- Jane! Feladat van számodra! - hangzik az egyik társunk hangja a közös helységben. Fejem már akkor felkapom, amikor nevem kiejti. Akár egy szurikáta úgy tekintek át a tárgyak és társaim feje felett, hogy megtaláljam a hang forrását. Nem vagyunk sokan, így rögtön rájövök, hogy ki a gazdája, de olykor a több napnyi zuhanymegvonás miatt nem mindig ismerem meg az embereket. Hogy örülök, hogy nekem tegnap sikerült ezt megejtenem! Így teljesen üde és friss illattal gazdagítom a helységet. Hajam úgy száll, mintha víz alatt lenne. A szélrózsa minden irányába és persze ennek semmi sem tud gátat szabni. Még az sem, ha véletlenül befonom. Ugyanis olyan puha és selymes, hogy minden tincse kicsúszik a rögzítés alól. Ezért sem foglalkozom már vele, álljon ahogy akar. Jelen esetben, úgy tekintek ki, mint egy oroszlán. Mh, egy oroszlán és egy szurikáta keveréke. Érdekes kombó Jane, gratulálok. De ne is szaporítsuk tovább - annyira - a szót. Kezeimet térdemre simítva támaszkodom meg a felálláshoz. Nehéz erőt vennem magamon. Tegnap… Volt a sokadik edzésnapom, mégis annyira, de annyira utálom őket. Már a Volentison is agykutyát kaptam tőle, hát még itt. A testem izomzata nem épp felel meg mindennek és hát… Valljuk be. Gyenge nő vagyok. Még ha oly erős is, de nem stressz helyzetben, szóval alapállapotban nagyon hamar elfáradok. A legkisebb megerőltetések után is napokig vánszorgok, sajog az összes izmom. Erre mondják mindig! Hogy egy idő után jobb lesz, az izmok megszokják, stb, stb… Hát a franckarikákat! Dehogy szokták! Ezek ugyanúgy fájnak újra és újra, hét-hét után már lassan másfél éve. Vagy mióta is vagyok itt? Lényegtelen. A lényeg, hogy szörnyű fájdalmak gyötörnek! Így nem csoda ha bár külső szemlélő nem is láthatja, kínzó gyötrelmek közepette lépek oda feladatadóm elé. Külvilág nem láthatja: bal lábam enyhén húzom, hátam behajlítva, kissé a bal oldalra döntve. Akár egy kripli. Mint Quasimodo! De persze az én lelki szemeimbe ez nem így történik. Számomra egyenesen kihúzott háttal, délcegen lépek elé. Visszaszorítva minden fájdalmat, arcomra egy fintort sem költöztetve - ami valójában úgy néz ki, mint aki citromba harapott volna, és lépésenként felszisszenek. Mégis sugárzó, meleg mosollyal az arcomon állok hát a feladat elé. Bármit végrehajtok, melytől végre hasznos tagja lehetek a csapatnak. Vagyis… Nem arról van szó, hogy nem így lenne, egyszerűen csak semmiben sem voltam eddig kimagaslóan jó. Átlagos, ahogy az életemnek is lennie kellett volna. Mégis hiába vagyok már jó ideje idekint, a vadonba… Teljesen más megszokni ezt a környezetet, mint a kényelmes otthont. Szeretném hinni, hogy a legkisebb panaszkodásokkal élek idekint. - Ki kell menned, a beszerzőkkel. Holland lesérült, kiment a bokája őt kellene helyettesítened. Ne aggódj, nem kell sok mindent beszerezni a lista a partnerednél van. Fegyvert vigyél, mihez is értesz? - Baltához - vigyorgom elégedetten. Ahhoz tényleg jól értek, mit ne mondjak. Meg kövekhez. Ha valamit tönkre kell tenni, akkor engem kell hívni, biztos, hogy ezzel a kettővel bármit elrontok. Persze humoromat most sem értékelik, azzal mégsem ajándékozom meg, hogy elszontyolodjak miatta. - Kivel kell mennem? - érdeklődöm, mielőtt még fejbe sorba venném, mik is lesznek ma a teendőim. - Elijah. Fél óra múlva indultok, a kapunál fog várni. - Mi? - nyígok egyet, kidülledt szemekkel, de a robosztus, megtermett férfi már háta is fordított nekem. Dolga végeztével hagy magamra, mely nem is csoda. Van még más dolga is mára, de akkor is… Fél óra alatt lakrészemhez nem jutok el, hogy néhány dolgot magamhoz vegyek. Így nincs más dolgom, mint előre menni. És útközbe magamhoz venni, amit csak tudok. Alig voltam még beszerzésen, azt sem tudom, hogy mi kell a bandának. Mit kell akkor vinnem? Felkapok egy kötélcsomagot, karomat átbújtatva rajta helyezem el vállamon. A rövidnyelű baltát a nadrágom derekába akasztom. Fáklyát fogok egyik kezembe. Mi van? Ki tudja, hogy mikor fogunk visszajönni. Ú, erről jut eszembe, kell valami kaja is. Valami bogyókkal teli tálat kapok fel, azokat egy vászonba csavarom és úgy akasztom oldalamra. A bogyókat majd út közbe kitalálom, hogy ehetők-e, vagy sem. Az utamba ne tegyék az utóbbiakat, mindenki tudja, hogy gondolkozás nélkül képes vagyok megenni őket. Nézzük mi kell még nekem, ami még itt van útközben? Sapka! Honnan van nekünk volentisi katonai sisakunk? Sebaj, jön velem, bármi leeshet a fáról. Vállamra köpenyt kanyarítok, csuklyáját arcomba húzom, a kinti napfény ellen. Majd. Bakancsom még bírni fog egy-két hetet talán. Remélem hónapot is, habár ez attól is fog függni, hogy