Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Yesterday at 5:52 pm
Simon lakrésze

Kedd Okt. 16, 2018 6:59 pm
Sabrina & Markus

Kedd Okt. 16, 2018 7:37 am
SR-29 Aszteroidatörő sikló. A Rasa Rendszer meteor övében sodródva.

Hétf. Okt. 15, 2018 1:39 pm
Viharsziget

Vas. Okt. 14, 2018 7:13 am
Töltőállomás

Szomb. Okt. 13, 2018 9:04 pm
Selyna Silver

Csüt. Okt. 11, 2018 8:02 pm
Sürgősségi ellátó

Csüt. Okt. 11, 2018 6:10 pm
Lezártam a játékom!

Csüt. Okt. 11, 2018 5:09 pm
Orvosi vizsgáló

Csüt. Okt. 11, 2018 2:16 pm
Hangár

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek - -
Tűz eleműek - 1
Levegő eleműek 3 1
Emberek 0 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 7 5
Consilium - 3
Lázadók 3 1
Összesen 17 16

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Kilátóterasz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next
ÜzenetSzerző
 #31•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Pént. Május 04, 2018 6:51 am

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Kelletlenül húzom el a számat válaszát hallva. Még mondanék rá valamit, ám családjának bemutatása úgy tűnik, hogy nem várat magára. Az apját és a bátyát látomásból ismerem. Igazából az utóbbi valahonnan felettébb ismerős, de egyelőre nem tudnám megmondani, hogy honnan. Nem is foglalkozom eme gondolattal túl sokat, ugyanis teljesen más köti le figyelmemet. A lehetséges vita köztem és az ifjú Admirális között nem tud kibontakozni. Szavaimat nem kívánja hallani - legalább is nem azt, melyet én mondanék jelen esetben, azonban anyám megjelenése sem tölti el örömmel.
Ez pedig várható volt. Ha valakivel is beszélgetésbe elegyedek, ő megjelenik. Várható volt, hisz figyelmeztetett. Nem „veszélyezhetem” családunk jó hírét.
Az elhaladó tömeg mellett látom az emberek arcát, a suttogó szavaik a fülembe hatolnak, mégsem tudom őket egy érzékeimmel sem felfogni őket. Mind bezáródott és nem akarnak újra részese lenni az estének. Mégis a férfinak szó nélkül engedelmeskedek. Már amit elmém képes felfogni belőle.
Megpróbálom magamtól a lehető legtöbbet vele szemben, sokra mégsem megy velem. Ha több időnk lett volna beszélgetni az egész este elkezdése ellőtt, akkor pontosan kifejtettem volna, hogyha erre sor kerülne, miért nem tudna senki ide felrángatni.
És lám, most itt vagyok, egy férfi karjai között, ki mindent megtesz azért, hogy átvészeljem az estét, mégis jelenleg a legnagyobb kínzómmal érhetne fel. Még ha nem is önszántából teszi. Nem várom el tőle - de nem is tudom kérni azt - hogy megértse mi megy végig bennem. Valójában magam sem vagyok ezzel teljesen tisztában.
Mikor újra már rá figyelek, apró sóhaját látva - igen, inkább látom, mint hallom - értetlenséget költöztet arcomra.
Lábainkra figyelve, sokszor hagyja el mély levegővétel tüdőmet, legfőképp akkor, amikor elegáns cipőjét taposom. Bezzeg ha taposóaknák között kellene sasszéznom szebb lépteim lennének, mint egy balerinának. De ez nem egy háború, ez nem egy csata - noha ez is csak nézőpont kérdése.
Újabb szavai újra csak nem jutnak el hozzám, azt mégis eléri, hogy fejemet emeljem fel és ránézzek. Most könnyebb a dolgom, mint a raktárba, még a nyakamat sem kell kitörni. Azonban a lépteimre nem figyelek és…
Ezúttal a saját lábamra lépek rá, egyensúlyomból kibillenek és vészesen kezdek zuhanni a bal oldalam irányába. Lábamat amilyen gyorsan csak tudom úgy teszem keresztbe, hogy ne essek teljesen össze - vélhetőleg segítő kezet is kapok. Ha újra megtalálom az egyensúlyomat, egy újabb mélyről jövő sóhaj hagyja el az ajkamat.
Aztán vége. Egy lépést hátrál tőlem, kezemet újra megfogja és még csókot is lehel rá. Szemöldököm újra összeszalad. Egy újabb olyan taktus, mely számomra nem csak ismeretlen, de logikátlan is.
- Köszönöm - lehelem, elfogadva karját. Habár tanácsa rengeteget segített nekem, mégis lépteim bizonytalanok, támaszra továbbra is szükségem van. Óráknak tűnő másodpercek után ki is kerülünk a nagyobb tömegből. A bárpult közelébe már nincsenek olyannyira sokan, mely vészes lehetne bárkire is tekintve.
Így természetesen elfogadom a bárszéket is, habár az állással sem lennének problémáim.  
- Sört - felelem neki, próbálkoznék egy hálás mosollyal, arcomra mégis ráfagyott minden izom. A régi idők beidegződései, egy percre sem vagyok képes felengedni a családom környezetében.
Türelmesen várok, amíg italunk megérkezik, addig is… Megérzem a régről ismert szivar félreismerhetetlen keserű szagát.
Hiába nézek abba az irányba, hogy láthassam ki használja pontosan azt, amit az Admirális is, gondolataim már nem itt járnak. Régi emlékek idéződnek fel bennem.

- Gyerünk, Katrina, csináld meg! - hallom magam előtt az erőteljes, karcos férfi hangot. Könnyes szemmel tekintek fel, a homályba borult kiképzőterepen elmosódva látom magam előtt a szivar felvillanó izzását, a megvillanó, rideg szempárokat. Egyenes háttal áll előttem a valaha élt legnagyobb harcos - aki a hajóra került. Megpróbálok felállni, ahogy akarja, izmaim mégsem engedelmeskednek nekem. Fájdalom járja be minden porcikámat.
- Nem megy… - rogyok vissza a földre, hangom elcsuklik. Seszínű, fénytelen hajam az arcomba hullik, apró kezeim a földet markolják. A sírás szélén állok, mégsem tehetem meg. De érzem, hogy könnyeimet nem tudom visszanyelni.
- Állj fel! - hallom a nyugodt, higgadt, mégis ideges hangot magam előtt. Bátyám két lépés távolságból mered rám. Egyenes háttal, hátra tett kézzel áll, kék szemei érzések nélkül mered rám. Mégis le tudnám olvasni az arcáról, hogy lenéz. De… csak hét éves vagyok, a határaim… - Állj fel! - üvölt immár rám az Admirális, arcomon egy könnycsepp gördül végig. A földet markolva, dacosan emelem fel tekintetemet.
- De nem megy! - kiabálom vissza és már akkor tudom, hogy mennyire rossz húzás volt az én részemről. Azon nyomban megbánom és sajnálkozva tekintek a felém tornyosuló óriásra. Ugyanis ekkor annak éreztem a komor tekintetet. Előbb csak kezét emeli, hogy pofonnal jutalmazzon.
- Szóval úgy gondolod, hogy ellent mondhatsz egy felettesednek? - bármennyire is próbálkozom azzal, hogy megmagyarázzam már késő. Lassan sétál mögém, apró testem megremeg. Csak halk, susogó hangokat hallok, aztán újra az ő szavait. - Ha megnyikkansz többet is fogsz kapni…
Aztán egy éles csattanás. Ostor vége csapódik hátamnak, fogaimat szorítva tuszkolom vissza kitörő sikolyomat. Könnyeim patakba folynak végig arcomon. Testem megremeg, végleg megadja magát. A fájdalom az elevenembe hatol. Hátamon keresztbe apró patakokba folyik végig vérem, áztatva elhasználódott gyakorló ruhámat.
- Garen varrd össze! De ne teljesen, hadd tanuljon elkövetkező években a hibájából…

