Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek - -
Tűz eleműek - 1
Levegő eleműek 3 1
Emberek 0 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 7 5
Consilium - 3
Lázadók 3 1
Összesen 17 16

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Kilátóterasz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next
ÜzenetSzerző
 #11•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Feb. 07, 2018 5:14 pm

Katrina &Felicia

Meet again

Kétkedve állok a nő előtt, aki régen sem volt jobb, de most még inkább úgy fest, mintha agymosást végeztek volna rajta. Tudom sajnálni az ilyen embereket, de végül is inkább a számba harapok és próbálom nem a tudtára adni, hogy lehet, hogy így van. De attól még rohadtul megcibálja az ember érzéseit, ha nem jön össze a család. Az árvák nagyon vágynak kötődésre, és családra. De az a mindenható úgy döntött, hogy nekem teljesen jó egyedül. Úgy sem vagyok másra hivatott. Csak egy selejt vagyok.
Viszont a válaszai megritkultak, leginkább csak egy szavas válaszokra tömörítettük a kötelező jó pofizást és már tényleg ott voltam, hogy megpofozom, hogy térjen észhez. Erős a gyanúm, hogy sajnos nála ez nem használna, így csak kifújom a levegőt hangosan és az agyam zakatol, hogy tudnám én ezt megoldani. Bár csak tudnám, miért akarom vele megoldani ezt a helyzetet.
Elhúzom a számat, ahogy figyelem őt, tényleg úgy viselkedik, mintha nem is ember lenne, vagy történt vele valami, vagy csak rossz napja van. De az sem mentség arra, hogy ijesztő legyen és a vér is meghűl bennem, ahogy rám szegezi a viharos szemeit.
- Na, azt még el is hiszem. – nevetek fel, mert engem nem kell meggyőzni, de az önmagában vívott harcba én nem szállhatok be. Neki kell minden egyes háborút megnyerni vagy elbukni. Attól függ, mennyire kitartó és mennyire akarja egyáltalán, hogy itt legyek. Mert nem tudom eldönteni, hogy mit akar. Egyik pillanatban elakar zavarni a mondataival erősen, sugall rá, de aztán meg visszatartana. Mindig is nehezen viseltem, ha egy ember előttem vívja meg élete csatáját és vesztésre áll önmagával szemben.
- Ha így gondolod, mondd, meg nekem miért viselkedsz így? – döntöm oldalra a fejem és végig mérem. Bármit megadnék, hogy a fájdalmat áttudjam venni és kicsit is megkönnyíteni a dolgát. Bár nagyon is erősen akar ellökni úgy, érzem, hogy a szélmalomharc most már elkezdődött. Miért ragaszkodok ennyire érte? Megrázom magam és a hajamba futtatva ujjaimat megfordulok magam körül, hogy eldöntsem mennyire is vagyok erős ehhez a beszélgetéshez. Fiatalabb nálam, de olyan nevelésbe részesült, ha jól hallottam, hogy egy aranyhalban több az érzelem, mint benne. Ténylegesen kilehet ölni belőlünk az érzelmeket? Ő nem úgy tűnik, hogy végképp elhagyta az érzéseit. Lehet nekem is kevesebbet kellene belevinni. Viszont én nem tudom ezeket elzárni, mint a többségünk. Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy én vagyok a Jola szíve és lelke. Ha a többiekből lassan el is tűnik minden. Mert már nem emberek leszünk, hanem robotok.
- Erre a kérdésre magadnak kell megtalálni a választ. – húzom vissza a kezem és a zsebeimbe dugom őket, mert úgy tűnik, hogy Katrina a legtökéletesebb katona, aki azonnal reagál minden érintésre, nincs kedvem magam megöletni, azért mert ismételten egy öngyilkos küldetésbe vettetem magam. Végül felsóhajtok.
- Visszatalálok, de köszönöm. – bólintok a felajánlásra és egy halovány mosolyt küldök felé, miután kiadom a lelkem fájdalmát és meglepetésemre érdeklődést vélek felfedezni. Mi a franc? Meglepetten nézek rá és végül megszólalok.
- Ha már megkérdezted elmondom. Megmutatom milyen az emberi kapcsolatok. – lépek közelebb majd az ablaknak támaszkodom a hátammal és őt figyelem. – Egy éve elváltam, mert meddő vagyok. Most pedig az exem a Jola legénységei között találtam, mint újonc. Ez nem kéne zavarni, mert ahogy mondtad katonák vagyunk. De a szavak, amikkel illetett minden jégszívet meghasított volna. Megpróbáltam olyan lenni, mint te. De nekem nem ment. Mármint, ittam, rohadt sokat. A fájdalom nem enyhült. Szóval van problémám. Érdekel bárkit is? Nem. De ha beszélek, róla jobban érzem magam. Bár tőled nem várok ilyen lehetőséget. Csak.. Tudod Katrina, van valami furcsa érzésem a közeledben. Amit nem tudok megmagyarázni. – megvonom a vállam és az arcát fürkészem, hogy lássam, milyen reakciót váltok ki az őszinteséggel. 

avatar


Az URS Jola tisztje

Titulus :
tizedes; kommunikációs tiszt
Tartózkodási hely :
URS Jola
Mentális erõ :
21
Képességpontok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #12•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Csüt. Feb. 08, 2018 7:18 am

