Volentis 142
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


 

 :: Idegen kultúrák :: Archívum :: Régi Játéktér :: Volentis ûrállomás :: Civil zónák Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Kilátóterasz
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5
Anonymous
Vendég
Vendég



#41Vas. Május 27, 2018 6:42 pm
Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Szemöldököm továbbra is a magasba emelve hallgatom, ahogy cserkészbecsszóról beszél. Noha nem tudom, hogy az mit jelenthet, de elég komolynak tűnik. De legalább megvan, hogy az ezt követő időszakba minek fogok utánanézni. Engem nem a társas tudatlanságok zavarnak, hanem maga a tudatlanság. Ehhez pedig nem kell társaságba járni. Szokták mondani, hogy barátaid lehetnek a könyvek. Nem hinném, hogy ez rám igaz, de ezt most elengedem.
Ugyanis hamar rájövök, hogy mire is gondolt a férfi. Egy röpke momentum erejéig elgondolkozom azon, vajon az apja mennyi idős lehet. Ötven éve keringünk idefent. Ha így nézzük, akkor az Admirális korosztálya… Ők mégiscsak egy generációt adtak a hajónak, amíg az Admirális kettőt. Mi képviselnénk a bátyámmal a másodikat. Már amennyire tudjuk.
- Értem - mondom eléggé szűkszavúan, többet mégis miként tudhatnék hozzáfűzni ehhez? - Persze, érdekel - ez is csak egy olyan dolog, mely egyszer hasznos lehet. Nem azt mondom, hogy már most rögtön… Igaz ehhez már megvannak a magunk kis eszközei, mely helyettünk teszi ezt meg. Hihetnénk, hogy kint az Ocanon szükség lehet rá… De az egy másik világ. Másik bolygó.
Kérdésére elgondolkozom. Kapásból mondanám, hogy túl hosszú ideje van már annak. Lassan egy hónapja itt vagyunk. Gyanítom, hogy nem csak a szabotálás miatt, de képzelem, hogy nem az apám parancsára állnak. Ennyire nem befolyásos. Itt más állhat a háttérben. Akaratlanul is lenézek a kezemre. Sebem már csak rószaszín, varr sincs már rajta. Behegedt az elmúlt időszakba, mégis örökké fehéren fogja üvölteni, hogy golyó lyuggatta át.
- Hónapokkal ezelőtt elkaptunk egy lázadót, amikor visszafelé jöttünk egy küldetésről. Az egyik kadét úgy gondolta, hogy mindenkit lelő az Arkanon, magát is beleértve - tekintek fel Simonra. Mély seb ez nekem. Saját bukásomnak élem meg az esetet. Én képeztem ki, az Én utódom lett volna a hajón ő. Mégis elárult, becsapott. Kijátszott. - Utána az utunkra egy társa beteget jelentett, különösebb jelentőséget nem tulajdonítottunk neki. Vissza kellett fordulnunk. A kommunikációs rendszerünket vágták először tönkre, majd a fegyverraktárunkat akarták felrobbantan, ezáltal a hajót magát is. A gépházat úgy, ahogy van tönkre tették, szenzoraink nem érzékelték a közeledő meteoresőket - és egyéb apróságok, melyek az életünkbe kerültek volna. Inkább visszafordultunk. A teljeskörű vizsgálat még mindig nincs kész. Mindent darabjaira kellene ehhez nézni.
Ez az oka, hogy még mindig itt ragadtunk. Természetesen a másik kadét közbe leszökött az Ocanra, onnan pedig el. Vélhetőleg a lázadók közé. A lövöldözőt sem ölték meg, a Kapitány inkább megkegyelmezte neki az életét. Észre sem veszem, ahogy kezem ökölbe szorul, gondolataimból újra csak Simon rángat ki. Szemöldököm megrebegtetve tekintek újra rá.
Négy micsoda?
Hát persze, a játék.
- Nem nevezném ezt berúgásnak, de ha gondolja elhanyagolhatjuk az ivást - még akkor is, ha eddigre már késő. Elkezdtük a játékot, kérdéseink záporoznak.