Az emlékkép elmosódik, Simon visszafordulással a kért italommal rángat vissza a valóságba, enyhén megrázkódva. Újabb nagy levegőt véve tekintek rá. Mai napig viselem az ostor hegét. Hátamon végigfut, gyerek voltam, ahogy nőttem úgy szakadt fel újra és újra a seb, ezzel emlékeztetve, hogy minden körülmények között teljesítenem kell, amit mondanak nekem, nem számít, hogy a testem mit akar.
- Garen reprezentálta mindig a családunkat. Ő vesz részt minden közösségi eseményen. Hiszen ő lesz, ki majd egyszer átveszi apám helyét. Biztos vagyok abban, hogy az eddig ő is jelen volt, most pedig csak munkája szólíthatja el. Rakjanak szembe állig felfegyverzett katonákkal, hamarabb helyt állok velük szembe, mint itt - a bátyám a családunk szeme fénye. A tökéletes és egészséges gyermek. A Gardel név jogos örököse. Hangom színtelen, egy pillanatig sem haragszom rá emiatt.
- Az Admirális is kivonta magát minden hasonló eseményről, vele együtt pedig engem is - magyarázom neki, miért is nem akartam egyszer sem - és most sem - eljönni ide. - Itt minden nem megemlékez róla, hanem egyszerűen belegázolnak az ő értékrendjébe - rázom meg fejemet hitetlenkedve. Újra körbenézek a tömegbe és továbbra is érthetetlen számomra ez az egész.
- Tudja mit csinált a saját feleségének a megemlékezésén? - teszem fel a költői kérdést, de nyilván nem tudja rá a választ. - Arra tanított, hogy fegyvertelenül miként tudok lefegyverezni egy állig stukiban lévő egyént és miként tudom saját fegyverének az agyával agyonverni - szó szerint. Tizenhárom éves voltam, a hivatalos kiképzésem egy éve kezdődött el, mégis úgy gondolta, jobb ha már több mindent tudok, mint társaim. - És amikor ezt megunta mérte mliyen gyorsan tudok szétszedni, majd újra összerakni egy fegyvert. Újra és újra, mert elfogadhatatlannak tartotta hogy húsz másodpercnél tovább tart. Ez volt az Admirális, nem ez - vonom össze újra a szemöldökömet.
Music Jazz

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
288
Képességpontok :
269

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #32•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Kedd Május 08, 2018 9:57 pm

Kat & Simon

Lassan megtanulom megkülönböztetni Katrina gesztusainak apró különbségeit, erre a kelletlen szájhúzását látva jövök rá. Még nem tudom, ez pontosan mit jelent, vagy milyen érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban, de azt hiszem jót jelent.
Apámon pontosan látom, hogy később-máshol, bármikor hajlandó lefolytatni a vitát Katrinával, meg van győződve róla, hogy neki van igaza. Azt hiszem én kihagynám, hogy ebben a beszélgetésben részt vegyek.
Ahogy végigsétálunk a szétnyíló tömeg előtt, még véletlenül sem az jár a fejemben, aminek alapból kellene. Sokkal inkább az, hogy Katrina élettelen, üres tekintete, és robotszerű engedelmessége milyen szörnyen keserű szájízt hagy maga után, és hogy mennyire utálom az egész helyzetet. Még sosem éreztem magamat társasági eseményen ennyire kellemetlenül.
Valójában nem is tudom megérteni, mi megy végbe Katrinában, de úgy gondolom, az érzés ez esetben teljesen kölcsönös. Valószínűleg ő sem érti az én érzéseimet a dologgal kapcsolatban.
A sóhajomat követő értetlen arckifejezésére csak egészen kis mozdulattal megrázom a fejem.
- Nem érdekes, csak örülök, hogy megint itt van…
Ezzel arra célzok, hogy nem csak néz rám, de lát is, azaz lélekben is visszatért ha nem is teljesen.
Nem érdekel, hogy a makulátlanra fényesített cipőmön tapos, fájdalmat sem érzek miatta, akkor sem, ha a tűsarok is eltalálja valamelyik lábujjamat. Egyszerűen nem tudok arra is külön koncentrálni. Nem könnyű őt vezetni, részben mert nem szokott hozzá, hogy átengedje magát, részben mert eldöntötte, hogy egyáltalán nem tud táncolni, és részben mert zsigerből elutasítja az egészet.
A mély levegővételekből biztosan tudom, mikor érkezik el egy újabb lépés, amiről úgy érzi, nagyon nem találta el. Mondjuk ha engem kérdeznek, egyet sem nagyon talál el... Emiatt nem neheztelek rá, bár meggyőződésem, hogy jobban menne, ha tudna lazítani.
Aztán eljön a pillanat, mikor a szemembe néz, még rám is fókuszál rendesen, lehet, hogy mondanék is valamit, de ekkor végzetesen megbotlik, és dőlni kezd. Természetesen résen vagyok, és még bőven idejében elkapom, ezzel közelebb húzom magamhoz, egy pillanatra a derekára csúszik a karom, nagyjából talpra emelem, de ez csak egy pillanat, ahogy tőle telhetően stabilan áll a lábán visszahelyezkedem a szabályos tánctartásba.
A sóhajára én is egy mély sóhajjal válaszolok, ha akartam is mondani valamit, egy pillanat alatt elfelejtettem, és az alkalom is elszállt.
Tudom, látom, hogy nemérti a kézcsókot, de nem is kell értenie. Ez egyszerűen a protokoll része, túlesünk rajta, bár kicsit elegánsabban, mint magán a táncon.
A köszönetére értetlenül pislogok rá.
- Mit?
Tényleg nem értem, abban biztos vagyok, hogy nem a táncot. Az lássuk be, elég borzalmas volt.
Mindenesetre nem akarok tovább a parketten maradni, így számára is tartható tempóban a lehetőségekhez mérten gyorsan el is hagyjuk.
Érzem a felkaromba mélyedő ujjait, pontosan le tudom mérni rajta, mennyire van még szüksége támaszra ahhoz, hogy talpon maradjon és ne törje ki a bokáját.
Szívesen támogatom, és hamarosan el is érjük a bárpultot. Miután elhelyezkedett, intek a pincérnek, és rendelek.
A hálás mosolya nem sikerül, én pedig mé nem vagyok abban az idegállapotban, hogy a pillantásából kitaláljam a szándékot.
A vendégek nagy része a parketten táncol, így az italaink meglehetősen gyorsan megérkeznek. A pulton Katrina elé tolom a sörét, én megelemem a konyakomat.
- Egészségére!
Megvárom, míg eldönti, hogy viszonozza-e a gesztust, utána lendületből legurítom a konyakot, és kérek még egy kört. Ahogy az ital végigfut a nyelőcsövemen, enyhén megborzongok. Nem szoktam így inni, de azt hiszem erre az élményre most ez pont itt és így kellett.
A második konyakot már nem kapkodom el, elgondolkozva körbelötykölöm a pohárban, magam sem tudom mit is nézek pontosan a kavargó tömegben, ez alatt Katrina is elmerülhet az emlékeiben.
Nem is annyira látom – pedig a perifériás látásomban benne van -, mintsem megérzem, hogy engem figyel. Felé fordulok, rá fókuszálom a pillantásomat.
Nem tudom pontosan miért érzi szükségét a magyarázatnak, de figyelmesen hallgatom. Ez megint fura számomra, mi Colinnal mindig egyformán reprezentáltuk a családot, sosem tettek különbséget köztünk, pedig ő az idősebb, akár mondhatnák, hogy ő viszi tovább a Greymare nevet, pláne, hogy van két gyereke is, nekem pedig ugye, sosem lesz.
Úgy tűnik a ránk kényszerített tánc némiképpen megtörte a kapcsoalti dinamikánkat. Katrina tőle szokatlanul sokat beszél, én pedig szokatlanul keveset.
Most is csak biccentek a magyarázatára.
Mikor ismét elérünk oda, hogy ez a megemlékezés nem az Admirálisról szól, csak lemondóan megcsóválom a fejem, és sóhajtok egyet.
Mikor befejezi a mondandóját, leteszem a poharamat a pultra.
- Katrina, értse meg! Az ilyen megemlékezések, akárkinek is szervezik, vagy akármilyen apropóból, sosem az elhunytról szólnak, nem az emléke előtt tisztelegnek valójában. Ezek nagyrészt kötelező tiszteletadások, amiket mindig – még annak idején a Földön is – arra használtak, és használnak, hogy akiknek van, azok megerősítsék a pozíciójukat, kapcsolatokat építenek, megmutatják a hatalmukat, a támogatói bázisukat, az erőt, amit képviselnek, még ha nem is nyíltan teszik ezt. Ha alaposan megfigyel egy-egy ilyen eseményt nagyon szépen meg lehet találni az erővonalakat. Ilyenkor fontos, hogy a családok egymást támogatva, egységes erőként lépjenek fel. Az apja is ezért ragaszkodott annyira a jelenlétéhez, gondolom.
Sóhajtok egyet, kortyolok az italomból.
- Nem akarom megbántani, de azt hiszem itt nem sokaknak számít a nagyapja értékrendje. Akinek mégis, annak meg van kötve a keze, csak kicsit elegánsabban viseli, mint maga…
A tekintetem egy pár lélegzetvételnyi ideig elidőzik az apámon, aztán visszafordulok Katrinához.
- Egész este maradni akar?

