2024. Évközép.
Alagsori Szektor.
21.54. pm.

Lefelé tartok az Alagsor felé, hogy megnyugodjak. Tegnap is felzaklatott egy nagyszájú balfék, akinek nem tetszett a jobb egyenesem, miután megjegyzést tett az „A” minősítésemre a vizsgán. -A francba!- ráztam meg a kezem, ami most sajogva lüktet. Elég kemény volt az állkapcsa, de borult legalább!
A tegnapelőtti napom sem volt valami fényes, de ez a mai, totál kiverte a biztosítékot. A szüleim őrjöngnek, amiért megint valamibe belekeveredtem, de nem hinném, hogy értik a helyzetet. Minek is magyarázzam? Annyit se tudnak rólam, amit egy átlagos szülő-gyerek kapcsolatban szokás, vagy fene tudja! Soha nem azt a „szerető” családképet adták nekem, amit mások természetesnek mondanak. Apám úgy iszik, mintha kötelező lenne, de Anyám se tesz semmit, hogy ez változzon. Ezek után csodálkozik még valaki, hogy rohadtul nincs humorom otthon dekkolni? A nővérem is miattuk tűnhetett el, neki legalább volt esze elmenni jó messzire! Igazat adok neki! Jól tette! Ha lehetőségem lesz dobbantani, akkor gondolkodás nélkül megteszem, és lelkiismeret-furdalás se lesz bennem. Az még a ráadás erre a napra, hogy megint szóba került a házasítás, amit nekem szántak az Ősök. Hiába utasítottam el minden lányt, - akármilyen indokkal - akiket bemutattak nekem. Szépek voltak és jó családból származók, de nekem egy se kell! Mikor értik már meg, hogy a hátam közepére nem akarok egy házasságot! Fiatal vagyok, és eszem ágában sincs lekötni magam.
-Rohadtul fáj az öklöm…- ráztam meg ismét és haladtam lefelé a lépcsőn. A liftbe nem szálltam be, mert a kamerák láthattak volna, így választottam a kevésbé „szem előtt” lévő lejáratot. Nem mintha ez a rész ellenőrzés nélküli lenne, de ide ritkábban jön bárki. Nekem meg magányra van szükségem és a gondolataim rendezésére. Ahogy leérek az aljára a fordulónak, zajt hallok az egyik sarok felől és csendben megközelítem a helyet. Arra számítottam, hogy senki nincs idelent, de tévedtem. A falhoz lapulva hallgatóztam, és vártam a megfelelő alkalmat, hogy kiderítsem, ki van itt ilyen késői órán. Arról nem is szólva, hogy egy elég szép kábelköteg fut végig a padlón, abba az irányba, ahol a központi számítógép van. Követve a huzalokat, meg is találtam a „tettest”. Egy lány! Vagyis az a lány, akit pár hete láttam és véletlenül hallottam egy beszélgetést róla a folyosón. Akkor kezdtem el „követni” és utánajárni a hallottaknak. Ha nem csal a megérzésem –és az nem szokott -  akkor, ez a lány hasonló helyzetben van, mint én. Gondolom neki is kiadták a házasulásra az utasítást felülről. Eddig nem láttam még fiúval, bár ez nem jelent semmit. Amit meg hallottam róla, inkább arra következtetett, hogy neki sem fűlik a foga egy kényszernászra, amit pár napja mondott valakinek. De, ha már itt vagyok és ő is itt van, akkor lehetnénk egymás hasznára. Talán beleegyezik, hogy névházasságot kössünk, és nem aggályoskodik. Úgy sem tudnánk kibújni a Törvény alól, de ha már a véletlen összesodort itt minket, egy próbát megér! Az elmúlt napok alatt, utána néztem a családjának és az érdeklődési körének. Valami Planetológia szakot végzett, de fene tudja, hogy mi az pontosan. Nem nagyon izgat, de nem is lényeges. Ami viszont jobban felkeltette a kíváncsiságomat az a programokhoz való kivételes tehetsége. Hallottam párszor, hogy valaki meghekkelte a rendszert és belépett az archívumba, de amit most látok, nincs már kétségem, hogy ő lehetett. Rohadt jól csinálja! Eddig senki nem jött rá, hogy mit művel, és ez elismerést vívott ki nálam. Ami azt is jelentheti, hogy tudja tartani a száját a titkokra. Még pár percig figyelem, ahogy belemerül a monitorba, majd odalépek mellé.