- Gyógymódot mindig található. Tömegesen a betegség a hajóra érkezés után alakult ki - de ez csak az én véleményem. - Nyilván van közötte összefüggés és erősen dolgoznak már ezen - mintha Carl említette volna ezt. Halvány fogalmam sincs arról, hogy ilyeneket honnan tud. Az biztos, hogy mindenről tud, ami a hajón történik. Ezt pedig lelkesen ecseteli el nekem. Lehet olykor jobban oda kellene figyelni rá?
Eve-re viszont nem tudok mit reagálni. Ha szeretnék sem. Ezek azok a dolgok, melyekhez nem értek igazán. Mégis megragad fülembe, hogy kevés ehhez a barátság… Mi egymásnak tartjuk a hátunkat, pedig normális esetben már minket is elválasztottak volna egymástól.
Apró döbbenetét észreveszem, viszont újra csak nem teszem szóvá. Aztán megérkezik az est fénypontja? Hisz rajtunk kívül minden szem rá szegeződik és vele van elfoglalva, és a két oldalán lévő csinosan felöltözött hölgyekkel.
Furcsának találom, hogy ódzkodnak a második névtől, itt mindenkinek van szinte. De könnyedén megvonom a vállamat. Elengedem a témát, nem fogok rajta lovagolni. Hogy is szokták mondani? Ahány ház annyi szokás?
Az utolsó vodka marja torkomat, érzem, ahogy gyomrom bukfencet vet. A poharat két ujjam között fogva érintem meg ujjam hátával ajkamat, fejem enyhén lehajtva. Erősen koncentrálok, hogy az a kevés, mit ma ettem bennem maradjon. Hogy elmém ne kezdjen el újra ködös semmiségbe elmenni. Tudatomat magamnál tartani.
Simon hangjára felemelem fejemet, leteszem a poharat az asztalra. Szememet kissé összeszűkítve figyelek rá. Oly messzinek találom a közöttünk lévő távolságot.
Érzem, hogy ajkam enyhén bizsereg.
Némi gondolkodás után nyitom ajkamat szólásra.
- Úgy gondolom, - hogy semmi. Nem annak neveltek, ki ilyen luxust itt megtehet. Hogy legyen bármi is ami tűzbe hoz, ami nem a katonasága, a Consilium szolgálata. Minden ilyen csak hátráltatna abban, hogy nekik engedelmeskedve bármit megtegyek. Így nem lesznek soha vágyaim, sem kéréseim, semmim sem. Ezt mondtam volna, ha nem állít be közénk a fehér öltönyébe bújt felső vezetőnk.
Anthony Miles. Felesleges hordott napszemüvegét heves mozdulattal levéve engem szemlél. Én pedig enyhén összevonom a szemöldökömet.
- Katrina hadnagy, az elveszett bárány. Vagy inkább a tékozló lány? - széles vigyor jelenik meg arcán. Magam mit sem tudok rá mit válaszolni, még ha ez komoly kérdés is. Szemmel láthatóan nem is várja el tőlem. Némi várakozás után folytatja is. - Csalódtam magába. Reménykedem, hogy most sem jön el, mert akkor a végtelenségig folytatódott volna ez. Ami nekem pedig igazán ínyemre vall - szemem sarkából látom, hogy a parancsnok a közelbe lavírozza magát, mégsem szól közbe. Ahogy én sem meg. Ha akarnék sem tudnék, mert ekkor a velem szemben ülő Simont kezdi el vizslatni. Behatóan, hosszan. Szinte már zavarba ejtően.
- A férje? - bök fejével felém. A kérdést nem hozzám intézték, így nem is óhajtok rá válaszolni. Érzékelem, hogy a terembe a lágy jazz zenén kívül síri csend uralkodik. Bármiféle választ is kap, mosolyogva fordul újra felém.
- Természetesen. Útközben találkoztam Carllal - helyezi kezét a térdemre. Érzem, hogy hüvelykujjával végigsimít bőrömön. - Üzenetet küldött magának. Ha táncol velem egyet, akkor megtudhatja - vigyorogja a szemembe. Rezzenéstelen arccal figyelem vonásait, tudatom nagyon a távolba kívánkozik, ezt most mégsem tehetem meg.
- Nem táncolok, Uram - közlöm végül nehezen. Érzem, hogy a mögötte nem messze álló Parancsnok szemöldöke a magasba emelkedik.