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
119
Képességpontok :
105

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #33•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Május 09, 2018 8:00 am

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Mintha olvasna az arcomból. Habár nem vártam tőle semmilyen választ, magyarázatot pedig végképp nem, ezt magától is megteszi. Az értetlenkedés azonnal eltűnik az arcomról, átadva a már jól ismert rezzentetlenséget. Ez továbbra sem a férfinak szól, ez egyszerűen… Csak én vagyok, semmi több. Magamba mégis el kell ismernem, hogy igaza van Simonnak, számára is egyszerűbb, ha itt vagyok, jelen, nem pedig a gondolataimba révedek el. Ezt jelenleg meg sem engedhetném magamnak, mégis unos-untalan menekülnék oda vissza.
A menekülés pedig a gyengeség jele.
Ezekkel szembe kell nézni.
Ezért is teszek meg minden tőlem telhetőt azért, hogy megkönnyítsem a férfi dolgát, még hogyha ezt ő nem is így érzékeli. Valójában a lehető legtöbbet megteszek azért, hogy menjen ez a tánc.  Kétballábasságom mégsem segít ebben, sem gyengéd, mégis határozott vezetése. Amikor azt hinném, hogy jobbra fordulna velem, és arra lépnék, ő a bal oldalt választja, apró botladozásokkal tudom csak követni. Amikor pedig azt hiszem, hogy előre fog menni… Na igen, akkor ő tényleg előre megy, nekem hátra kellene, de helyette én is előre lépek.
Bármit is teszek, csak rontok a helyzeten, egy helyben mégsem tudok állni. Az most nincs megengedve. Kihozom magamból a legtöbbet, izmaim mégsem engednek el. Ismeretlen vizekre eveztem, az ilyen helyzetekben még a legjobb katona is megfeszül.
Egy pillanat töredékéig mégis elveszítem a teljesen felesleges fókuszt lépteimről és inkább Simon arcát vizsgálnám meg. Nem kellett volna, mégis erősen tart meg, derekamnál szorít magához. Szívem egy ütemet félreüt - vagy talán ki is hagy, magam sem vagyok ebben teljesen biztos - kezeim megfeszülnek vállán, ahogy újra belé kapaszkodom.
Alig egy szekundumnyi idő, még talán annyi sem, ez idő alatt számomra mégis teljesen lelassul, már-már le is áll az idő, addig a pillanatig, amíg újra talpra nem áll. Osztozkodik megkönnyebbülésemen, és egy-két pislogásnyi idő után véget is ér a táncunk.
- Hogy kitartott mellettem - valójában el sem tudom képzelni, hogy miket élhetett át a férfi az elmúlt percekben, de abban biztos vagyok, ha én borzalomnak éltem meg a táncot - és félreértés ne essék nem a vele töltött időt. Az ki jóval szociálisabb egyén… Ki ezekben ezerszer jobb és gyakorlottabb… Valójában nem tudja még, hogy mit is ígért meg Carlnak, velem kapcsolatban, ám sejtései már lehetnek.
Karját elfogadva gyorsan lesasszézunk a tánctérről, teret engedve a többi párnak. Magamban mélyen, legbelül tudom, hogy valami úton-módon rá lettem volna kényszerítve erre a táncra. Ha nem Simonnal és nyilván nem a férjemmel, akkor mással. S lássuk be, az összes opció közül a lehető legjobban jártam, ha ezt a másik még nem is látja jelenleg.
A sört karcsú pohárba adják, mely teteje felé szélesedik ki. A pára kicsapódott az oldalára, érzem ahogy megfogom, ujjaim megcsúsznak rajta. Felemelve koccintom oda egy bólintással kísérve és iszok bele a keserű lőrébe.
Elmémbe már nem jut el a mozdulat, hogy egy újabbat kér magának, itt sem vagyok igazából, egészen addig amíg újat nem kezd el kortyolni. Tőlem ez akár az előző is lehetne. Elszakítom magam az emlékektől, melyek egyszerre akarnak rám törni. Érthetetlen ez számomra is.
S hiába a magyarázat szemmel láthatóan Simon sem érti - vagy ha igen, nem akarja elfogadni - hogy mi is valójában a problémám.
- És? - teszem fel a kérdést, enyhén megfeszült vonásaim kíséretében. - Először is, azt hiszi, hogy az én jelenlétem, bárki számára is a pozíciójának megerősítését jelentené? Arról már nem is beszélve, hogy nem ezek révén fognak feljebb jutni, ha ez az egész annyira számítana, a Consilium is megjelent volna. Számukra a cselekedetek többet érnek - láthattunk már az évek alatt nem egy talpnyalót, kik hirtelenjében tűntek el. Csak egy rossz tanács, egy rossz lépés, mely a kihalásunkhoz vezethet, és odavész az élet. Nem, ennek semmi értelme, teljesen értem, hogy miről beszél, de egyszerűen egyetérteni nem tudok vele. Fejemet enyhén megrázom a végén, ahogy oldalra tekintek. Egyik kezem a pulton fekszik végig, a másikkal hajamat próbálom fülem mögé tuszakolni.
Szemmel láthatóan nem értek a politikához, nem is kell. Bármit is tesznek az itt lévők, semmit sem ér, ha a Consilium máshogy dönt. Ma még lehetsz barát, de holnapra ellenséggé válhatsz.
- Épp ezért nem vagyok ily helyekre való - szavai nem sértenek meg, hiszen teljesen igaza van. Tudom, mégis valami, mélyen legbelül dacol velem. Nem és nem akarja ezt elfogadni. - Én nem vagyok elegáns, még kevésbé olyan, ki tudja követni az etikettet, ki könnyedén bárkivel elcseveg, vagy bármi, ami itt elfogadottnak kellene, hogy legyen - arcom fintorba fordul, ha csak belegondolok, hogy tényleg így kellene viselkednem, azonban csak rendezem a vonásaimat. Nagy levegőt véve.
- Nincs más választásom - anyám tökéletesen kifejtette akaratát, a lakásukban. - Hálás vagyok a társaságáért, tényleg - próbálkozok egy újabb mosollyal, halványan sikerül is talán ezúttal. - De tényleg nem szeretném magára erőltetni. Maga mindannak a tökéletes ellentéte, ami én vagyok Itt. Képzelem mily kínzás lehet ez számára - ezt továbbra is így gondolom. A „táncunk” óta megváltozott nem csak a tartása, vagy a pillantása, de a hangszíne is. Jóval komorabb és nem kell nekem sem sok ész hozzá, hogy rájöjjek, miattam van ez.
Elvagyok egyedül is, nem ez lenne az első eset, hogy nagy tömegben így kell lennem. A kiképzésem éveit is így töltöttem. Idegenek között, kikkel kölcsönösen veszünk egymásról levegőt. Nem tud meghatni a magány.
Music Jazz

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
288
Képességpontok :
269

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #34•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Május 16, 2018 3:54 pm

