Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Today at 12:17 am
Kanyargós ösvények

Yesterday at 11:26 pm
A pszichiátriai rendelőhöz tartozó terápiás szoba

Yesterday at 2:15 pm
Dzsungel

Hétf. Dec. 17, 2018 5:48 pm
SR-29 Aszteroidatörő sikló. A Rasa Rendszer aszteroida övében sodródva.

Hétf. Dec. 17, 2018 12:20 am
Rakodótér

Vas. Dec. 16, 2018 10:02 pm
Jack Silver kabinja

Vas. Dec. 16, 2018 8:18 pm
Hiányzásnapló

Pént. Dec. 14, 2018 11:17 pm
A Konvoj

Pént. Dec. 14, 2018 7:51 pm
Viharsziget

Csüt. Dec. 13, 2018 8:49 pm
Fegyverfejlesztési részleg

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek - -
Tűz eleműek - 1
Levegő eleműek 3 1
Emberek 1 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 10 9
Consilium - 2
Lázadók 3 1
Összesen 21 19

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Kilátóterasz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next
ÜzenetSzerző
 #21•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Ápr. 25, 2018 9:20 pm

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Amíg a két férfi egymás körül forog, addig én tüzetesebben is megnézem a vendégközösséget magamnak. A legtöbbjét soha életemben nem láttam, a másik felét egyszer-kétszer összefutottam már, amikor valamilyen ügyes-bajos dolgokkal kapcsolatban keresték fel hol a Parancsonokot, hol az Admirálist. Másik részével munkám során találkoztam már, habár az alsóbb rétegek nem képviselik magukat, én is csak azért, mert a rokona vagyok.
- Papírmunka. Én fogom intézni az engedélyeket, a hivatalos dokumentumokat, szállításokat, megrendeléseket, a fejlesztésekkel kapcsolatos költségeket. Van egy-két ismeretségem oly körökben, ahol a bürokrácia ezen részét fel tudjuk gyorsítani. Azt hiszem, ez elég hasznos lesz majd mindenki számára is - és amint a munkáról beszél, rögtön megszűnik a feszélyezettsége, amit e hely vált ki férjemből. Természetesen viselkedik, szakmailag. Az egyetlen közös vonásunk. Mindketten a munkánknak élünk, még akkor is, ha ő bárhol képes helyt állni. Tanácsadó volt, a Consilium alatt közvetlenül. Innen feljebb már nem kerülhetett volna, soha, így váltott. Azt hiszem, hogy ez áll az egész mögött. Ez rémlik.
Simon családjának említésére akaratlanul is körbetekint Carl a tömegen és megállapodik a pillantása az admirálison.
- Édesapáddal párszor összefutottam már. Sokszor látogatta az Admirálist, az utolsó éveiben. Vagyis… többször, mint bárki más - hisz tény, sok látogatója nem volt, főleg nem saját családja részéről. Hálátlanságnak tűnik, de amint a társadalom számára nem vált hasznossá, onnantól senkit sem érdekelt. Azokban a ritka alkalmakkor, amikor tovább dokkoltunk, meglátogattam, tán még a bátyám is, de hogy szüleim? Lényegében Carl viselte sorsát, akit a legjobban megvetett. Hisz ő nem volt katona.
Szemmel láthatóan magyarázkodása egyikünknél sem érte el a kellő hatást, noha pontosan tudom, hogy mire gondol. Nem vagyok egy egyszerű beszélgetőpartner. Azt pedig be kell látnom, hogy ő tovább marad a Volentisen, mint én. Minden cselekedetem immár rajta csattan, és köztudott, hogy bár a munkában nagyon is jól bírja a stresszt, a magánéletben kevésbé.
- Ritka kincs vagy, Simon. Igazából kevesen értik meg, pedig valóban nem annyira borzasztó, amilyen mutatja magát - kacsint rám vigyorogva. Szívesen megforgatnám a szememet. Mióta is győzköd már erről? Lassan tíz éve. Mégsem hittem el neki ezt. Erre persze mindig kifejtette, hogyha nem így nevelnek…
De így neveltek. Ezen változtatni nem lehet, én nem is akarnék.
A vállon lapogatást értékeli egyszem férjem, mosolya egyre őszintébb, bár sajnálatról árulkodik. Nem minket sajnál, legfőképp magát, hogy ilyen helyzetbe került, de hibáztathatnám emiatt?
A rendelésre csak bólint és már ott sincs mellettünk.
- Csak családi eseményeken. Így évente párszor. Egyébként fesztelen, kedves, azt hiszem ezt mondják rá - egy pillanatig még követem Carl mozgását, Simon válla felett, hogy aztán visszatérjek a férfi arcának tanulmányozásához.
Kellemetlenül érint, ahogy végigtekint rajtam, mégis állom pillantását. Mi mást tehetnék. Mégis megjegyzésére - mélyen legbelül, bárhogy dobban is meg szívem miatta - csak ajkamat húzom el kelletlenül.
- Nem szívesen vagyok itt- tekintek újra körbe. Azt meg kell hagynom, hogy stílusában valóban az Admirálist próbálták visszahozni a teraszra. Az űr, melyet annyira szeretett, a jazz és a whisky, mely a Földre emlékeztette.
Tekintetem újra csak elkalandozik, ám ezúttal az Ocan bolygó irányába. Innen annyira szépnek tűnik. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon a Föld is így nézett-e ki. Az Admirálist hiába kérdeztem, nem emlékezett már ezekre.
A nevetésre kapom vissza tekintetem.
- Nincs okuk a szájukra venni, kollégák vagyunk - vonom össze szemöldökömet értetlenül. Nem mi lennénk az első katonapáros, kik ha összefutnak a hajón, megállnak egymással beszélgetni, vagy… beragadnak egy raktárba.
Eközben látom, hogy Carlhoz egy férfi megy oda, közel hajolva hozzá suttog a fülébe, kezébe egy összehajtott kártyát adva. Amikor elolvassa szeme egy pillanatra boldogságtól villan fel, majd rendezve vonásait csúsztatja zakójának belső zsebébe, egyik kezébe pezsgőt, másikba konyakot tart. Így sétál vissza hozzánk. Amikor átadja a kért italt Simonnak, a pezsgőt felém nyújtja, torkát köszörülve néz rám.
- Sajnálom, azt hiszem, most magadra kell hagyjalak - összeráncolt szemöldökömmel találja szembe magát. - Bejött egy fontos találkozóm, egy régi ígéret egy jó barátnak. Az elkövetkező időkben ma érne rá, és ige99ff00ős megbeszélnivalóm van.
- Carl… Menj - nézek rá, harag nélkül, még ha arcom rezzenéstelen is. Nekem nem kell magyarázkodnia. Hálás mosollyal tekint rám. Sejtem, hogy hova készül, ki lehet ez a jó barát. Miért tartanám hát vissza. Tőlem Simon felé fordul.
- Ha nem lenne túl nagy kérés, néha ránéznél, hogy nem borította-e ki mindenkit maga körül? Cserébe annyit szabadnapot intézek neked, amennyit csak szeretnél - vigyorodik, egy szava sem valódi, elhülyéskedi az egészet. - Viszont ne próbálkozz viccekkel, nem érti őket - lapogatja meg Simon felkarját, onnan pedig rám néz.
- Csak egy valamire kérlek. Hangosan ne fejtsd ki a véleményed. Itt senki sem fogja az igazat mondani az Admirálisról, ha meg is teszik, a szépekre fognak emlékezni, az esetleges negatív dolgaira nem. Tudom, hogy nehéz, csak próbáld elengedni a füled mellett. De ahogy nézem, nem fognak zavarni, a jelenléted volt csak a lényeg - lép hozzám közel, karomra simítva kezét csókolja meg halántékomat. Ha máshol nem, a köz előtt adnunk kell ama látszatra, hogy szerető házaspár vagyunk… Vagyis legalább ő. Halkan suttog pár szót a fülembe, majd izgatott mosollyal az arcán távozik körünkből, szinte futva.
Egy darabig nézem távolodó alakját, majd a kezembe lévő pezsgőre koncentrálok. Emlékszem még a legutóbbi ivászatból mi lett, ám ha… mértékkel teszem és csak egy pohárral.
- Az Admirálisra? - fintorodok el, felemelve poharamat Simon felé. Azt hiszem ezt a mozdulatot fogom egész este ismételni7e1a és csak újra. - Nem mondom, jobb lett volna, ha inkább sört adnak - méltatlankodom tovább, belekortyolva a szénszavas, keserű nedűbe.
[/quote]