- Persze, hogy nem. Figyelmeztettek - neveti el magát vidáman  Anthony Miles. Összes fogával megajándékozva folytatja tovább feszelenül. - Az Arkan fegyverraktárjában valami hibát találtak - vonja meg a vállát. - Maga után kéretett, mint, hogy fontos lenne, ha részt venne a vizsgálatokon. Magyarázott is valamit - gondolkozik el, de végül szabad kezével int, mint aki nem érdekli.
Még magyaráz valamit, hogy mennyire sajnálja az Admirális halálát és hogy fejem fölött eldiskurál a pincérrel, de alig hallom már meg. Izmaim akaratlanul is megfeszülnek tekintetem egy pillanatra a velem szemben ülőre koncentrálódik. Valami eljut a tudatomig, hogy mindenkinek rendel az öreg tiszteletére és emlékére. A valóságba akkor kerülök újra vissza, amikor a férfi közel hajol hozzám. Szavait rajtam kívül legfeljebb a velem szemben ülő hallhatja.
- Egyszer ha a lakrészem felé jár, térjen be hozzám - vigyorogja. - Biztos jól el tudnánk egymással szórakozni - simít még végig combomon, könnyedén kihúzza magát, megfordulva a két hölgy derekára simítja kezét és már ott sincs közöttünk. A magam részéről csak összevont szemöldökkel adózom szavai iránt. Nem értem, mire próbál célozni…
Fejemet enyhén megrázom, a pillantások lesiklanak rólunk, nem mi vagyunk a fősztár. A messzinek rémlő lift felé réved tekintetem. Mély sóhajjal tekintek Simonra.
- Megkérhetem, hogy még a liftig kísérjen el? Azt hiszem, hogy a nyílt bokatörést nem díjazná becses családom - mosolygok rá szelíden, egy röpke pillanat erejéig.
Music Jazz
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#42Hétf. Jún. 04, 2018 9:43 pm
Kat & Simon

Látom a megemelve maradt szemöldökéből, hogy a cserkészet számára ismeretlen fogalom. Ha apám nem említi, valószínűleg nekem is az volna, így viszont utánaolvastam, és arra jutottam, a gyerekeknek minden bizonnyal jó szórakozás lehetett, és még a jellemfejlődésre is jó hatással volt.
Az érdeklődése egyelőre úgy fest erősen visszafogott, de ezt részben betudom annak, hogy az este minden apró aspektusát a háta közepére sem kívánja, és feszélyezi a kötelező jelenlét.
- Ha még maradnak egy darabig, talán kapunk lehetőséget egy gyors felderítésre a bolygón…
Hátha egy kicsit felvillanyozza a ehetőség, hogy kiszabaduljon a Volentisről.
Természetesen felszínes információkat hallottam az Arkan szabotálásáról, de Katrinától hallani, főleg a szemében kigyulladó fényekkel kísérve sokkal hátborzongatóbb az egész.
- Hány embert sikerült megölnie?
Ezt az információt nem ismerem.
Mindenesetre a pusztítás mértéke meglepetésként ér.
- Mindezt kívülről, vagy belülről sikerült szabotálniuk? Belsős segítőre nem gyanakodnak?
Ez nekem nem tűnik egy emberes munkának.
Látom ahogy az ujjai ökölbe szorulnak, és ami azt illeti, meg tudom érteni az indulatát.
Talán az egyszerű, és tét nélküli játék kicsit kirángatja a sötét gondolatok közül.
Ami a gyógymódot illeti, csak legyintek egyet. Részemről nem hiszem, hogy esetemben ez visszafordítható lenne.
A furcsálló arckifejezésén jót kuncogok, csak félig magamban. Igazából nekem az furcsa, hogy sokan szinte kötelezőnek tartják a gyerekeire nézve a második nevet, pedig értelmét nem sokat látom.
Látom, hogy az utolsó ital Katrinát is próbára teszi, így miután megráztam a fejemet – nem mintha ez bármit segítene a torkomat maró alkohol utóízének leküzdésében – intek a pultosnak, hogy hozzon valami alkoholmenteset, ami kicsit segít, a kezdődő részegségen.
