Sziklákkal körülvett, kétlábúak által nehezen megtalálható hely ez, ahová kisebb állatok és furcsa madarak gyakran járnak fürdeni vagy éppen csak megpihenni.
A Rang Oázis nevet tréfából kapta egy fiatal ocantis lánytól, eleinte némi gúnnyal fűszerezve, egyik barátja után. Mára azonban rajta ragadt ez a név, és a kevesek, akik ismerik a helyét, illetve a fiatalok, akik amolyan kisebb helyi legendaként beszélnek róla olykor-olykor, így nevezik.
Örvény vízesésnek azért hívják, mert a szél a sziklák között úgy kavarodik, hogy a vízesés tetején körbe fröcsköli a vizet. Ez a hang a sziklák közül érkezők számára hangosabb, mint a bent lévőknek, így mondhatjuk, hogy ez egy jól védhető állás.
Doran, becenevén Rang fejét - és persze haját, teljes testét - kitisztítandó - és megtisztítandó - a vízesés alatt állt, és mosta magát. Természetesen pucér seggel a világ felé. Illetve mikor hogy, a mosdás összetett tevékenység, néha forgolódás is megy közben.
Éppen javában benne vagyunk a bongók párzási időszakában, így ezek az öklömnyi bogarak messze bezengik az erdőt törzsi dobokra emlékeztető hangjukkal. Ez kiváló ritmust szolgáltat a madarak éneke alá, és egy egészen komplex zenei élményt nyújt. Így a legjobb fürdeni. Amíg a néhány itt lebzselő rang madár ütemesen bólogat, én is riszálok fürdés közben. Rám fért már egy kis kikapcsolódás.
Attól függetlenül, hogy éppen lazulok, továbbra is felderítő és vadász vagyok, erdőjáró. Ezért hát mindig figyelek a környezetemre. Mikor meghallom a közeledő lépteket a sziklák között, először hunyorogva arra sandítok, de mikor felismerem ezt a rég hallott járást, csak riszálom (úgyis, úgyis) tovább vigyorogva, és visszafordulok a vízesés belseje felé.
Ha közelebb ért az illető, majd látványosan megijedve felkiáltok, mint akit kényelmetlenül megleptek fürdőzés közben. - Jajj!
A szél fújt, az ágak hajladoztak, ő pedig követte azok vonalát. A fű kifutott a lába alól, megmondva neki, hogy merre tegye a következő lépést. Neki nem ment. Csak azt tudta, hogy el akar menni messzire. Az emlékek fájtak neki, a jelen pedig feltépte ezeket a rég feledett hegeket. Úgy érezte a semmiben lebeg. Csak a sötétség vette körül, már a természet megnyugtató morajlását is csak tompán hallotta, s évek múltán eleredt a könnye. Csak egy-két csepp hangtalanul. Végigszánkázott az arcán, megtorpanva az áll peremén, majd onnan lecsöppenve a földre. Merengéséből egy ismerős hang zökkentette ki. Az oázis. Alig akarta elhinni, hogy a természet ennyire csúfot űzött belőle. Nem volt senkije, és erre még emlékezteti is azzal, hogy odahozza, ahova a legkellemesebb emlékei tartoznak, s melyeket már olyannyira feledne. Már épp valami csúnyát üvöltött volna bele a levegőbe dühösen, amikor mozgolódásra lett figyelmes. Az érzékei azonnal kapcsoltak, tompulásukból mintha egyszerre ébredtek volna fel. Az ostor a kezébe csúszott, s közelebb ment. Valaki ott fürdött. Ott, ahol csak egy ember tartózkodhatott volna, de ő eltűnt. - Remélem jó okod van arra, hogy itt tartózkodj, mert nem vagyok vidám hangulatomban - szólította meg a feneket a lány, és egyáltalán nem zavartatta magát, hogy a másik meztelen. De ahogy megfordult, tátva maradt a szája. Szó szerint. Erre nem számított, és annyira lefagyott, hogy csak szemét meresztgette a fiún. - Teh...hogy? - tette fel az első, kicsit sem értelmes kérdését, de ahelyett, hogy megvárta volna a választ, leküzdötte a kettőjük közötti távolságot, és a fiú nyakába borult. Nem zavarta a nyakába eső víz, szorosan ölelte, mint amennyire senki mást. Mintha még mindig ugyanaz a kislány lenne, aki a fiúval kiszökött ide. Eltávolodva tőle viszont egy akkora taslást lekevert a fiúnak, hogy az valószínűleg azt sem tudta fiú-e vagy lány. Aztán kilépett a zuhatag alól, és ténylegesen gondolkodott rajta, hogy otthagyja a meztelenül álldogálót.
