Kissé izgulok. Jó, nagyon bennem van a para. Nem azért, amivel foglalkoznom kell majd, hiszen évek óta embereket gyógyítok, s nyűgjeiket oldom meg. A közegtől félek. Több hónapon át összezárva lenni egy maréknyi emberrel, nem feltétlenül olyan jó buli. Főleg, ha a kapitányod az exsógorod illetve exszeretőd. Bátran állíthatjuk, hogy ez patthelyzet. Emellett ezernyi gondolatom cikázik. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ott nekem a helyem. Sosem bírtam a bezárt állapotot, s jobban szeretem, ha kevéske barátaim a közelemben vannak. Ám a hajón, csak ellenség vár. Az órára pillantok. Már benyaltam a menetrendet, onnantól, hogy mikor szállnak le, odáig, hogy mikor illene megérkeznem. Van majdnem két napom, s gyorsan szeretnék túlesni egy beszélgetésen. Cameron a szokásainak él, család, kötelesség, így nagyjából ki tudom számítani azt, hogy mikor várható az ellátmányozási helyen. Illetve nagy segítségemre van az is, hogy van szám és képes vagyok másokkal kommunikálni. Az indulás előtt egy nappal vagyunk. Még mindig bizonytalan vagyok, nem érzem ugyanazt az erőt magamban, mint akkor, mikor elküldtem a jelentkezéseket. Kettőt. Ugyanis az Arkanra is pályáztam, hiszen ostoba lettem volna, ha csak a Jolát célzom meg. A fentiek pedig viccesek, hiszen mégiscsak oda nyomtak be. Hogy rohadnának meg. Lassú, mégis hangos léptekkel érkezem meg, s ha trappolásom nem adna elegendő jelet arra, hogy érkezett valaki, hát ujjaimmal is megkocogtatom a vékony üveget, mielőtt belépnék. – Hello idegen – arcomon egy őszinte mosoly. Régóta ismerem őt, még azokból az időkből, melyekre nem büszke. Az életemet mentette meg, s bár a gyermek elment, rám vigyázott. Ezért pedig hálával tartozom, akármiféle is. – Nem bánod, ha feltartalak egy picit? – lépek hozzá közelebb, s ha engedi egy suta ölelést is adok neki. Lássuk be, egyikünk sem az a fajta, aki odalenne az ilyesmiért, most mégis valami belsőkésztetésnek köszönhetően úgy éreztem, hogy ez kell.
Két palettán már túl vagyunk, még kettő tornyosul előttem. Ma biztosan nem vagyok az ellátmányozási részlegen dolgozók kedvence. Micsoda szerencse, hogy kétszer-háromszor látnak egy évben, nem igaz? Épp ahogy a fiam és a lányom is. Az utóbbi egy év során nem járt nekik több az apjukkal néhány óránál. Szerencsésnek mondhatom magam Cassandrával, ő megérti. Akkor is, ha már nagyon rég nem élünk házastársakként. A második férje is szerencsés lesz, ha egyszer összejön neki... Szóval a paletták. Előre jeleztem, hogy itt szeretnék lenni, amikor összerakják az egészségügyi ellátmányt. De ők előre dolgoztak. Most dicséret helyett egyesével kell szétbontaniuk mind a négy raklapot, amíg tételesen ellenőrzök mindent. Egyik ujjam a gyógyszeres dobozok mentén húzom végig, emlékeztetve magam, hogy hol tartok. A másik kezemben a tabletet tartom, amin a lista szerepel. Nem figyelek fel az üveg kocogtatására, ahogy az azt megelőző trappolásra sem. Mondhatni megszoktam, hisz az előbb még a raktárosok csapkodták a lábukat a földhöz zsémbesen, mikor elvitték a második palettát. De az ismerős hang már akarva sem tudná elkerülni a figyelmem. - Theodora. - A hangom kedves ahhoz képest, amilyen mogorva tekintettel voltam belemerülve a tablet képernyőjébe. Mégis tükröződik rólam a meglepettség. Lemaradtam volna valamiről? Vagy talán orvosként ő felügyelte az egészségügyi készleteink összekészítését? Nem, nem hinném, nem láttam a nevét sehol. - Nem, dehogyis. - Rázom meg fejem, miközben a kezemben tartott eszközt felcsúsztatom a még bontatlan raklap tetejére. És ekkor jön az ölelés. Még ha kelletlenül is, de viszonozom. Nem láttam, mióta hátat fordítottam az orvosi karrieremnek. Legalábbis annak a részének, ami az anyahajón, majd az űrállomáson zajlott. Valamivel több, mint egy éve. - Mondd csak. Te haldokolsz, vagy én haldoklom? - Igyekszem elviccelni az itt létének rejtélyes okát. Kérlek ne azzal gyere, hogy menjek vissza orvosnak a Volentisre.