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Hozzászólás száma :
303

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #22•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Ápr. 25, 2018 10:01 pm

Kat & Simon

A válaszára bólintok. Szóval ő intézi mindazokat a dolgokat, amikkel vagy alaposan megkönnyítheti, vagy végtelenül megnehezítheti a dolgunkat. Ebből egyenesen levonható a következmény, hogy nem ártana jóban lenni vele.
Ahogy elnézem ez tulajdonképpen nem is lesz nehéz.
- Ez remekül hangzik! Informálisan ugyan, de üdv a csapatban, Carl!
Rávigyorgok, és elégedett vagyok vele, hogy sikerült olyan témát találni, ahol megtalálja a magabiztosságát, és legalább némiképpen megnyugszik.
Ahogy Katrina férjének pillantása megállapodik az apámon, én is felé tekintek.
- Apám nagyra értékelte az Admirális munkásságát. Szívesen beszélgetett vele.
Bár sokkal többet nem tudok a dologról, lévén az elmúlt időszakban eléggé felszínessé kopott a kapcsolatom az apámmal a közöttünk kialakult feszültség miatt.
A megjegyzésére elnevetem magam.
- Azért a kincs túlzás, de Katrina egyáltalán nem borzasztó…
Úgy tűnik Carl szépen lassan kezd feloldódni a társaságunkban, ami valljuk be igencsak rá is fért. Egyre kedvelhetőbb figurának tűnik.
Katrina válaszára bólintok, és még egyszer a férje után nézek.
- Tulajdonképpen nem lehet egyszerű dolga egy katonacsaládban így, hogy ő nem katona. De rendes fickónak tűnik…
Kár, hogy ennyi többnyire kevés egy normális házassághoz.
Mindentől függetlenül azonban nem sajnálom, csak jobban megértem miért ennyire feszült.
Az nem lep meg, hogy Katrina nem örül a megjegyzésemnek a megjelenésével kapcsolatban. De hát ő beszél róla mindig, hogy az igazságot ki kell mondani, még ha a másik nem is akarja hallani, nem igaz?
A válaszra bólintok.
- Tudom, és látom is. De hamar túl leszünk rajta, és amint lehet, le is léphet.
Ha kell, el tudom vonni róla a figyelmet néhány percre, utána már aligha fog feltűnni bárkinek is a hiánya.
- Addig pedig… Vegyen egy mély levegőt, igyon valamit, próbáljon mosolyogni, aztán meglátjuk.
Arra, hogy milyen naivan látja a pletyka természetét, mosolyogva megrázom a fejem.
- A pletykálkodáshoz nem kell ok…
Nincsenek illúzióim. Ezentúl fel fognak figyelni ránk ha együtt látnak minket.
Katrina pillantását követve még éppen látom, ahogy a férje vigyorogva a zsebébe csúsztat egy papírdarabot.
Mikor hozzánk ér, elveszem tőle a felém nyújtott poharat.
- Köszönöm!
Érdeklődve figyelem a szabadkozását. Ha nem hallgattuk volna ki azt a beszélgetést tegnap reggel, nem lenne gyanús az egész, így azonban felmerül bennem a gondolat, hogy Eve az a régi barát, Carl meg ütődött csikó módjára elvarázsoltnak tűnik.
A kérésre vigyorogva bólintok.
- Enyém a megtiszteltetés! Figyelni fogok rá…
Aztán legyintek egyet.
- Ugyan, lehet csak a tieidet nem.
Nyilvánvalóan én is elviccelem a dolgot, hiszen tudom, hogy az esetek túlnyomó többségében az enyéimet sem érti.
Figyelem a bensőségesnek szánt gesztus, ahogy halántékon csókolja Katrinát, és szívem szerint megkérdezném, mit súgott neki, de nyilvánvalóan nem az én fülemnek szánták, így nem firtatom.
- Maga is úgy sejti, hogy kicsit belehabarodhatott Eve-be?
Egy utolsó pillantást vetek a távolodó Carl után. Nincs neheztelés, vagy féltékenység a kérdésemben, de nem is mulattat a gondolat. Nem vagyok benne biztos, Katrinát hogy érinti a lehetőség, hogy a férje esetleg megtalálja a szerelmet. Tudom, hogy nem lenne féltékeny, de attól lehetnek felemás érzései emiatt.
Ahogy megemeli a poharát, követem a mozdulatát a sajátommal.
- Az Admirálisra!
A konyak felét lehajtom, a markáns íz a nyelvemen marad, végigbizsergeti a torkomat.
- Lehet, hogy adnak sört is. Megkérdezzük?
Ha jobban esik neki, én nem bánom mit iszik.
- Beszédeket is fognak mondani, vagy fogadás jellegű megemlékezés lesz?
Most jutott eszembe, hogy elfelejtettem megkérdezni Colint mennyire kötött programmal tartják a megemlékezéseket.
Ha már egyszer eljöttünk, jó lenne igazodni a programhoz, és legfőképpen tudni, mikor lehet a legkorábban lelépni úgy, hogy ne sértsünk illemet.

avatar


A Volentis katonája

Hozzászólás száma :
144

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #23•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Ápr. 25, 2018 11:02 pm

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Carl rettentő hálás mindenért, amit Simon mondd neki, de ezen sem csodálkozom. Bárki, akibe szorult némi érzelem, már hálás. Munkája során nem egyszer találkozott hozzánk hasonlókkal, és nem csak katonakörökben fordulnak meg az ilyenek. És akkor ott vannak még az értelmileg kevésbé fogékony emberek, akiknek akárhogy magyaráz, semmit sem értenek meg. Azt nem értem hogy miért foglalkozik ilyenekkel?
- Igazából hatalmas koponya volt, kár hogy nem ismerte - vigyorodik, ám rám való tekintettel, torkát köszörülve vakarja ezt le magáról. - Már amikor utolsó éveiben volt tiszta gondolata. Meg ha épp nem kiképzést tartott. Ettől eltekintve egész… emberi volt - vallja be. Úgy tesz, mintha ez engem meghatna. Pontosan tudom, hogy milyen ember is volt ő valójában. Nem tudnék róla sem rosszat, sem jót mondani. Még ha ő is nevelt fel, akkor sem kötődnek hozzá túl nagy érzelmek. Ügyelt arra, hogy senki iránt ne tápláljak.
Még egy utolsó hálás mosolyt küld Simon felé, mielőtt elmenne az italokért.
- Az… - valakinek mindenképp, csak épp nem nekem. Ahogy én sem neki vagyok a legkevésbé borzasztó személy. A rendszernek vannak hibái, ezt ő is tudja, hiába dolgozott egykor a házassági részlegen, még így sem találta meg magának a tökéleteset. „Majd jön magától” mondogatja. Neki elhiszem. Ő meg is fogja találni idővel. Addig pedig ez kényelmes mindkettőnk számára. Persze ha nem ilyen sűrűn találkoznánk, mint manapság. - Azt hiszem egy katonacsaládot külsősként csak az tudja elviselni, ki maga is katona - még akkor is, ha itt mindenki megkapja a kötelező kiképzést. Tíz éve volt, neki is az. Régen volt és sokan örülnek, ha azután nem kell ezzel foglalkozniuk. Ők csinálhatnak bármit épp ezért sokan azt sem tudják, hogy mihez kezdjenek az életükbe.
Az igazat, valóban. Mégis… Kellemetlen ez akkor is, ha rólam van szó. Nem vagyok eme ruhákhoz hozzászokva, jobban igazodom az egyszerű katonaruhákhoz. Lezser és kényelmes. Amiben szabadon tud az ember mozogni, bármely irányba. Mert azért valljuk meg, egy rajtaütésnél marha nehezen tudnék ebbe bármit is csinálni.
Katona vagyok, nekem mindenre fel kell készülnöm.
- Túl egyszerűen gondolja ezt - pillantok rá, szomorkás mosollyal ajkam szegletébe. Egy pillanatra húzom azt csak mosolyra, aztán már rendeződnek is vissza. A következő megjegyzésére, hogy miként kellene viselkednem, mégis kérdőn pillantok fel rá. Ezt talán még ő sem gondolhatta komolyan. Nem az a fajta vagyok, aki bármikor, bármire, könnyedén mosolyog.
Fejrázására szemöldököm felvonása már homlokráncolásba fordul át.
- Valahogy nem tudnak meghatni a pletykák - azokat is csakúgy könnyedén engedem el a fülem mellett, mint bármilyen más megjegyzést. Ha valamiről, akkor erről kellene szólnia a mai estének. - Az életben lesznek olyanok, kik nem fognak kedvelni, de ezen nem akadhatsz fent újra és újra - ismétlem suttogva az Admirális szavait, amiket folyton folyvást emlegetett nekünk. Ha valaki, tudta, hogy mivel fog járni zord viselkedésünk.
Férjem visszatérte szakítja meg beszélgetsünket, szabadkozása, és mehetnékje. Vigyorogva fordul Simon felé, tekintetében mégis ott a hála, meg egyfajta együttérzés is.
- Áh, bár úgy lenne - neveti, majd búcsút véve tőlem, Simonnal még egyszer kezet fog és már ott sincs közöttünk.
Az ablakon kitekintve szemlélem az űrt a kérdés hallatán megráncolom homlokom.
- Belehabarodva? - tény, hogy hasonlónak sosem láttam még, de igazán másikba habarodott emberrel sem találkoztam, így fogalmam sincs, hogy milyen lehet ez az állapot. Még ha a jelentését ismerem is. - Inkább az a kérdés, hogy ez kölcsönös-e - jelentem ki némileg érdektelenül.
Nem egyszer fejtettem már ki, hogy nekem Carl inkább barát, mint férj és ez nála is így van. Szerencsétlen véletlen csak, hogy hozzá adtak, de szerencsés, hogy ennyire megértőek vagyunk mindketten. Megérdemli az elmúlt tíz év után, hogy végre megállapodjon egy olyan nő mellett, akit immár ő választott. Tudom, hogy ez az idő el fog jönni, és nem érzek emiatt semmit sem.
A pezsgő enyhén bizsergeti torkomat, gyomromat, nem is iszok belőle egyszerre sokat. Hasonlót amúgy sem ittam még, azt hiszem, hogy ezzel vigyázni kell.
Szemöldököm enyhén felvonva tekintek fel rá, kérdése nyomán.
- Téved, ha azt hiszi, hogy az est hátralévő részében én innen elmozdulok - amint megérkeztünk, felvettem a legstabilabbnak tűnő állást és abból nem is szándékozom elmozdulni. Elég volt a hatvan bokatörés közeli állapot, ahhoz, hogy ne akarjak többet. - Amíg az utolsó vendég el nem megy, addig én itt tökéletesen elleszek - aztán pedig kibújok cipőmből és mehetek is vissza, mezítláb a hajómra.
- Gondolom az első háromnál már elmondtak mindent. Erről meg nem tájékoztatta, csak iderendeltek - nézek fel rá, így kevésbé kell kitörnöm a nyakam, hogy láthassam is arcát, mint egyébként. Mindennek megvan a maga előnye, nem igaz?  
Valójában őszintén fogalmam sincs arról, hogy mire lehet számítani. Carl sem említett ezzel kapcsolatban semmit - kivéve a táncot, de ez számomra teljesen lehetetlennek tűnik, még ha a lágy jazz illene is hozzá. Elvileg. Gyakorlatban nem értek hozzá.
Music Jazz

