A mocsaras, lápos vidéken mintha megrekedt volna az idő. Az égig nyúló, rothadó fatörzsek koronái elzárják a fény nagy részét. A sötétség és a köd állandó jelenség errefelé. Kiszámíthatatlansága és a benne lappangó, ismeretlen veszély még az őshonos ocantisokat is arra készteti, hogy messziről elkerüljék ezt a vidéket.
Nem tudom, hogy miért jöttem ide. Valami teljesen elvitte a maradék eszem. Egyáltalán miért gondolom mindig azt, hogy míg anya az igazak álmát alussza én kiszökhetek otthonról és különböző helyekre kóborolhatok totál egyedül? Elég okos gondolat volt idejönni, még arra sem foghatom, hogy apámat keresem, hiszen elég valószínű, hogy nincs a mocsárvidéken. Fázok és rettegek egyszerre. A vékonyka kabát és a rózsaszín ruha, amit magamra húztam közel sem elég ahhoz, hogy megvédjen az itteni időjárás ellen. A növények között még hideg van, s be kell vallani, hogy a félelem következtében is kiráz a hideg valamelyest. Mást sem tudok tenni csak szidni magam, de azzal sem jutok előrébb. Eddig is tudtam, hogy eléggé figyelmetlen vagyok és most csak még jobban megerősítem magam ebben. Járkálni a mocsárban mindenfelé jó mókának tűnhet valami elvetemült pszichopatának, s egyre inkább kezdem azt hinni, hogy én is az előbb emlegetettek táborát erősítem. Komolyan kérdezem magamtól, hogy halálvágyam van, amiért idejöttem? Nem tudom eléggé szidni magam, mivel nem elég, hogy idekeveredtem még jól el is tévedtem. Legszívesebben szaladnék a magam feje után, de azzal csak hátrébb lennék és nem érnék el vele semmit. Nehezemre esik elhatározni, hogy lassan, körültekintően haladjak, s hátha felismerem az útvonalat, amin errefelé jöttem. Még ha figyeltem volna is idefelé még akkor is nehezemre esne kijutni innen és hazatalálni, mivel eléggé egyforma itt minden. Már csak annyiban reménykedem, hogy bármennyi időbe is jut hazamenni, anya még aludjon. Nem akarom, hogy kiabáljon velem azért, mert kiszöktem. Hülyeség jelenleg ezen aggódni, de én mégis megteszem. Hirtelen valami zajt hallok meg és abba az irányba fordulok, ahonnan az jön, s egyszerre megfagy bennem a vér. A lábam a földbe gyökerezik és eltátott szájjal bámulom az előttem lévő valamit. Nem tudom beazonosítani, hogy miféle élőlény lehet ez, de nem tűnik túl kedvesnek. Kétszer akkora, mint én, világító szemeivel tekint rám és hallom a lihegését. Nem mozdulok, mintha úgy nem venne észre, pedig egyértelműen tudja, hogy itt állok, hiszen felém közeledik. Lassú, lomha lépteivel kicsinyíti a távolságot kettőnk között, s amikor már túl közel van szaladni kezdek. Rohanni, mint egy félőrült, s ezennel teljesen lemondok arról, hogy valaha is hazajutok. Annyira félek, hogy még az elemem is elfelejtem használni. Miért vagyok ennyire szerencsétlen?
