☆ A hegy lábából kiinduló ösvény kellemes túrát biztosít enyhén emelkedő lankáival, meseszép látképével. Egy darabig kitaposott ösvényen lehet haladni, utána azonban a táj egye zordabb és veszélyesebb lesz, és az ember, ha csak kirándulni jött, átértékeli, hogy visszaforduljon-e.
Éjszaka indult útnak. Fel, egészen a nagy folyó mentén, végig az öreg fák mellett futó kopár ösvényen. Nem nézett hátra. Egyetlen gyenge pillanatában sem engedte nyakának, hogy elforduljon. Hátán egy táskával, amibe nem pakolt mást, csak a tőrét és némi vizet, meg kenyeret lépdelt felfelé. A hegy irányába. Leánykorából emlékezett rá, hogy a vándor, akinek első szerelmét és egyetlen fiát köszönheti mesélt neki a hegyekről. Azt regélte, hogy ha az ember felmegy a legmagasabbiknak a tetejére és éjfélkor az égre néz, megláthatja az isteneket, ahogyan odafentről letekintenek ránk, és figyelnek. A Vándor, aki Sriggnek nevezte magát azt is mesélte, hogy az Istenek vigyáznak az ocantisokra, de Nefretite ebben sosem hitt. Mostanra pedig már az Istenekbe vetett parányi hitét is elveszítette. Felnéz a mellette tornyosuló fenyőkre. Minden tűlevelet pontosan lát, és csodál. Sárgulnak. Pedig a fenyő örökzöld. Ő tudta. Ő szólt előre. Az emberek ideérkezése megöli az Ocant, és meg fogja ölni a népét is. Nem csoda, hogy a saját bolygójuk megrohadt, hiszen a nép is amelyik rajta élősködött, rohad belülről. Mindegyik. Nincs kivétel. Köp egyet. A nyála szinte azonnal beleivódik a kemény földbe, mintha legalábbis sivatagi forróság lenne, pedig egy kicsikét hűvös is van. Nefertite összehúzza magán a szőrmét, és kisöpri szeméből az egyik szőke tincset. A hegy zordon szellemként magasodik felébe. Felső negyede eltűnik a sűrű tejködben. Aprónak és törékenynek érzi magát attól, ahogy ez a monstrum árnyékot vet rá, és a lábnyomaira. Hunyorít egyet, mert a szél, ami fentről érkezik belesüvít a retinájába. - Nyugat szelleme, segíts rajtam - motyogja maga elé, felemeli egyik kezét és apró gömblángocskákat ébreszt rajta. A parányi tűzgolyók bolygókként keringenek az ujjai körében. Mintha maga Nefretite lenne a napjuk. A lángokat előre tartva dobja feljebb a táskát a vállán, és elindul az ismeretlenbe. Fel, a hegy tetejére, hogy maga kérje számon a vándora ismeretlen isteneit.
A kis csapat csöndben tart vissza a hegy felé, vissza a bázisra legújabb tagukkal, egy ocantisszal egyetemben. Jacob mindig körültekintő a begyűjtés során, lehet rosszul hangzik maga a szó, de ez a legráillőbb a hadműveletre. A felderítő csapat az, aki keresi a száműzötteket, figyelemmel tartja a telepeseket, ha találnak olyat, aki távol került a Consilium szeretetétől, azt megfigyelik, követik, végül Jacob hozza meg a döntést, hogy találkozik-e velük és elbeszélgessenek. A mai nap ilyen volt, Jacob is Keith csapatával tartott és egy ocantisz nőt hoztak magukkal, a szerencsétlen egyike azoknak, akinek családja és lakhelye áldozatul elesett a telepnek. És még így is hajlandó volt jönni... Jacobot néha lenyűgözte,mennyire másképp látják az ocantiszok a világot, amit az ember és leginkább a Consilium oly nem törődöm módon pusztít folyamatosan. Jacob tudta, nem mentegetheti folyamatosan saját faját. A Consilium és a lázadók elhatárolódtak, az Ellenállás valóban egy szebb, együttes jövőt akar látni, nem pedig a Consilium díszletét, melybe beleerőszakolta az embereket és ocantiszokat egyaránt. A hűvös szellő utat tör magának soraikban, átfúj mindenkin, és csak eluttogott szavakat hagy maga után. Nem voltak messze, mikor Keith feltartotta kezét, megálltak. Valamit látott az éles szemű felderítő, így a csapat máris megoszlott. Egy az ocantisz köré, és Jacob és Keith pedig előre ment. A hegyi ösvénytől nem messze voltak, azon haladtak volna vissza a bázisig, de most...? A fák között megbújva kerültek előrébb és előrébb, míg végül rá nem láttak a kicsinyke útra. Jacob meglepődött, ahogy egy nő került a szeme elé. Végig mérte, elsőre látszott, hogy ocantisz, a kérdés az, ide küldték és keres, vagy véletlenül találta meg az utat? Nem