Felicia & Katrina
Words mean nothing when your actions contradict
A külvilággal folytatott viszonyom enyhén szólva is katonás. Nem beszélek feleslegesen, nem fecsegek, mert éppen úgy tartja kedvem. Nem szólok közbe, ha beszélnek hozzám. Lényemet a nyugalom járja át - már amikor épp nem engedem az őrjöngő démonomnak odabent. Nem azért létezem, hogy mások kedvébe járhassak. Ha ilyen embernek szántak volna, meglehet, hogy pincérnőnek nevelnek, ne pedig annak, ki vagyok. Gyerekkoromtól tudom, hogy vannak kik nem fognak kedvelni. Ez be is igazolódott. Amíg bátyám kivívta mások tiszteletét eme viselkedéssel én lényegében csak forgó szemű egyéneket szereztem magam mellé.
Érdekes, ahogy ez egykoron, ez most sem zavar Felicia közelében. Lovagol egy több évvel ezelőtti sérelmen, képtelen magát túltenni magát. Ha nem futunk ma össze, meglehet, hogy örökké elmém hómezején maradt volna az emlék. Vajon mit árul el valakiről az, ha nem tudja magát könnyedén túltenni a sérelmeken? Ha képtelen túllépni rajtuk?
Ez a mai nap egyre zavarosabb. Úgy érzem, hogy hetek teltek el, mióta magunkhoz tértünk. Az ember vágyná, hogy véget érjen, ám mégsem teszi.
„Álld az ütéseket, melyeket az élet oszt ki rád.”
Ez is csak egy ütés, semmi több. Felicia is csak egy, ahhoz a rögös ösvényhez, melyre válnom kell.
Tudom, hogy mi a kötelességem, hogy mi a feladatom.
Nem használhatok kifogásokat mégsem röpke gyengeségem felett.
- Mégis miként viselkedem? - fordulok immár újra felé. Persze, tudom, hogy mire céloz. Nincs kifogásom. Nem hibáztathatok senkit, nem jöhetek azzal, hogy csak egy nő vagyok. Katona vagyok. Pont. De végül is csak keserűen húzom el számat. - Néha még az én agyam is elborul - felelem végül a nőt szemlélve, várva, vajon erre miként reagál. Igen, eme tényt még magam is alig hiszem el, de az utóbbi időben egyre többször előfordul. A vörös köd ellepi agyamat, elborítja látásomat. Mégis észben tudom tartani, hogy nem fogom egy feljebbvalómat arcon csapni, bármennyire is megérdemelné. Nem fogom döntését megkérdőjelezni, nem fogok ellene cselekedni. Feljebbvalónál ezeket sosem tehetem meg.
- Úgy értem, miért hiszed, hogy változásra van szükségem - javítom ki, hisz úgy tűnik, hogy azt várja, hogy ő mondja meg, hogy miért változzam meg. Nem áll szándékomba ilyen cselekedet. Életem egyik felét leéltem így minden gondok nélkül. A másik fele is menni fog már. Nem arról van szó, hogy félnék a változástól. Egyszerűen jelen körülmények között értelmetlennek tartom. De egy valamiben talán igaza van: lelkem meg kell acéloznom. Nem gyengülhetek el egy bukás miatt.
Nem miattam vált lázadóvá Connor, ez már egy régebbi folyamata volt. Elvakított a dicsfénye, a tehetsége. Minden hibámból tanulnom kell.
- Az emberi kapcsolatok arról szólnak, hogy egymás nyűgjét baját átragasztjuk másra? - vonom fel kétkedve a tekintetem és még halk kuncogás is elhagyja számat. Fejem lehajtva rázom meg, de azért lássa, meghallgatom, amiket mondd.
- Állj be a sorba - felelem legvégül elmondott furcsa érzésekhez fűződően, majd egy pár pillanatig várok, amíg újra megszólalnék, megemésztve, hogy mit is mondott nekem. - Tudod, az élet furcsa dolgokat tud produkálni. Vélhetően jogosak az érzéseid, mert újra látnod kell - habár nekem ehhez nem sok ismeretem van. Valljuk be: szociális analfabéta vagyok továbbra is, de már rég eltökéltem, hogy megértem az emberek működését. - Dönthetsz úgy, hogy összeomlasz, hogy lássa rajtad, hogy nem bírod elviselni a közeledben. Megtörhetsz és újra elkezdhetsz inni. Vagy megmutatod neki, hogy bármiket is mondott, te már túltetted magad azokon. Így kell lennie? Nem feltétlen. De rejtsd el őket. Az élet pofonokat osztogat ki - somolyodom el, hiszen ezek már a taníttatásom szavai. Az Övék. - Csak rajtad áll, hogy engeded-e, hogy a földre vigyen, vagy dacolsz velük szemben. Mh… A bolygón, a keleti népek erre találták ki a meditációt. Csodákra képes - felelem, kapcsolatunk óta tán ez a leghosszabb beszédem hozzá. Az utóbbi időben nem az első ilyen eset.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
283
Képességpontok :
265

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #13•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Hétf. Feb. 19, 2018 11:22 am

Katrina &Felicia

Meet again

Nehéz az embernek, főleg, hogyha a körülményeket nézzük, de nem szabad elgépiesedni, bármennyire akarja a konzílium, hogy úgy viselkedjünk. Mert itt ne legyen érzésed, pusztíts azért, hogy neked jó legyen, üzemmódba vagyunk kódolva. Ne érezz, csak tedd a dolgod és szülj gyereket. Már, akinek ez lehetséges, mert ugye vagyunk mi, akik, selejtek lettünk és nem esünk teherbe. Micsoda baklövés, nem? Mármint itt vagyunk, modern technikával és nem tudjuk megoldani azt a csupa kicsiny problémát, hogy a nők terméketlenekké válnak. Ennyit a nagy genetikai vizsgálatokról.
Katrina a legjobbakat hozta ki magából, egy olyan ember lett, akire a konzíliumnak egy rossz szava sincs, teszi, amit tennie kell, nem fog megőrülni a fájdalomtól vagy a félelem sem fogja rettegésbe tartani. Mindig v annak olyanok, akiknél az ép elme küzd azért, hogy jók legyünk. Nálam ez kizárt, mert nem tudok nem érezni, nincs rajtam gomb, amivel ezt megtudom szüntetni, hogy ne érezzek.
- Mint egy gép. Katrina, mész teszed a dolgod, egy csepp érzelem nélkül. Kiirtottak belőled mindent. – világosítom fel, az én szempontomból. Mert lehet, hogy neki egy elcseszett élőlény vagyok, de számomra az a fura, ahogy ő viselkedik. Az embernek kellenek a pozitív ráhatások is, nem csak az a sok negatívum. Lehet az Arkan egyik legjobb tisztje, ha épp egy kicsit defektes is. de mindannyian azok vagyunk. Ezen nincs mit tagadni. Viszont ő tényleg lassan elveszti az emberi mi voltját.
- Kinél nem? Azt hiszed én nem verem véresre a kezem, mikor kiakadok? Nem kezdem el püfölni a falat vagy az ajtót? Nem látod, de én sem vagyok olyan, mint hiszed. – megvonom a vállam. Hiszen én is tudok harcolni, én is öltem embert, még sem fogok ezzel dicsekedni, ezek a lelkem legmélyén vannak és ott is kell maradniuk. Nem akarom, hogy más rájöjjön, nem vagyok egy angyal. Egyszerűen csak akkor kell elkapni a gépszíjnak, mikor olyan kedvemben vagyok. A kiképzést én is teljesítettem és hála az örökös megfelelési vágyamnak nem épp az utolsók között végeztem. Tekintve a sok zűrt, amibe keveredtem ez nem volt meglepő. Kerestem a helyem és amint valahol éreztem, hogy oda kerülhettek, akkor biztonságban voltam. Nevetséges módon vágom arra, hogy szeressenek.
- Mindenkinek szüksége van rá, mert lehet, úgy érzed neked nem. De ne ámítsuk egymást. – megvonom a vállam, de persze nem most fogom őt átkódolni, az kicsit nagyobb falat lenne. Meg talán nem én, kellek hozzá, valaki, aki sokkalta közelebb áll hozzá. Viszont nem tudom, hogy létezik-e olyan egyáltalán. De persze nem fogom ezt most kideríteni.
Már készülnék menni, mert úgy érzem a szélmalomharchoz jelenleg nincs elég türelmem, Aaron elvette a kedvem mindentől.
- Vagy boldogságát. Nem mindig történnek velünk rossz dolgok. Még ha azt is hiszed. – mosolyodom el, mert az első olyan emberi reakció, ami talán szívből jött és kitudja, hogy milyen régóta nem próbált meg mosolyogni, vagy nevetni. Mert azért az állandó harcok kimerítenek, kellenek a csendes olvasás vagy talán, ami nem ebből az időből való, de a szerelem is. Vagy, hogy legyen valaki, akivel beszélhetsz önfeledtül. Akiben megbízol.
Egy pillanatra meghökkenek azon szavakból, amiket kiejt, de aztán ismét felveszem a nem törődőm hangulatomat és a hajamat hátra dobva nézek fel rá.
- Úristen, Katrina, ezt hol tanultad? – nevetek fel, mert valahogy nem tudom elhinni, hogy ezt nekem mondja, miközben eddig arról beszélt, hogy nem akar részt venni az emberi kapcsolatokban. Ehhez képest egy egész szép motivációs beszédet nyújtott, amit eddig n szoktam adni másoknak.
- Nem rossz, nem rossz. Kezdesz szocializálódni. – dicsérem meg aztán kifelé nézek.
- Mit keresel itt? Történt valami? – terelem el a témát, mert úgy érzem, hogy van valami, amiről beszélne, de lassan nyílik meg. Én pedig nem siettetem sosem jó a kapkodás, ezt megtanultam.
- Néha úgy érzem, hogy vár ránk valami hely, ami a miénk, nem pedig a világűrben sodródni egy űrállomáson és idegenek között létesíteni új életet.Ami csak a miénk. – fonom összekezeimet a mellem alatt és felpislantok rá, hogy a szavak elérnek a fejébe, vagy csak bámul maga elé és teljesen kizárt ismételten.

