A mai nap nagy napnak számít. Ma szabadságot kap a bátyám és vele együtt majdnem minden Jolas ember. Vagyis hát, ma nem fognak repülni körülbelül 4 napig. Persze ilyenkor se engednek el mindenkit, hisz kell valaki legyen a Jolan is. De én nagyon örülök ennek. Iszonyatosan. Olyan régen találkoztam már a testvéremmel, hogy meg se tudom azt számolni. Sietve szaladok arra felé, ahol mindannyian ott lesznek. Nagyon remélem, hogy nem kések el. Nem is nézek semerre csak szaladok egyenesen a találka helyre. Pechemre el van zárva kissé a helyszín, szóval még én se mehetek, nagyon közel. Nagyon sokan vannak itt. Mindenki valakire vár, talán a fiára vagy a férjére esetleg a lányára vagy a feleségére. Az én szüleim nincsenek itt, sohasem jönnek ki. Fogalmam sincs miért, sosem értettem őket. Szemeim az épületre tapadnak, ahonnan jönnie kell Erik-nek is. Már már megjelenik egy egy ember a hajóról, a hozzátartózók ugorva futnak feléjük. De Erik még nincs sehol sem. Kissé elszontyolodom, hogy nem ő jött ki elsőnek. Én már nagyon szeretném látni. De nem jön. Még mindig nem. Körülöttem már majdnem mindenki eltűnt, csak én és még páran várunk itt reménykedve. Nem teheti meg azt, amit a múltkor is. Emlékszem akkor is majdnem egy órát vártam rá és nem jött. Vártam és csak vártam. Ahogy most is. Azt ígérte, hogy most tényleg itt lesz. Még sincs. Minden reményem és boldogságom messze szál, amikor már az utolsó néhány flotta tag jön ki az ajtón. De Erik még mindig nincs sehol. Hhhh. Nem jött el. Megint nem. Elszomorodva lehajtom a fejemet és elindulok előre. Azt sem nézem hová menyek csak azon gondolkodom miért nem szólt, hogy nem jön. Biztosan dolga van. Vagy biztos nem engedték el. Nem tudom. Miért nem lehetek én is azon a hajon? Ha sikerült volna orvosnak lennem,a akkor biztosan én is felkerültem volna a hajóra. Többet találkozhattam volna Erikkel és többet találkoznék mindig. Hhh. sóhajtva haladok tovább, bár nem tudom merre. Nem is nézek előre. Csak megyek, amerre visz a lábam. Hirtelen érzem neki megyek valaminek, vagy valakinek. A fenébe. Olyan erős és hirtelen jött ez a koccanás, hogy a földre huppanok. - Bo..bocsánat. - motyogom fel sem nézve kinek mentem neki. Igazából annyira megszégyellem magam, hogy fel sem merek nézni.
Pincsikutya legyek, ha értem ezt az új világot! Szinte semmi sem az, aminek látszik, de most legalább pár nap eltáv-om van, hogy „ismerkedjek” a környezettel. Szerintem, sokat nem várok magamtól, de legalább körül tudok nézni. Régen, egy halom prospektust vettem volna magamhoz, hogy tudjak merre elindulni, de most fogalmam sincs, mit találok a falakon kívül. Akikkel utaztam, azok mind a családjukkal találkoznak, amit kivettem a szavaikból, de nekem nincs már senkim. A hátamra vettem a táskám és kiléptem a terminálon. Sokan várakoztak odakint, de lassan szállingózni kezdtek kifelé, ahogy megtalálták a hozzátartozójukat. Igaz, hogy engem nem vár senki, de ahogy nézelődök a fenti információs táblát nézve, valami kiinduló pontot keresve, valaki nekem ütközik. Egy fiatal Hölgy volt az, aki láthatólag nagyon a gondolataiba merült. Láttam rajta, hogy zavarba is van emiatt, de szerintem teljesen véletlen volt, nem kellene ennyire a szívére venni. A kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem a földről, ha elfogadja. -Jól van Hölgyem? Nem esett baja?- nézek rá, majd várom, hogy elfogadja e segítségemet, ha nem sértem meg vele. - Minden rendben?- pillantok rá kérdőn. - Megütötte magát?