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Hozzászólás száma :
303

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #24•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Csüt. Ápr. 26, 2018 4:42 pm

Kat & Simon

Nekem bőven elég az is, hogy Carl szemmel láthatóan kezd feloldódni, nem azért vagyok vele kedves és közvetlen, hogy hálás legyen érte.
A magyarázatra bólintok a néhai Admirálissal kapcsolatban. Most egy kicsit sajnálom, hogy nem ismertem, legfőképpen azért, mert biztos vagyok benne, hogy általa jobban megérteném Katrinát is.
Úgy látom Katrina valóban nem találja it a helyét, még a szokásosnál is szűkszavúbb. Ahogy látom, különösebben nem foglalkoztatja az sem milyen ember a férje. Megkockáztatom talán még azt sem tudja, mi érdekli, vagy talán kis túlzással azt sem, hogy milyen színű a szeme. Ha mégis, akkor csak azért, mert mindent megfigyel, nem azért ,mert érdekelné.
A megjegyzésre megrázom a fejem.
- Azért ez nem egészen igaz így. Emma, a bátyám felesége - remekül boldogul a családunkban, pedig mi sem számítunk egyszerű esetnek.
Igazából sajnálom, hogy Katrina nem látja, nem érzi, nem tudja mennyire szép ebben a ruhában. Én is kényelmesebben érzem magam az egyenruhámban, de én azzal is tisztában vagyok, hogy jól áll nekem a szmoking.
A megjegyzésére, miszerint túl egyszerűen gondolom a helyzetet, elmosolyodom, igaz ez most nem felszabadult és vidám mosoly.
- Nekem igazából ennél is egyszerűbb, én itt is jól tudom magam érezni. De majd megpróbáljuk megkönnyíteni a dolgát.
Ha tudnám, mi következik nem tennék ilyen felelőtlen kijelentéseket.
A kérdő pillantására sóhajtok egyet.
- Csak próbálja meg. Már az is valami.
A homlokráncolására már őszinte jókedvvel nevetem el magam.
- Nos, a pletykák engem sem érdekelnek. De azért nem árt felkészülni rájuk.
A suttogását inkább kitalálom félszavakból, amik eljutnak hozzám, mint hallom, de szó nélkül hagyom.
Carl sietős távozását figyelve elgondolkozom rajta, vajon Eve megtalálja, megtalálhatja-e vele a boldogságát végül. Megérdemelnék mind a ketten. Kérdés, a Consilium engedné-e, hogy megkapják egymást…
A visszakérdezésre újra Katrinára fókuszálok.
A kijelentésre megrázom a fejem.
- Fogalmam sincsen. Nagyon régen nem beszéltem Eve-vel. Ha látnám, hogy viselkedik vele, meg tudnám mondani. Az biztos, hogy szándékosan nem bolondítja.
Meglepetten nézek rá, mikor azt mondja nem mozdul el innen az este hátralévő részében.
- Nem mondhatja komolyan, hogy egész este itt akar állni egy helyben!?
Ezt tényleg el sem tudom képzelni.
Éppen válaszolnék a következő mondatára, mikor Colin könyöke figyelmeztetően a bordáim közé ékelődik hátulról. Felé fordulok, ő pedig állával a tömeg felé bök. Meglátom a felénk közeledő apámat. Bólintok a bátyámnak, és visszafordulok Katrinához.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy megismerkedjen a családommal…
A karomat nyújtom neki, és ha elfogadja, mire az admirális odaér a feleségéhez, néhány lépéssel már mi is csatlakoztunk a többiekhez.
Az apám egy gyors pillantással felméri a családját, és a számára legfeljebb látásból ismerős nőt az oldalamon, de mielőtt megszólalna, megteszem én.
- Katrina Gardel hadnagy… Katrina, engedje meg, hogy bemutassam a családomat.
A többiek mind felénk fordulnak, és türelmesen várnak.
- Hank Greymare admirális, az apám…
Az Admirális kezet nyújt Katrinának. Kézfogása erős, határozott és katonás, de nem ropogtatja meg a másik ujjait.
- Gardel hadnagy, már sokat hallottam magáról.
Az arckifejezése nem árulja el, hogy jót vagy rosszat.
- Dr. Serena Greymare, az anyám.
Anyám csak az ujjhegyeit nyújtja kézfogásra, félti a hosszú, finom ujjait a katonás kézfogásoktól, inkább csak finoman megérinti Katrina kezét.
- Katrina, örülök, hogy megismerhetem.
Ő szimplán udvarias, nem tanúsít különösebb érdeklődést.
- Colin Greymare őrmester, a bátyám.
Colin széles vigyorral nyújtja a kezét.
- Katrina, nagyon örülök!
Ő komolyan is gondolja, amit mond, szemmel láthatóan szívesen látja őt a körünkben.
- És Emma Greymare, Colin bájos felesége.
Emma ragyog az örömtől, ha Katrina hagyja, még meg is öleli.
- Szia, Katrina! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! Elképesztően csinos vagy. Fantasztikus ez a ruha!
Az apám hagy egy kis időt, hogyha beszégetés bontakozna ki, pár mondatban meg tudjuk ejteni, aztán megköszörüli a torkát.
- Hölgyeim, - célzatosan végigfuttatja a pillantását mindhárom nőn, nehogy bármelyiküknek kétsége lehessen felőle, neki is szól-e – fiúk, ideje megnyitnunk az estét…
Lefagy az arcomról a mosoly. Katrina ezért alighanem élve fog megnyúzni később…
Az admirális katonás eleganciával hajol meg a felesége előtt, az anyám udvarias mosollyal, némiképp kelletlenül hajtja meg a térdét viszonzásképpen és elfogadja apám felkínált karját. Nem igazán szeret táncolni, hiába csinálja páratlan eleganciával.
Colin összecsapja a bokáit, és derékból meghajol Emma előtt, aki boldogságtól sugárzó arccal fogadja el a felé nyújtott kezet. Közülük Colint zavarja jobban a rá irányuló figyelem, míg Emma felszabadultan fürdik benne.
Bocsánatkérő félmosollyal fordulok szembe Katrinával, és egyenes háttal, derékból meghajolok előtte, majd a kezemet nyújtom neki.
Az apám türelmesen várja, hogy valamennyi nő elfogadja a felkérést. Tulajdonképpen még elégedett is vele, hogy Katrina éppen kéznél volt, így én sem maradok ki az eseményből. Ha már ez az utolsó megemlékezés legalább ezúttal teljes létszámban képviseltetjük magunkat.