Míg odaérek hozzá jól végig mérem, valami bizonyságot keresek, ami azt sugallja, hogyha a hajók egyikére tévedsz, akkor nem lesz bajod. Látszólag egyben van, bár a fáradtságot ő sem tagadhatná le, arca mindent elárul. Meglepődve érzékelem, hogy viszonozza az ölelést, pedig tudom, hogy ő is mennyire ellene van. Hát azért kiélvezem, s szorítok is rajta egyet. Ebben benne lenne a viszontlátás öröme, s a teher is, mely vállamat nyomja. – Csak, akkor látogathatlak meg, ha halálról van szó? – szám sarkában megbúvó mosollyal eresztem el őt, mielőtt kellemetlen helyzetet alakítanék ki kettőnk között. – Hajóra megyek én is és vannak kétségeim – előveszem az egyetlen egy lapot, amivel rendelkezem. Nem vagyok az a fajta, aki sokáig kertel, szeretek a közepébe vágni. Persze az is fontos, hogy melyikünk hogy van és mi van a családdal, de azt hiszem ez a beszélgetés most nem arra kellene, hogy irányuljon. – Jelentkeztem hozzátok is, de hát nem akartál magad mellé – felnevetek, hogy némiképpen oldjam a kétségeimet. Tudom én, hogy egyedül igenis jól boldogul, talán még zavarná is, ha lenne ott rajta kívül valaki. Azért egy próbát megért.
Sokat mondóan húzom el a szám, már-már mosolyszerűen, amit helyeslésként egy vállvonással kísérek. De azt hiszem, itt a fekete humornak most nem igazán van helye. Nem kell, hogy a halálról legyen szó. Bár mi más lett volna az esetlen reakcióm, mikor csak úgy felbukkan. Olyan rég láttam. Még azt sem tudom, hogy a feleségemmel tartják-e a kapcsolatot, mióta lemondtam a Volentis-i pozíciómról. - Szóval igaz a hír. - Igyekszem rejteni, mégis megkönnyebbülve sóhajtok fel, mikor könnyedén szembesít vele, hogy miért van itt. Nem rólam és a Volentisről van szó. Olyannyira kerülni akarom a témát, hogy úgy tűnik kezdek paranoiás lenni. Csak finoman. Amikor Theodora a kétségeivel jön, összefonom az egészségügyeshez képest igencsak edzett karjaimat és lazán a bontatlan palettának dőlök. Ez még elég stabil hozzá, hogy könnyedén megtartson. - Tudod, hogy nem szeretem a konkurenciát. - Közlöm vele egy rosszalló mosollyal, amit nyilvánvalóan viccnek szánok. Hisz hozzám el sem jutott az aktája, mert nem volt nálunk felvétel. Wells kapitány bizonyára eltette magának, hogy legyen valaki talonban, ha én kiesnék és ennyi. - Mi a baj, Teddy? - Teszem fel őszintén a kérdést. Nem vagyok egy pátyolgató típus, de kivételesen tényleg nem fordulhatott volna jobb emberhez. Valamilyen szinten ugyanonnan jövünk, és most már ugyanoda is tartunk. Bár tény, hogy a munka újvilág felfedezősdi része engem abszolút hidegen hagy... Azért csinálom, mert ez az egyetlen módja annak, hogy elcsendesítsem az elmémet és tovább lépjek. Vagy legalább elviselhetőbbé tegyem a múltat. - Nyugis meló. - Vonok ismét vállat.