Hát meglepetés, az van mai is, úgy látszik. De nem baj, ez eddig abszolút a kellemes fajtából való. Bár nem tudom pontosan megfogalmazni, miért, a pofon is ezek közé tartozik. Ahogyan a víz jeges tömege hőmérséklete ellenére melengette lelkemet, úgy gyújtotta még nagyobb lángra a lány ölelése is a már ott égő tüzet. Ahogy hosszabban megszemlélhettem tátogó, meglepett arckifejezését, majd a lendületes, gyors érintés arcomon... Nem a csattanástól, sokkal inkább minden mástól, ami az utóbbi pillanatokban történt, de egészen élettel teli, pirosas színt ölt bőröm. Nem is teketóriázok. Elsőre botlásnak tűnhet a mozdulat, ahogy előre dőlök, majd előre tett, behajlított lábamra támaszkodva megfékezem magam. Puszi a lány orrára, vigyor, kis berregés torokból, ahogy névadó madaram szokta csinálni, és fejest ugrok a vízbe mellette. Csak a vízesés mellett sekélyes, aztán egészen mély. Régen a víz alatt, sziklák között bújócskáztunk. Rajtam kívül talán csak ő ismeri igazán az apró, levegővételre és búvóhelynek is alkalmas barlangocskákat, ahová a víz alól lehet csak bejutni. Kedvencünk a világoskék gombákkal kivilágított darab. Négy-öt testhossznyi úszás egy függőleges lyukban lefelé, mielőtt oldalra kitérve, majd felfelé kúszva elérem. Csodás, világtalan világból származó fényük olyan, mintha egy távoli csillag belsejében üldögélnénk. Gyerekkorunkban még kényelmesen szét tudtunk terpeszkedni benne. Most már esélyesen sokkal meghittebb lesz. Ide bújtunk, mikor valamiért büntetés várt volna ránk. Feltéve, ha olyan kergetett, akinek lett volna esélye utolérni minket. Igaz, az oázist sem volt könnyű megtalálni, de mi biztosra mentünk. Igazán nem érdemeltem meg azt a pofont, gondolom magamban, és azért enyhe duzzogás mellett finoman megdörzsölöm a nyomát.
A gondolatai csak úgy kavarogtak, mint egy tornádóban a menet közben felkapkodott tárgyak. Semmi nem tűnt úgy, hogy ki tud bukni a felszínre, és igazi mondattá tudna alakulni. Mintha csak valami természetfeletti erő egy tompa, mégis gondolatokkal telt elmébe száműzte volna a vöröst. Az meg pláne nem segített neki, hogy Doran gyors reakciókészséggel rendelkezik. A puszi meglepte, hát még a hang, amit hozzá kiadott. Ismerte nagyon is jól, bár kicsit mélyebb tónusban szólt mostanra. A mosolyra képtelen nem visszamosolyogni, aztán derült égből villámcsapás, újra egyedül maradt. Gyors mozdulatokkal lekapkodta a fölösleges nedves ruhákat, amik megakadályozhatták az úszásban, s csupán a nagyon szükséges darabok maradtak rajta. Szégyen, nem szégyen, de az évek alatt sokkal prűdebb lett. Szemét a vízre függesztette, és ingatni kezdte a fejét. - Nem hiszem el - és ő is a fiú után vetette magát. Az útvonalat úgy járta be, mintha utoljára tegnap fürdőztek volna a vízesésnél, az emlékek egy kicsit sem koptak. Mosolyogva haladt el a véset mellett, mely nem volt más, mint "2D", mely a neveikre utalt. Emlékezett rá, hogy egy fél napjukba telt azt a kis jelet is beleróniuk a kőbe, hiszen a víz alatt volt, és a tüdejük még nem bírta olyan sokáig. Felbukkant, közvetlenül a fiú előtt. A hely sokkal kisebb lett. Vagy ők lettek nagyobbak, az mindegy, de az egyszer biztos, hogy hirtelen nagyon közel voltak. - Te kis Lucsuk! Mi az Istent csináltál az utóbbi időben? Nem is adtál magadról hírt, mindenki azt hitte, hogy meghaltál - esett neki a lány rögtön, a jól ismert csúfolódó szót használva, melyet ők találtak ki, hogy a többi gyerek ne értse, hogy igazából sértegetik őket. Idegesen hátratúrta vizes tincseit az útból. Egyszerűen nem bírta elviselni a tudatot, hogy az a fiú, aki mindig társa volt a bajban, egyszerűen csak itt hagyta. Elment élete legnagyobb kalandjára, és még csak fel sem ajánlotta a lánynak, hogy vele tartson. Bár valószínűleg nemet mondott volna az anyja állapota miatt, attól még nem lenne ennyire csalódott.