avatar


A Volentis katonája

Hozzászólás száma :
144

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #25•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Csüt. Ápr. 26, 2018 5:17 pm

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Szemöldököm ráncolva hallgatom, miként taglalja, vannak oly családok, ahol normálisan is tudnak bánni a hitvesi társsal. Nálunk ez túl sok sebből vérezne. Valóban nem tudnék elképzelni egy olyan nőt, vagy férfit sem, akivel elégedettek lennének szüleim. Tekintve, hogy kérvényezték a bátyámmal való házasságot. Ő az egyetlen, kit elfogadnának, de rajta kívül?
Azt hiszem, bárki is kerül be a mi családunkba, élete pokollá válik. És se én, sem pedig a bátyám nem könnyítjük meg a dolgaikat.
Felelhetném neki, hogy akkor ők szerencsések, mégsem teszem meg. Az egész légkör, frusztráló. Távolból hallom anyám nevetését, két tábornok között, a Parancsnok valahol a helység másik végébe beszéli meg fontos teendőit - az én szerencsémre. Ha minden jól megy, rám senki sem fog figyelni már. Mégsem mozdulok el innen.
- Nem szokásom mosolyogni - ellenkezek. Nem fogok próbálkozni a semmiért. Az úgy nevezett műmosoly pedig nem az én műfajom. Ez nálam vagy természetes jön, vagy sehogy. De ezt már észrevehette rajtam, talán meg is érti. A pletykákkal most sem értünk egyet, mint oly sok minden másban sem.
- Lényegtelen felkészülni rájuk, úgy vélem, nem is lehet. Ha nincs jobb dolga az embereknek, tegyék. Ez róluk árul el mindent, nem rólam - ami meg nem igaz, azt tudom. A családom is tudja, ha szájra kap egy pletyka rólam mennyire hihetnek annak. Noha halvány lila fogalmam sincs, hogy milyen pletykák kelhetnének szárnyra Simonnal kapcsolatban. Ethannel inkább, vele láttak másnaposan, ami valljuk be… nálam egyáltalán nem mindennapi, sőt mi több.
- Végül is ez az ő dolguk - vonom meg a vállam egyszerűen. Érzelmek halvány cseppjét sem lehet felfedezni bennem. Nem vagyok naiv - annyira - képzelem, hogy nem én vagyok az egyetlen nő Carl életében, talán ecsetelte is már nekem, mely nők tetszenek neki. Sose éreztem haragot iránta, miért is tenném?
- Simon - fordítom felé a fejemet, az oly ritkán kiejtett névvel az ajkamon. - Életemben először viselek ilyen cipőt. Idefelé jövet legalább hatvanszor ment ki a bokám, szóval de. Komolyan mondom, hogy nem fogok innen elmozdulni. Egy bokatörés hiányzik a legkevésbé most - szemem sarkából érzékelem, ahogy hátba bökik a férfit, viszont tekintetem nem viszem el arra, melyre a fivérek igen.
Karnyújtására megfeszül minden izmom, ahogy az arcomé is. Sokatmondóan tekintek fel a férfira és másodpercekig meg sem mozdulok.
Tényleg azt hitte, hogy képes vagyok hazudni ezzel kapcsolatban? Mégis megpillantom a férfit, ki közelít felénk. Így ha sóhajtva és kelletlenül is karolom át a férfit. Érezheti, ahogy ujjaimmal felkarjába kapaszkodom. Lépteim enyhén szólva is bizonytalanok, még ha kívülről ez nem is látszódik. Szerencsémre nem megyünk messzire, és amint megállunk, engedem is el a férfit.
Az érintkezéseket a kelleténél nem hosszabbítom meg, ha nem muszáj.
Csendben, fagyos arccal állva hallgatom a bemutatkozást, mindaddig, amíg nem szükséges nem szólalok meg.
A kézfogásra hasonló erős, magabiztos szorítással válaszolok.
- Admirális - hajtom meg feljebbvalóm előtt a fejemet. Az elhunyt utódjának, ha valaki, neki kellene megértenie, miért nem voltam jelen az eddigieknél. Aztán ki tudja. - Képzelem - válaszolok felé csak ennyit, röviden, tömören.
Ugyanis nem tudok egy olyan szituációt sem elképzelni, amiben bárki is engem említett volna meg neki. De ezen nem fogok leakadni, ugyanis a hasonló kontyot viselő nőt is bemutatják, ki hasonlít anyámra. Szinte ikrek is lehetnének, ha akarnának.
- Asszonyom - a nyújtott ujjakkal azonban nem tudok mit kezdeni, így nem is nyúlok feléjük. Inkább fordulok tovább, az újabb férfi irányába. Az ő kézfogását elfogadom, ám felé már csak biccentek, különösebb érdeklődést magam sem mutatok ki felé. S végül az utolsó nő következik.
Az ölelése hidegen hagy, nem viszonzom, csak állok ott, mint egy fabot.
- Nem szívesen viselem - felelem a könnyed nő, könnyed kijelentésére, őszintén. Hidegen. Sem tekintetem, sem arcvonásom nem árulkodik sem arról, hogy jól érezném magam, sem hogy rosszul. Közömbös a világ iránt, minden iránt, ahogy annak lennie kell.
Ahogy azt az Admirális tanította.
Hank Greymare kijelentésére mégis enyhén összeráncolom a homlokomat. Némán figyelem végig, miként kéri fel mindenki a maga partnerét a táncra. Fogaimat szorítva rosszat sejtően pislantok Simon felé, ki…
Elém állva hajol meg. Én mégsem mozdulok, egyhelyben állva, egyenes háttal tekintek rá.
- Nem táncolok - jelentem ki egyszerűen, magabiztosan, tömören. Nem csak azért, mert minden tánctudásnak híján vagyok, hanem mert ez engem nem is mozgat. Na meg persze nem is tudok, erre nem tanítottak, lévén, erre sosem volt példa. Soha nem jártam még ilyen eseményeken, de ezt Simon pontosan tudja. Még a ez az „elvárás” sem tud rávenni semmivel. Inkább belekortyolok a pohárba a maradék pezsgőt is megiszom.
Music Jazz

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Hozzászólás száma :
303

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #26•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Csüt. Ápr. 26, 2018 10:01 pm