Az utóbbi néhány nap során több izgalom történt a magánéletemben, mint szerettem volna. A Consilium szereti, ha egy magamfajta katonának nincs magánélete. Ez esetben kénytelen vagyok egyet érteni velük. Ki kell vernem azt a nőszemélyt a fejemből, azzal együtt, hogy milyen bajba sodorhatja az a halott liba, ha Amelia nem hagyja annyiban. De ez már nem az én gondom. Ugye...? Olyannyira "nem", hogy inkább kimegyek a mocsárvidékre kiereszteni a gőzt. Nem szeretem, amikor ennyire tele van a fejem. Jobb a békesség. A szabályokkal körülzárt, sűrű, kötelességnek becézett köd a magánéleti problémák helyén. Amire nem számítottam az, hogy egy ismeretlen ismerős is csatlakozik hozzám ma. Felteszem, Krennic is szívesen elkísért volna. Örülök, hogy Gardellel együtt terepre küldtem. Ma túl sok lenne belőle. Apropó, Gardel. Nem említette, hogy ilyen szemre való húga van. Na de azt sem, hogy az egész nő egy hatalmas citrom. Vajon mindig ilyen, vagy csak magasabb rangú tisztek közelében? Legalább nem jár folyamatosan a szája. Látszólag nem túl megfontoltan, kényelmes tempóban haladok a lápos vidéken előre. De nem vagyok úgy elmerülve a gondolataimban, ahogy tűnik. Soha. Már letértünk az ösvényről, egyre mélyebbre hatolunk a nyomasztó mocsárvidékben. Majd két lassuló lépés között megállok és magam mellé emelem a kézfejem, megálljra parancsolva a hadnagyot is. A chipem mozgást jelez. Nem tudom pontosan, ők hogy dolgoznak az űrben, a Hespievel való rövid találkozásaink alkalmával az ilyesmi mindig kimarad. De most Gardel hadnagy egy kis betekintést nyerhet, hogy nálunk így mennek a dolgok. Mondhatni Ocan-szakértők vagyunk. Féltérdre ereszkedve a latyakos földre helyezem fémtenyerem. A technika csodái. Szeizmikus érzékelőket szereltek bele néhány hónapja. Néhány-száz méter a hatótávja. Érzem a lépéseiket. A súlyuk alapján az egyik legalább háromszáz kiló, valószínűleg több. - Levegő elemű ocantis, kétszáz méterrel előttünk. Plusz, mínusz. - A másiknak túl könnyedek, légiesek a rohanó léptei ahhoz, hogy más legyen. Az ilyenek nemének és korának megsaccolása is közel lehetetlen. Stabilan féltérden maradok és kibiztosítva készenlétbe helyezem a fegyverem. Hogy melyiküket lőjük le, az még a jövő zenéje.
Lassú, megfontolt léptekkel igyekszem tartani a tempót a férfi mögött. Vele ellentétben én a hajón vagyok otthon, ott tudok nesztelenül mozogni. Ismerem az Arkan minden egyes zugát, tudom, hogy mely ajtók mily hanggal nyílódnak, a folyosók mely részei alatt nyikorog meg a talpam. De a földi terep nem feltétlen az erősségem. A mai nap folyamán nem gondoltam volna, hogy idáig jutok. Gondolni véltem, hogy dühömet levezetem a kiképzőtéren, ám ott meglepetésemre csak még jobban eluralkodott rajtam a vörös köd effektus. A szörny rabláncait próbálja bennem szakítani, egyelőre nem engedvén neki. Nem a bátyám miatt jöttem le az Ocanra, de mégis kapóra jött, hogy a felettese felismert engem. Ha csak az Ő képességeire alapozza a tudásomat, talán nem fog csalódni. Bízok benne, ám ha Róla van szó, önbizalmam saját képességeimmel kapcsolatban valahogy meginganak. Kapitányom öccse is megtapasztalhatja, hogy igazából csak akkor szólalok, ha kérdeznek, feleslegesen nem beszélek. Így ha utunk alatt bővebb információt nem ad át, hogy mik is ezek a szörnyek… Így hát csendben emésztem a hallottakat. A mocsár… Egy különös vidék. Lábam folyamatosan bokáig süllyed. Felszerelésem nem ideális ide, cipőm vízhatlanságában kételkedek. A hideg szutyok apró réseken türemkedik be lábbelimbe, elárasztva azt. Mégsem említem meg, végül is… ennél lehetne rosszabb is nem? Egyik szemem a talajon tartom - hátha odakószál egy faág, mely eltörhet súlyom alatt - másikkal a Parancsnokot, s amikor megállt parancsol, automatikusan engedelmeskedem. Hogy honnan ismerem a kézjeleket? Az egyelőre maradjon titok. Akaratlanul is egy fa mögé húzódom a nehéznek látszó fegyver kezembe kerül. Különös izgatottság jár át, ilyet csak nagyon rég éreztem, s ez… Tetszik. Lopva figyelem a tájat, majd ahogy a férfi a karját a földre helyezve elrebegi, hogy mi áll előttünk. - Csak egy lény? - kérdezem halkan, hisz ha levegő… talán meg sem érezhette ily távolról a lépteit. De ez csak puszta logikával sakkoztam ki. Ki tudja, lehet, hogy az eliteseknek képességeik vannak. Fegyverem máris előttem van, s mozdulatlanul állok. Ha a férfi előre megy, megyek utána - már ha más parancsot nem ad - ám ha így marad, akkor sem tágítok mellőle.