Egy sóhajt préselek ki ajkaim között, s bólintok. Igaz. Nem valami szóbeszéd az, hogy én is „menekülőre” fogom, hanem a valóság. Azt hiszem, nálam is elérkezett az a pillanat, amikor ráébredtem arra, hogy nem szeretném azt csinálni, amit az anyahajón elvárnak tőlem. Persze szerencsére én nem voltam benne annyira, mint ő, mégis. Láttam pár olyan dolgot, mert nem feltétlen nyeri el a tetszésemet, főleg nem nőként. – Ugyan, nem tudnék veled versenyezni – nevetem el magamat őszintén. Egyrészt nem is akarnék, másfelől esélyem se lenne. Idősebb, okosabb, tapasztaltabb, s esélye már csak azért is nagyobb, mert férfi és nem lesz egyszer csak vemhes. Jó, ennek az esélye nálam se nagy, de értjük a lényeget, ugye? – Nem is tudom, valahogy nem érzem az igazi késztetést - elhúzom a számat, s kissé szomorkás tekintettel pillantok rá. – Meg érted, ki lesz a kapitányom? Na ki? – ehhez le is kell ülnöm egy nagyobb sóhajtás kíséretében. Nem elég nekem az, hogy az exsógor az, annál azért jóval több, melyet max ketten tudnak még rajtunk kívül. Legalábbis az én részemről, de szerintem ő se dicsekedett azzal, hogy a felesége húga is megvolt neki. – Meg érted, összezárva több hónapig ugyanazokkal.. Hát még a családomat is nehezen viselem el, nemhogy vadidegeneket - felnevetek. Nehéz teremtés vagyok én is, de a környezetem se egyszerű. A nővérem most megorrolt rám, mintha szándékosan mennék arra a a hajóra..
Nem feltétlenül tartottuk a kapcsolatot, de ismertük egymást, valamilyen szinten kollégák voltunk. És bár a legtöbben eleve nálam szülnek, tudom, hogy Theodora kifejezetten nálam akart szülni. Elhiheti, nem ő az egyetlen, akit ez akkor megviselt. Mindent megtettünk, de... Nos, előfordul. Szóval abban az időszakban kialakult köztünk valamiféle kötelék. Pedig a babáján nem tudtam segíteni. A szavaira nagy magabiztossággal kacsintok rá. - Hát persze, hogy nem. - Nem hiába csapott le rám Wells kapitány is, mihelyt beadtam a jelentkezésemet egy évvel ezelőtt. Azt bizonyára látta rajtam, hogy - nagyon finoman fogalmazva - nehéz időszakon megyek keresztül. De azt valószínűleg nem is sejti, hogy ténylegesen az életemet mentette meg azzal, hogy az Arkann fedélzetére engedett, mint hajóorvost. - Alexander Shepard. - Mosolygom az orrom alatt, a karjaimat pedig leengedem, ellökve magam a palettányi ellátmánytól. Na nem együtt érző félmosoly ez. Inkább csak némi szórakozottság gesztusa. Hú, dráma. - Talán helyet kellene cserélnünk. - Minden problémáját megoldaná. Bár a másik legénységet nem kifejezetten ismerem, arra azért a fél karomat tenném, hogy az én csapatom a nehezebb eset. Szerencsére tudom őket kezelni és ők is kellően elterelik a figyelmem a fekete piruláról, ami a zsebemben lapul, még ha nem is szándékosan, hisz nem tudnak róla. - A hajókon van egy rendszer. Nem olyan, mint a család. - Ülök le én is mellé az üres paletta szélére. Az iméntieket biztatásnak szánom. A rokonságban általában mindenki arra húz, amerre lát. De a legénység egymásra van utalva. - Hidd el, ha megtanulsz velük bánni, nem számít, hogy katona vagy-e, vagy sem. Az egészségügyi részlegen te vagy a főnök. - Tapasztalatból beszélek, majd rásandítok. - Még a legkonokabb tiszt sem kockáztatná meg, hogy felfüggesztesd. - Pedig orvosként sok olyat találhat az ember, amivel megtehetné, ha nagyon akarná. És még mielőtt Theodora bármit hozzátehetne, egy nagy sóhajjal közbe vágok, tudtára adva a legfontosabbat. Még ha fájó is... igaz. - Ha engem képesek kedvelni, akkor téged is fognak... - Persze, van egy karizmám és tudok bánni az emberekkel. DE. Mindenki tudja, hogy mivel foglalkoztam. Hogy miket tettem. És nem hányják a szememre, ki tudja miért, de nem.