Első pillanatra egy hang se hagyja el ajkamat. Olyan meglepődött vagyok. - Jól vagyok..- mondom halkan. De igazából kissé sajog a fenekem. De nem olyan vészes szerencsére. Az sokkal vészesebb, hogy olyan bűntudatom van, hogy nem figyeltem és sikerült valakinek neki mennem. - És ön? - nézek végre fel arra, akit sikerült elgázolnom. Szégyen érzetemet még most sem tudom leplezni. Elsőre furcsán nézek a felém nyújtott kézre, nem tudom elfogadhatom-e. Aztán mégis a kezébe helyezem kezemet, így könnyebb felállnom is. Felállva sikerül leporolnom magamat. - Ne haragudjon. Nem akartam magának menni. - kislányos hangnemben. Sűrűn kérem az elnézéseket az úrtól, akinek nekicsapódtam. - Á. Minden rendben...Azt hiszem. - vagyis ezt próbálom elhitetni magammal. Miközben nagyon szomorú vagyok azért, hogy kedves bátyám nem jött el. De ez azt hiszem nem tartozik az úrra. - Olyan nagyon nem ütöttem meg magam. - térek rá az előző témára, miután újból megkérdezte, hogy megütöttem-e magamat. - Maga is jól van? - teszem fel a kérdést, majd meggondolatlanul hozzá teszem. - Bár nem hiszem, hogy önnek baja eshet, ilyen Góliát testalkattal biztosan nem. Inkább én csapódtam magának. - nem sértésből mondtam, nem is olyan hangnemben közlöm, hanem csilingelően. Aztán hirtelen észbe kapok. Miket beszélek? Tiszta dilis vagyok. Olyan cukin meredek rá mielőtt bocsánatot kérnék, hogy senki sem merne megharagudni ezért. - Izé bocsánat marhaságokat beszélek.
Amint látom, a Kisasszony eléggé zavarba jött, hogy nekem ütközött. Én nem tartom ekkora nagy bajnak az esetet, bár inkább engem lehetne kicsit figyelmetlenebbnek mondani, mint őt. A felé nyújtott kezem végül egy kis gondolkodás után elfogadta és segítettem neki felállni. Kicsit viccesnek is hat, hogy ennyire zavarban van, hogy „lepattant” rólam az „ütközésben”, de ezt meg is jegyzi. - Mondjuk, van elég rajtam, hogy ne fújjon el a szél. – próbáltam viccesebben válaszolni, hogy ne érezze magát ennyire kellemetlenül. -Örülök, hogy nem esett nagy baja, de miattam nem kell aggódnia. - suhan át az ajkamon egy halvány vigyor. Nem vagyok egy nádszál alkat, és ilyen apróságoknak nem szoktam nagy figyelmet tulajdonítani, hogy nekem sodródott valaki. -Ha nem veszi rossz néven, akkor meghívnám egy teára, és fátylat borítunk erre a dologra. - mondom a hölgynek, és ha elfogadja, akkor kereshetünk egy alkalmas helyet, ahol kaphatunk italt magunknak. Nincs hátsó szándékom, csak így legalább kellemesen „vethetünk véget” ennek az apró botlásának, ami most eléggé zavarba hozza. Én meg úgyis ráérek, mert nem sietek sehová.
Végig mérem szemmel elég feltűnően. Hát jól mondja tényleg nem egy nádszál alkat. - Oh. Bocsánat. - kérek elnézést a miatt, hogy megnéztem. Nem akartam indiszkrét lenni, sem úgy festeni, mint egy fruska. Érzem egyre erősebben elvörösödöm és egyre melegebben érzem magamat. De utálom ezt. Mért kell ennyire hülyén éreznem magam bizonyos esetekben. Nem értem. - Ha nem leszek a terhére. - mondom kedvesen, miközben abba az irányba pillantok, ahonnan ők jöttek. A bátyám nincs sehol. Valószínűleg már nem is fog jönni. Lehet, hogy közbejött neki valami. Az is lehet, hogy hirtelen elküldték őt valahová. Kissé elszomorodom. Hm. Nem számít. Elindulok ezzel jelezve, hogy tőlem mehetünk. Remélem követi a példámat és elindul velem. - Van ötlete, hogy hova mehetnénk? - kérdezek rá, mert nekem ebben az állapotban nem jut eszembe semmi megfelelő hely. Ilyenkor szinte mindent elfelejtek. Olyan mintha kitörlődne a memóriám. Kissé feszengve érzem magamat. Fogalmam sincs miről beszélgethetnénk, pedig annyi kérdésem lenne. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent megtudnék tudni tőle a hajóról meg az ottani életről. De valahogy most nem megy.