engedhetik meg maguknak a luxust, hogy a nő még közelebb kerüljön a bázishoz, ámbár az így is rejtve marad örökké... Ray ötlete volt itt kialakítani, és valóban jó ötlet volt. Meg volt pakolva, nem úgy nézett ki, mint aki nagyon rejtőzjödne, bár a tűzzel játszani kimondottan veszélyes. A narancs lángnyelvek észrevehetőek akár kilométeres távolságból is, a nő meggondolatlan, nem méri fel a jelentőséget. Bár, a saját lakhelyén miért féljen? Egy szó a válasz rá: Consilium. Ha nem is ideküldték, de idevezethet bárkit ilyen játékos tüzzel egyetemben. Lehet bármilyen szép, letisztult arcú, arany fürtű egy nő, akkor is ez egy figyelmetlen húzás. Maga lépett ki az útra köpenyébe burkolózva, nehogy látszódjon a fegyvere. Nem, nem akarta bántani, csak el akarta téríteni, úgyis mindjárt kiderül, miért is jött egy tűzelemű a hegy irányába. Meg kellett válogatni a szavait, hogy ezzel ne buktassa le az Ellenállás bázisát, a nő nem térhet ide vissza többet, ha eleresztenék. - Egyedül a vak világban? - Nem beszélt hangosan, hangja karcosnak hatott a széllel szemben, de tudta, a nő meghallotta. Szeme sarkából látta, hogy Keithék meghúzódnak a fák között. Nos, idegen, nyugat szelleme engem küldött. Észreveszed a lehetőséget?
Szőke tincsei megállíthatatlanul az arcába hullnak, amikor megtorpan az ismerős zaj hallatán. Eleget volt már vadászni, hogy felismerje a lopakodás nyugtalanító zajait. A lángocskák az ujjai körül megszűnnek, mintha soha ott sem lettek volna, s bár elméje arra ösztönzi, hogy nyúljon a szíjában rejtőző kése után, nem teszi meg. Csupán vesz egy mély levegőt, és kékjeit a fák között bujkáló idegenekre szegezi. Felméri a helyzetet. Tisztában van vele, hogy körülvették, legalábbis már csak egy irányba menekülhetne, hogyha szándékában állna elfutni a móka elől. De nincs. - Honnan venni, hogy én lenni egyedül?- teszi fel a kérdést játékosan, és átnéz a válla felett. Bár nem beszél kiválóan angolul, sok mindent eltanult a náluk lebzselő idegenektől. Egy nálánál jóval magasabb, zömök, szikár férfi sziluettje bontakozik ki a nap sugarainak körében. Látszik rajta, hogy nem Ocantis, bár megjelenése nagyon hajaz Nefretite fajtájának férfijaira. Teljes testével szembe fordul az idegennel, és megvizsgálja az arcát. A kék szemet, a megpróbáltatások, és kemény idők szülte apró ráncokat, barázdákat. Erős, és a pupilláiban valamiféle megmagyarázhatatlan bölcsesség bujkál. Nefretite két ujjával megsimítja a tőrének csont markolatát. Nem fenyegetésből, csupán megszokásból - te nem lenni ocantis - vág bele egyből a közepébe - de nem lenni az elnyomók tagjának sem- a szavakat jó alaposan megrágja, s kiköpdösi őket, mint öregember a bagót. Nem mond többet. Túl viccesnek, és hányinger keltőnek hatnak az idegen nyelven csengő szavak. Nem is szívesen szólal meg rajtuk, de valószínűtlennek tűnik a számára, hogy az idegen beszéli az ő nyelvét. - Nevem Nefretite - mondja bájosan, s mégis ott lobog a harcias tűz a szemében, amely azt üzeni, hogy képes lenne a férfit éjszakákon át kényeztetni, vagy két perc alatt megnnyúzni és megenni vacsorára - téged néped hogyan hív?
Csüt. Dec. 28, 2017 4:45 pm
Éjszaka indult útnak. Fel, egészen a nagy folyó mentén, végig az öreg fák mellett futó kopár ösvényen. Nem nézett hátra. Egyetlen gyenge pillanatában sem engedte nyakának, hogy elforduljon. Hátán egy táskával, amibe nem pakolt mást, csak a tőrét és némi vizet, meg kenyeret lépdelt felfelé. A hegy irányába. 
Szőke tincsei megállíthatatlanul az arcába hullnak, amikor megtorpan az ismerős zaj hallatán. Eleget volt már vadászni, hogy felismerje a lopakodás nyugtalanító zajait. A lángocskák az ujjai körül megszűnnek, mintha soha ott sem lettek volna, s bár elméje arra ösztönzi, hogy nyúljon a szíjában rejtőző kése után, nem teszi meg. Csupán vesz egy mély levegőt, és kékjeit a fák között bujkáló idegenekre szegezi. Felméri a helyzetet. Tisztában van vele, hogy körülvették, legalábbis már csak egy irányba menekülhetne, hogyha szándékában állna elfutni a móka elől. De nincs. 