Kat & Simon

Azt hiszem, a végén még elégedett lehetek a családommal. Nálunk Emmának nem okozott problémát a beilleszkedés, legalábbis azon a felszínes szinten, ahogy a családunk összetart.
Eve ellen sem volt soha kifogásuk a szüleimnek, én már annál inkább csalódást okoztam, mikor a válás oka kiderült. Bár azt is leginkább apámnak. Anyámat azt hiszem ez sem érdekelte.
Feladom a próbálkozást, ráhagyom.
- Rendben, ne mosolyogjon. Akkor csak vegyen mély levegőket, aztán valahogy túlesünk rajta.
Valamilyen szinten megértem. A bájolgást, műmosolyt én sem szeretem, bár képes vagyok rá, ha a szükség úgy hozza. Szerencsére ez igen ritkán fordul elő.
Ami a pletykákat illeti, végül megvonom a vállam.
- Igaza van. De azért lássa be, vannak pletykák, amik karriereket, életeket tettek tönkre.
Carl-al és Eve-vel kapcsolatban sem töprengek tovább. Valószínűleg hamarosan úgyis kiderül, ha komolyan gondolják a dolgot.
- Persze, bízzuk rájuk. Azért örülnék, ha végül Eve boldog lenne.
Mikor Katrina kimondja a nevemet, élénkebben figyelek rá, értem, hogy hangsúlyozni akarja a mondandóját.
- Sosem viselt még magassarkút?
Őszinte a meglepetésem. Ha Katrinából indulok ki, nem csoda, viszont ha a családja presztízsét veszem figyelembe, annál furcsább a dolog. Nekem egészen fiatal koromtól kötelező volt a megjelenés az elegáns eseményeken, és egészen fiatalon megtanultam táncolni, csokornyakkendőt kötni, és az etikettet is.
Látom, hogy nem akaródzik mozdulnia, mikor a karomat kínálom, de azt hiszem ezt most nem úszhatjuk meg.
- Sajnálom, ez kötelező kör lesz… De támaszkodjon rám.
Amennyire tőlem telik, segítek megtartani az egyensúlyát, hagyom hogy kapaszkodjon belém, amennyire szükséges, és azt a szükséges néhány lépést is rövidre, lassúra fogom.
Apámat nem zavarja sem Katrina fagyos pillantása, sem a nyilvánvaló távolságtartása. Neki elég az udvariasan viszonzott üdvözlés.
Anyám szinte megkönnyebbülten húzza vissza a kezét, mikor Katrina kihagyja a vele való kézfogást, bár apám szemöldökei között halvány ránc jelenik meg néhány pillanatra.
Colin sem jön zavarba, amiért a kísérőm nem szól hozzá.
Sejtettem már Emma első mozdulatából, hogy jelentősen át fogja lépni Katrina privát szféráját, de ő nem zavartatja magát, cseppet sem csorbul az öröme, bár enyhén meglepődik a ruhával kapcsolatos válaszon, a továbbiakban nem erőlteti a kérdést.
Ahogy apám kijelentette, hogy megnyitjuk az estét, már tudtam, hogy nagyot hibáztam, mikor Katrina mellett, vagy inkább Katrinával a családom közelében maradtam, és sejtem, hogy enyhén szólva nem fog örülni a dolognak, de eszemben sincsen ellent mondani az apámnak, főleg ilyesmiben nem. Nem akarom megvárni, hogy parancsba adja.
Mikor látom, hogy nyitja a száját, megpróbálom kihasználni, hogy háttal állok az admirálisnak, és előle a testem takarásában tartva emelem fel a kezemet, hogy a világon mindenki számára egyezményesen érthető jelzéssel, a kezemet csak csuklóból mozgatva elvágólagos mozdulattal próbáljam jelezni Katrinának, hogy inkább maradjon csendben. Persze nem marad. A kijelentése néhány másodpercnyi néma csendet idéz elő a családtagok körében.
Anyám újdonsült, ám megelehetősen kérészéletű érdeklődéssel méri végig, Colin szeme hol apámra, hol Katrinára villan, szemmel láthatóan maga sem tudja eldönteni, hogy valami apró félmosolyt megengedjen-e magának, Emma pedig meglepetten pislog. Egyrészt nem érti miért nem akar táncolni, másrészt nincs hozzászokva a nyílt ellenszegüléshez az admirálissal kapcsolatban.
Apám végigméri Katrinát, az arca kifejezéstelen, amíg a tarkómra nem szegezi a pillantását. Akkor megjelenik benne némi rosszallás.
- Simon! Nem szükséges segítened neki, ahogy nem kell megvédened sem tőlem, sem saját magától. Hasonlóra készültem…
Lemondóan sóhajtok, és megrázom a fejem. Én tudom, hogy ennyivel ez még nincsen elintézve.
És valóban nincs. Az apám ismét Katrinához fodul.
- Ami magát illeti, Gardel hadnagy, ez nem kérés volt. Tiszteltem a nagyapja munkasságát, és emberileg is nagyra értékeltem. Ennek ellenére, vagy ha úgy tetszik sokkal inkább éppen ezért nem áll szándékomban, és nem is fogok több megemlékezést szervezni. Ezt előírásszerűen végigcsináljuk, és mindenki továbbléphet…
A pillantása Katrina apja felé villan egy pillanatra. Szemmel láthatóan elege van az újabb és újabb megemlékezésekből.
- Bízza magát a fiamra, remekül táncol. Mehetünk?
Inkább kijelentés, mint kérdés, de közben végig Katrina szemébe néz. Az arca és a pillantása is rezzenéstelen, de a válla ívében megjelenő feszültségből látni, hogy a türelme fogytán van.
Akinek van egy csepp esze, biztosan nem kockáztatja meg a haragját.

avatar


A Volentis katonája

Hozzászólás száma :
144

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #27•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Csüt. Ápr. 26, 2018 10:34 pm

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Az újabb tanácsát már szívesebben fogadom el. Mély levegőt véve, gyorsan fújom azt ki, sóhajtás szerűen. A hátam közepére nem kívánom ezt az egész estét, és még csak tenni sem tudok ellene. Nem véletlenül nem akartam megjelenni, de szemmel láthatóan ezt senkit sem érdekel.
Akit meg igen, az is gyorsan kereket oldott. Persze nem kárhoztatom el érte, helyettem is hármat végig viselt. Feszülten tekintek újra csak körbe, ismerős arcok után kutatva, mégsem találok senkit. Fogalmam sincs, hogy mi ez az esemény, de biztos vagyok benne, hogy nem az Admirális megemlékezése. Hiszen az nem lehet, hogy csak én ismerjem annyira…
- Ahhoz el kell hinni a pletyka tárgyát. Ami nem a munkámmal kapcsolatos rosszhiszeműség, azt nem fogják soha elhinni senkinek - felelem enyhe magabiztossággal. Sokan próbáltak már fogást találni rajtam, de minduntalan bebizonyosodott, hogy az egyik leghithűbb katona vagyok a Volentison. A szabályokat precízen betartom és betartatom mindig, úgy élem a mindennapjaimat, ahogy a Consilium azt kívánja. A rosszhiszemű pletykák nem lesznek rám hatással, főként ha nem rám vall ama cselekedet. Emiatt nem tudok valahogy aggódni, vannak fontosabb dolgok is. Mint például egy áruló a hajón és egy cinkostársa. A hajót ért károk felderítése fontosabb lenne, mint itt parádézni.
Nyughatatlan lelkem, képtelen lecsillapodni, újra kezdem érezni ama haragot, ami akkor fogott el, amikor a kapitánnyal beszélgettem.
Őszinte vallomására egy pillanatra megremegnek pilláim.
- Carl is megérdemelné - jegyzem meg, halkan, hogy csak mi ketten halhassuk. Nem lenne célszerű, ha ezt mások is meghallanák rajtunk kívül. Senki sem tudhatja, hogy milyen a viszony valójában közöttünk. Addig van ő védve, egy újabb házasság elől, amíg azt hiszik, a miénk működik és rendes. Ennyit megérdemel.
- Mégis miért viseltem volna? - vonom össze szemöldökömet, értetlenül tekintve rám. - Katonának neveltek, minden hasonló rendezvény tiltólistán volt a nevelésembe - ezek szerint, amikor legutóbb tárgyaltuk ezt, akkor nem nagyon hitte el, vagy nem gondolt bele komolyabban. Az Admirális soha nem hozott el ilyen eseményekre, bátyámat annál sűrűbb. Ő az, ki a családunkat képviseli a nyilvánosság előtt, nem én.
Ezért sem értem, hogy nekem miért kell itt lennem. Ennek semmi értelme.
A családja elé újabb sóhajjal indulok csak meg. Nem azellen van kifogásom, hogy bemutat nekik, egyszerűen… Ez az egész légkör. Irritál, beleissza magát a bőröm alá az érzés és nem enged el. Zavar, szívem egyre hevesebben ver, alig bírom lecsillapítani.
A bemutatkozást szerencsére hamar letudjuk, senki sem akar velem beszélgetésbe bonyolódni, melyért még hálás is vagyok. Talán tényleg túlélhető lesz ez az este a számomra.
Egészen addig, amíg Greymare admirális meg nem szólal újra. Egyenes tartással állok, úgy nézek Simon szemeibe, ahogy ajkaim szólásra nyílnak. Mit sem törődők jelzésével. Meglehet, Carl erre célzott az első találkozásokkal kapcsolatban.
Ugyanis egyszerű, tömör, de lényegre törő mondatom után, szinte megáll a levegő nyolcunk között. Habár nem látom az Admirálist, sejtem, hogy szemei rám szegeződnek. Ahogy az egész családé, és mindenkié, ki körülöttünk áll.
Az őszinteség valóban sokszor megnehezíti az életemet, de inkább, minthogy egy darab fabotként álljak a parkett közepén.
A férfi hangjára enyhén megemelem fejemet, újabb nagy levegőt véve, fegyelmezetten állva várom szavait, melyeket nekem szán. Képzelem, hogy nincs azzal vége, amiket Simonnak mond.
Egyenesen a szemeibe nézve hallgatom, burkolt becsmérlését. Az első mondata után már meg is adnám magam, ennyi épp elég is lenne számomra. Azonban tovább folytatja és ez… A szavak… A tanítványa volt, hát akkor miért erőlteti ezt az egészet?
Kérdésnek burkolt parancsára, újabb nagy levegőt veszek, kifejezve tiltakozásomat. Ajkaim már nyílnak is, ám hátam mögül erős, női hang akasztja belém az egészet.
- Katrina! - csattan a hang. Fejem hátra fordítása nélkül, egy pislogás kíséretében tekintek a hang irányába, igaz csak a padlót látom. A levegőt nem eresztem ki, hiszen ennek valóban nincs vége. Mindig megérzi, ha valahol feszültség alakul ki és pillanatok alatt ott terem, hogy ezt elsimítsa. - Persze, hogy mehetnek - simítja derekamra a kezét anyám. - Ez soha nem is volt kérdés nála - mosolyog az Greymare admirálisra. A szavak, melyek gyerekként belém ivódtak, melyek ellen soha nem mondok nemet.
Kezem automatikusan emelkedik és fogadja el Simon invitálását. Ebben még sincs semmi természetes. Tekintetem érdektelen, ahogy minden vonásom is. Lépteim vontatottak, merevek.
Egy újabb parancs. Egy újabb feladat. Ennyi ez csupán. Hagyom, hogy a férfi vezessen, kezébe kapaszkodva próbálok bokám kifordulása nélkül lábon maradni. Előtte mégsem tudok megmozdulni. Soha életemben nem táncoltam még, azt sem tudom, hogy miként kell, mit kell csinálni. Így csak állon, akár egy cövek, tekintetem érdektelenül emelve rá.
Ez csak egy parancs.
Music Jazz