Örömömre szolgál, hogy elfogadja teameghívásomat, és gyorsan végig is futom a számításba jövő helyeket, ahol nyugodtan el tudjuk fogyasztani azt az italt. Elsőre a tiszti pihenőre gondoltam, de azt talán félreérthetőleg hatna, így a Kantint választottam. Nem olyan rég vagyok itt, de a régi emlékeim szerint az a hely megfelelő lesz a beszélgetésre is, nem csak a tea fogyasztására. -Nincs a terhemre. Inkább örülök, hogy társaságban iszom a teát. Főleg, hogy közben beszélgethetünk is. Persze, ha nem tart tolakodónak a kíváncsiságomért. – mosolygok rá, majd indulok mellette, ha velem tart. - Régóta van itt? Vagy talán Ön is újként érkezett?- Még nem láttam, de ez nem is jelenti, hogy ő is új. Lehet, hogy már évek óta itt él és csak vár valakit, ahogy a legtöbben. Nem látok rajta semmiféle rangjelzést vagy egyéb arra utaló jelet, hogy Flottás lenne, de ez nem is lényeges. Most én sem vagyok szolgálatban, és ha már ennyire figyelmetlen voltam, akkor most jóvá tehetem legalább ballépésemet. Remélem, hogy a Hölgy sem neheztel rám, bár ezt a szavaiból leszűrtem. Kíváncsi vagyok az itt élőkre, és ez remek alakalom, hogy ismereteket szerezzek.
Igazából nagyon meglepődöm kijelentésén. Miről tudna velem ugyan beszélgetni egy katona? Semmi közös nincs köztünk. De tényleg. Fogalmam sincs milyen témát tudnánk találni magunknak. - Dehogy tartom tolakodónak. - mondom zavartan. Miért is tartanám. Hisz nem csinált és csinál semmi rosszat. Én voltam az, aki belé mentem véletlenül. - Csak azt nem értem miről tudna velem beszélgetni. - nézek rá csodálkozóan. Talán az éghajlatról? Vagy az emberekről, akik nem a hajón dolgoznak mint ő? Vagy miről? Közben lassan követem amerre megy. Nem tudom hová megyünk, csak megyek utána. Egy néhány perc gondolkodás után válaszolok csupán a feltett kérdésére. Összeszedem a gondolataimat. Vagyis hát azt se tudom mit mondjak neki, hogy ne tűnjek egy naiv kislánynak sem pedig túlságosan fecsegőnek. - Én már régóta itt vagyok. Én tulajdonképpen itt születtem. - válaszolok végül is a kérdésére - Tudom ez furcsa, nem sokan vagyunk akik itt születtünk. De én igen. - teszem hozzá, miközben felnézek rá. - És ön régóta van itt? Vagy önt is kifagyasztották, abból az izéből, mint sokan másokat? - kérdezek rá. Remélem nem vagyok túl indiszkrét. Nem akarok túl kíváncsinak tűnni, bár az vagyok. Elképzelni sem tudom, milyen lehet azoknak, akik éltek a másik világban is. Azt sem, hogy milyen lehet a hajón. Hisz én még sosem voltam ott. De azért nagyon szeretném megismerni és látni milyen lehet ott. Remélem egyszer majd feljutok rá. Talán dolgozhatok is majd rajta, mint egy doki. Az de jó is volna. El kalandoznak kissé a gondolataim és felnézek az égre. Mintha keresném a hajót odafent. - Egyébként én nem vagyok flotta tag. - magyarázom, de nem is kérdezte. Csak kitör belőlem ismét a mondás vágy. Nem szeretek és nem is tudok sokáig hallgatni. Az nem én lennék. - Én itt élek. - nézek körbe. - Sosem voltam még a hajon. De kíváncsi vagyok rá. Csupán a bátyámra vártam - vallom be. Remélem nem fog leszidni vagy furcsán nézni rám emiatt. - Esetleg megkérhetem, hogy meséljen nekem egy kicsit a hajóról és a rajta való életről? - bátorkodom elő rukkolni a következő ötlettel.
Határozottan indultam el a Kantin felé, és a lány is velem tart. A szavaiból megtudom, hogy ő már itt született és nem kiolvasztott. A kíváncsi érdeklődéséből meg le is szűrtem, hogy még nem járt a Volentison kívül. Talán igaza van abban is, hogy egy katonával sok közös témájuk nem lehet, de azért bízom benne, hogy akad. Talán akad majd téma, amiről beszélgethetünk… - mondtam válaszként a kérdésére, miközben a folyosón haladunk. -Én fagyasztott voltam, és nem olyan rég kerültem ki a jégből, de azért nagyjából kiismerem magam ezen a helyen. Meg aztán, kíváncsi vagyok az itt élőkre, mert a Földön teljesen más volt a környezet a mostanihoz képest. Sok mindent lehet, nem tudok mesélni a Hajón zajló életről, de másról, talán. De kérdezzen nyugodtan, amire kíváncsi. – néztem rá egy halvány mosollyal, bár nem akarnám, hogy félreértse az arckifejezésemet, bár csinos lány és mostanság ritkán lehetek kellemes hölgytársaságban. Hamarosan elérünk a Kantinhoz, vagy legalábbis számomra az, mert a pontos megnevezése akármi is, nekem akkor is az marad. Az ajtón belépek, majd a lányt is beengedem, de csak utánam. Nem mintha veszélytől kellene tartani itt, de az illem így diktálja és én a régimódi szerint vagyok nevelve. Az Apám elég „keményen” megtanította nekünk, fiúknak a Hölgyekkel való bánásmódot. Én ezért meg csak hálás vagyok, mert olyan világban születtem s nevelkedtem, amiben voltak még erkölcsi szabályok és illemek. Nem gondolom, hogy ez mostanra kihalt volna, de az biztos, hogy sokkal ritkább manapság. De ha a lány is bejön az ajtón utánam, akkor keresünk egy üres asztalt és rendelek két forró teát, amilyet szeretne.