A tömény félelem lesz úrrá a testemen. Szinte remegek, amint rápillantok erre a hatalmas élőlényre. Nem tudom, hogy miféle szerzetről lehet szó, de az biztos, hogy nem ocantis és még csak nem is ember. A leginkább a szörny elnevezés passzolna hozzá. A sötétben nem látom pontosan, mindössze a sziluettját tudom kivenni a homályból és a világító szemeit. Nem kellett volna eljönnöm az éjszaka kellős közepén otthonról. Túlságosan felelőtlen vagyok, állandóan az önző dolgaimon jár az eszem és édesanyámat figyelembe sem veszem. Ha most megtudná, hogy mi a helyzet velem hamarabb csinálna ki, mint ez a szörny. Sei sem ér fel egy dühös anyukával. Próbálom kiverni a nő képét a fejemből, aki a világra hozott. Nincs most olyanokra időm, mint a bűnbánás, bűntudat és önsajnálat. Ezek mind annyira emberi dolgok és nem szabadna ezekkel lekötni az időm most. Menekülnöm kell, mielőtt a szörny megkaparint magának és tizennégy év után még nem akarok búcsút inteni ennek a világnak. Túl sok minden áll még előttem ahhoz, hogy feladjam. Olyan gyorsan futok amennyire a lábam bírja. A lény nem annyira fürge, mint én, sőt inkább lassú, de míg én apró léptekkel egyik fától a másikig elérek, akármilyen gyorsasággal is megyek, addig ez a valami egy lépéssel beér. Hatalmas előny neki a nagysága. Hirtelen eszembe jut valami, aminek már sokkal hamarabb ott kellett volna lebegnie a lelki szemeim előtt. Ösztönből kellene jönnie, de a kicsinyes dolgaim elnyomják. Két kezemet előre nyomom és segítségül kérem a levegőt, hogy elfújjam innen a szörnyet. Felvisítok az erőlködéstől és látom, ahogy a szél felkavarodik, ám nem elég erős ahhoz, hogy hátradöntse a szörnyet. Kissé hátrébb kerül, de nem olyan mértékben, hogy előnyömre váljon. Többet kellett volna gyakorolnom, normális helyzetben nem gondolnám, hogy ilyen fog történni velem. Úgy határozok, hogy inkább tartogatom az erőmet a menekülésre, mint hogy az elememmel fitogtassak, ami elég gyatrára sikerül. Már éppen indulnék, amikor valami apró zajt hallok. Abba az irányba kapom a fejem, ám nem látok semmit. Sötét van. A félelem egyre nagyobb és nagyobb, hiszen attól rettegek, hogy még több ilyen szörny jön. Arcomon egy könnycsepp csúszik le, s teljesen megdermedek.