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Hozzászólás száma :
303

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #28•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Május 02, 2018 7:46 pm

Kat & Simon

Úgy tűnik végül némi kompromisszummal (legalábbis részemről) sikerül közös nevezőre jutni az este túlélésével kapcsolatban. Kicsit még abban is reménykedem, hogy a lehetőségekhez mérten kellemes is lesz. Legalább egy pillanatig talán Katrina is jól érzi majd magát, és abban a pillanatan kicsit lazán hagyhatom, hogy kellemes legyen nekem is az este.
Alapból nem feszélyeznek az ilyen rendezvények, feltalálom magam, jól elbeszélgetek a résztvevőkkel, de így hogy Katrina ennyire utálja az egészet, megpróbálok inkább vele beszélgetni, hátha megfeledkezik a háta közepére sem kívánt környezetről.
A pletykákkal kapcsolatos beszélgetést azt hiszem ideje elengednem, végülis teljesen felesleges foglalkozni velük. Pletykák úgyis lesznek, ahogy olyanok is, akik elhiszik őket.
- Úgy legyen!
Nem túl mély meggyőződéssel nyugtázom Katrina magabiztosságát.
Biztos vagyok benne, hogy a férje is megérdemelné a boldogságot. Ami azt illeti, kevés kivételtől eltekintve szerintem mindenki megérdemelné a boldogságot, de megtanultam már, hogy a fennmaradásért folyó küzdelemben ez nem szempont. Legalábbi a Consilium szemében biztosan nem. Még nem tudom ez hosszútávon mennyire lesz romboló a közösségi morált tekintve, de bizonyos vagyok benne, hogy még komoly problémákat vethet fel.
A szerelem nevében a Földön is elkövettek elképesztő dolgokat, és ott is mindig az küzdött a legelkeseredettebben, akinek volt mit veszítenie.
- Sokan megérdemelnék. Talán meg is kapják.
Megvonom a vállam. A sötét témákat itt és most azt hiszem inkább nem feszegetném, még akkor sem, ha tulajdonképpen én hoztam fel.
A visszakérdezésére összeráncolom a szemöldökön.
- Azt nem gondoltam, hogy _minden_ társasági esemény alól sikerült kimentenie magát.
Nekünk Colinnal erre esélyünk sem volt, igaz nem is sokszor próbálkoztunk vele. Mi megszoktuk, így nőttünk fel.
Persze a bemutatkozás alatt megesett apróságokra számítottam, de a táncra, és Katrina makacs ellenállására nem annyira.
A jelzésemet semmibe veszi, erre már inkább fel voltam készülve, ahogy apám rendreutasítása sem ért váratlanul, de ennyit mindenképpen érdemesnek találtam bevállalni. Nem is mondok rá semmit, pontosan tudom, hogy nem is várja tőlem. Egyszerűen nem szólok bele többet az egészbe.
Az Admirális nem becsmérli Katrinát. Egyetlen szava sincsen burkolt célzásnak szánva, hacsak nem az apja irányába, amiért így ragaszkodott az újabb és újabb ünnepélyekhez. Amit Katrinának mond az puszta rendreutasítás.
Arról nem is beszélve, hogy ő valóban nagyra tarotta a néhai Admirálist, és pontosan tudja, hogy ez az egész nem róla szól, és nem is volna kedvére való.
Ahogy mondta. Le akarja tudni, és továbblépni.
Ahogy a velem szemben álló nő nagy levegőt vesz, apám álla megfeszül, szemmel láthatóan a következő mondat a türelme végét jelentené, de egy női hang elejét veszi a kibontakozó vitának, vagy éppen botránynak.
Mindenki Katrina anyja felé fordítja a pillantását.
Az anyám ismét különösebb érdeklődés nélkül figyeli az eseményeket az apámba karolva, Colinékon enyhe zavar látszik, én még nem döntöttem el, hogyan viszonyuljak a jelenet új szereplőjéhez, apám bal szemöldöke néhány milliméterrel megemelkedik, ezzel biztosan jelezve, hogy nem örül a közbelépésnek, de egyelőre egy szót sem szól.
Az apám továbbra sem szól egy szót sem – nem volt szüksége segítségre, így nem is köszöni meg -, ahogy Katrina keze mozdul, ismét őt figyeli.
Én pontosan tudom, hogy az egész nem stimmel, látom Katrina éllettelen pillantásában, érzem a tenyerembe simuló ujjai merevségén.
A hátamon végig kiül a hideg veríték, az állkapcsom megfeszül. Általában szívesen táncolok, de most a többi ujjamat is szívesebben vágatnám le, mint csinálnám végig ezt a nyitótáncot.
A családom elkönyveli, hogy minden visszazökkent a normális kerékvágásba, és párosával megindulnak a lassan de biztosan utat nyitó emberek között az időközben táncparketté ürült rész felé a zenekar elé.
Egy díszegyenruhás tiszt bejelenti, hogy az Admirális és családja megnyitja az estét, mire minden pillantás ránk szegeződik, a beszélgetés moraja elhal.
Ami engem illet, kétségbeesetten próbálkozom, hogy mentsem a helyzetet, közel hajolva a mellettem lépdelő Katrinához suttogok a fülébe.
- Próbáljon a lábujjaira és talpa első részére lépni, ne támaszkodjon a sarkára, úgy stabilabb…
Ezt még Eve-től tudom, ő is szenvedett egykor a tűsarkú viselésével. Akkor sokat nevettünk együtt, míg gyakorolt.
Amennyire lehetséges, megpróbálom támasztani, hogy ne ficamítsa ki a bokáját.
- Katrina, kérem, ne csinálja ezt, maradjon velem! Ne foglalkozzon az egésszel… Segítek, csak engedje, hogy vezessem…
A rögtönzött parketten szembefordulok vele, a karomat nyújtom, ha nem ismeri a szabályos mozdulatot, akkor súgom, hova tegye a kezét, illetve ha kell, helyre is igazítom a tenyerét, az ujjait.
A lapockái alsó részénél támasztom meg a hátát, a keze a vállamon, a karja pihenhet az enyémen, a másik tenyerét alulról támasztom a sajátommal.
Így közel van hozzám, ha akar, a szemembe nézhet, de gyanítom, nem fogja megtenni. Még mindig nem adtam fel, hogy mentsem a menthetőt.
- Lazítsa el magát, én vezetem, csak lépnie kell…
Megpróbálkozom ezzel, mikor felcsendül a zene, elég jól boldogulok a parketten, egész testtel tudom irányítani Katrinát, ha engedi. Ha így sem boldogulunk, akkor az utolsó ötletemet is bedobom. Kislányokkal szoktak így táncolni, de elég hatékony tud lenni.
- Felléphet a cipőmre, akkor lépnie sem kell…
Az egész borzalmas érzés, ha Katrina megmarad a merev, élettelen távolságtartásban, és mintha itt sem lenne, mered valahol az arcom mellett a semmibe.
Valahogy így képzelek el egy nemi erőszakot is, ez pedig ezer meg egy negatív érzést szabadít fel. A hideg futkos a hátamon, még a hányinger is megkörnyékez, a szmoking alatt a bőrömre kiül a hideg veríték, és kezdem megérteni, miért érezheti Katrina jó megoldásnak azt, hogy függetleníti magát attól, ami a testével történik.
Az hogy figyelnek minket, olyan távoli, és jelentéktelen dolog, amivel nem is tudok, vagy akarok foglalkozni.