Kíváncsian várom a válaszát, nagyjából nem is foglalkozom a körülöttünk zajló eseményekkel, éppen elég az ajkai mozgására koncentrálni. Talán nem is baj, hogy nem tudja végigmondani. Egyszrűen képtelen lennék elhinni. Azt hiszem még a legkeményebb szuperkatona is élt már olyat az életében, hogy hevesebben dobbant a szíve valami miatt, ami akár csak pillanatokra megakasztotta a lélegzetét.
A közénk lépő figura töri meg a beszélgetés fonalát. Anthony Miles nem foglalkozik velem, legalábbis egyelőre nem. Úgy fest ma este mindenki Katrinával foglalkozik.
A szemem sarkából látom, hogy Katrina apja felkészült a közbelépésre, és a közelünkben marad, ha egylőre nem is avatkozik a helyzetbe.
Mivel a figyelem rám irányul, egy félmosoly, kíséretében udvariasan, de nem katonásan köszöntöm az engem figyelő férfit. A zavar legkisebb jelét sem veheti észre rajtam.
- Jó estét, Uram!
A végül feltett kérdésre nemet intek a fejemmel.
- Nem, csak beszélgetünk…
Ezzel nagyjából el is veszítem az érdeklődését. Sejtettem, ahogy azt is, hogy pontosan tudja, nem én vagyok Katrina férje. Ez pár másodpercen belül ki is derül.
Félig takarásban van a keze, hogy közelebb hajol Katrinához, de a férfi dereka mellett elnézve pont látom, ahogy az ujja végigsimít Katrina bőrén.
Ahogy a táncot említi, kellemetlen emlékek elevenednek fel bennem, és sejtem Katrina válaszát is, így csak sóhajtok egyet. Nem is kell sokat várnom, Katrina csuklóból visszautasítja Anthony Milest.
Csak félig találom ijesztőnek a bátorságát, a másik fele roppant szórakoztató, főleg ahogy a Parancsnok arcára nézek. Azért megállom a nevetést.
Én nem szólok bele ebbe a beszélgetésbe, de nagyrészt Katrina arcát figyelem, mivel Anthonynak csak a hátát látom.
Ahogy azonban a férfi közel hajol Katrinához, rögtön megfeszül a vállam, és a figyelmem kiélesedik, arra koncentrálok, hogy mi történik kettejük között.
A megjegyzést hallom, és meglehetősen ízléstelennek találom, de ez a megfogalmazás – most még – ad választási lehetőséget, és nem parancs. Katrina választhat, így az ökölbe szorult ujjaimat ellazíthatom.
Sőt, mikor meglátom a velem szemben ülő értetlen arcát majdnem el is nevetem magam.
Ahogy megrázza a fejét, elgondolkozom rajta, hogy felvilágosítsam-e az ajánlat mibenlétéről, de végül inkább leteszek róla. Fáradtnak tűnik, nincs szüksége az információra.
A kérésére bólintok.
- Kérnie sem kell! Jöjjön, Hölgyem, zárjuk le az estét!
Ezúttal óvatosan kelek fel a bárszékről, bár még így is érzem, hogy az ital hatása részben a lábamig is eljutott, így nem vagyok annyira stabil, mint órákkal ezelőtt. Ez még nem jelenti azt, hogy Katrina ne támaszkodhatna rám.
Ahogy korábban is, most is a karomat kínálom neki, és ha elfogadja, hagyom, hogy amennyire csak szükséges rám támaszkodjon, így idulunk el a lift irányába.
- Ha beszálltunk, szerintem nyugodtan lerúghatja ezt a cipőt. Visszakísérem a kabinjához…
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#43Kedd Jún. 05, 2018 9:16 am
Simon & Katrina
The life of the dead is place in the memory of the living
Szemembe furcsa fény villan fel, ahogy arról beszél, hogy tovább maradunk még. Nagyon tudnám remélni, hogy erről szó sincsen már. Nincs arról szó, hogy nem élvezném Simon társaságát. Furcsa, de az utóbbi időben csak vele tudok jól elbeszélgetni, ha kell bármiről is. Sőt mi több, lényegében csak vele tudok bármiről is beszélgetni. Ez… Furcsa. Nem kellene, hogy az legyen, de… Valamiért ezt váltja ki belőlem a férfi. Még nem jöttem rá, hogy ez most jót jelent, avagy nem. Honnan is tudhatnám, hogy tovább maradok itt, mint azt sejtem?