avatar


Az URS Jola tisztje

Titulus :
tizedes; kommunikációs tiszt
Tartózkodási hely :
URS Jola
Mentális erõ :
21
Képességpontok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #14•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Feb. 21, 2018 8:37 am

Felicia & Katrina
Words mean nothing when your actions contradict
Érdekes ténymegállapítást tesz Felicia. Olyat, melyet mindig is tudtam, mellyel egész életemben tisztában voltam. Megtehetném, hogy elsomolyodom azon, hogy ennyi idő után jött rá minderre, mégsem teszem. Nem vagyok mosolygós kedvembe. Vagyok, aki vagyok. Lettem, kinek neveltek, nem fogok ezért elnézést kérni. Ahogy mások sem kérnek saját viselkedésük miatt, lévén azt gondolják, hogy minden úgy helyes ahogy az ők vélik.
Vannak ilyen emberek. Meglehet én is ilyen lennék más esetben, most nem vagyok az. Arcomon megfeszül a bőr, ahogy újra és újra végig kell hallgatnom még egy ember szájából, ahogy lenézve méreget engem. Mintha bárki itt több, vagy kevesebb lenne. Ő is, akár csak én, egy báb a Consilium sakktábláján. Lehet ez ellen küzdeni, vannak kik megpróbálják.
Vannak, kik emiatt épp most ülnek a hatalommal szembe, hogy megkapják méltatlan büntetésüket.
- Ez így van. Meglehet, te még vígan élted gyermekkorodat, amikor engem már vasmarokkal készítettek fel az életbe. Nézz le, szánj engem. Az érzelmek - alapesetben - nem fognak ki rajtam. Nem gátolják meg tiszta gondolkodásomat, a racionalitást. Érzelmek alapján nem lehet egy világot irányítani, nem lehet egy nép ellen harcot vívni - nem lehet eleve vesztes csatába indulni. De ezt inkább csak magamnak jegyzem meg. Ez sem fog már neki tetszeni. Lelke, szelleme tele van lázadó gondolatokkal.
Ő mégsem az én beosztottam. Érte nem az én fejem fog fájni.
- Igazából egyikünk sem a másikat. Mégsem vonok le rólad messzemenő következtetéseket megfelelő információk nélkül - s lám. Már megint ugyanaz a szituáció, mint Micahnal. Fogást próbált találni rajtam, bármit, amivel nyelvét tudta rajtam élesíteni. S amikor visszamertem szólni, akkor ő is hasonló mód reagált: nem ismerem őt. De ők sem engem, de tény, hogy a lehető legegyszerűbb lény vagyok ezen a hajón.
Kezeimet továbbra is magam előtt összekulcsolva tartom mellkasomon. Kezem melegíti bőrömet.
- Látod, ebben tökéletesen tévedsz. Nincs szükségem változásra. Tökéletesen elégedett vagyok jelenlegi helyzetemmel, jelenlegi életemmel - felelem őszintén. Változtatni, ezen? Felesleges lenne. Sokan azért nem mernek változtatni, mert félnek. Félnek az ismeretlentől. Én csak azért nem akarok, mert másokkal ellentétben tökéletesen egyet értek a Consiliummal. Lassú halált halok. Az életemből már csak percek, órák, évtizedek vannak hátra. Ezt kevesen tudják, kevesen is értenék meg. Az emberek bármily betegséget hallva, szánalmat éreznek a másik iránt. Erre viszont végképp nincs szükségem.
Magam sem tudok így érezni.
- Sosem hittem - javítom ki. - A Consilium számunkra a legjobbat akarja. Én, másokkal ellentétben, belátom, hogy miért vannak szükségek azon szabályokra, törvényekre, melyeket hoznak. Én ezeket nem látom rossznak. Mindennek megvan a maga oka és minden szegésnek megvan az ára. Ezt sokan elfelejtik - fűzöm tovább a szavakat. Az is lehet, hogy maguk vélik rossznak az itteni életet s csak mert én elfogadom ezt, azt hiszik, hogy azt hiszem, mindig mindenhol csak a rossz történik?
Jelenleg valóban az történik. Jelenleg, alattunk pár szinttel megmentik egy terrorista életét.
Nevetésére enyhén összevonom szemöldökömet, mégsem válaszolok neki. Hogy hol? Az élettől, ki mástól. Verejték árán tanultam meg ezeket, tapasztalatból. De nevess csak. Előbb utóbb rájössz majd.
- Nemsokára kidobnak egy lázadót az Ocanra, egy kapszulában. Azt várom - tudom le tömören a választ. Hiheti azt, hogy ez egyfajta szórakozásom, amíg az anyahajón vagyunk. Nem fogom ebben sem megcáfolni.
- A dolgunk az, hogy ezt megtaláljuk. Az Ocan az ékes bizonyítéka annak, hogy vannak még élhető bolygók a galaxisba. Meg kell őket találni. Újra, lakatlant nem fogunk. Ami képes az életre, ott már kifejlődtek organikus szervezetek. A kérdés inkább csak az, hogy mennyire fejlettek.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
283
Képességpontok :
265

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #15•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Csüt. Márc. 01, 2018 9:45 am