Kat & Simon

Nos, valóban nem érzékelem, hogy Katrina mindent megtesz azért, hogy segítsen nekem. Nem igazán hiszem, hogy ennyire nincsen semmi ritmusérzéke. Vagy hogy ennyire leblokkol a tánctól, mint tőle teljesen idegen feladattól.
A legnagyobb probléma azt hiszem, hogy nem tanulta meg engedni, hogy más irányítson, és ismeretlen számára az a gyengéd közelség, ami segíthetne neki, ha el tudna lazulni benne. A tánban sokat segítene neki.
Érzem, ahogy elveszti az egyensúlyát, ahogy a vállamon megszorulnak az ujjai. Magabiztosan állítom talpra, nem okoz nehézséget, egy pillanatra ismét megcsap a haja illata, ez majdnem sikeresen elfeledteti velem a rossz érzéseimet az egész helyzettel kapcsolatban. De csak majdnem… A pillanat elillan, és megint felkúszik a tarkómon a feszültség.
Mindenesetre ezt is végigszenvedjük, és mindketten fellélegzünk, mikor végre lemenekülhetünk a parkettről, immár észrevétlenül a táncoló párok fedezékében.
A válaszára halványan elmosolyodom.
- Bármikor.
Valóban őszintén mondom. Nem volt kérdés, hogy kitartok mellette, és az sem kérdés, hogy egyáltalán nem azért, mert megígértem Carl-nak. A saját döntésem, és nem hiszem, hogy megbánnám, noha a tánc közben közel jártam hozzá egy rövid ideig.
A konyak egy kicsit segít visszalazítani a megfeszült izmaimat és idegrendszeremet.
Úgy tűnik a magyarázatomat nem tudja, vagy csak simán nem akarja érteni.
Lemondóan megrázom a fejemet.
- Akár hiszi, akár nem, az apja pozícióját megerősíti a jelenléte. Erős, összetartó családként mutatkoznak, ez pedig számít. Nem a Consilium szintjén, sokkal inkább a napi kis hatalmi játszmákban, amiket a pozíciókért vívnak. A Consilium ebbe ritkán szól bele, de minden apróság számíthat. Nem forog ilyen körökben, és nem látja értelmét, amit megértek, viszont így nem is látja át a játékot. Sekélyes és aljas, de többet számít, mint azt maga hajlandó lenne elhinni.
A következő válaszára elnéző félmosollyal felelek.
- Nem azért nem elegáns, vagy nem tudja követni az etikettet, mert tehetségtelen, hanem mert meg sem próbálja igazán. Mindez tanulható, és jelentősen meg tudja könnyíteni az életét. Ha tudná mennyire lenyűgözően néz ki ebben a ruhában – már ameddig nem próbál lépni a cipőjében -, akkor tudná, hogy egy kis gyakorlással simán beragyoghatná az egész termet.
Még mielőtt morogni vagy tiltakozni kezdene, védekezően felemelem a kezem.
- Tudom, hogy nem akarja, de attól ez az igazság.
Megvonom a vállam. Én biztos nem teszem, és nem is tehetem kötelezővé számára, de ettől így gondolom.
Kicsit reménykedtem benne, hogy nem kell egész este itt üldögélni a pultnál, de tudomásul veszem, hogy maradni fogunk.
- A tánc valóban borzalmas volt – enyhén bele is borzongok a kellemetlen érzések emlékébe - , de túl vagyunk rajta, és szívesem veszem a társaságát.
Csak röviden gondolkozom el rajta, mihez kellene kezdenünk a hátralévő idővel.
- De ha már itt maradunk, talán játszhatnánk valamit, jobban telik az idő. Felváltva egy-egy személyes kérdés egymásnak, őszinte válasszal, ha akarja tehetünk bele kamaszos ostobaságot is, vagyis ha nem akarna valamelyikünk válaszolni, ihat válasz helyett egy whiskyt…
Érdeklődve figyelem, kedvet kap-e a beszélgetés ezen formájához. Ha igen, akkor lehetőséget is adok neki, hogy kérdezzen, ha nem, akkor hagyom, hogy ő álljon elő valamilyen témával.

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
119
Képességpontok :
105

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #35•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Május 16, 2018 7:57 pm

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
A táncon viszonylag hamar túllendülünk. Hihetetlen, hogy ahogy sétálunk le a parkettről mennyire távolinak tűnik az egész. Holott, amikor ott álltunk és próbáltunk valamit is csinálni, akkor az örökkévalóságnak tűnt. Az a három perc felért három évtizeddel is, most pedig…
Nem állítom azt, hogy olyan, mintha meg sem történt volna. Csak így, hogy elmúlt, mintha…
Teljesen más.
Mosolyára próbálok magamra kanyarítani valami hasonlót, de vélhetőleg most is falakba ütközöm. A saját falamba, melyeket az elmúlt években oly gondosan építettem fel.
Az viszont biztos, hogy a bárszéken már biztos lábakon állok. Addig mindenféleképpen, amíg nem a sajátjaimon kell állnom.
Fejrázására enyhén oldalra hajtom fejemet, érdeklődve vonom összes szemöldökömet. Végül aztán minden értelmet nyer, de mégsem. Ez az egész annyira abszurd, annyira nincs semmi értelme.
- Talán igaza van - sóhajtom, ezúttal én lemondóan. - Nem arról van szó, hogy nem vagyok hajlandó elhinni, egyszerűen csak - válla fölött tekintek el és szemlélem meg az egybegyűlt tömeget. Azok fényében, amiket Simon mondd… Elhúzom számat. - semmi logika nincs ebben. Nem azért kellene kiérdemelnie valakinek a pozíciót, mert épp milyen összetartónak tűnik a családja, vagy… - esetlenül emelem fel egyik kezemet és körözök vele egy irányba. - bármi által - adom meg magamat, és a kezemet is ennek. Lehet, hogy igaza van, több mint valószínű. Nem vagyok annyira makacs, a józanság határain belül próbálok maradni. Észben tartom, hogy sokkal több hasonló eseményre járt, mint én, ezért jobban belelát ebbe.
De itt még azért nem fejezzük be a téma kivesését.
A következőkre a szemöldököm egyre jobban kúszik homlokom közepére, főleg amikor kinézetemre ér. Majd amikor a járásomra. Akaratlanul is halk nevetés hagyja el torkom, miközben szemfedőim hunyom le. Ezzel még ha akarnék sem tudnék vitatkozni.
- Nem arról van szó, hogy nem akarom. Jó, erről is - látom be, enyhén félrenézve. Látom, ahogy anyám egy újabb párt támad meg, sugárzó rideg mosolyával, melyből semmilyen érzelem nem tükröződik. Hamis álkép mely tökéletes megvalósulása lényének. - De engem ezek valóban hidegen hagynak. Nem ez által akarok előrébb lépni az életben.
Pedig ha tudnám, hogy részben ennek is köszönhetem. Ha nincs az Admirális lehet, hogy itt sem lennék, nem lehetnék Hadnagy. Sose gondoltam abba bele, hogy ő mily szálakat mozgatott meg a háttérben. Vannak róla pletykák - sem süket, sem hülye nem vagyok. Egyszerűen nem érdekelnek. Kiérdemeltem azt, hogy az Arkanon szolgáljak, feladatomat tökéletesen teljesítem. Tán jobban is, mint bárki is ott. Mintha a legutóbbi eset óta felkapta volna a fejét a lázadás apró csírája.
Nagy levegőt véve tekintek vissza Simonra, elszakítva elmémet egy újabb körvonalazódó emlékképtől.
- Valamiért érzem, hogy nem fog egyet érteni velem, de nem véletlenül mondtam, hogy nem táncolok - emelem számhoz a poharat és iszok még egy apró kortyot a keserű sörből. Íze marja torkomat, hűvössége mégis jól esik. Ajkamat összepréselve tüntetem el onnan a habot, mégsem tűnik fel, hogy kissé feljebb hagytam egy halvány fehér csíkot.
Aztán jön valami furcsa, melyet nem teljesen értek. Jó, valljuk be, egyáltalán nem értek. Szemöldököm ráncolva próbálok rájönni, hogy mit is akarhat, de…
- Fogalmam sincs, hogy miről beszél - vallom meg őszintén, párat értetlenül pislogva hozzá. Sose lettem volna hozzá őszinte? Ha kérdezett volna nem mondtam volna el a teljes igazat, még akkor sem, ha az épp kínosnak ható kérdés volt? Vagy…
Nem, soha nem játszottam még. Ezek az én életemből teljes mértékben kimaradtak.
Se gyermek, sem kamasz és vélhetőleg felnőttkorom sem nagyon volt. Mindez annak köszönhető, akit ma itt ünnepelnek.
- De ha ez segít, hogy ne környékezzen meg újra egy kósza emlékkép, melyet a hátam közepére sem kívánok, benne vagyok - lényegében ezért bármibe. Szinte bármibe. Vissza, táncolni nem megyek. De ezt talán már Simon sem akarhatja igazán. - Kérdezzen valamit - hiszen fogalmam sincs, hogy mit kellene nekem. Milyen jellegűt. - Habár nem hiszem, hogy lenne oly kérdés, melyre nem akarnék felelni - jegyzem még meg. Eddig sem tettem meg ezt, hát ezután akkor miért tenném?
Music Jazz

