgázolnom, és mi van vele. Annyit elsőre megállapítok, hogy nem tiszt, ami már eleve megkönnyebbülés. Már csak az a kérdés, nem esett -e baja. - Basszus! Minden rendben? Az én hibám volt! - szólalok meg, és sajgó tagjaimra ügyet sem vetve tápászkodom fel a földről.
Munka édes, főképp, ha szereti csinálni az ember, akkor nincs benne nyűg, nincs benne hiszti, hogy nem akarsz felkelni, akkor szinte ugrassz a telefonért, hogy megtudd, hova is kell menned. Oh, igen! Már pedig ma csörgött a telefon. Mai áldozatom, egy finom, katonanő. Izmait örömmel nyúzom le, csontjait külön rakom bőrétől, és a vért pedig összefolyatom egy termoszba. Valami ki megy, valami pedig felhasználható. A műanyagot is összepakolom, és átöltözöm, hiszen egy csöppet véres lett a ruhám a kötény ellenére is. No mindegy. Vércseppjét zsebre vágom, és már készen is vagyok a távozásra. Persze azért a vizslató szemeim végig futnak a szobán, semmi nyomot nem hagytam magam után. Nem szoktam, szörnyű lenne, ha most kezdene romlani a látásom! Megpecsételné a további munkáimat, ilyet nem engedhetek meg magamnak, olyan lennék, mint egy gyerek, akitől elvették a játékát. A folyosóra kiérve vállamra vetem a duzzadó táskát, ami rendesen nyomja is a vállamat, de nem sokáig kell vele mennem, csak a rejtett laboromig, amit engedélyezett még felkelésem után a Consilium. Az az én otthonom, és éppen egy kiállító terem készül az egyik sarkában! Majd a meghívókat kiküldöm mindenképp! Szinte dúdolászva indulok útnak, hiszen jókedvemet semmi sem ronthatja el, míg egy csapódás meg nem tántorít, a táskával megingok, és muszáj megtámaszkodom, hiszen lehet, feldőlnék nagy puffanással. Még jó, hogy a sok évnyi munka, cipekedés által megmaradt a sziklaszilárd állóképességem. - Hagyja – legyintettem, ahogy újra visszavettem előbbi pozíciómat, és néztem a nőre, aki nekem vágódott. Látszik kezén, hogy sikeresen felsértette, amire legszívesebben csak egy mosolyt vágnék. Kár, hogy nem vérzik… Na az lenne még szép! Azonban nem felejthetem el, hogy most csak Dexter Fitzgerald vagyok, a civil. Nem a takarító. Jujj, hát ez a színjáték a másik kedvencem, ahogy az emberek mindent oly könnyen lehisznek, és képesek már egy megnyerő mosolyba is bizalmat találni. Lári-fári, megtanuljátok, hogy a bizalmas külső rothadó belsőt jelent! - természetesen, jól vagyok. Csak kicsit meglepett, de ahogy látom – nyúltam a keze után, de csak is óvatosan. – Maga összesértette a kezét. Bocsássa meg, hogy jó magam is ily figyelmetlen voltam – kacérkodtam a mondatok összetettségével, miközben a lehető legártatlanabb képet vágtam. Ha engedi, megnézem kezét, ha nem, akkor csak testem mellé ejtem vissza. – Ne aggódjon, minden rendben. Meg kell hagyni, gyors! – bólintottam egyet csak magammal egyetértve.
- Tényleg jól van? Mondjuk elég durván lepattantam magáról. - jegyzem meg lazán, meg sem várva, hogy válaszoljon. Persze a megjegyzés után is megteheti, de ez akkor is elég bunkó dolog. Főleg, hogy ő mennyire udvariasnak tűnik elsőre. Soha sem tudtam igazából mit kezdeni a protokollal és az udvariaskodással. na nem azért, mert nem tudom, hogyan kell reagálni az ilyen viselkedésre. Nagyon jól tudom, hiszen Édesanya pálcával a kezében tanítgatta, hogyan ülünk, állunk, eszünk, iszunk, mi nők. Meg is tanultam, de nem én vagyok. Nem vagyok úrinő, nem vagyok szimpla nő sem. Katona vagyok. Pont elég nekem a katonai protokoll. Hogy miért van, hogy a katonának kötelező jelleggel mocskos a szája? Csináld végig a fizikailag és mentálisan leszívó kiképzést úgy, hogy közben hálásan kell a tiszted seggét nyalni, hogy egyáltalán ott lehetsz és megalázhatnak. Hidd el, jól fog esni néha egy kis anyázás! Aztán megszokod. Hogy nőietlen? Haver! magasról nem érdekel!
Arra viszont általában ügyelek, hogy ne legyek totál seggfej minden szembejövő idegennel. Főleg, ha én jövök szembe és karambolt csinálok. Hagyom, hogy megvizsgálja a kezemet, és én is odahajolok, hogy megnézzem, amíg ő bocsánatot kér, amiért elütöttem. Rendes fazonnak tűnik, bár a szemében az őrületnek egy olyasfajta szikráját látom villanni, amit én csak a legelborultabb napjaimon látok a tükörbe nézve. Vagy csak képzelődöm? Mindegy. Ettől igazából még lehet totál jó arc. Én is az vagyok.
Ha befejezte a vizsgálódást, elhúzom a kezem és a sebkezelés leggyerekesebb, legösztönösebb formáját bevetve ajkaim közé cuppantom a ronda horzsolást. Ezzel a fertőtlenítés elintézve. Ajkaim közt ízlelgetem kicsit a saját véremet, mielőtt nyelek egyet és felnézek rá. - Ez semmiség. csak karcolás. De magának semmi köze nem volt ehhez, nekem nem kellene itt rohangálnom. - elvigyorodom, és én is bólintok. - Szélvész a középső nevem. - ez mondjuk nem igaz, de mostanra megteszi. Végülis tényleg mocskosul gyors vagyok. - Maga nem katona,ugye? Eltévedt? Mert segíthetek, ha keres valakit - körbenézek, hová tarthat vajon egy civil ha erre sétálgat, de nincs ötletem. Mondjuk közöm sem sok, de épp van időm egy kis csevegésre.
Szer. Dec. 27, 2017 11:27 pm