Katrina &Felicia

Meet again

Elkellet nevetnem magam, mert én meg a víg gyerekkor. Azért mert épp nem azzal töltöttem az életemet, hogy fegyvereket szedtem és raktam össze, nem biztos, hogy olyan gyerekkorom volt, mint ő elképzel. De nem fogom elmondani, hiszen az embereknek a nagy százaléka csak örömködik és rájön mennyire szerencsés. A kisebbik része meg legalább megpróbálja tettetni, hogy sajnálja.
- Lehet, de nem foglak meggyőzni, hogy nem minden úgy van, ahogy gondolod. – felsóhajtok, mert lehet, hogy tényleg van jó oldala az egésznek, de az, hogy nincs érzelem az túlzás. Hiszen én gondolkodás nélkül feláldoznám magam bárkiért a hajón. Ő meg simán végig nézné, hogy kivégzik a társát.
- Nem lehet csak érzelmekkel, de ha nincs érzelem, miért akarnál élhető világot másoknak? Az is érzelem, hogy figyelmes vagy. Hogy élhető körülmények között legyenek a társaid. Mert ha nem lenne, elég lenne a kabinod is az Arkan hajóján és tényleg nem érdekelne semmi. – megvonom a vállam. Mert az is egy parancs, meg nem mondhatsz nemet. Értem, csak azért mindenkiben van egy apró érzelem, ha nem is sok, de fájdalom biztosan. Ha már a félelemet megpróbálták kiirtani belőlünk, kisebb nagyobb sikerekkel.
- Jól teszed, de akkor n sem fogok. Megígérem. - zárom le a beszélgetésünk azon részét, amit ő túlságosan is személyesnek vesz. Ennyit arról, hogy képes lennék bárkivel is közös hangot találni. Bár bevallom, most már kezd a lelkesedésem elmúlni, rá kell jönnöm, hogy sajnos vannak menthetetlen esetek és nem tudok mindenkin segíteni, akin csak akarok. Felemésztődnék, sajnos ez az igazság.
- Rendben, te érzed. – bólintok, mert nála jobban senki nem tudja, hogy mit is akar az élettől és önmagától. Felsóhajtva inkább nem is tervezek vele több beszélgetést, mert belefáradtam abba, hogy küzdjek a másikakért. Jobb is, hogy nem akarok még több gondot az életemben. Igaza van, megkell tanulnom elengedni az embereket. Aaront is elengedtem és láss csodát, már másik nő oldalán tiszteleg és büszke férfiként az első gyermeküket várják. Amit én soha nem adhatok meg egy férfinak. Az ajkaimat harapdálva nézek kifelé az ablakon és rájövök, hogy inkább büszkének kéne lennem, hogy ilyen helyen lehetek, hogy velük lehetek és nem csak a rosszat találni mindig. Egy új életet kell kezdenem s találnom ebbe az átkozott nagy semmiben, amibe sodródunk. Mindannyian.
Igaza van és tudom menyire kimerítő és lelkileg megviselhető, de olyan embernek nem mondhatom milyen új bolygók felkutatása, megtalálni a tökéletes, akinek talán lelke sincs. Ez erős túlzás, de nem fogok megszólalni megígértem magamnak, hogy felesleges megmondani mit is akarsz.
- Egy lázadó. – elhúzom a szám é nem füzök hozzá semmi konkrétat, hogy lássa, képes vagyok rá. Majd csak a szemeim megakadnak az órán.
- Mennem kell, megígértem, hogy segítek a hajón. – megérintem a vállát, mert úgy tűnik, most inkább maradna egyedül a gondolataival és feleslegesen nem akarom feltartani, még azt hinné, hogy túl tapadós vagyok. Mellesleg úgy sem látom őt többet.
- Vigyázz magadra Katrina. – egy apró mosolyt azért nem sikerül elrejtenem. Mert kitudja, hogy kitér vissza a következő eltávozásunknál. Sose tudhatjuk mi vár ránk oda fent. Majd fogom magam és elsétálok, nem akarok itt maradni, elakarok menekülni. Most csak a munkába akarok temetődni.

//köszönöm a játékot! *-* <3

avatar


Az URS Jola tisztje

Titulus :
tizedes; kommunikációs tiszt
Tartózkodási hely :
URS Jola
Mentális erõ :
21
Képességpontok :
16

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #16•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Hétf. Márc. 05, 2018 4:56 pm

szabad játéktér

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Mentális erõ :
369
Képességpontok :
302

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #17•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Ápr. 25, 2018 2:13 pm