-Helló, Raven! Mi jót csinálsz?- álltam meg előtte, és élveztem, ahogy az arcára kiül a döbbenet. Jól megleptem a halk osonásommal, és ha ez így megy, akkor még talán sikerrel járhat a kitalált tervem, ami most fogalmazódott meg bennem. Ha megérti a dolgot, akkor lehet, egymás hasznára válhatunk, de ahogy elnézem, van bőven titkolnivalója neki is.
-Késő este? Nem is ez a dolgod. Csak nem tilosban jász Raven?- ment is a következő kérdésem felé, de látom rajta, hogy a kezdeti riadalma után végigmér a szemével. Biztos nem engem várt, hanem valaki mást, de ez a sors, és a gondviselés. Amint feláll a falhoz nyomom a vállánál, bár nem erőből, de érezze, hogy komolyan gondolom. Nem akarom bántani, de félő, ha nem ezt tenném, akkor elfutna vagy bármi. A pillantásából leszűrtem, hogy nem vagyok közömbös a számára, de nem is tudja azt, amit én.
-Már régóta figyellek, a titkos kis útjaid és magadban beszélsz. Sokat hallottam ám. - hajoltam közel hozzá, hogy jól hallja a hangom. Nem akarok normálhangon beszélni, mert a falnak is füle lehet, de most más miatt aggódom. De remélem, hogy meg tudunk egyezni. Sokszor hallottam, ahogy magában beszél, és tudok róla pár dolgot.
-Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, nem kell gyereket szülnöd, ha férjhez mész? Tudom, mit gondolsz róla, mondtad már magadnak elégszer. - néztem a szemébe, de még mindig tartottam a falnak dőlve, és a testemmel csak pár centire voltam a teljes érintéstől. Nem ébresztett bennem semmit, én viszont éreztem felőle. Kis idő kellett neki, hogy felfogja mit mondtam, de nem is vártam más reakciót, amiért így „letámadtam”.
-De az leszel hamarosan. Kérvényezzük, hogy egymással adjanak össze és nyerünk pár év nyugalmat. Mit szólsz?- folytattam az érvelést a tervem mellett, és csak reméltem, hogy megérti és beleegyezik. A következő kérdése azért meglepett, de általában egy hetero-nak eszébe is jut ilyesmi.
-Nem, nem vagyok terméketlen. Meleg vagyok. Érted? Nem bukom a lányokra, és nem szívesen lennék spermabank. – szögeztem le az álláspontomat, de láthatólag nem erre a válaszra számított. Kissé megijedtem, hogy ennyire könnyedén mondtam ki neki az igazságot magamról, mert ezt hétpecsétes titokként őrzöm. De már nincs visszaút! Kimondtam és tudja. Már csak rajta a sor, hogy mérlegelje és kimondja a döntését. A „megölsz” szóra meglepetten nézek rá, de betudom a hirtelen jött ajánlatomnak.
-Nem, csak szépen megkérlek, hogy ne mond el senkinek. – engedek a szorításomon, ami eddig sem volt durva vagy sérülést okozó, de ha felfogta az iménti szavaim, akkor lát benne lehetőséget, hogy mindketten jól járjunk és haladékot kaphassunk a családalapításra. Bevallom, hogy az az idő, míg nem mondta ki a beleegyező válaszát, eléggé izgultam, de szerencsére jók voltak a megérzéseim, és belátta, hogy ez az egyetlen megoldás, ha mindketten „szabadok” akarunk maradni. Papíron lehetünk házasok, de a valóságban köztünk a barátságon kívül nem lesz más. Legalábbis mint Férfi és Nő között szokás, a hetero-k nézetei szerint.