– Túlságosan simán nyernék – nevetek fel halkan. Azt hiszem sose volt gondja neki sem a magabiztossággal, s valahogy én olyan típus vagyok, hogy könnyedén alkalmazkodom. Szeretem azt adni, amit kapok. Így hát nyilván nem fogok szerény kis nyuszikaként itt ácsorogni, amikor én is tisztában vagyok azzal, hogy van olyan tudásom, mint neki. Maximum nem kamatoztattam eddig. – Na hát igen – felsóhajtok, mikor kiejti száján, a lassan démonomnak nevezhető kapitány uraság száját. Nem lesz egyszerű menet, s nem is szeretném azzá tenni neki. – Egyszerűen meg tudnám fojtani – sóhajtok ismét. – Hogyan álljon az ember ahhoz, aki nem is kevés ideig a szeretője, s utána elveszi a nővérét? – ő tudja ezt. Előtte nem fogom csak exsógornak emlegetni a férfit, hiszen a szerető szerepét is eljátszotta. Csak nem vállalta fel, ahogy én sem. Aztán meg jött az én kényszerházasságom, gyerek, ami hát ki tudja kitől volt… Na mindegy. A lényeg, hogy Cameronnak kénytelen voltam elmondani, hogy nem biztos ki az apa. Bár elméletileg Alexander nem lehetett az, de hát, nem 9 hónapra jött az a kölyök. – Ahh, nem tudom – elhúzom a számat. Biztos, hogy nem véletlenül kell éppen arra a hajóra menni, ahol ő van. – Nem hiszem, hogy engednék, hogy helyet cseréljünk. Meg nem is nézel ki úgy, mint aki szívesen jönne el – elmosolyodom. Jól néz ki. Szinte ki van virulva, bár ki tudja ez minek is köszönhető. – Kérdés az, hogy jobb-e, mint egy család – oldalra fordítom a fejemet és egy halovány mosollyal nézek oda rá. – Az sem egészséges, ha mindenki minden szabályt betartva, fapofával ücsörög és társalog. Fúj, hát én azt nem bírom ki – megrázom a fejemet. Én ilyen helyzetben el sem tudnám képzelni magamat. Pedáns vagyok, ugyanakkor azért szeretem azt is, ha van egy kis lazaság. – Ugyan már, ha hagynád, hogy többen megismerjenek, akkor le se tudnád vakarni magadról a nőket – bátorítóan mosolygok rá. Nem számít itt a múlt, Cameron jó fej ember, van humora is. Igaz az egy kissé sajátságos, de ha az ember hagy elég időt, akkor meg tud törni a jég. - Én csak.. Tényleg nem tudom, hogy ez jó ötlet-e - bököm ki végül azt, amit a nővérem előtt ezer százalékosan állítottam be pozitívan. Nyilván nem véletlenül adtam be a jelentkezést, el akarok innen menni. De azt nem gondoltam át teljesen, hogy ez mivel is jár. S most, egy nappal az indulás előtt, hát azt hiszem rám jött a para.