Az eddigi vigyorgásból mosollyá szelídül az arcom, majd fanyarul elhúzom a számat, ahogy megkapom a számonkérő monológot Dwaiiatól. Kitámasztom magam a lyuk szélénél ülve, és megragadom a derekát. Mindig is könnyű testalkatú volt, amivel most is számolok. Magam mellé a kevésbé magas fülkerészre fektetem a sziklára, kihúzva ezzel a vízből, és fölé keveredek. Ezzel persze nem csökkentettem a köztünk lévő távolságot, sőt... - Nem tudom, mit csináltam az utóbbi időben. Csak homályos, rémálomba illő emlékeim vannak - mondom lassan, az eddigieknél jóval halkabban - Azt hiszem, végeztem is valakivel, hogy védjem magam és meg tudjak szabadulni - teszem hozzá egy pillanatra kifejezetten ridegen -, de fogalmam sincs hogy honnan vagy kitől. És igen, te is hiányoztál - mondom ki végül, immár jobban régi önmagaménak érezve a szavakat. Nem mozdulok, nem is szólok többet egyelőre. Csak nézegetem arcát, haját, vállát, fülét, száját, amerre éppen tekintetem téved. Ennyit teszek és nem többet. Félig-meddig rajta fekve szemlélem, mint egy rég feledett, újra megszerzett kincset. Lassacskán újból mosolyogni kezdek.
Minden olyan más, mégis hasonló. Az érintése, a mosolya, a hangja. Amint megérintette a lány derekát, ott bizsergést érzett, és meleget. Nem ellenkezett, de furcsa volt, hogy hagyta másnak, hogy irányítsa. Bízott a fiúban annyira, és ezt azóta nem érezte már, mióta Niara megpróbálta megmenteni az anyját. Szeme kikerekedett, mikor olyan közel találta magát Ranghoz. Szíve hevesebben kezdett dobogni, és jóleső érzés terjedt szét az ereiben. Majd egyszeriben ez megdermedt. A szavak, melyek elhagyták a fiú száját komolyak voltak, és olyan hangszínt hallatott, melytől libabőrös lett a vörös karja. Szeme idegesen járt, vizsgálta minden izma rendülését. - Rang... ha tudok segíteni.... - hangja halk volt, alig több suttogásnál. A kis barlangocskában csak a csepegő víz leérkezésének hangja még vert visszhangot. - Nem kell egyedül lenned - jelentette ki a lány, s közben a fiú íriszeibe nézett. Csak a csönd az, ami körülveszi őket. Amikor Doran elmosolyodik, a lány is hasonlóképp tesz, bár csak reflexszből. Annyira könnyű neki ott lennie a fiúval. - Mi az? Mire gondolsz? - kérdezte. Már nem is a múlton rágódik, csak azon, hogy most ott vannak. És azon, ahogy Doran rá néz. Nem mint régen, valahogy másképp. De még mindig látja benne azt a kis srácot.
Doran légzése egyenletes, szíve azonban egészen hevesen ver. Ezt Dwaiia is jól érezheti, ahogy a fiú mellkasa hozzáér. Jobb kezével megfogja a lány balját, és annak feje fölé emeli, hogy aztán lassan leszorítsa. Nem akkora erővel, hogy fájjon, éppen csak hogy az esetleges ellenállást legyőzze. - Nem tudom pontosan, miket éltem át. Csak azt, hogy megváltoztam. Nem ismerem viszont, milyen ez az új oldalam.Segítségre van szükségem, hogy felfedezzem, hol végződik az egyik - mondja mosolyogva -, és hol kezdődik a másik - teszi hozzá, ám már csak szája mosolyog, szemei ridegen, kíváncsian de közel sem a Rang-tól megszokott barátságos módon kutakodnak a lányon. Feljebb tornássza magát, hogy Dwaiia válla mellé könyökölhessen baljával. Alig néhány ujjnyi távolságot hagy kettejük ajkai között, így suttogva is jól hallható, amit mond. Sőt, a barlangfülke még egy kis visszhangot és sejtelmességet is ad minden szavához. - Egyébként arra gondoltam, hogy még mindig nagyon szép vagy. És ezt így, zavarodott fejjel is jól látom. Te mire gondolsz?