Később, elégedetten indultam vissza a kabinomba, mert végre rátaláltam arra a kiskapura, amit eddig csak álmomban mertem dédelgetni. Most legalább elérhető közelségbe került a „függetlenségem” nekem is, mint Ravennek. Okos lány, és jól választottam. Tudtam, hogy meg fogja érteni a célom, ahogy közös lesz innentől a sorsunk, és ha a szerencse ismét mellénk áll, akkor az Esküvő is a kertek alatt jár. A kérelmet beadva indítványoztam a nősülést, és lám, megint rohadt nagy mákunk lett az elbíráláson. Vagy, franc tudja, mi alapján döntenek, de a lényeg, hogy „szabadok” vagyunk! A Nászéjszakán meg kezet fogtunk a megállapodásunkra, és bontottam egy üveg bort. Mostantól magunk vagyunk, és nem szól bele egyik családtagunk se az életünkbe. Duplán jól jártunk.

Napjainkban…

A kezdeti „nehézségek” ellenére, elég jól kijövünk Raven-el. Azt hittem, hogy nehezebben fogja viselni a testi kontaktusunk hiányát, de meg kell mondjam, a vártnál jobban reagál a helyzetünkre. Jobbára mindent megbeszéltünk és egy csomó olyan dolgot csinálunk együtt, amit más „Férj” sohasem, vagy nagy ritkán tesz meg az asszonyának. Minden héten kijelölünk pár napot és estét, amikor csak magunk kényeztetésére szánunk. Egy hatalmas teletöltött kádban fürdőzünk, vagy éppen masszírozom a hátát vagy csak heverészünk és zenét hallgatunk. Olyan jól megvagyunk és nem is akarok ennél többet. Legalábbis, most ennyi elég. Ha azt kellene mondani, hogy ilyennek vártam a házasságunkat, akkor igen lenne a válasz. Nincsenek elvárások és kötelességek köztünk. Minden nap olyannak indul, amilyennek akarjuk. Egy forró tea mellett az előző napi hülyeségeket beszéljük meg, vagy ha találunk valami szaftos kis pletykát valamelyik Kadétról, azt viccesen kitárgyaljuk. Egyszóval éljük a napjainkat a kabinunk zárt ajtaja mögött. Odakint a fedélzeten, meg a magunkra húzott szerepet játsszuk, ami működik a mai napig. Nincs szándékomba változtatni és megbánni a frigyünket, ahogy annak is örülök, hogy az „asszonykám” mindenben megértő és nem nyaggat olyasmikkel, amit nem akarok megtenni, mint egy férjtől elvárnák. Most nem az erőnlétre vagy éppen a segítségre gondolok, hanem a testi gyönyörökre, amit joggal kérhetne számon, de nem teszi, mert tudja, hogy ez nem én vagyok. Tiszteletben tartjuk egymás nézeteit, de nem is vagyok féltékeny rá. Mindenki a maga útján nappal, és este, - vagy a szolgálat után - egymás mellett fekszünk, ahogy eddig minden nap. Néha hozzám bújik, és a mellkasomon alszik el, de ezt természetesnek veszem tőle. Nem tartom rossznak, mert tudom, hogy szüksége van neki is a közelségre. Barátok vagyunk és ennyi nekem elég. Csípem a szókimondását és a sipákoló hangját. Megmosolyogtat, ha ezen mások kiakadnak, de tudom, hogy valahol kedvel ő is engem. Érzem, hogy jól választottam akkor, amikor mindketten beleegyeztünk a közös jövőnkbe, és belevágtunk ebbe az egészbe. Innentől már csak még jobb lehet a kettőnk kapcsolata, vagyis kifinomultabb. De, ahogy szokták mondani a tapasztaltak: „Mindennél jobb, ha a magad ura maradsz, és nem szólnak bele mások.”