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
288
Képességpontok :
269

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #36•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Kedd Május 22, 2018 9:40 pm

Kat & Simon

Látom az apró rándulást a szája sarkában, ahogy próbálja viszonozni a mosolyomat, de nem lep meg, hogy nem sikerül neki. Ez nem az a közeg, ahol feloldódva fog mosolyogni, vagy akár egy kicsit is el tudna lazulni.
Az viszont meglep, mikor rábólint az okfejtésemre. Mondjuk a lemondásán nem csodálkozom. Számomra is elég idegenek és taszítóak a piti hatalmi játszmák.
A sóhajára, és az intésére futólag körbepillantok a megjelenteken.
- Teljesen igaza van. A politika sajnos erről szól, a logikának nem sok befolyása van rá.
Igazából nem tartom valószínűnek, hogy a családom által elvártnál sokkal jobban valaha is belefolynék a politikába. Elboldogulok az ilyen eseményeken, hazudni is tudok, ha kell eltársalgok, elég jól ellavírozok a politikai játszmák útvesztőiben is, de kellőképpen undorodom is tőlük, és azt hiszem túl becsületes, talán szociálisan is túl érzékeny vagyok a sikeres politikai karrierhez.
Sejtettem, hogy a következőkön meg fog lepődni, esetleg hitetlenkedik, ahogy vártam, kúszik is fel a szemöldöke, de a halk nevetés egy kicsit váratlanul ér. Talán még büszke is vagyok magamra egy cseppet, hogy sikerült őszinte nevetést előcsalnom. A válaszára sóhajtok egyet, és a válasz előtt iszom egy kortyot az italomból.
- Azt mondja egy igen elcsépelt mondás, hogy nem akarásnak nyögés a vége, ezt korábban elég szépen bizonyítottuk is a parketten. Nem csak az előrejutáshoz érdemes ezeket a dolgokat legalább egy minimális szinten elsajátítani. Tényleg sokkal egyszerűbb lehet az élete, ha nem mozog teljesen idegenként a közösségben.
A következő megjegyzésére ezúttal én nevetem el magam halkan, és röviden.
- Mostmár értem, és megértem. Bár ezt is csak akarnia kellene, és sokkal jobban menne, de eszemben sincsen megpróbálni erőltetni…
Csak magamban kuncogok, ahogy a fehér habcsíkot meglátom Katrina ajka felett. A szmokingom mellényzsebéből előhúzom a díszzsebkendőt, egy mozdulattal kirázom a hajtogatásból, és mielőtt Katrina felé nyúlnék, azért rákérdezek.
- Szabad?
Ha engedi, egy óvatos mozdulattal letörlöm a habot a zsebkendővel az ajka fölül, a zsebkendőt pedig a poharaink közé a pultra teszem.
Ami a játékot illeti, látom, hogy megint rossz lóra tettem, úgy fest Katrinának egy átlagosnak mondható gyerekkorhoz semmi köze sem volt.
- Játék, tudja… Vagy nem? Nem játszott még soha? – Sóhajtok egyet - Ez egy butácska ivós játék, utoljára kiskamasz koromban játszottam, eredetiben egyrészt a lerészegedésről szól, másrészt arról, hogy kényelmetlen kérdésekkel hozzuk zavarba a haverokat, én csak időtöltésnek szántam, bár most hogy mondja, nem tudok elképzelni olyan kérdést, amire maga ne válaszolna.
Úgy fest viszont, hogy am kimondottan kísérletező kedvében van, így én bólintok.
- Oké, akkor próbáljuk meg. Mi a kedvenc zenéje, és miért éppen az?

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
119
Képességpontok :
105

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #37•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Május 23, 2018 12:31 pm

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Ha valóban úgy van, ahogy állítja, akkor inkább nem sok jövőt jósolok az emberiségnek. Így nem lehet majd felelős döntéseket meghozni, ha olyan emberek kezébe teszik a hatalmat, kik nem értenek hozzá. Nem ezt kellene a Consiliumnak megakadályoznia? Mondanám, hogy ez jelenleg lényegtelen, de sokkal lényegesebb, mint ahogy azt hinnénk.
De inkább elengedem a témát. Ebben nem fogunk soha egyet érteni, legalább is nem úgy, ahogy kellene. Nem is arról van szó, hogy nem tudok belenyugodni ebbe. Egyszerűen nem látom ennek értelmét. Mégis valahol igaza van. Nem is nekem kell látnom.
Katona vagyok, nekem csak parancsokat kell teljesítenem. A féltékenység mégis beleköltözik szívembe, mikor pillantásom a liftajtó melletti őrökre téved. Szívesebben lennénk inkább az ő helyükbe.
És újra a tánc. Valahogy meg kellene vele értetnem… Kissé előrehajolva nyitom ajkaim szólásra.
- Mondja, tud maga… akár tüzet rakni? - talán szokatlan példa, de úgy rémlik ez a Földön eléggé mindennapos tudás volt. - Ha nem, és ha először kellene csinálnia egy tömeg előtt, sőt a tömeget most felejtsük el, ha először kellene csinálnia, tudja miként fogjon hozzá? - ez vagyok én a tánccal. Bármennyire is nehezére esik elfogadnia, valóban se nem táncoltam eddig, se nem tudtam, hogy mit kell ott csinálni. Magamhoz képest még így is a legjobban nyújtottam. Még ha számára kellemetlenebb is volt, mint nekem.
- Miért? - vonom össze enyhén a szemöldökömet. Kérdésem könnyedén csúszik ki számon, meghallva hogy ne mozogjak teljesen idegenként. - Eddigi életem így éltem, nekem ezzel nincs problémám. A maradékra már nem mindegy? - még ha az első emlékeimet is számolom, akkor is most járhatok valahol félúton. Valóban soha, semmilyen problémát számomra ez nem okozott. A maradék időmre felesleges változtatnom ezen.
Vállamat könnyedén vonom fel, majd ejtem le. Legalább most már megérti. Nem az a fajta ember vagyok, aki azt mondja, amit valójában nem gondol. Nem várom el mástól, hogy olvasson a sorok között. Ha kell, ha nem, megmondom a véleményem.
Szemöldököm újabb összevonásával figyelem, miként vesz elő egy zsebkendőt, majd felém közelít kezével, de mégis előbb egy kérdést tesz fel. Értetlen pislogásommal találhatja magát szembe.
- Igen? - kérdezek vissza. Nem vagyok abban biztos, hogy mire is készül fontosabb. Még akkor sem, amikor közelít felém a kendővel. Egészen addig, amíg a nedves habcsíkot meg nem érzem a zsebkendő óvatos érintésével egyetembe. Különös, milyen tiszta illata van neki, de nem csak ennek. Félig lehunyt szemmel tekintek kezére mely most mégis homályosnak tűnik. Alig egy szekundumig tart, de kezének üdítő illata az orromba költözik és makacsul eldöntötte, hogy nem fog onnan elköltözni.
- Köszönöm - veszek nagy levegőt véve, kihúzva magamat. Érzem, ahogy a ruhám megfeszül a testemen, szinte hallani vélem az anyag halk recsegését.
Sóhajtására csak újabb vállrángatással tudok válaszolni.
- De, csak nálunk a versenyeztetés dívott. Legfőképp egymással, a nyertes díja meg az aznapi vacsora volt - közlöm egyhangúan, mintha a legutóbbi küldetésünkről kérdeznének. Kinek mi az átlagos, nem igaz? Hallgatva a játék lényegét, valóban értelmetlennek tűnik, annak fényében, hogy nem tudna zavarba hozni. Tán egy kérdéssel sem. - Ha ez ennyire erről szól, egyszerűbb, ha minden kérdés után iszunk, nem igaz? - teszem fel kérdőn a kérdést. Meglehet, hogy nincs igazam, de ha tényleg erről szól. Megoldható minden, csak akarni kell.
- Ez a kellemetlen kérdés? - nevetem el magamat halkan újra, hitetlenkedve nézve rá. Valahogy nálam ezek nem itt kezdődnek, de persze nem én ismerem a játékszabályokat. A kérdésre mégis elhallgatok, gondolkozásba burkolózva. Mégsem annyira könnyű erre válaszolni. Önszántamból talán sose hallgattam zenét, amiket hallok, azokat mások által…
- A Carmina Burana, ha lehet erre válaszolni. Van egy olyan hangulata, mely megkapó számomra - ennél egyszerűbb választ nem tudnék rá válaszolni. Viszont ha ez tényleg egy olyan játék, mint amilyennek mondta… Fejem kissé félrehajtva szemlélem Simon arcát.
- Miért érzi magát hibásnak?
Music Jazz