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
- Fekete ruha és a hozzá tartozó cipő. Igen, igen, most azonnal. Rendben, ha nem érnek ide időben, remélem nem kell ecsetelnem, hogy ez mivel fog járni… - anyám rideg hangja csap meg, mikor kinyílik lakásunk ajtaja. A tolóajtó, halk sziszegő hangot ad ki, s hasonlót hallat, amikor bezáródik. Hajam feltűzve, mustársárga egyenruhám vasalt, egyenes szabású, kifogástalan. Kezemet a hátam mögött tartva tekintek a szoros kontyot visel nő felé. Nekem háttal áll, fekete szoknyát hord, fekete zakóval, magas sarkú cipővel. Kezével int felém, hogy pillanatok múlva figyelni is fog rám. - Én is így gondoltam. Tíz percet kap - a falhoz rögzített telefont visszahelyezi a helyére, kezét feltartva fordul felém. Állom a jéghideg kék pillantását. Habár mimikájának fagyossága van olyan, mint a Parancsnoknak, most mégis észreveszek valami… furcsát. Szemét forgatva lép hozzám közel.
- Ki ne találd, hogy így jössz.
- Asszonyom, úgy vélem, hogy ezzel tisztelném meg a… - kezdek bele a magyarázatba, hogy miért is érkeztem meg eme ruhába, mely a leglogikusabb választás volt a részemről. Természetesen nincs időm végigmondani, mert a hideg hang közbevág.
- Menj, zuhanyozz meg, és moss hajat. Így nem jelenhetsz meg. A nagyapád volt a Consiliumért, így nem búcsúztathatod el - fogja meg karomat, én pedig engedelmesen követem a fürdő irányába. Könnyedén lök be az ajtón. - Tíz percet kapsz - szól utánam, miközben rám zárja az ajtót. Halk sóhajt hallatva vetkőzöm le. Nyugalmat erőltetek magamra, lélekben már felkészültem a ma estére. Vagyis azt hittem, de édes szüleim szeretik keresztbe húzni számításaimat.
Nem értem, régen ezek közül semelyik sem zavart. Talán, ha nem az Admirálisról lenne szó, akkor most sem zavarna. Őket sem a viselkedésem. Teljesen máshogy vélekedünk erről és egyikünk sem érti meg a másikat.
Hideg vizet folyatok magamra, jólesik a hűvösség, főként karomnak. Tegnap sikerült magamból kiadni a feszültséget, minek eredménye lett, hogy újra felszakadt felkarom sérülése. Igaz már csak egy varrat mentén, és aprón vérzett csak. Vörössége mégis szembetűnő tud lenni. Addig áztatom bőröm, amíg el nem kezdek vacogni, pontosabban kilenc perc múlva. A maradék egy percbe próbálok felöltözni, viszont nem látom azt a ruhát, melyet anyám nekem kíván adni. Ezért egy törölközőbe csavarva lépek ki a fürdőből.
Az odakint fogadó kép szinte szürreális. Anyám a maga kedvességével beszélget az időközben megérkező férjemmel, kezében egy fekete ruhával. Carl pedig… mosolyogva felel, hevesen bólogatva. Vizes tincseim a bőrömhöz tapadva pihennek, összevont szemöldökkel csendben figyelem őket. Mindaddig amíg észre nem vesznek. Anyám jéghideg mosollyal adja kezembe a ruhát, különböző utasításokat osztogatva nekem, én pedig kérdés nélkül teljesítem őket. Mindaddig férjem helyet foglal az ablaknál, nekünk háttal. Cselekedetét nem értem, de nem is ezért vagyok ott. Amíg a nő, kinek fel kellett volna nevelnie a hajamat dörzsöli egy törölközővel felveszem a ruhát, mely… enyhén szólva is a bőrömhöz tapad, ráadásul a hátamon keresztül futó egykori sérülésem hegét sem fedi el.
- Nem lesz időnk megszárítani a hajad, ha olvastad volna a levelet, melyet küldtünk neked. Lényegtelen is, majd ahogy megszárad, úgy lesz, ezen már nem fog semmi sem múlni - hallom hangját, miközben próbálom magamon megigazítani a ruhát, kevés sikerrel. Kócos elegánssággal omlik hátamra a majdnem megszáradt hajam, eltakarva a heg, maradék kilátszó részét. Érzem, hogy a jéghideg kezek akörül matatna, minél jobban takarva azt. Véleményem szerint kettőnk közül ő szégyelli azt jobban.
- A megemlékezés lassan megkezdődik, igyekezzetek minél hamarabb, nekem van még dolgom - s ezzel a nő köszönés nélkül távozik közülünk, Carl még kinyom magából egy „Igenis, Asszonyom” felkiáltást, vigyorral az arcán, megfordulva azonban hozzám lép.
- Sajnos ma nélkülöznöd kell a bakancsot, anyád egy magassarkút akar rád adni - felvont szemöldököm látva vigyora szélesedik és még el is neveti magát. - Na igen, valami ehhez hasonlóra számítottam tőled, de ne aggódj, a hosszabb úton megyünk, addig lesz időd megtanulni benne járnod. Engem karolva, meg legalább ama látszatot fogjuk kelteni, hogy egy boldog és egészséges házasságban élünk - neveti továbbra is, fesztelenül. Sose zavarta a kettőn közötti viszony, közben kezembe adja a nem is annyira magas, de azért számomra vészesen az cipőt. Magamra erőltetve azt állok fel, de abban a pillanatban vissza is zuhanok a kanapéra. Sóhajtva próbálkozom meg újra, elfogadva Carl kezét, még ha oly kelletlenül is. Imbolygó léptekkel indulunk neki a messzinek rémlő terasz felé.
- Igazából nem annyira vészes, mint hiszed. Mindenki kedves, mosolyog, szívesen beszélgetnek róla. Habár furcsa, hogy alkoholt felszolgálnak - de gyanítom, mert a Földön annyira szerette - jah meg, képzeld! Táncolnak is, nagyon mulatságos a Parancsnokékat táncolni látni - neveti, lassan haladva előre. Még is így minden második lépésemmel bokámat törném ki.
- Nem fogok táncolni - felelem egyszerű ridegséggel rá sem pillantva a mellettem haladóra. Őt ez mit sem zavarja, kezemet paskolva nevet csak rajtam. Ismer, tudja, hogy milyen vagyok, de jobban belegondolva… Én nem ismerem őt, és mégis. Furcsa kettősség ez.
- Hogy vagy, Katrina? - jön hirtelen komoly hangsúllyal a kérdése.
- Jól - felelem röviden, és tömören. Már így is többet beszéltem vele, mint az utóbbi időben bármikor. Élénken él bennem a tegnapi zavart nevetése, az ajtó túloldaláról.
- De tényleg - kényszerít megállításra. S mivel jelenleg nélküle egy biztonságos lépést sem tudok tenni, kénytelen vagyok vele megállni. Felvont szemöldökkel fordulok felé. - Túl sok mindent történt, Connor, az Admirális, az hogy hetek óta áll a dokkban az Arkan.
- Jól vagyok, Carl. Nincs okom nem így lenni. Mindezek majd elmúlnak, nem fognak bennem nyomot hagyni - vonom össze szemöldökömet. - Mehetnénk? Essünk túl ezen az estén végre - húzom el a számat kelletlenül. Látom szemében az aggódást, de ennél többet nem tudok neki mit mondani. Nyilván zavarodott vagyok a kelleténél, de ezek csak átmeneti állapotok, nem pedig tartósak.
A továbbiakban csendesen lépkedem mellette, miközben az ő szája be sem áll. Elmesél mindent, ami az utóbbi időben történt, még a múlt reggelről is, igaz csak annyit, hogy szívességet kértek tőle, de hogy pontosan mit, azt nem mondja el. Közben a mellettünk elhaladó embereknek széles mosollyal köszön. Szinte mindenkit ismer a hajón.
Én pedig azon kapom magamat, hogy akaratlanul is összehasonlítom őt Simonnal. Annyira hasonlítanak egymásra, mégis teljesen különböznek egymástól. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, egyáltalán miért gondolkozom ezen.
Észre sem veszem, ahogy egyre magabiztosabban sétálok, a liftnek csak azért nem megyek neki, mert karja állít meg.
Csendbe szállok be, a feszültség nőttön-nő a mellettem állóba. Nem szívesen vesz részt családi eseményeken, de ezen egyáltalán nem csodálkozom. Senki sem fogadta el a család tagjának. Gyorsan juttat minket a doboz a magasba. Csilingelve jelzi megérkezésünk, ezúttal pedig az ő torkából szakad fel egy hatalmas sóhaj.
- Előre, a halálba - neveti el magát, rám tekintve pedig karját nyújtja nekünk. - Pár óra és vége lesz, ne aggódj, szabad? - vigyorog rám, mégis felfedezem, hogy ebben egy csepp öröm sincs most benne. Kószán bólintva karolom át karját, biztos támaszom most, s lassan lépünk ki a liftből.
Néhány szem ránk szegeződik, a magam részéről ridegen tekintek körbe. A Parancsnokkal egy pillanatra találkozik tekintetünk, de ő már fordul is tovább, beszélgetve valakivel. Számára ennyiről szólt a megjelenésem. Konstatálta, de többet nem kíván ebből.
- Áh, gyere, ott van egy leendő kollégám! - szól, örömmel a hangjában. - Tudod, most kezdtem a…
- Fegyverszakértőknél - fejezem be mondatát, amint megpillantom, hogy Simon felé közeledünk.
- Nocsak, te figyelsz rám - lepődik meg, teljesen jogosan. Noha azt nem kötöm orrára, hogy erről szó sincsen, valójában… kihallgattam a beszélgetését. - De ezzel a fickóval még sosem találkoztam, de nem is lehetne ennél jobb alkalom - lépteim egyre magabiztosabbak, már nem tyúklépésekben haladunk előre. Nagy levegőt veszek, amikor megállunk előtte.
- Simon Greymare? - szólal meg mellette a férjem, kezét nyújtva felé. Ezt a pillanatot választom úgy, hogy elengedem, megállja egyhelyben - tervem szerint egész estére - kezemet magam előtt összekulcsolva. - Carl Froster vagyok, ha jól sejtem hamarosan együtt fogunk dolgozni, ne aggódjon, én csak egy unalmas aktakukac leszek, ő pedig itt - fordul felém, de mielőtt a formalitásokba feledkeznénk megszólalok.
- Ismerjük egymást - tekintek a férfira, ki mégis úgy döntött, hogy eljön. Nem haragszom rá, szó se essen róla, csak… furcsa.
- Hál’istennek - sóhajtja enyhén megereszkedett vállakkal, lehajtott fejjel. Látványosan fordulok felé, szemöldököm kérdőn emelve a magasba.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
283
Képességpontok :
265

