Úgy fél órával korábban vette kezdetét a hajó egy újabb küldetésének a lényegi része: egy rég elveszett kísérőhajójának műszaki mentése. Az akció rutin feladatnak tűnt, hisz a kapitány minimális aggodalommal indult útnak, egy maréknyi csapattal, hogy megszerezzék ezt az igencsak hasznos járművet, melynek első próbarepülésért azóta is verseng szó szerint a összes pilóta a hajón. 10 perccel ezelőtt megszakadt a kapcsolat Powell hadnaggyal, és az ő siklójával. Mivel az aszteroidamezőbe repült a roncsért, látni sajnos nem látja őt a Jola, ám a szenzorok szerint még működőképes a sikló, csupán megsérült, és már visszafelé tart. Amíg ő hazatér, Abrahams hadnagy feladata egy másik ST-50 siklóba ülve útra kelni, és a meteor övbe repülve felkutatni az elveszett aszteroidatörő siklót, és felvenni a kapcsolatot a fedélzeten lévő kapitánnyal, vagy Peterson Első tiszttel.
Nem tart sokáig, míg találkozik Powell siklójával visszafelé, és így közelről már egyértelmű lehet Wes számára, mi a gond: dokkolás közben csapódott űrtörmelék a siklóba. A kommunikációs rendszere is megsérülhetett, mert csak statikus zaj jön válaszként a másik pilótától, de egyértelműen életben van, és némi rögtönzött morzéval azt is megpróbálja társa tudtára adni, hogy a legénység nincs vele. 3 és fél órányi levegőjük van még kb, négyszer annyi, mint amennyi időt eredetileg szántak a küldetésre. Az aszteroidatörő egyenlőre nem reagál semmilyen jelzésre, és csak sodródik az űrben, mint egy darab kő, burkolatán több, fézer okozta égési sérüléssel, melyből hirtelen elszenved még egyet a pilóta szeme láttára! Azt viszont, hogy honnan adták le a lövést nem láthatja. A szenzorok, és a monitor szerint is csupán ők ketten vannak a térségben.
Az aszteroida törő felé haladok, egyedül. Tudom, hogy bármi történjék, végig kell csinálnom, mert nem túl sok lövésünk maradt, sem a siklókat, sem az időt tekintve. Elsuhanok Powell hajója mellett, ő pedig a legminimálisabb kommunikációval a tudtomra adja, hogy a katonáink nincsenek vele. Nem kellene ezt éreznem - ám magamat ismerve cseppet sem meglepő - hogy csalódott lennék, ha minden rendben lett volna. Rémes volt a Jola fedélzetéről figyelni az eseményeket, földön hagyva, mint egy zöldfülű. Az első küldetésem az URS Jola színeiben. A bizonyítási vágyból már rég kinőttem, nem ezt érzem. Egyszerű tettre készséget. Az aszteroida övbe repülve felvonom a hajó védőpajzsait, de nem tartom őket száz százalékon. Ügyesen manőverezek a túlméretezett szikladarabok között, ügyelve az elhanyagolhatóan kicsikre. Ismerem a fajtájukat, nem olyan ártalmatlanok, mint amilyennek kinéznek. Nem készült felmérés, hogy miből állnak, így ha tömör vasmaggal rendelkeznek, egy kisebbtől is mehetnék a levesbe. Egy felém közeledő kisebb aszteroidára azért leadok egy lövést az ST-50-es fézer ágyújával, hogy ez kiderüljön. Illetve leadnék… A figyelmem valami egészen más vonja el. A másodperc töredéke alatt lezajlik és kell reagálnom. A semmiből jövő fény vakít el, amit a még egészen távoli aszteroida törőt kapja telibe, lévén, hogy köztünk van. Egy elegáns centrifugális mozdulattal kerülöm ki a felém közeledő aszteroidát most, hogy lett fontosabb dolgom. A francért nem látok sem a kijelzőkön át, sem én magam semmit. És elhiheted, hogy pilótaként nincs szükségem szemüvegre. Újra és újra leszkennelem a területet, amit a hajó képes lefedni. De semmi. Mások szerint talán nem ez lenne a legbölcsebb megmozdulás tekintve, hogy egy aszteroidamezőn át haladok, ám növelem a sebességem, átsuhanok a mozgó testek között, míg végül az aszteroidatörőhöz egészen közel lassítok le. A hajómmal pedig egyelőre maradok egy nagyobb aszteroida takarásában a fézer irányát illetően. - Bármi vagy is, rossz pilótával kezdtél ki. - Szűröm fogaim között. Mondanám, hogy jól hallhatóan, ám rajtam kívül senki nincs a fedélzeten. A kommunikátorom azonban be van kapcsolva folyamatosan fogadja és adja a hullámokat. Így, ha az aszteroidatörőn tartózkodó legénység tagjai hallanak engem, akkor hallanak mindent. Eddig nem volt vonal, legalábbis én nem kapok tőlük semmit. Csak azt nem tudom, hogy ez a dolog egyoldalú-e, vagy mindkét végén süket. Nagy lézer, legénység. Legénység, nagy lézer. Oké, előbb a legénység. Pillanatok alatt lezajlik fejemben az egyébként sem komolyan vehető vita és emlékeztetem magam arra, hogy hol a helyem. Hogy a küldetés egyelőre nem az, hogy űrcowboy-t játszak. - Na lássuk… - Megnyomok egy gombot, lehúzok egy kart, a hajóm szűkös rakteréből pedig útjára bocsájtok egy szondát, amit volt időm a Jolán megbütykölni. Kézi irányítással az aszteroida törő oldalára tapadok vele és megpróbálom ráhangolni a kapitány frekvenciájára, hogy felerősítse és összekötsön minket. Nem lenne hátrány, ha tudnánk kommunikálni és lehetőleg minél gyorsabban ki tudnám őket onnan szedni.
A kilőtt szonda mérnöki pontossággal találja el pontosan ott a hajót, ahova a hadnagy célzott. Az eszköz nyomban dolgozni is kezd, egyenlőre azonban csak statikus zörej jön vissza, és a kapitány hangja. Nehéz megmondani mit akarhat, de mintha kérdezne valamit. Sajnos a hajó oldalán lévő vastag páncél túlzottan árnyékolja a jelet. Mielőtt Wes tovább hangolhatná az eszközt újabb Fézer nyaláb bukkan fel a semmiből, ezúttal jóval közelebb mint korábban. A láthatatlan támadó rövid sugara az aszteroidatörőt kapja telibe, és szétlövi a szondát. Nagy kárt nem tesz magában a járműben, de a lövés ereje elég ahhoz, hogy hirtelen megdöntse 30 fokkal az egészet. A szondának sajnos vége, viszont a kijelzők szerint legalább azt ki tudta deríteni hol hatolt be a csapat. Talán ott több sikere lenne egy másiknak. Persze ennek csak akkor van jelentősége, ha Wes-nek jut rá ideje, hogy foglalkozzon a dologgal, ugyanis pilóta ösztönei azt súgják, hogy nem véletlen, hogy ellensége ennyivel közelebbről lőtt az előbb. Minden bizonnyal felé tart és ki tudja, milyen űrhajó lehet ez a titokzatos támadó.