- Jártam már a bolygón felderíteni. Semmi jó nincs benne… - felelem. - Igaz egy út alapján ilyet nem lehet kijelenteni - furcsa élmény volt, ahogy az a valami ránk támadt. Mintha pók lenne és… Nem is tudom. Undorító is lehetett volna. De inkább szembe néznék azzal még egyszer, minthogy itt legyek. Ennél lényegében a bolygó bármely fenevada ezerszer jobb lenne.
A kényes témát mégsem hagyjuk annyiba. Nagy levegőt véve nézek fel újra Simonra. Nem szívesen beszélek erről.
Hiszen én buktam meg akkor és ott, mint Hadnagy.
Elevenen ég emlékeimbe a hír, amikor meghallottam, hogy saját társaira szegezett fegyvert. Egyetlen lövés hangja zavarta meg a csendet.
- Senkit sem - arcizmaim hirtelen feszülnek meg. - De ha rajta múlt volna, akkor mindannyian odaveszünk - azt mondják, hogy felér egy csodával, hogy ily könnyedén megúsztuk ezt. Nem csoda volt. Mégis ha akkor megöljük… Nem pedig a Consilium elé vetjük… Kevesebbért is járt már halálbüntetés. Persze, a Kapitány nem is nagyon mondta el, hogy mi történt valójában ott…
- Belülről. Két kadét az egyik útjuk alatt kezdték el az előkészületeket, mindenki szeme láttára, úgy hogy senkinek sem tűnt ez fel - igen, megbuktam. Ez az én hibám is. S az összes felettesemé.
Végül csak elengedjük a témát. Újra mivel találom magam szembe? Indulataim kezelésére mit csinálok? Iszok. Viszont most nem állok meg egynél - de javamra legyen írva, hogy akkor este két korsó sör is lecsúszott. Most legalább csak az egyikből iszok többet a kelleténél.
Amit rögtön meg is bánok, amint Anthony Miles lép közénk. Minden erőmre szükség van, hogy oda tudjak figyelni rá. S saját szavaimra. Hogy mindezeket anélkül mondjam ki, hogy ne akadjon össze a nyelvem. Nincsen könnyű dolgom, mégsem esek kétségbe. Érzékelem a Parancsnok jelenlétét, mégsem foglalkozom vele.
Az már tényleg túl menne minden határon, ha egy Consiliumi tag jelenlétében nem rá figyelnék. Igaz még ez is megesik velem, amikor a társalgásunk második felére Simonra siklik tekintetem.
Észlelem az ökölbe szorult kezét, szemöldököm csak egy pillanatra vonódnak össze, mégsem tudok most ennél komolyabban foglalkozni vele.
Szinte érzem, hogy homályos tudatom kezd kitisztulni. Legalább is, addig, amíg feszülten figyelek a férfira, ki hamar lelép tőlünk. Egy pillanat erejéig időzik csak tekintetem kezének hűlt helyén. Aztán jön a fejrázás, majd a lift mustrálása.
Karját újra csak elfogadom. Imbolygó lépteim azonban mintha megszűntek volna. Már nem annyira vészes, mint ezelőtt volt, vagy csak én nem veszem észre?
Nem, valahogy biztosabban járok benne, még akkor is ha égető fájdalmat érzek a cipők széle mentén bőrömön.
Sem a parancsnokra, sem az anyámra nem tekintek, feleslegesnek tartom. Hallották, hogy mi történt, ebbe pedig még ők sem szólhatnak bele. A munka mindennél fontosabb, ezzel ők is tisztában vannak.
- Pont ezt terveztem - felelem Simonnak egy sóhaj kíséretében, ahogy a lifthez érve - épségben! - megnyomom a hívógombot. Alig egy percet kell csak várnunk, és az ajtó csilingelve nyílik ki. Kicsit sem elegáns léptekkel szállok be. Várok, amíg a külvilág fénye és zaja elhalványul. S amint megszűnik a világ körülöttünk, a cipő már a lábamon sincs. A sarokba rúgom őket. Bőröm több helyen olyan, mintha kiütést kapott volna. Fintorogva tekintek le rájuk.