Hát igen, talán akad majd valami, amiről beszélgethetünk. Bár én nem tudom mi lehet az. Mindenesetre én megpróbálkozok bármilyen témával. Nem akarok unatkozni és rólam tudni kell, hogy elég bőbeszédű vagyok. Na jó tudom ez nem éppen egy jó tulajdonság. Tényleg néha sokat jár a szám és elég sokszor hülyeségeket beszélek. Oké talán mindig azt, egyesek szerint. - Fagyasztott? - huh az érdekes. Sosem tudtam elképzelni, milyen az, mikor valakit lefagyasztanak. Vajon olyankor álmodik az ember? Vagy csak alszik, mint egy kisbaba? És hogy tud ugyanúgy visszatérni az élők köze. Nem értem. - Milyen érzés volt, amikor kiolvasztottak? - kérdezek rá. Remélem nem vagyok túlságosan indiszkrét. Én nem akarok semmi rosszat, csak beszélgetni. Végre megismerek valakit, aki fagyasztva volt. Még soha nem volt lehetőségem ilyesmire. Közben lassan odaérünk egy étkezdéhez. Az úr előre megy, majd kitárja nekem az ajtót. Én pedig szépen utána megyek. Csupán emiatt a dolog miatt nem kérdezek többet. Hanem már feltettem volna a következő kérdésemet. Körbenézek, hogy találok-e valahol egy szabd helyet, ahová majd őt is odavezethetem. Hisz ő nem hinném, hogy annyira ismerné a helyiséget. Gyorsan meg is pillantok egy asztalt, ami üres. - Menjünk oda. - mutatok a helyre és remélem követni fog. - Hallottam valami olyasmit - kezdek bele egy újabb kérdésbe, de előtte még elmagyarázom mire is gondoltam. - hogy néhány embert a családja nélkül fagyasztottak le ott azon az izé. - nem jut eszembe minek nevezték azt, ahol régen éltek az emberek. - a feld vagy föld vagy micsodán. - motyogom zavartan. - Neked is volt családod ott? - bököm ki gondolkodás nélkül a kérdésemet. Utána meg persze megszégyellem magam és lehajtom a fejemet. Minek kell nekem, mindenbe beleütni az orromat. Sosem tanulom már meg. - Bo..Bocsánat. - motyogom lehajtott fejjel.
Lassan megérkezünk az ebédlőbe, vagyis a kantinba, ahogy én hívom. Aria keres is egy helyet, ahol megihatjuk a teánk, amit ki is kérek. -Kellemesnek nem mondanám a kiolvasztást, bár gondolom, hogy több száz ember esik ezen át, és mindenki másképp éli meg. – mondom a kérdésére a válaszom, de igazán nem lehet mit elmondani róla. Azok a pillanatok, mikor öntudatom visszatért és tudatosult bennem a felismerés, miszerint a Föld elpusztult és csak maroknyian maradtak túlélők… az fájdalmas volt. -Volt családom a Földön, feleségem és egy lányom.… meghaltak. Van, akik eltűntek, és nem tudom, merre lehetnek. - Sokan így vannak talán, de ezekről a dolgokról sokkal nehezebb beszélni, mint képzelik. Csuklik el a hangom egy pillanatra, de aztán ismét nagy levegőt veszek belül és nem akarok rájuk gondolni. Tudom, hogy a lány nem tudhatta ezt rólam és nem is neheztelek rá, amiért rákérdezett. Neki ez a része, ami a fagyasztással együtt jár, azt el sem tudja képzelni és természetes kíváncsisággal kérdezett rá. -Nincs semmi baj… nem tudhattad, és titok sincs benne. – emelem a csészét a számhoz, kortyolva belőle, amit nemrég meghoztak az asztalunkhoz. - A bátyád is itt van az Állomáson? Említetted, hogy őt vártad odakint. - kérdezek én is tőle, hátha egy kicsit elterelem magamról a kérdéseit, mert nem igazán vagyok beszédes magamról a múltamról meg aztán főleg.
Csüt. Nov. 22, 2018 3:47 pm