Egyre furcsább és ismeretlenebb az egész. Dwaiia még soha ezelőtt nem engedett magához ilyen közel semmit. Nem értette a fiú cselekedeteit, és azt sem, hogy miért reagál úgy az ő teste, ahogy. Nem jött rá, miért hagyja Rangnak, hogy kiszolgáltatott helyzetbe hozza, és miért érez mellé még izgatottságot is. Hogy a fiú rideg hangja hogy lehet egyszerre jó és rossz értelemben libabőrt keltő, és miért nem rémiszti meg a folytonos váltakozás a szemében. - Majd kitalálunk valamit - biccentett aprót a lány, hiszen annyira közel voltak egymáshoz, hogy ennél többre nem nagyon futotta anélkül, hogy lefejelje a másikat. Szavai komolyak voltak, hiszen egy régi barátnak bármikor segített volna - pláne, hogy nem bővelkedett belőlük. Kikerekedtek a szemei, és hol a fiú szemét, hol a száját fürkészték. Szíve majd' kiszakadt a mellkasából, olyan gyorsan dobogott. A szavak pedig úgy csaptak le rá, mint az megemlékezés ünnepén a fehérbe öltözött ocan. Még soha senki nem nevezte őt szépnek. És emellett soha senkitől nem is várta el. Azt akarta, hogy erősnek lássák és céltudatosnak. Ridegnek és megközelíthetetlennek. Most mégsem tudott másra gondolni, csak arra, hogy a fiú olyanokat olvasott ki belőle, amikről még ő sem tudta, hogy ott van. - Én csak... arra hogy milyen nagyon közel vagy - mondta ki suttogva, mert félt, hogy ha ennél hangosabban ejti ki a szavakat, akkor talán a hangja cserben hagyja őt. Az igazság az volt, hogy Doran tökéletes, telt ajkaira gondolt, amire minden második percben rátévedt a pillantása. Nem tudta hogy ezt hogy kell, látta már amikor mások csinálták, de ő sosem. Félt megtenni azt a lépést, pedig annyira szerette volna abban a pillanatban. - Arra, hogy a mellkasomon érzem a tiédet, és a szíved üteme kiegészíti az enyémet - utalt rá a lány, hogy valami egészen különlegeset érez minden porcikájában.
Doran egyszerre érezte magát nosztalgikusan játékos, végtelenül kíváncsi, tökéletesen elégedett, és tavaszi csődör módjára felajzott hangulatban. Illetve hogy egyszerre, az nem is egészen pontosan írja le a helyzetet. Talán helyesebb lenne azt mondani, hogy felváltva. Gyors egymásutánban követték egymást újra és újra a különböző hangulatú gondolatok. Ő pedig ahelyett, hogy megpróbálna választani közülük, elhatározni magát valamelyik mellett, inkább megpróbálta mindegyiket kiszolgálni valamelyest. Így történt, hogy továbbra Dwaiia arca előtt maradt arca, miközben visszakérdezett: - És ez milyen érzés számodra? ...és játszadozott szabad kezének ujjaival a lány tincsei között, néhol arcát simogatva, néhol csak meg-megérintve egy-egy pillanatra. - Mit szeretnél? - kérdi, és újból nyármeleg mosoly ül ki arcára. Teste jobb kezét leszámítva enyhén felmelegszik. Nem forró, csupán emberi testhez képest. Arra éppen elég, hogy a lány semmiképpen ne fázzon meg. Bár ha az eddigiek alapján tippelni kellene, valószínűleg az ő teste sem a szokványos hőfokon üzemel most. - Mi a kívánságod? Nem csupán kíváncsiságból kérdezi. Gyerekkori barátja, aki éppen alatta reszket, egészen kiszolgáltatja magát akaratának éppen az imént biztosította róla, hogy bármiben a segítségére lenne. Mi sem természetesebb hát, mint hogy ő is meghallgatja a másik kérését. - Mire vágysz? - fokozza tovább a feszültséget, újabb elsuttogott kérdéssel, ha az eddigiekre nem kapott volna még választ.
Csüt. Júl. 05, 2018 9:59 am