Soha nem jelent jót, mikor felzavarjuk egy nem véletlenül érintetlen táj nyugalmát. Ezt pedig a mocsárban tartózkodóknak is lassan meg kell értenie.... Az eddig még érezhető, lágy szélmozgás teljesen elhal, az itt-ott káráló madarak és búgó rovarok most a némaságba menekülnek. Sötétség és metsző, halálos csend járja át a mocsarat, olyan igazi csendesség, mely arra enged következtetni, hogy az elkövetkező pillanatokban valami történni fog.
Az aprócska ocantis lány hiába bújt egy korhadt fa törzse mögé, támadóját nem tudta lerázni. Túl gyenge még ahhoz, hogy egymaga legyőzze a mocsárban élő gonoszságot, ami miatt mindenki elkerüli ezt a környéket. Csak a legbátrabbak és a legjobb harcosok merészkednek ide, hiszen ez a hely a Beldorok területe, akik nem ismernek kegyelmet, ha megérzik egy idegen illatát a területükön. Ez a kifejlett példány pedig az apró széllökéstől még inkább harcra kész állapotúra izgulta magát, ami miatt Airlia-nak leginkább a nesz irányába kellene futni, ha szeretné túlélni ezt a nem mindennapi találkozást.
A nesz pedig nem más, mint Katrina és Marc, akik most először merészkednek ilyen mélyre az Ocan bolygó eldugott helyeire. Nem idevaló fajként, fogalmuk sincs, hogy vannak olyan helyek, melynek megismerése inkább átok, mint áldás, így természetes, hogy kellően gyermeki izgalommal akarták a mocsarat is felfedezni. Igaz, a levegőt irányító kislányt viszonylag hamar észrevették, a mögötte futó és hangosan visító szörnyet viszont, csak most sikerül realizálniuk. Airlia gyorsan fárad, apró lábai nem teszik lehetővé hogy hosszú távot fusson, pláne nem a süppedős talajon. Az ölükbe és hátukon nem vihetik, mert akkor ők is meghalnak vele együtt. Magára hagyni pedig gyáva dolog lenne, így nincs más hátra, mint hogy használják azt amilyük van, az eszüket, a fegyverüket és lassan de biztosan kiismerjék az ellenfelüket.
//Amit már sikerült megtudni: A Beldor egy pókhoz hasonlatos lény. Másfélszer akkora, mint egy ember. Lábai hosszúak, mintha csápok lennének, és nagyon gyorsan mozog. Fején és hátán tüskék állnak ki, hasonlóan a földön élt pókokhoz ez is egy potroh szerű résszel rendelkezik.
Csak egy lény? Kérdésére halk, hümmögésre hajazó hangot adok ki. Más esetben el is mosolyodnék. Mindig jó a friss hús, a katonáimmal túl otthonosan mozgunk a bolygón. Hajlamos vagyok megfeledkezni arról, milyen is körbevezetni valakit, aki még sosem járt erre. Legalábbis nem úgy, ahogy mi. Felebaráti szeretetből tettem Gardel hadnagynak egy szívességet és magammal hoztam. Vegyük csak referenciának a bátya képességeit. Feltételezem, vele sem bántak hercegnőként. Megelőlegezett bizalmat fektetek belé, ha pedig itt hagyom miatta egy-két testrészem, nos, akkor az az én saram. - Ne ölj. - Idézek az egykori Bibliából némi gúnnyal, melynek napjainkban nagyjából annyi hitelessége van, mint Zeusznak... vagy valami ilyesmi volt a neve. A közelgő ocantisra gondolok. A Consilium még mindig fontosnak tartja a békesség látszatának fenn tartását. Ha ellenséges szándékú egyedről van szó, vagy megbénítjuk és hivatalos jelentést teszünk az esetről a Consilium és a Sceptri felé... Vagy -- szintén megbénítjuk és -- szimplán itt hagyjuk, hogy az őt üldöző jószág elesége legyen. Az Ocan népe talán támogatta nyersanyaggal az űrállomás megépülését, de messze nem olyan fejlettek, hogy bármilyen vegyületet kimutassanak a vérből. Hogy bénítólövedék