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #18•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Ápr. 25, 2018 5:33 pm

Kat & Simon

Habár a megemlékezésről nem feledkeztem el, a munkával megcsúsztam, így igencsak igyekeznem kellett a zuhanyzással, és az öltözéssel is, hogy időben átérjek a szüleim lakrészéhez, ahonnan velük együtt terveztem átsétálni a helyszínre.
Ettől függetlenül alapos voltam, minden fémforgácsot, olajfoltot gondosan lesikáltam a bőrömről. A Katrina által korábban rajtam érzett tiszta, friss illat a tusfürdőm és a ruhák mosásához használt mosószer, valamint öblítő keveréke, ezen felül nem érzem szükségét plusz illatszernek most sem.
A hajamat nagyjából szárazra törlöm, és bár nincs rá nagy szükségem, gyorsan még fésülködöm is.
Az ingem hófehér, négy, ezüst keretezésű, fekete vendéggombbal záródik, még a roppant elegáns, valószínűleg meglehetősen drága, bőrszíjas, ezüst fémházú órámat is felveszem,bár azt eltakarja az ing ujja, amit még mandzsettagombokkal be is zárok.
A szmokingom méretre készült, most is tökéletesen áll rajtam, a fekete bőrcipőt már előző este kitisztítottam.
A hozzá tartozó spanyolövet először sikerül fordítva felvennem, de még az előtt észreveszem, hogy az apámnak kellene figyelmeztetnie rá.
Csokornyakkendőt kötni utálok, de tükör előtt rutinosan megy, azzal nem kell kétszer próbálkoznom.
Fesztelenül viselem az elegáns holmikat is, hozzá vagyok szokva a társasági eseményeken való megjelenéshez, a magas rangú tisztek között is könnyen feltalálom magam.
Nem aggaszt a megemlékezés.
Sietős tempóban teszem meg az utat a szüleim lakrészéig, és mielőtt belépnék, kopogok.
Az ajtó kinyílik, és beléphetek.
Az anyám lép oda hozzám, és mielőtt becsukódna az ajtó, kikukucskál a folyosóra.
- Szia, Simon! Nem láttad Colint?
Megrázom a fejem. Ezek szerint a bátyám késésben van.
- Anyám, örülök, hogy látlak. Csodásan festesz…
Őszintén mondom. Serena Greymare ennyi idősen is tökéletesen jól tartja magát. Magassarkú cipőjében egymagas velem, elegáns, hosszú fekete ruhája kiemeli karcsúságát, búzaszőke haja tökéletes tarkónál tűzött kontyba igazítva, zöld szemei élénken csillognak, körmei gondosan rövidre reszelve is elegánsan hosszúkásak.
Éppen mondani akar nekem valamit, de megáll a lélegzetvétel után, és látom, hogy a pillantása fókuszt talál a fejemen húzódó már igencsak halvány sebhely apró látható részén.
Nem tudok időben elfordulni, lecsap rám egy pillanat alatt, és hosszú, kecses ujjai már söprik is félre a hajamat, hogy jobban rálásson.
- Simon, ki végezte ezt a hentesmunkát a fejeden?
A hangja a mondat végére megemelkedik, teljesen fel van háborodva.
Apám a legjobb pillanatot választja a betoppanásra. Éppen a mandzsettagombjait igazítja.
- Serena, kérlek hagyd békén! Már úgyis mindegy. A nyakkendőjét akartad megigazítani…
Tárgyilagos, de nem hideg. Nem idegenkedik a feleségétől, nem neheztel rá, de melegség sincsen a hangjában mikor hozzá beszél.
Mindenestre anyám úgy mordul egyet, mintha valami szentségtörést hallott volna. Ennek ellenére abbahagyja a hajam széttúrását, sőt még igazít is rajta, hogy visszaálljon az eredeti állapot, majd rutinos mozdulattal egyenesre állítja a csokornyakkendőmet.
Az admirális olyan jelenség, aki felett nem lehet elsiklani. Rvidre vágott barna haja a halántéka mentén kezdett őszülni, az álla kemény vonalú, az orra középtájon rosszul forrt össze egy törés után, így látni benne egy kis egyenetlenséget, de még így is jóképű férfi. Az arcát most is simára borotválta, az egész megjelenése tekintélyt parancsol, magabiztosságot sugároz.
- Simon, régen láttalak.
Üdvözlésnek szánja, így aztán odalépek hozzá, röviden kezet fogunk.
- Apám…
Rövid üdvözlés, olykor nem tudjuk hogyan is álljunk egymáshoz, mióta Eve és én elváltunk. A kapcsolatunk sosem volt bensőséges, de a megszokott dinamikában is látrejött egy törés, amit azóta sem sikerült teljesen áthidalni.
Az admirális is befejezte a készülődést, így kiadja a parancsot.
- Nem várunk Colinra, induljunk!
Biccentek, és a karomat kínálom anyámnak, aki habozás nélkül elfogadja. Apám nem zavartatja magát, határozott, hosszú, ruganyos léptekkel halad előttünk, én pedig pontosan tudom, hogy anyám a második lépésnél már elvesztette az érdeklődését a külvilág iránt. Ahogy az ujjai a karomon az ő gondolatai ritmusára dobolnak, pontosan tudom, hogy megint valami bonyolult beavatkozást pörget a fejében, és azt sem venné észre, ha körbe-körbe sétálnék vele a folyosón.
Az utolsó kanyarnál járunk, mikor meghallom a sietős lépteket a hátunk mögül. Hátra sem kell néznem, tudom, hogy a bátyám zárkózik fel mögénk.
Röviden köszönti a szüleinket, elmormol valami kifogást a munkával kapcsolatban, aztán finoman az anyánktól távolabb eső vállamba bokszol.
- Hello, Öcskös! Azt mondják ez lesz az utolsó megemlékezés. Nem gondoltam, hogy eljössz!
Szemmel láthatóan azért örül, hogy nem kell egyedül feszengenie a szüleink körében. Ő nehezebben kezeli ezeket a helyzeteket, mint én. Nem annyira közvetlen alkat. Szerintem teljesen boldog lenne a dzsungelben egy álcaháló alatt évekig is.
- Gardel parancsnok személyesen hívott meg, gondoltam nem lenne illő kihagynom.
Visszavigyorgok rá, jelezve, hogy azért ez nem szimplán nem udvariasság. Hiába nem vagyunk túl közeli kapcsolatban, az egymásnak adott jelekből elég jól olvasunk. Látom rajta, hogy most is érti, valami feszültség van a levegőben. Még nem döntötte el, mókát vagy veszélyt jelent ez, így csak bólint, és felzárkózik mellém.
Én Colinnal megbeszélem melyikünk munkájában mik az új hírek, apánk valószínúleg fél füllel hallgatja, de nem szól bele, anyánk pedig legfeljebb tompa zümmögésként érzékeli a beszélgetésünket a tudata peremén.
Mikor belépünk a terembe, az apám azonnal elindul, hogy a szervezést ellenőrizze, és az utolsó simításokat elvégezze, Colin pedig felfedezi Emmát a feleségét, így magamra hagy az anyámmal.
Finoman oldalba bököm, ezzel biztosítva, hogy visszatérjen a jelenbe, és mikor az udvarias mosoly megjelenik, a tekintetén pedig látom, hogy rám fókuszál, odavezetem az ideiglenes bárpulthoz, ahol néhány ismerős tiszti pár örömmel üdvözöl minket, és megpróbálnak csevegésbe bocsátkozni az anyámmal. Így, hogy mellette állok, és segítek, elég jól is halad a dolog.
Eléggé leköti a figyelmemet, hogy ne hagyjam anyámat elkalandozni, vagy szakmai eszmefuttatásba csúszni, így csak akkor figyelek fel Katrináékra, mikor a férje a nevemen szólít.
Megfordulok és jókedvűen elmosolyodom.
- Teljes életnagyságban! Üdvözlöm! Szólítson csak Simonnak!
Bár nem egészen tiszta mégis miféle aktákat fog tologatni, de ezt alkalomadtán még megkérdezhetem. Mielőtt bemutathatná nekem Katrinát, ő a szavába vág, én pedig megerősítésképpen biccentek.
Közben a közelünkben beszélgető Colin és Emma párosának intek, hogy vegyék át tőlem Serenát, mert más dolgom akadt. Colin kissé vonakodva indul meg, ám Emma rutinosan és bájosan mosolyogva csusszan be a helyemre az anyám mellé, mikor egy lépéssel helyet adok neki.
A kis közjáték azonban nem vonja el a figyelmemet Carl furcsa megjegyzéséről.
Tökéletesen értetlen képet vágok, az én szemöldököm is kérdőn megemelkedik. Carl egy pillanat alatt kettőnk elvonhatatlan figyelmének kereszttüzében találja magát.
- Hogy mondta?
Ez tulajdonképpen nem arra vonatkozik, hogy ne hallottam volna, amit mondott, sokkal inkább magyarázatot várok.