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
288
Képességpontok :
269

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #38•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Szer. Május 23, 2018 10:32 pm

Kat & Simon

Nos, én úgy gondolom, hogy az emberiség nem változik nagyot, akármi is történik. Végtére a Földet is sikerült kipusztítanunk magunk alól, és már akkor is csak egy hajszál választotta el az emberiséget a kihalástól. Most itt van ez a párezer ember, de a többség nem tanult annyit a tragédiából, mint azt kellett volna. Még mindig a saját boldogulásuk az első, legalábbis a többség lelkesen játssza a kisstílű politikai játszmákat hatalomért, személyes előnyökért, befolyásért…
Nem szoktam borongós gondolatokba temetkezni, de valahol nagyon mélyen néha úgy érzem, nincsen annyira messze az emberiség vége, mint azt sokan hinni szeretnék.
Az ember azt hiszi minden felett van hatalma, és még az egyértelmű jelekből sem érti, hogy ideje lenne némi alázatot tanulnia az őt körülvevő világgal szemben.
Hiszen a Föld pusztulása mellett is csak a diadalt látják, hogy túlélték, és még itt vagyunk, ahelyett, hogy azt vennék figyelembe, mennyire kevésen múlt, mennyire kevesen maradtunk, és milyen ingatag az életünk.
Azt hiszem ez az este anélkül is tud még kellemetlen pillanatokat okozni, hogy ilyen témákat boncolgassuk, így inkább én is elengedem a dolgot.
A kérdésére először meglepődök, de végül bólintok.
- Tudok…
De nyitva hagyom a mondatot, kíváncsi vagyok mire akar kilyukadni. A magyarázatra enyhén felvonom a szemöldököm.
- Értem a hasonlatot, és valószínűleg roppant ügyetlen lennék, vagy akár esetlen, megkockáztatom még röhejes is, de éppen ez a lényeg. Amire előre fel lehet készülni, arra talán egy cseppet érdemes is. Ha tudja hogyan kezdjen hozzá, nehezebben hozzák zavarba.
Megvonom a vállam. Igazából nem akarom rábeszélni, hogy tanuljon meg táncolni, bár lehet, hogy praktikus lenne, elvégre most is elráncigálták ide, könnyen meglehet, hogy ezt rendszeresség teszi az apja…
A kérdésére aztán végül mégis úgy döntök, hogy ez utóbbi gondolatomat megosztom vele.
- Nem fogadnék rá nagy tétekben, hogy az elkövetkezőkben annyira megússza majd ezeket az eseményeket, mint eddig. Könnyen meglehet, az apja ezután gyakrabban teszi kötelezővé a fogadásokat, partikat…
A zsebkendőm halk suhogással bomlik ki a hajtásból, ahogy egy sima mozdulattal kirázom. Látom, hogy enyhén összezavarta a kérdésem, ebből bizonyosra vehetem, hogy ő nem tud az ajka felett maradt habról. Bár visszakérdez, inkább nem magyarázkodom. Úgy vélem felkészül rá, hogy megérintem, így talán nem fogja eltörni miatta az orromat.
Az érintésem könnyed, puha, és meglehetősen rövid, mégis egy futó pillantásra látni vélem, hogy nem csak a mozdulatom követése miatt ereszkednek félárbocra a szempillái.
Mikor megköszöni, félmosolyra húzom a számat.
- Nem tesz semmit.
Figyelem, ahogy mély levegőt vesz, bár nem tudom pontosan megállapítani ez minek is szól.
A gyerekkori emlékei lgalábbis a nevelésével kapcsolatosak még mindig elborzasztanak. Mi sem nőttünk fel vattacukros családi idillben, de azért ezek a rövid emlékek embertelennek tűnnek. Mintha nem is gyereket neveltek volna a szüleik.
Nem is nagyon tudok rá semmi értelmeset válaszolni, csak egy helytelenítő mordulásra futja tőlem.
A következő felvetésére viszont elnevetem magam.
- Nem vagyok benne biztos, hogy okos ötlet lerészegedni egy ilyen eseményen, de végülis… szeretek veszélyesen élni. Még úgysem voltam részeg egyetlen társasági eseményen sem. Pedig némelyiknek azt hiszem emelte volna a hangulatát. Válasszon fegyvernemet… Mármint hogy mit igyunk…
Ezúttal ezt rábízom, és ha már ivós játék, akkor játsszunk egyenlő esélyekkel.
A visszakérdezésére megrázom a fejem.
- Nem, dehogy! Minekutána fel is hívta rá a figyelmemet, hogy nem valószínű, hogy zavarba tudom hozni, letettem róla, inkább csak kíváncsi vagyok.
Hagyok neki időt, hogy átgondolja a választ, és mikor az elhangzik, elgondolkodva bólintok. Gyorsan felidézem a dallamot, csak hogy nagyjából képben legyek, de azt hiszem újra kell hallgatnom a közeljövőben, hogy jobban megértsem a választását.
Egy biccentéssel jelzem, hogy elfogadom a választ, és ha választott nekünk italt, akkor akár ihatunk is rá.
Ahogy félrebiccentett fejjel figyel engem, kezdem úgy gondolni, hogy talán jobban megértette a játék lényegét, mintsem gondoltam volna. Mikor elhangzik a kérdése, már biztos is lehetek benne.
Mielőtt válaszolni tudnék, el kell töprengenem rajta.
Tulajdonképpen ezer meg egy módon hajlamos tudok lenni az önmarcangolásra, de igyekszem úgy élni, hogy ne menjek szembe az elveimmel, így viszonylag kevés dolog van, amit őszintén bánok.
Persze az én életemben is vannak dolgok, amik miatt gyengének és tehetetlennek éreztem magam, és azt hiszem ezek érintenek a leginkább érzékenyen.
- Nem egyszerű kérdés. De azt hiszem leginkább azért, mert nem tudtam megvédeni Eve-et, mikor szüksége lett volna rám. Bízott bennem, barátok voltunk, hozzám tartozott, mindig jót akartam neki, és mégis évekig szenvedett. Józanul átgondolva nem az én hibám, de mégis hibásnak érzem magam miatta.
Mindig felelősnek éreztem magam a szeretteimért, és azt hiszem ehhez a fogalomhoz eddig Eve állt a legközelebb, mert megértett, és őszinték voltunk egymáshoz. Szerettük is egymást, noha szerelemről szó sem volt, de azt hiszem mindketten több gyengédséget kaptunk a néhány közös év alatt egymástól, mint a családjainktól.
Ha Katrina elfogadja a választ, akkor erre azt hiszem kimondottan szívesen innék egyet – habár így azt hiszem még az este hivatalos vége előtt be fogunk rúgni – mielőtt feltenném a következő kérdést.
És ha már komolyan vesszük a játékot én is személyesebb jellegű kérdést választok.
- Mi a legnagyobb vágya, amit a leginkább szeretne elérni az életében?