- Köszönöm… - mondom újra csak, az este folyamán nem először. Hátamat a falnak vetve, fejemet is hátrahajtom. Ha most becsuknám a szemem, menten el is tudnék aludni. Így inkább csak a mellettem álló férfira tekintek fel, félig lehunyt szemhéjam alól.
Szinte egy örökkévalóságig tart, amíg leérünk a földszintre. Halk zökkenést érezve megkapaszkodom a lift oldalába, tekintetem lerúgott topánom irányába réved.
Mély sóhajjal hajolok le.
Kár volt. Szinte majdnem előrebukok, kezemmel muszáj vagyok az ajtó mellett megtámaszkodni, viszont sikert érek el! A cipő a kezembe. Az egyik. Már csak a másikat kell megszereznem.
Valahogy azt is sikerül, így már csak a Volentis másik végébe kell eljutni. Mi az nekem, nem igaz?
Máskor magabiztos lépteimet felváltom bizonytalanra. Ezért is veszek a nagy utazás előtt egy mély levegőt.
Igazából fogalmam sincs, hogy merre megye, hova tartok, a robotpilóta vezérel. Agyamat teljesen lefoglalja az elmúlt perceken való morfondírozás, no meg ha esetlegesen szót váltunk a mellettem sétáló férfival. Újra szembesülnie kell csodás személyiségemmel, mely hallgatásba burkolózik. Egyszerűen ha akarnék sem tudnék most mit mondani.
Az éttermek mellett elsuhanva, kezembe a topánjaimmal, ahogy oldalra fordítom a fejemet, egy apró momentumon akad meg pillantásom.
Carl ül, a csinosan felöltözött Eve-vel szemben. Kezeik az asztalon pihennek. Felhőtlenül mosolyognak mindketten. Carl hirtelen hajol előrébb, kezét felemelve nyúl előre a nőért. Ujjai puhán szorulnak a kecses kacsóra, tekintetében gyermeknyi fény csillan meg.
Ezt a képet tisztán látom, de minden más szinte rögtön el is mosódik, ahogy az utam is haza.
- Újra megfogadom, hogy többé nem iszok- mintha a legutóbb is valami hasonlót mondtam volna, nem igaz? És tessék. Újra egy férfi oldalán andalgok haza, noha az irattár sokkal közelebb van. Ám lehet a másnapot most nem mások előtt akarnám végig szenvedni.
Music Jazz
Vissza az elejére Go down
Anonymous
Vendég
Vendég



#44Pént. Jún. 08, 2018 4:52 pm
Kat & Simon

A szemében felvillanó fényeket most nem tudom hová tenni. Ennyiből ezúttal nem tudom megmondani, hogy ez milyen hatással van Katrinára. Valószínűleg az lehet az oka, hogy gyorsan ittam magamhoz képest sokat. Mindenesetre gyanítom, hogy nem boldog a lehetőségtől.
Azt viszont észrevettem, hogy az este folyamán nem először elkalandozik a figyelme, miközben engem néz. Az este tele van furcsasággal.
A következő megjegyzésére sóhajtok egyet. Egy duzzogó tízévessel is könnyebb olykor programot találni, mint Katrinával.
- Viszont szerintem kimondottan érdekes. Élvezem, hogy élő-lélegző bolygón járhatok a Volentis után.
Mivel sosem jártam a Földön, számomra itt minden sosem látott-érzett újdonság, ha a bolygóra léphetek.
Látom, hogy az Arkan szabotálásának témája érzékenyen érinti, és valószínűleg szíve szerint kitérne a téma elől, azonban a természete nem engedi.
A válasz midenesetre meglepő. Zöldfülő újonc lehetett. Mindenkit meg akart ölni, fegyvert fogott a társaira, és senki nem halt meg? Valamit rosszul csinált. Legalábbis az ő szempontjából. Ezen elgondolkozom.
- Különös…
A következő válasz azonban még inkább fura, legalábbis számomra. Nem vennék rá mérget, hogy erről senki nem tudott…
- Két kadét, a saját szakállára találta ki, és azt mondja, biztos benne, hogy senkinek nem tűnt fel?