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
114
Képességpontok :
100

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #19•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Ápr. 25, 2018 7:40 pm

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Ahogy végig sétálunk a termen az ideiglenes bár irányába, az összes szempár reánk szegeződik. Vannak közöttük olyanok, kik egymáshoz hajolva sutyorognak össze. Az elveszett bárány, hallom az egyik oldalról. A tékozló gyermek, mondja a másik, mégsem foglalkozom velük. Oly emberek ezek, kiket vélhetőleg életemben nem láttam még, kik semmit sem tudnak sem rólam, sem az Admirálisról valójában.
- Tudtad, hogy most te vagy a legnevezetesebb egyén az egész Volentisen? - neveti boldogan Carl, de korán sem kárörvendően. - Ebből az egészből nem lett volna négy ceremónia, ha - és most apádat idézem - hajlandó vagy eljönni az elsőre is - szemem sarkából pillantok csak fel rá, megvillannak azok. Hangjában, tekintetében, mimikájában nincs semmi gúny. Ami azt illeti, még talán jól is szórakozik azon, hogy ennyire kiborítom a Parancsnokot. Noha nem direkt csinálom, ezzel ő is tisztában van. Egyszerűen… Ilyennek nevelt az apja.
Mégsem reagálok férjem szavaira, felesleges lenne. Ahogy a sutyorgással sem foglalkozom, arra nem is gondolkodom el, hogy ez csak olaj lehet a tűzre. Lépteinket, enyhén megnyújtva az elegánsan kiöltözött férfihoz vezet, ki szemmel láthatóan fesztelen, ahogy Carl is. Velem ellentétben. Zavar a ruha, a tapadása, hogy a szoknyarésze minden lépésemnél felcsúszik a combomon. A cipő magassága, habár még ha Carllal így már egy magas vagyok, Simonhoz képest még mindig sehol sem vagyok.
- Te meg Carlnak, remélem nem baj, hogy letegezlek. Ami azt illeti egy picit izgulok, eddig teljesen más munkát végeztem, de ideje volt kilépnem a komfortzónámból nekem is - vigyorogja kedvesen, közvetlenül. Úgy beszél vele, mintha már ezer éve ismernék egymást. Ez egy olyan különös tulajdonság, mely sok ember irigylésre méltónak hat. Mit ne mondjak, a saját szótlanságom mellett nem árt, ha valaki ennyit beszél. Úgy is mondhatnánk, hogy kettőnk helyett is mindig ő beszél, legfőképp társaságban.
Szememet enyhén összevonva figyelem, ahogy két alak közeledik ahhoz a nőhöz, aki mellett eddig Simon állt.
- Jaj, sajnálom, nem akartunk megzavarni - szabadkozik a mellettem délcegen álló férfi, de azt hiszem, hogy már későn. Simont ismerve, ez nem fogja megzavarni őt abban, hogy velünk váltson pár szót.
Sóhajára azonban mindketten erőteljesen odafigyelünk rá. Lehajtott fejjel pislog először rám, majd fejét továbbra is lehajtva pislant Simonra is. Rajta is hasonló értetlenséget láthat, mint rajtam. Újabb sóhajt hallatva emeli fel fejét, zavart nevetésében tarkóját maszírozza meg.
- Mivel ismered, tudod, hogy mennyire szeret csicseregni, és egy társaságban, egy kifejezetten társasági eseményen ez mennyire tud célszerű lenni. Amikor beszélnek hozzá, de ő csak meredt pillantással néz és nem szól semmit, mert nincs mit hozzáfűznie az egészhez. Azon ritka esetekben amikor megszólal a kérdezetlen igazságot mondja, melyre sokan nem kíváncsiak. Ez sokszor magával hordozza a folyamatos sajnálkozásokat és utólagos magyarázatokat. Ez azokkal esik meg többször, kik először találkoznak vele, de akkor veled szembe ezt nem tenném meg - mosolyog kedélyesen. Hangjában továbbra sincs gúny, úgy beszél rólam egyébként, mintha mellette sem állnék. Kérdő tekintetem mit sem veszít lendületéből, amikor rám tekint.
- Ugyan már, annyi szociális érzék szorult beléd, mint egy terminátorba! - nevet saját viccén, a magam részéről visszarendezem arcomat, rezzenéstelenre. Ezt meglátva, szinte már bocsánat kérően tekint Simonra. - És a családjából ő vele a legjobban elleni. Iszol valamit? - lép el mellőlem, megpaskolva Simon karját, ahogy elindul a bár felé. - Ha a negyedik megemlékezést is szeretném ép ésszel kibírni innom kell hozzá valamit - újabb őszinte, de csak hármunk között megejtett megjegyzés ez. Nem is engedhetné meg magának, hogy ezt hangosabban tegye meg. Mindenesetre vár addig, amíg Simon válaszol neki, aztán el is távozik a pult irányába, egyedül hagyva minket.
- Elnézést, hogy ennyit beszél - tekintek utána egy pillanatra, majd fel Simon arcára. - Nem szükséges mellettem állnia, akaratlanul is az est középpontjába kerül - szinte érzem, ahogy számos szempár rám szegeződik, égetik bőrömet, hátamat. Biztos vagyok, ha fegyver lenne a kezükbe, kérdés nélkül hátba lőnének, ha arról lenne szó.
De ez most nem idevág. A pultnál legfőképp whiskyt szolgálnak fel, a háttérben kellemes Jazz zene szól. Már csak a szivar ótvar füstje hiányzik, hogy teljesen nosztalgikus hangulatba kerüljek, és újra átéljem az Admirális mellett töltött időszakokat.