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
119
Képességpontok :
105

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #39•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Csüt. Május 24, 2018 6:53 am

Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Néha ha belelátnék Simon fejébe, ott is heves vitákba tudnánk bontakozni. Nem lenne elég, hogy olykor szóban nem értünk egyet, még ez is itt lenne. De ezzel baj sincsen, hiszen mindkettőnk szerencséjére nem látunk bele a másikéba, így nem tudom elmondani azon véleménye, hogy… Szerintem a Consiliumnak nem érdeke az emberiség kihalása. Mindig is az volt, amit ők akartak, mindig is az lesz, míg nem találunk egy új otthont. Lakatlan bolygóról soha senki se álmodjon. A lenti telepeseken elég sok minden múlik.
De ez más idők, más beszéde, erre most se alkalmunk, se „illemünk” nincs megtárgyalni. Még akkor is, ha az utóbbi nálam nem áll fenn. Bármikor kérdeznék meg véleményem, elmondanám, alkalomtól függően. Erre mégsem térünk ki, inkább elengedjük a témát, melyet mégsem bánok. A politika nem az én asztalom.
Továbbra is csak egy nagyon egyszerű katona vagyok. Megmondják, hogy mit csináljak és én azt tökéletesen meg is fogom tenni. Minden más hidegen hagy.
- Tud? - vonom fel akaratlanul is szemöldökömet. Ez talán egy külön mese lehetne, hogy mégis hol tanult meg. Bevallom, én semmi hasonlót nem tudok. Az elméletét természetesen tudom, meg a módszereket, de eddig… mégis hol gyakoroltam volna? Látszik mennyivel másabb egy itt élő élete, mint azé, ki az űrt járja.
- Ezzel nem lehet vitatkozni. A hajón ugyanezt szoktam a kadétok fejébe beültetni, még ha az épp a harcról is szól - nem pedig a táncról. Nem fogok azzal magyarázkodni, hogy tegnap tudtam ezt csak meg, és ha akkor elkezdünk gyakorolni… Még ha ez ma… Lényegtelen az egész. Igaza van ebben, egyszerű most is a képlet, melyet bevallok és nem szégyellek. Nem is akarok megtanulni táncolni. Számomra ez egy lényegtelen és hasztalan tudomány.
Magyarázatára halvány mosolyra fakadnak ajkaim.
- Meglehet ezért is választottam végül az Arkant. Egy-egy kiküldetésünk hónapokig is eltarthat. Ideális esetben csak napokat töltünk itt. Volt már, hogy utunk másfél évre elszólított minket. Ha abba a pár napban pedig nem mutatkozom hasonló helyeken, esélyük sincs, hogy részt vegyek ezen. Jelenleg egy fatális véletlen miatt ragadtunk itt. A hajónkat szabotálták, nem tudható, hogy meddig tart a teljes átvizsgálása - az Arkan egy új hajó. Furcsa lenne, hogyha eddig tényleg eltartana, de inkább tegyék ezt meg, minthogy még egy olyan hibával kerüljünk szembe, mint legutóbb. Vélhetőleg a mostani kikötésünk senkinek sem áldás, már mindenkinek elege van, hogy itt ragadtunk. Kevesen vannak olyanok, kik képesek egy bádogdobozba zárva élni, hosszabb távon. Az Arkan képes.
A gondolatot azzal a lendülettel engedem el, ahogy a zsebkendő előkerül.
Továbbra is érthetetlen számomra, hogy miért keresi a társaságomat. Vegyük például ezt a félmosolyt. Fejemet enyhén félrehajtva nézem a férfi arcát. Ha ő erre húzza száját, szinte vigyorog. Ha én teszem, inkább fintorba fordul orcám. Arról nem is beszélve, hogy szemlátomást a legtöbb kérdésben nem értünk egyet. Nem is kell mindig mindenkinek. Viszont azt vettem észre, hogy az emberek kerülik azon társaikat, kik nem értenek velük egyet. S mivel lényegében senkivel sem teszem ezt… Ezért nem is keresik a társaságom. Kevesen tudnak elvonatkoztatni attól, hogy a Consilium katonája vagyok.
- Vodka. És négy kérdés, ennyi a limitem - vonom össze hosszas gondolkozás után szemöldökömet. Többet nem is tudnék inni. Tekintetem a félig sem megivott poharamra réved és messzire tolom azt magamtól. Négy vodka és már ez is sok lesz. - Nem célom lerészegedni, mint mondta, elvileg képviselek - még ha ez ínyemre sincs. Így is pontosan tudom, hogy attól a négytől mennyire fog fájni a fejem reggel. Akkor és ott megfogadtam, hogy többet nem fogok olyat inni, de hát… Még ha nem is látszik rajtam, mint rájöttem, kissé agresszívebb vagyok tőle a kelleténél. Kevés alkoholt képes már a Volentis gyártani, amit képes az pedig nem gyenge lőre. Legyen szó bármiről is.
Halk hümentéssel és szemöldökfelvonással viszonozom magyarázatát, de aztán gondolataimba révedek a zenét illetően. Válaszom után, szinte rögtön jön a kérdésem is. Csak egy pillanatra mélázva el azon.
Közben, ha kihozták italunkat, lehúzzuk az első kört. Keserű ez a nedű, marja torkomat, belsőmet. Válaszán csendesen töprengek el. Ilyen egyszerű lenne erre a válasz?
- Nem szándékkal tette, vélhetőleg ha nem derül ki betegsége, még ma is boldogan élnének egymás mellett. A statisztikák szerint, jelenleg a Volentis fele meddő, vagy képtelen a gyermekvállalásra. Mivel ez égető probléma, már rég dolgoznak a megoldáson. Ettől nem lesz kevesebb, mint bárki más a hajón - ha legutóbb nem fejtette volna ki, hogy valójában nincs Eve-re szüksége, akkor még hozzátenném, idő kérdése és újra együtt lehetnek. Szemlátomást nem akar, mégis mintha a múltjában ragadt volna.
Arról pedig inkább nem is nyilatkozok, hogy mindenki a maga sorsának a kovácsa. Nyilván a nők helyzete sokkal nehezebb itt, mint bármikor és magamon is észreveszem, hogy egyre többször nyílik ki a bicska a zsebembe, ha erről van szó.
Újabb poharat emelek és húzom le azt is. Akaratlanul is fintorba fordul arcom tőle. Pocsék az íze, de jobb nem jutott eszembe. Na meg ilyet ittam ezelőtt.
Viszont kérdésére tudom a választ. Gondolkodás nélkül.
- Nincsenek öncélú vágyaim - felelem a legtermészetesebben. Újra csak nem hazudok, hiszen ez… - Túl nagy luxust jelent itt - ha csak abba gondolunk bele hogyha mindenki saját akaratát akarná itt képviselni… Ugyan már. Nekem tökéletesen megfelel, hogy az Arkanon szolgálok. Hadnagy sem akartam igazán lenni, de elfogadtam akkor ezt a döntést. Ha áthelyeznének máshova, nem döfnének kést vele a szívembe. A Consiliumnak csak egy vágya van, az emberiség fenntartása. Ehhez mérten kell élni az életünket.
Eközben a lift ajtaja újra nyílik, Simon válla felett látom, hogy ki lép be, tudomást mégsem veszek róla. Nem úgy, mint a többi vendég. Nem csoda, hisz az imént említett Consilium egyik tagja - a legfiatalabb libben be. Olvastam már róla, minden közösségi rendezvényre eljár. Oldalán két azt hiszem bájosnak mondható hölggyel lép be. Szemlátomást élvezi a reflektorfényt.
Azt hiszem, hogy jöhet a harmadik. A gyomrom enyhén megugrik, ezúttal már a szagára is összerándul arcizmom.
- Mi a középső neve? - bukik ki összeráncolt homlokkal a kérdésem. Talán szokatlan, de… Esküszöm nem emlékszem rá.
Tudomást Anthony Milesról csak azért nem veszek, mert épp a pultnál ülünk, ami elég közkedvelt helyszín ezen az estén.
Music Jazz