avatar


A Volentis katonája

Hozzászólás száma :
144

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #29•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Csüt. Május 03, 2018 6:40 am

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Férjem oly terhet rótt a férfira, melyet nem kérhetett komolyan és én magam sem vártam el, hogy ezt megtegye. A társasági események a lehető leghidegebben hagynak, hogy ki mit mondd vagy épp mit csinál miközben itt van, valahogy nem érdekel. Így természetes, hogy nem várom el Simontól, hogy egész estéje alatt itt szobrozzon mellettem. A szokottnál is szótlanabb vagyok - már ha ez lehetséges egyáltalán, a legkevésbé sem vagyok alkalmas most semmilyen kommunikációra.
S amúgy is én tökéletesen elvagyok magányomban, noha pontosan tudom, hogy nem azért kérte meg, hogy figyeljen rám. Azon emberek akik egy picivel is jobban ismernek a semmitől nem szívesen állnak velem szóba. A maradék, aki meg merészel idejönni rövidtávon nem marad ebben öröme. Ezért kellett(?) mellém Carl. Ő tökéletesen tudta, hogy mikor, kinek mit kell mondani, persze engem feltüntetve úgy, mint egy értelmi fogyatékos. Ráhagytam, ahogy mindenki másra is. Nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak rólam.
Témáinkat elengedjük, magam sem ragaszkodom tovább hozzá. Meglehet egy másik helyen, másik időben jobban kifejtenénk érveinket, de jelen esetben ez sem nagyon hat meg minket. Megpróbálok kevésbé feszélyezett lenni eme helyen, mégsem megy. Ez egyszerűen… Képtelenség számomra. Harcokra képeztek ki, nem… Erre.
Hiába nézek körbe a fele embert nem ismerem és le merném fogadni, hogy az Admirális sem, vegyük csak Simont és a családját…
A férfi sem ismerte, akkor miért van itt?
Számomra ezek érthetetlen dolgok, főleg ilyeneket ráerőltetni a másikra, anélkül, hogy ő azt akarná.
A boldog házasság gondolata újra csak érintetlenül hagyja lelkem legbelül. Sokan megérdemelnék. Számít az most? Sokan nem látják a fától az erdőt, de versenyt futunk az élettel a fenntartásunkért. Kényszerű idők, kényszerű eszközöket igényelnek, ez mindig így volt és ez így is fog maradni. Nem vagyunk sokan és egyre jobban fogyatkozunk…
S ezt még akkor is így gondolom, ha magam nem veszem ki ebből szerves részemet. Tudom, hogyha egészséges lennék ez is kötelességem lenne és magam egy szót sem szólnék érte.
- Nem kellett kimenteni - vonom össze a szemöldökömet. Úgy tűnik, hogy valamit félreértett velem, velünk kapcsolatban. - Egyszerűen csak nem mentem el - és miért mentem volna el? Az első tizenhat évemben azzal voltak elfoglalva, hogy megalkossák a „tökéletes” katonát, az azt követő tíz évben pedig minden időmet a „karrieremre fordítottam. Volt, hogy egy-egy utunk akár másfél évig is eltartott. Az Arkanról elég nehéz bármi hasonlón is részt venni. Más lett volna a helyzet, ha végül itt vagyok, ezen az űrhajón, ezen a bolygón.
De mindenki szerencséjére nem így történt.
Mégis ennek a jelenlegi helyzet látja a kárát, noha ez is csak nézőpont kérdése. Jelen helyzetben nem figyelek oda Simonra, nem veszek róla tudomást, ez mégsem rá irányul. Farkasszemet nézek az apjával az újdonsült Admirálissal - még ha évtizedek óta is az már. Számomra most vált azzá. Ő az egyetlen, ki megértheti makacsságom okát, mégsem tesz ezért semmit.
Az örökség, melyet ránk hagyott. Mindenki semmibe veszi. Ez az egésznek még értelme is lenne, ha egy Consiliumi tag megjelent volna, legalább az egyik ünnepségen, de nem. Nem is fognak, ez pedig így van rendjén. Nekik tartozott hálával és alázattal, enélkül az egész nem más, mint egy cirkusz.
Érzékelem a megfeszülő bőrt a férfi állán, apró kis elváltozás ezt mégis képes vagyok felismerni a pillanat töredékrésze alatt. Ez mégsem állítana meg abban, hogy elmondjam, mit szeretnék…
Mégsem tehetem meg és látom rajta, hogy ennek még ő sem örül. Annak ellenére, hogy nem tetszett volna ez számára. Ez a kettőnk dolga lett volna, de a békesség nevében avatkozott közben egykoron katona anyám.
Egy pillanat alatt változik meg a kiállásom, kisugárzásom. Mintha a hátamon a nő csak egy gombot nyomott volna meg. Fejben már nem itt vagyok, mégis mindent érzékelek. A szétnyíló tömeget, az összesuttogó férfiakat, anyám fojtott kérdését egy kósza pincértél „Hol van Carl?”. A lassan elcsendesülő tömeget, kik felénk fordítják minden figyelmüket. Testem megfeszül, izmaim merevek, akár a legkeményebb márványok. Arcom színtelen, tekintetem üres.
Hallom Simon szavait, felfogni őket mégsem tudom, testem mégis tökéletesen engedelmeskedik neki. Egy újabb parancs. Hiszen itt ő a rangidős, nem én.
Kérlelése viszont nem jut el elmémig. Hallom, mégsem jut el hozzám. Szembe fordulva velem, csak állok vele szemben, nem tekintek rá, válla felett nézek el. Ha elmondja, hogy mit csináljak, akkor tökéletesen merev mozdulatokkal ezt meg is teszem, még azt is hagyom neki, hogy esetleg útba igazítsa végtagjaimat.
Aztán a zene felcsendül, érzem, hogy a hátamra simult kéz mozdul, a férfi teste lép egyet, én mégis egy helyben állok, már-már botladozva lépek hátra - vagy épp előre, attól függően merre mozdul el.
Újabb kérése azonban az ellenkezőjét váltja ki belőlem, mint azt szeretné. Egész testem megfeszül, érezheti, hátamban, idegektől megremegő ujjaimban.
Az élet folytonos harc. Rajtad múlik, hogy hagyod, hogy legyőzzön, térdre kényszerítsen, vagy szembe állva vele újra és újra felállsz és harcolsz vele. Az életed minden pillanatában harcolnod kell, nem csak a harctéren. Az életed nem lesz más, mint küzdelem, verejték és kín. Rajtad múlik, hogy miként viseled el. Lehetsz gyenge, vagy erőt vehetsz magadon. Minden reménytelen helyzetből van kiút. Mindig van más választás. -
Visszhangzik elmémbe az éltes, a szivartól recés hang. Azt hiszem értem, hogy miért kedvelte olyannyira a Keresztapát.
Az utolsó mondatára azonban mégis Simonra kapom a szememet. Elszakítom magam a körülöttünk lévő tömegtől, a helytől, ettől az egésztől és megpróbálok ránézné. Mintha kétségbe lenne esve, de miért?
- Nem kell - ez csak egy harc - válaszolom, arcom egy leheletnyit felenged, csak épp annyira, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki legalább két citromba is harapott. Hanem csak egybe.
Ha újra megmozdul a férfi, úgy megpróbálom követni, fejem lehajtva figyelve, merre is akarna lépkedni. Az ő léptei ruganyosak - még ha olykor ez azzal is jár, hogy keményen a lábára lépek. Ezzel szemben az enyém merev, élettelen, akár egy falábú. Nem úgy hajlítom a térdem, ahogy kellene vagy nem éppen akkor.
A másodpercek kínzó lassúsággal múlnak, a zene, mintha lassított felvételben hallanám.
- Ez is csak egy harc - nyugtázom magamnak, de oly hangerővel, mellyel a férfi is kényelmesen hallhatja. Ez nem is eshet nehezére, amilyen közel állunk újra egymáshoz. Azonban feltűnik, hogy még így sem érek fel hozzá. Legfeljebb arcának feléig? És még ez is nagy szó lehetne.
Vele ellentétben én ezt nem úgy élem, meg mint ő. Egyszerűen csak…
Lennénk már túl rajta.
Music Jazz