Én erősen gyanítom, hogy valaki segített nekik, vagy egyenesen utasítást adott nekik. Már csak az a kérdés, hogy vajon ki, és miért? Vagy esetleg tévedek?
Míg Katrina Anthony Miles-al beszélget, nem kerüli el a figyelmemet, hogy kiszúrta az ökölbe szorított öklömet, és meg is jutalmazza egy röpke szemöldökösszevonással. Ha akarja, később visszatérhetünk a témára, de magamtól biztosan nem fogok.
Miután Anthony Miles távozott, és mi eldöntöttük, hogy távozunk, megvárom, hogy Katrina belém karoljon. Ezúttal nem érzem, hogy annyira kapaszkodna belém, mint korábban, de így is jólesik az érintése a ruháim rétegein keresztül. Segít, hogy sokkal stabilabban és magabiztosabban sétáljak ki vele a teraszról, mint egyedül tenném négy vodka és három konyak gyors egymásutánja után.
Különösebben nem foglalkozom vele, hogy a jelenlévők miként reagálnak rá, hogy távozunk. Ha mást nem is köszönhetünk a már-már nagyképűen magabiztos Anthony Milesnak, ezt a lehetőséget mindenképpen.
A lifthez érv Katrina válaszára elmosolyodom.
- Biztosan sokkal kényelmesebb lesz úgy.
Előreengedem, miután a lift ajtaja csilingelve kinyílik, majd beszállok mögötte, és megérintem az ajtó csukódásáért felelős panelt.
Mire felé fordulok, ismét alacsonyabb pár cetivel, vagyis helyesen fogalmazva, a szokásos magasságából néz rám, az elegáns cipők pedig a lift sarkában hevernek.
- Egyáltalán nem kell megköszönnie.
Komolyan is gondolom.
Az arcát, a félig lehunyt szempillái alól előcsillanó szemét figyelem, és nem erőltetem a beszélgetést.
A halk zökkenés előcsal belőlem egy sóhajt, magam sem tudom miért.
Egy gondolattal lemaradok a mozdulatról, ahogy Katrina a cipőjéért hajol, így már csak azt látom, ahogy megbillen. Ő az ajtó felé lendíti a kezét, de odanyúlok, hogy megtartsam, ha akar kapaszkodhat belém is, én mindenesetre megtámasztom a vállánál fogva, Ha engedi, kiveszem a kezéből a megszerzett félpár cipőt, viszont akárhogyis, a másikért már én hajolok le.
- Engedje, majd én.
Ismét a karomat kínálom neki.
- Jöjjön, már nincs sok hátra…
Sóhajtok még egyet magam is, mielőtt nekiindulunk.
Séta közben sem próbálkozom ezúttal a beszélgetéssel, nekem is ezer felé kószálnak a gondolataim, az érzéseim pedig enyhén zavarosnak tűnnek az estével kapcsolatban, de ezt a vodka számlájára írom.
Az étkező mellett elhaladva én is kiszúrom a párost, egy pillanatra meg is torpanok, igazából fel sem tűnik, hogy nem csak gondolom, de nagyon halkan ki is mondom, amit gondolok.
- Hajrá, Kislány, szurkolok neked… Remélem végre boldog leszel
Igazán őszintén gondolom. Szeretném ha boldog lenne, bár kicsit furcsa érzés, hogy ezt úgy fest Katrina férjével képzeli el, akinek a tekintete vitathatatlanul ragyog, ahogy az exfeleségemet nézi.
Megrázom a fejem, és ha Katrina nem ellenkezik, indulhatunk tovább.
Elgondolkozom rajta, vajon milyen következményei lesznek mindannyiukra nézve, ha Carl elhatározza magát, és megpróbálja kijárni, hogy elvehesse Eve-et. Sejtem, hogy Katrinának nem fog ezzel fájdalmat okozni, most mégsincs hangulatom erről beszélgetni.
A megjegyzésre viszont elnevetem magam.
- Hányszor fogadta már meg?
Vissza az elejére Go down
Phoebe
Titulus : ☆ admiral ☆
Tartózkodási hely : ☆ wherever it's needed ☆
Hozzászólás száma : 472
Phoebe
Alfa és Omega



#45Szomb. Jún. 09, 2018 6:38 pm
szabad játéktér
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
5 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5
Ugrás:
^
ˇ