- Tudom, hogy elcsépelten hangzik... - Hisz az is, ha azt mondom, hogy felejtse el a múltat, ez munka. Ugyan hogy lehetne teljes mértékben kizárni valamit, ha nem napi tíz óráról van szó, hanem hónapokról összezárva? Szóval, a mondat végén erősen csengő vessző ellenére nem folytatom a gondolatot. Csak megrázom a fejem egy biztató, vagy talán inkább sejtelmes félmosollyal. - Ne mondd, hogy egy Shepard féle ki tud fogni rajtad, Theodora. - Kellemetlen napoknak néz elébe? Lehet. És talán neki van igaza, ő látja reálisan a dolgokat, ezért aggódik a kidokkolás miatt. Hisz nekem volt okom a menekülésre. Hogy minél messzebb kerülhessek az űrállomástól és a tetteimtől. Ami engem illet, egy krokodil szájába is bedugnám a fejem, ha az elcsendesíthetné a gondolataimat és csillapíthatná a fekete pirula utáni sóvárgásomat. De a dolgok nem így működnek, mint tudjuk. - Azt nem tudom, hogy a Jolások milyenek, de biztos vagyok benne, hogy messze könnyebben kezelhetőek, mint az enyémek. - Nem panaszkodom, jó nekem az Arkanon. De tény, hogy a legénységgel nem mindig könnyű, sőt. - Nem számít, milyen lesz Shepard kapitány. Hajóorvosként hamar megtalálod majd a kiskapukat. - Kacsintok rá biztatóan. Igaz, a kapitányunkkal remekül kijövök, de nákunk is vannak nehéz esetű tisztek. Olyanok, akik rangban felettem állnak. Főleg, hogy nem vagyok katona. Legalábbis nem tekintem magam annak. Theodora kétségei mindenesetre meglepnek. Egy apró ellenérzés talán át is fut az arcomon. Mindig is magabiztos, okos nő volt. Szóval hova tette az eszét, amikor a hajókra jelentkezett? Akkor nem gondolt rá, hogy mivel járhat annyi időn át egy maréknyi emberrel összezárva? Pedig Teddy, sok szál fog nálad összefutni. Ilyen ez a hajóorvosi pozíció. Ha nem ismerném jobban, talán még azt is hihetném, hogy egy apró, elnyomott része igenis örül Alexandernek. - Ezt mondd el a feleségemnek is. - Szalad fel egy halk kacaj, önostorozó éllel. A minket ismerők számára nem titok, hogy már jó ideje, két-három éve is van, hogy megromlott a házasságunk. Csak épp nem váltunk el. A viccnek szánt mondat tárgya az lenne, hogy ha a feleségem megtudja, milyen kapós vagyok, talán majd beáll a kérők sorába. Mint mondtam, vicc. Cassandra és én barátok vagyunk. És ennél többek már sosem leszünk, legfeljebb kevesebbek. Máris elfog az apai kényszer, hogy megmutassam neki a gyerekekről kapott legutóbbi képeket. De a másodperc töredéke alatt szembesítem magam azzal, hogy valószínűleg gyakrabban látja őket, mint én. Akkor is, ha csak az űrállomáson mennek el egymás mellett futólag. - Ugyan, miért ne lenne jó ötlet? - Őszinte meg-nem-értéssel ráncolom a homlokom. Észre sem veszem, de talán a fejem is megcsóválom a szemöldököm borzolása közben. Véletlenül sem akarom megbántani, ha érzékeny pont lenne számára, így nem mondom ki, de ott lebeg köztünk, hogy mire is gondolhatok. Nincs családja, férje, gyereke. Egy szeretőt meg bárki -- vagy bármi, én aztán nem ítélkezem -- pótolhat. Miért ne mehetne és hagyhatná, hogy beszippantsa a mélyűr? Csak saját magáért tartozik felelősséggel, ha az embert nézzük, nem pedig az itteni munkáját. - Tudod, hogy sosem voltam egy pszichológus alkat, de természetes, hogy félsz. Ilyen a nagybetűs ismeretlen és az emberi természet kapcsolata, azt hiszem. - Engedek meg felé egy baráti mosolyt. Noha azzal nem biztathatom, hogy én is így éreztem az első indulás előtt. Nem, nálam az bonyolultabb volt. Akkoriban az öngyilkosság gondolatával játszadoztam. Sőt, nem is ezt a szót kellene használnom, hisz nem játék volt. És mára sem állíthatom biztosan, hogy túl vagyok rajta. De tény, hogy az Űr megmentett. Olyan érzés volt az URS Arkan fedélzetére lépni, mintha az utolsó pillanatban szabadultam volna ki egy éhes, vérengző szörnyekkel teli erdőből, a megváltást jelentő négy fal közé jutva.