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Hozzászólás száma :
303

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #30•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Csüt. Május 03, 2018 2:00 pm

Kat & Simon


Igazából Carl kérése nélkül is Katrinával terveztem tölteni az estét. Részben ezért is vagyok itt. Be kell vallanom magamnak, valahol reménykedtem benne, hogyha élvezni nem is fogja, annyira felenged, hogy legalább a beszélgetés kellemes legyen.
Másrészt tudtam, hogy muszáj eljönnie. Gondoltam, ha van olyan társasága akit nem kíván a háta közepére, akkor egyszerűbb lesz, nekem pedig nem megterhelőek a társasági események.
Harmadrészt valóban beszélni akartam az apámmal. Valószínűleg fogok is találni alkalmat rá, hogy négyszemközt maradhassak vele egy pár perc erejéig.
Részemről nem bánom, hogy kerülik Katrinát – már akik felismerik -, bár megérteni sosem fogom. Vannak nála nehezebb esetek is a katonák között, ezt biztosan tudom.
Mindenesetre azt hiszem megfelelően tudom mellette helyettesíteni a férjét, még úgy is, hogy én nem fogom értelmi fogyatékosnak feltüntetni.
A szótlanságból megpróbálnám kibillenteni, de a családom megjelenése zet a tervemet simán keresztülhúzza.
A válaszára elmosolyodom és bólintok.
- Nekem ez szokatlan. Colinnak és nekem ezek kötelezőek voltak, mióta az eszünket tudjuk.
Lehet, hogyha egyikünk lánynak születik másképpen lett volna, de nem hiszem.
Az apám és Katrina között kibontakozó feszültség mármár kezd tapinthatóvá válni, mikor az anyja közbelép. Az admirális állja a vele szemben álló nő pillantását. Nem érzi szükségét, hogy magyarázkodjon Katrinának, és gyanítom komolyabb vita is kialakulhatna kettejük között, ha nem itt állnának, és ha nem vetne véget a feszültségbe dermedt hangulatnak az anyámhoz olyannyira hasonló nő megérkezése.
Mindenesetre ebben a helyzetben Katrina anyjáé az utolsó szó, mikor elfogadja a felkérésemet, a családom nem is szentel nekünk több figyelmet, ők már a táncparkettre koncentrálnak.
Én ellenben teljes egészében Katrinára.
A kérésem – ahogy számítottam rá, elengedi a füle mellett, vagy talán el sem jut hozzá.
Megnéznek minket – mind a hatunkat, noha a legtöbb suttogást és összenézést mi indítjuk el -, aki nem ismeri mindkettőnket, azt találgatja, ki lehet a másik, miért éppen ő van mellettünk, mások azt próbálják kideríteni, mit suttoghatok a fülébe, megint mások a járását figyelik.
A tömeg nem különösebben érdekel. Számukra talán ha két percig leszünk érdekesek, aztán mindenki a maga módján igyekszik majd jól érezni magát.
Úgy fest, legalább a tanácsot megfogadja, és mintha kissé kevésbé botladozna, bár el tudom képzelni, ez mennyire fárasztó és megterhelő lehet.
Viszont ahogy sejtettem, itt én és a kérésem nem vagyunk elegek ahhoz, hogy ebből az állapotból kizökkentsük. Merev, és valahol nagyon távol jár. Nem fogom elérni, akármit is teszek. Azért nem adom fel, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mégis sikerüljön. Egyébként meg legyünk már túl rajta.
Pedig nem teljesen lehetetlen tánc szempontjából. Elég egyszerű magyarázat alapján is megtalálja a helyes tartást a karjainak, a megfelelő helyet a tenyerének.
A zene megszólal, megpróbálom vezetni. Az első mozdulatnál érzem, hogy mennyire merev a tartása, véletlenül sem hajlik a finom irányításra, hiába a határozottan gyengéd mozdulatok. Nem találja a helyét, nem is próbálja igazán felvenni a ritmust. Gyanítom a zenét talán nem is hallja, talán hozzám próbál igazodni, de az itt kevés, főleg ha az izmai olyan feszesek, hogy kis túlzással a golyó lepattanna róla.
És még ezt is tudja fokozni, noha arra kértem, engedje el magát, úgy megfeszül, hogy nagyjából a szobájából kislisszoló robottal könnyebb dolgom lenne tánc szempontjából.
Az ujjai megremegnek a vállamon, az ajka ívén is látom a tovább növekvő feszültséget.
Aztán végül úgy fest mégis sikerül olyat mondanom, ami segít valamicskét.
Ahogy rám kapja a pillantását, egy apró megkönnyebbült sóhaj talán elhagyja az ajkaimat, bár lehet, hogy csak képzelem.
Sejtettem, hogy visszautasítja az ajánlatot, bár még úgy is könnyebb dolgunk lenne.
Vagy mégsem. Kicsit felengednek a vonásai, mostmár talán ide koncentrál, és még próbálkozik is. Nem tartja magát annyira mereven, egy kicsit enged vezetni is – persze nem adja magát teljesen, de az eddigiekhez képest ez is komoly változás -, és máris sokkal jobb a helyzet.
Bár lefelé néz, és a lépéseire koncetrál, már mondhatom, hogy táncolunk. Meg sem közelítjük a szüleim elegáns párosát, de megvan a ritmus, és a mozdulatok íve.
Nem számít, hányszor lép a lábamra, meg sem rezzennek az arcizmaim, szinte észre sem veszem. Arra koncentrálok, hogy ne essek ki a tánc ritmusából, és a lehető legtöbb, legjobb segítséget adjam neki.
Még akár kellemes is lehetne, de persze nem az, arról már a felvezetés gondoskodott.
A megjegyzésére ránézek, kíváncsi vagyok, hogy fókuszál-e valahova, vagy csak a semmibe réved.
[color=#6699cc]Tudom azt is, hogy nem erre gondolt, de ebbe mostmár még annyira sem mennék bele.
Az első másfél perc után a tömegből lassan kezdenek kiválni a párok, hogy csatlakozzanak a családomhoz a parketten. Az utolsó fl percnyi taktus már csak a miénk, nem figyel ránk senki a táncoló párok között. Levezethetném a parkettről Katrinát, és szeretném is, de úgy érzem jobb, ha nem adok okot rá, hogy esetleg visszarángassanak minket.
Ismét nagyon közel van hozzám, felülről látom a vonásait, a szemébe csak akkor tudok nézni, ha véletlenül felnéz rá. Még magassarkúban is ennyivel alacsonyabb nálam. Ez mindig meglep. Ha már néhány lépésnyi a távolság egyáltalán nem érződik a magasságkülönbségünk.
Az utolsó taktusnál megállok, leveszem a kezem a hátáról, egy lépést teszek hátra, szabályszerűen meghajolok, kezet csókolok neki.
[b]- Köszönöm a táncot! És sajnálom is. Menjünk innen…

Felkínálom neki ismét a karom, hogy támaszkodhasson rám, ha akar, levezetem a parkettről, és a bárpult felé veszem az irányt.
Ha velem tart, kerítek neki egy bárszéket is, hogy le tudjon ülni, és ne kelljen egész este a magassarkú cipőjében állnia.
- Kér valamit inni?
A válaszától függetlenül rendelek magamnak egy konyakot, illetve ha kér valamit, akkor azt.
Különösebben én sem vagyok beszédes kedvemben, legalábbis jelenleg.

avatar


A Volentis katonája

Hozzászólás száma :
144

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #31•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Kilátóterasz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 6 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Volentis ûrállomás :: Civil zónák-
^
ˇ