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
283
Képességpontok :
265

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #20•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Ápr. 25, 2018 8:42 pm

Kat & Simon

A rövid beszélgetés alatt én is hallottam, hogy Katrináról folyik a pletyka, találgatják miért nem volt itt az első három alkalommal, hogy ezúttal megjelenik-e, és valószínűleg akadt aki rólam is hallott vele kapcsolatban, de ezt nem említik meg, mivel én is a beszélgetés részese vagyok, a témát pedig nagyon gyorsan váltom valami semlegesebb, és könnyedebbre.
Katrina férje lehengerlő figura, már ami azt illeti mennyit beszél. Azt gyanítom enyhén zavarban lehet, mert amióta a nevemet kiejtette, alig jutottam szóhoz, alaposan szemügyre venni sem tudtam Katrinát, csak futólag nézhettem végig rajta.
- Nagyon örülök, Carl, dehogy baj! – a pasas nem tűnik katonának – Mit is fogsz nálunk csinálni tulajdonképpen? [/b][/color]
Kézfogás közben a szabad kezemmel közvetlen gesztussal meglapogatom a felkarját, hogy biztosítsam, nincs gondom a tegezéssel.
Azt hiszem itt az ideje beszúrni a kérdést, aztán majd ha lélegzetvételhez jutunk azt is megkérdezem mit csinált eddig. Bármennyire kedves és jószándékú férfinak tűnik, kezdem érteni, miért nincs meg közöttük a szikra.
A szabadkozásra megrázom a fejem.
- Egyáltalán nem zavartok! Később bemutatom a családomat, ha szeretnétek.
Colin és Emma már át is vették a beszélgetés felügyeletét, bár főképp az alacsony, fekete hajú, bájos mosolyú Emma irányítja a helyzetet.
Ahogy mindkettőnk figyelme Carlra irányul, mintha még inkább zavarba jönne. A gesztusai némiképp elveszettségről árulkodnak.
Ami pedig a magyarázkodást illeti, én valószínűleg egyre értetlenebb képet vágok.
Az egész helyzet teljesen szürreális számomra. Ha én állnék Katrina mellett soha a büdös életben nem beszélnék így róla, nem érezném szükségét, hogy magamat, vagy őt mentegessem, esetleg magyarázkodjak miatta. Azt hiszem Carlnak szüksége lenne pár italra, vagy egy nyugtatóra. Ha ilyen tempóban idegesíti magát, az este végére agyembóliát kap…
Azért megpróbálom hamar rendezni az arcvonásaimat, és visszaépíteni a korábbi mosolyomat.
- Nekem igazán nem kell magyarázkodnod, vagy szabadkoznod miatta! Én teljesen komfortosan érzem magam a társaságában akkor is ha nem beszél, és akkor is, ha csak a kendőzetlen igazságot mondja.
Megnyugtatóan vállon lapogatom Carlt.
Ettől függetlenül még mindig nem tudom feldolgozni hogy beszélhet így a saját feleségéről akárki másnak. Ez már szinte megalázó, legalábbis szerintem. Persze tudom, hogy Katrina nem veszi fel, de mégsem tudok azonosulni vele.
A sajnálkozások meg kit érdekelnek?
A terminátoros viccen udvariasan elmosolyodok.
- Igen, egy konyakot…
Még egy pillantást vetek a távolodó Carl után, aztán fordulok Katrinához.
- Nem gond, bár nem gondoltam, hogy valaki simán köröket ver rám, ha arról van szó, hogy sokat kell beszélni… Mindig ennyire feszült?
Enyhén ráncolom a homlokomat.
Viszont ezután végre alaposan megnézhetem magamnak Katrinát, és ezt meg is teszem. Elmondhatatlanul csinos a leengedett sötét hajával, a testére simuló fekete ruhában.
- Katrina, tudom, hogy nem akarja hallani, vagy nem ért velem egyet, de lenyűgözően fest ma este.
Sejtem, hogy az egészet utálja, és kényelmetlenül érzi magát a ruhában, de mégis, látnia kellene mennyire gyönyörű, ahogy azt is, hogy nem csak azért nézik meg, mert miatta tartják a negyedik megemlékezést. Sok szempár leplezetlen csodálattal fordul utána. Csak nem látja, mert nem akarja, mert nem ért velük egyet.
Ami a megjegyzését illeti, elnevetem magam.
- Szívesen veszem a társaságát, hacsak magát nem feszélyezi az enyém. Engem nem zavar a figyelem, de valószínűleg annál inkább a szájukra vesznek, minél többet beszélgetünk…
Hagyom hogy eldöntse, megéri-e neki, vagy inkább megmarad Carl társaságában, és túlélésre játszik az este folyamán.

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
114
Képességpontok :
100

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #21•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Kilátóterasz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

 Similar topics

-
» Báb alkatrészek
» 18. felvonás - Kilátástalan ütközet
» Tetőterasz

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Volentis ûrállomás :: Civil zónák-
^
ˇ