Shepard féle. Hmm, nem is tudom igazából, hogy most milyen is ő. Bár van egy kialakított képem arról, hogy mennyire gerinctelen és erkölcstelen egy féreg. Hogy képes átgázolni bárkin, aki az útjába kerül. Eléggé mogorva, s nem csak akkor, ha rossz napja van. Ez az általános ismertetőjele, így hát jogosan van bennem egy kevéske félsz. De erős nő vagyok. Ki tudok állni magamért, s már nem egy ilyen emberrel szemben kellett felszívnom magam. Így hát igaza van, nem lesz gond, nem okozhat nekem bajt egy Alexander Shepard féle hím. Sem más. – Miféle kiskapuk Cam? – csillan a tekintetem. Én ilyenre eddig nem is gondoltam, s ha már ő a tapasztalt bölcs, akkor megoszthatná velem azt, hogy mim van. Mi az, amit felhasználhatok akár még a kapitány ellen is, ha arról van szó. Mert egyelőre én úgy érzem, hogy hiába lesz rangom, eléggé kishal leszek a vízben. – Kíváncsi leszek, hogy milyenek – tényleg érdekel. Kissé félek a viselkedésüktől, meg attól is, hogy nem eléggé befogadók. De erre az esetre, szerencsére ott van a kabinom és a gyengélkedő, hogy ott megbújjak, s ellegyek a magam kis világában. – Sajnos szerintem a feleségeddel nem fogok mostanában összefutni. De, ha mégis, akkor közlöm vele, hogy húzzon sorszámot, mert kapós legény vagy – nevetek én is. Nem tudom pontosan, hogy miféle a kapcsolatuk. Annyi rémlik, hogy nem igazán szerelmi a szál, de szerencsére nem harapódzott el a viszonyuk, így megvannak egymással. Szerintem ez tök jó, a gyerekeiknek biztosan. S nekik is, mert így nem lettek belekényszerítve valami újba. Jól tették. Minden elismerésem az övék. – Nem tudom. Bármi balul sülhet el, mi van, ha „véletlen” belevágok valakibe egy nyugtató injekciót, mert éppen szar napomon fog ki? – vannak ám nekem is rossz pillanataim. Sőt, mostanában, ahogy a dokkolás napja egyre közeledett, mintha még sűrűsödtek is volna ezek a pillanatok. Ilyenkor pedig eléggé kiszámíthatatlan tudok lenni. Megeshet bizony, hogy ha rosszul közelít meg valaki, akkor annak súlyos következményei lesznek. Rám nézve, de rá nézve is. Megnyugtat. Nem sokan képesek ezt elérni nálam, de ő azzal, hogy felnőttként kezel – ha már az vagyok – és tudja, hogy mik rejlenek bennem, lassan de biztosan eléri, hogy a nyugalom letelepedjen a vállaimra. – Pedig a szavaidat hallva, egész jó lennél benne – halkan kuncogok, majd veszek egy mélyebb levegőt. Azt hiszem mindkettőnk érdeke az, hogy tovább ne nyavalyogjak. Én amúgy sem vagyok ilyenfajta, neki meg gondolom bőven van még dolga, így hát lassan megemelkedek. – Nem zavarlak tovább, mert a végén még elfelejtesz valamit – bár nem olyan típus. Azt hiszem, még akkor is helyén van az esze, mikor éppen bolond perceit éli meg. – Köszönök mindent Cameron, komolyan nagyon sokat segített nekem ez a pár szó – el se tudom mondani, hogy mennyit. Cameron olyasfajta, aki nem szól sokat, de akkor nagyon jól forgatja a mondanivalóját. Igazi apuka, aki hiába látja keveset a gyermekeit, jól irányítja őket. Most éppen így éreztem magamat. Az a kevéske szó is elegendő volt ahhoz, hogy a mérleg egy keveset billenjen, egy kisebb kődarab lezuhanjon, s úgy érezzem, hogy ezt meg kell próbálni. – S most más téma.. A srácok jól vannak? – látom őket sokat, de arra nincsen időm, hogy beszélgessek velük.
Szer. Dec. 27, 2017 11:20 pm