miatt esett-e össze a kis erdőtöltelék, vagy lassú volt és egy vadállat döntötte le a lábairól... a végeredmény ugyanaz. Hamarosan egy gyerek és egy Beldor robban ki az erdő sűrűjéből. De nem adok tűzparancsot. Ezek a pókfélék rohadt gyorsak. Amikor először jártunk a mocsárban, az egyik emberemnek kis híján a karjába és a fél arcába került a hiba, hogy túl hamar nyitott tüzet. Egy kifejlett példánynál megvan az esély arra, hogy a lövés hangját követve szimplán elugrik a golyó elől. - HASRA! - Kiáltom a kislány -- vagy kisfiú, ki tudja -- felé. A mélyen a bőröm alá ültetett chip miatt érteni fogja a saját nyelvén, amit mondok. Remélem időben eljut a tudatáig és ösztönösen vágja magát hasra a sárban, én pedig tüzet nyitok. Két lövés a lény arcába, már ha lehet arcnak nevezni azt a szépséget, ami a fején díszeleg. Ez majd felhívja rám a figyelmét. - Gardel, hozd a gyereket. Fedezlek. - Sziszegem a hadnagynak. Halkan, de kellő erővel, hisz mögöttem áll, én pedig nem mozdítom a fejem.
Szemöldököm enyhén vonom fel a hümmentés hallatán. Válaszát nem tudom mire vélni, amolyan semleges az egész. Így készüljön fel az ember a váratlan, de jó katona módjára, mindenre készen állok. Habár a kiképzésem alatt halvány dunsztunk sem volt arról, hogy mily lényekre lehet majd számítani egy új bolygó elfoglalása esetén. Számat kelletlen húzom el rövid parancsát hallatva. Hisz annak vélem, minek tiltana meg bármit, ha nem ezt akarná, nem igaz? Kelletlenségem annak szól, hogy egy katonának ilyet mondani? Mintha a kutyának mondanák, hogy ne kergesse a macskát, vagy vegyésznek, hogy ne kísérletezzen. Az emberi élet kioltása nem tartozik repertoárjaim közé, de felkészítettek arra, hogy ne habozzak, ha eljön az idő, mikor ezt meg kell tenni. Egyszer már megkegyelmeztem egy embernek… Gyenge voltam, bíztam Kapitányomban. De engem akkor, azzal a döntéssel elárult, még ha ő ezt nem is így fogja fel. Lényegtelen most az egész, hiszen nem a múltban vagyok. Most itt vagyok, a jelenben, mely számít. Egy mocsárba. A neszre kilesve a fa mögül pillantok meg egy gyermeknyi lényt és egy… Pókot? Grimaszt öltve az arcom döbbenek meg, hisz valljuk be. Ehhez hasonlót nem igen láttam még életem során. Lábai toronymagasak, potroha akár egy nagyobb asztal, feje pedig. Nincs időm sokáig nézegetni a lényt. A Parancsnok utasítást ad, vélhetőleg nem nekem. Felfedezem füléhez illesztett készüléket. Ez a kommunikátoruk az őslakosokkal. Figyelem, hogy a gyermek miként cselekszik. A fegyver egyébként nem túl hangos lövése most mégis fülsüketítően hat a csendes környezetben. - Igenis - szólok ennyit, a fegyvert a kezembe tartva lépek ki a fák közül és egyik törzstől a másikig haladva jutok el viszonylag gyorsan a gyerekhez. Nem törődök azzal, hogy bokáig süllyedek a mocsárban, hogy miként cuppog a sár a bakancsomban. HA nem történik semmi, úgy lehajolok a gyerekhez - már ha hasra vágta magát - hónalja alá nyúlva húzom fel. Ha áll, hát könnyed mozdulattal magam mögé tessékelem. Feleslegesnek tartok bármilyen kommunikációt, nem értené meg nyelvem. De a mutogatást talán. A fedező felé mutatok a rövid hajú gyermeknek, jelezve, hogy arra menjen, és ha még mindig nem támad semmi, akkor elindulok utána, habár szemem az élő - vagy holt? - szörnyön van. Fegyverem magam elé rántom, hisz bármire számíthatok, bármely irányból. Az ártatlan lelket pedig most védeni kell, nem igaz?