_________________
Success is not final, failure is not fatal
 
it is the courage to continue that counts

avatar


Az URS Arkan tisztje

Mentális erõ :
288
Képességpontok :
269

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #40•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   Pént. Május 25, 2018 10:53 am

Kat & Simon

Kimondottan élvezem olykor, hogy Katrinával mennyi mindenben nem értünk egyet, és mindenről ennyire őszintén és kendőzetlenül mondja el a véleményét. Az ő szemén keresztül én is megtanulom másként látni a világot, ha nem is feltétlenül tudom magamévá tenni a világlátását.
Mondjuk a szenvtelen tárgyilagosságát, ahogy minden témáról beszélni tud, olykor csodálom, olykor ijesztőnek találom. Egyszer szeretném látni hogy valamit szívvel-lélekkel, igazi tűzzel, szenvedéllyel csinál, igaz valahol mélyen érzem, hogy egy ilyen alkalom könnyen visszafordíthatatlan változásokat indíthatna el.
Amíg van rá lehetőségem, elgondolkozva figyelem a vonásait. A szeme csillanását, a sötét szempillái halvány árnyékát a szeme sarkában, az ajka ívét, az állkapcsa vonalát, és próbálom megfejteni az arckifejezését.
A meglepett visszakérdezésre elnevetem magam.
- Cserkészbecsszó, hogy tudok… - vidáman kacsintok rá, bár lehet, hogy azt sem tudja miről beszélek - Az apám a Földön még tanult ilyesmit gyerekkorában, amikor hódított a retro, cserkésztáborban is volt. Egyébként is fontosnak gondolta mindig, és gondolja most is, hogy a katona minden tudással rendelkezzen a túléléshez, ha szorult helyzetbe kerül, szóval az első adandó alkalommal megtanultam. Egyszer megmutatom, ha érdekli…
A témaváltást követő válaszára csak bólintok egyet. Elfogadja a magyarázatomat, de úgy fest továbbra sem érez késztetést, hogy kicsit is beilleszkedjen az ilyen eseményekbe. Részemről nem bánom, feltéve, hogy több ilyen rémes táncot nem kell bevállalnunk.
Igazából nem is arra céloztam, hogy tegnap el kellett volna kezdenie gyakorolni. Igazából azt nem sejtettem, hogy kötelezni fogják a családommal a nyitótáncra, ahogy azt sem, hogy a férje egy huszárvágással rám bízza az estére.
Igazából nagyrészt hálás vagyok ezért Carl-nak, mert szívesen töltöm Katrinával az időmet.
Igazából csak most, hogy az Arkan ismét szóba került, tudatosul bennem, hogy milyen régen nem indult el új küldetésre a hajó, és tulajdonképpen majdnem véletlen, hogy az elmúlt időszakban ennyiszer láthattam Katrinát.
- Mikor szabotálták a hajót?
Enyhe gyanú ébred bennem. Ennyire nem bonyolult felépítésű az Arkan, hogy a technikusaink ne végezték volna még a teljes átvizsgálásával. Még egy komolyabb javításhoz is elég lenne az elmúlt jópár hét, hacsak nem érdeke valakinek, hogy a dokkban maradjon a személyzetével együtt.
Amikor a zsebkendőm előkerül, és ő enyhén félrebiccentett fejjel, félig leeresztett pillái alól figyel engem, sokat adnék érte, ha ebben a pillanatban belelátnék a fejébe…
A válaszára elmosolyodom.
- Rendben. Négy kérdés, négy vodka… Idejét sem tudom, mikor rúgtam be utoljára. Lehet hogy valóban nem most kellene felelevenítenem az élményt…
Nekem a három konyakkal gyors tempóval valószínűleg ez is elég lesz, hogy megérezzem a lábamban, ha részeg nem is leszek tőle.
Az első kérdésére adott válaszomra nem vártam semmiféle reakciót, főleg nem biztatást, ami tőle már külön kedvességszámba megy, így egészen kicsit meg is lep vele.
Mindenesetre ha jobban belegondolok…
- Igazából ez nem betegség, csak egyfajta fogyatékosság. Kétlem, hogy gyógyítható…
Nincs benne keserűség, csak eltöprengve jegyzem meg. Ami pedig Eve-et illeti?
- Ami pedig Eve-et illeti, nem hiszem, hogy még mindig boldogan élnénk. Azt hiszem megtanultuk mindketten, hogy a barátság kevés egy házassághoz, még itt is. Talán ha nem engedem annyira eltávolodni a válás után, akkor korábban észrevettem volna hogy bajban van. Azt hittem jobb lesz neki, ha nem kell a közelemben lennie. Ezért még sokáig hibásnak érzem majd magam, de egy jó ideje meglepően ritkán jut ez eszembe.
Megvonom a vállam. Ha nem kérdezi, talán hetekig eszembe sem jut. Mostanában a rémálmaim is ritkulnak, nem ébredek minden reggel csatakosra izzadt ágyneműbe csavarodva.
A vodka ismerősen égeti végig a nyelőcsövemet, a kérdés előtt meg kell köszörülnöm a torkom.
Ami a válaszát illeti? Nem tudom elhinni. Mármint nem kételkedem benne, hogy őszintén válaszol, de képtelen vagyok elképzelni, hogy nem vágyik semmire a világon. Valamire még a legkeményebb katonának is vágynia kell… Talán ki is ül az arcomra a hitetlen meglepetés, bár csak pár pillanatra.
Mégsem kötözködöm a válaszát illetően. Talán megpróbálom másképpen megfogalmazni.
A harmadik vodka után megrázom a fejem, mintha az segítene a maró utóízt eltüntetni a számból, és rögtön utána feltűnik a körülöttünk megváltozott alapzaj, az élénkebb mozgolódás. Hátranézek a vállam felett.
Az érkező Anthony Miles nem vált ki belőlem különösebb érzelmeket. Nem gondolom, hogy foglalkozni fog velünk, így csupán tudomásul veszem az érkézését, és visszafordulok Katrinához. A kérdésére szélesen elvigyorodom.
- Az apám nem hisz a középső nevekben. Se nekem, se a bátyámnak nincsen középső neve…
Azt hiszem ez lesz az utolsó vodka a megbeszélés alapján, különösebb tétovázás nélkül tervezek túlesni rajta. A helyzet az, hogy már az előzőnél éreztem, hogyha hirtelen fel kell kelnem a bárpulttól, nem leszek annyira stabil, mint normális esetben. A halántékomon érzem az egyelőre finom nyomást, a lábamban pedig a túl gyorsan elfogyasztott túl sok alkoholt. Még nem vagyok részeg, de enyhén kapatos mindenképpen.
- Tudom, hogy négy kérdésről volt szó, de ez csak félig-meddig csalás. Megpróbálom átfogalmazni az előző kérdésemet, legfeljebb nem válaszol, ha nem akar… És azt hiszem valóban elég volt a vodka is. Az utolsó üres poharat is eltolom magamtól, hacsak Katrina mást nem szeretne, intek a pultosnak, hogy nem kérünk többet, ebből legalábbis biztosan nem.
- Szóval azt akartam kérdezni, hogy mi az, ami megmozgatja? Amitől hevesebben dobban a szíve, kihagy a lélegzete, ami igazán tűzbe hozza?

avatar


A Volentis katonája

Mentális erõ :
119
Képességpontok :
105

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #41•• TémanyitásTárgy: Re: Kilátóterasz   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Kilátóterasz

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
4 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5  Next

 Similar topics

-
» Báb alkatrészek
» 18. felvonás - Kilátástalan ütközet
» Tetőterasz

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Volentis ûrállomás :: Civil zónák-
^
ˇ