A Telep laboratóriumának múltkori fellelkesülése sajnos elhamarkodott volt, nem értek még el átütő eredményt a parotoxist illetően, ami komoly csalódás volt a számomra. Most más, protokoll-jellegű ügy miatt megyek le a Telepre - komolyan bízva abban, hogy ezúttal minden simán fog menni -, de előbb indulok, hogy még a Laboratóriumba be tudjak nézni személyesen is. Elég lenne bekérnem az adatokat, de ezt jobban szeretem a saját szememmel látni, és így legalább van értelme kitenni magamat egy ilyen útnak. Most még a Volentis elhelyezkedése sem éppen ideális, a Telep a bolygó túloldalán van, csak hogy még hosszabb legyen ez az átkozott út és viharról is szó volt, de nem vészes, az utat nem kockáztatja, csak minimális turbulencia várható. Nem venném rossz néven, ha érkezne egy üzenet, hogy az időjárás rosszabbra fordult, így a hivatalos eseményt, amelyre jelenésem van, el lett halasztva. Igazából el is moshatná az eső, az lenne a legjobb mindenkinek. Egy kisebb sikló indul most, amelyhez a Consilium jelzését is feltüntették, tehát valamelyik tanácsostársam is ezen fog utazni. Nem bánom, amennyiben Samuel lesz az, jó humora van, és neki sűrűn van dolga lent a Telepen, így nem is nézek jobban utána, ki fog a siklóval utazni. Meg amúgy is, úgy sem fognak kitenni a hajóról, így teljesen mindegy, ki lesz az. Fellépve a hajóra egy fekete őrség tagjának társaságában tekintetem a másik Consiliumost keresi. Remélem, tényleg Samuel az, mert indulásig még van némi idő. Úgy saccolom, elegendő ahhoz, hogy meggyőzzem őt, ő vegyen részt az én időrabló probramomon is, és akkor már térhetek is vissza az irodámba! Öltözetem a szokásos komorságú: elegáns, fekete nadrág, fekete cipő - ami jó eséllyel sosem látott még sarat -, fekete magas, felálló nyakú ing vékony zöld szegéllyel, és egy hasonló stílusú keményebb anyagból készült felöltő, középen laza-elegánsan csak két gombbal összekapcsolva, váll-lapnál jelezve a consiliumi tagságomat diszkréten, nem hivalkodóan. Nincs szükség hivalkodásra, a ruha anyaga, tisztasága, vasaltsága, tartásom és kisugárzásom, hátrafésült hajam egyszerű nemes eleganciája is kellően jelzik, hogy nem szimpla civillel van dolga az embernek. Valószínűleg ha nem ment volna ki a divatból vagy ötszáz éve és a Jenkinseknek lenne címere, akkor vélhetően kicsiben, például a mandzsettagomboknál valahova az is fel lenne hímezve-applikálva, de így csak a vékony zöld szegélyek és a consiliumi jelzés törik meg a fekete ruha komorságát. A felöltő takarásában egy kisebb pisztoly is megbújt.
Vas. Jan. 14, 2018 10:26 pm
Lassú, megfontolt léptekkel igyekszem tartani a tempót a férfi mögött. Vele ellentétben én a hajón vagyok otthon, ott tudok nesztelenül mozogni. Ismerem az Arkan minden egyes zugát, tudom, hogy mely ajtók mily hanggal nyílódnak, a folyosók mely részei alatt nyikorog meg a talpam. 
//