merre is fogunk ma menni, meddig fog tartani. Kulacs! Azt nem hagyok itt, benne azért legyen víz. Mielőtt a bogyókkal teli keszkenő mellé akasztanám beleszagolok. Nem akarok úgy járni, mint legutóbb. Amikor azt hittem, hogy víz és valami alkoholos italt húztam le… A vadon kellős közepén. Ble. Még csak az kellene. Dobóháló! Megy a vállamra, ráakasztom a fáklyának tövére. Mi kell még, mi kell? Mh… csengő? Á, azt inkább ezúttal itthon hagyom. Habár ha elhagynánk egymást… A kiáltásom miért halkabb, mint egy csengő? Helyes, akkor… Fél óra és kint is vagyok. Megpakolva, mint egy málhás szamár. Mégis büszkén, mosollyal az arcomon állok meg, ezernyi kacattal magamon Elijah előtt. - Mehetünk! - húzom ki magam, ám egy vasból készült bögre épp ekkor gurul ki köpenyem alól, csengőn végiggurulva előttünk a lejtőn. Hümmögve pillantok utána. Fejemen a sisakkal sem tudom visszafogni hajtincseimet. Elég groteszken nézhetek ki. - Azon gondolkoztam, hogy oké, van fáklya - paskolom meg a tárgyat, melyet a vállamon át vetettem. Csuklóimat pihentetem rajtuk. - De gyertya nem kellene? Esetleg lámpás? Mini létra? Egyáltalán hova megyünk és miért, semmit sem mondtak el - rázom meg a fejemet. Mindenre fel kell készülni, habár nem hiszem, hogy a férfi tudja, hogy kivel is hozta össze a sors… Na jó egyszer kétszer akadt már dolgunk egymással. A legtöbb emberből két reakciót hozok ki, vagy meg akarnak fojtani, vagy… sóhajtva, lemondóan hagyják, hogy rohanjak saját fejem után. Pedig tényleg, tényleg minden megpróbálok! És sikerülnek is dolgok! Csak hát… néha… nem. És amikor nem, akkor nagyon nem. Amikor meg igen, akkor meg kicsit sikerülnek csak. Nincs a kettő összhangba azt kell mondanom. De nem, nem vagyok rossz ómen! - Mit is kell beszereznünk? - csevegek úgy, mintha nem valami „nagy” útra indulnánk. Igazából szeretném, ha az lenne, lelkem izgul, zsibong, várakozik arra, hogy ez megtörténjen.
To become 'unique,' the challenge is to fight the hardest battle which anyone can imagine until you reach your destination.
- Elijah, szedd össze magad! Dolog van! – Összehúzott szemöldökkel néztem a fölém magasodó testet, amint leguggol, hogy jobban lássam őt. Már épp kérdeztem volna tőle valamit, amikor szerencsétlen sorstársunk folytatni kezdte. – Ki kell mennetek megint, tessék itt a lista! – Abbahagytam, amit éppen csináltam és kezdtem felállni, átvettem a cetlit és egy kis ideig tanulmányoztam. Nem volt sok minden rajta, de azért egyedül nem mertem volna megkockáztatni, hogy kimegyek, így gyorsan rá is kérdeztem a dologra. - Kik jönnek még? – Jobb kezemmel egy törölközőt terítettem bal vállamra és már gyűrtem is volna a zsebembe a papírt, mikor a srác végre megszólalt. - A szokásos, kivéve Holland – eleinte furcsán néztem rá, mintha csak azt mondta volna, hogy menjetek ki egy szál alsógatyában a vadonba, de aztán leesett, hogy mi is történt Holland-al és hogy miért nem tud velünk jönni. Csak remélni tudtam, hogy valaki olyan fogja őt helyettesíteni, aki érti is a dolgát és könnyű lesz vele bánni, meg persze nem akadékoskodik, ha valamit mondunk neki. - És ki fogja helyettesíteni őt? – kérdeztem, majd kíváncsian vártam a fejleményeket. - Jane-nek hívják – mondta. – Egyelőre csak ő volt elérhető, így meg kell elégednetek vele – láttam rajta, hogy valamit még nem mond el, de nem faggattam tovább. Hagytam, hogy befejezze mondandóját, hogy annál előbb elkészülhessek. – Egy óra múlva legyél a kapunál. Odaküldöm Jane-t is! Bólintottam, mint aki teljesen megértette, amit mondtak, de persze nagyon el kellett gondolkodnom, ki is lehet az a Jane. Tudtam, hogy még talán egyszer sem jött velünk beszerző körútra, de abban sem voltam biztos, hogy ismerem, így inkább hagytam, hogy majd egy óra múlva kiderüljön. Szép komótosan a zuhanyzóba mentem lemosni az izzadságom, majd gyorsan magamra kaptam kedvenc sötétszürke felsőm, egy kényelmes, sötét nadrágot, aminek számtalan zsebe volt és amit rendszerint ki is használtam, majd egy edzőcipőt, aminek már számtalan hibája volt, de még pont megfelelt a célnak. Gyorsan magamra kaptam egy, szintén sok zsebbel rendelkező kabátot, majd felpakoltam magam a szükséges cuccokkal, mert biztos voltam benne, hogy szükségem lesz néhány dologra. A kijárat mellett felkaptam lándzsámat, többi késem pedig a derekamon és a lábamhoz igazítva, így már indulásra kész voltam. Nem is tartott túl sokáig, hogy odaérjek. Út közben sajnáltam, hogy a társam most nem Holland lesz. Egész jól kijöttünk és már-már attól féltem, ez a kis idő, amit a lábadozással tölt, elveszi harci kedvét a későbbiekben, de tudtam, hogy még lesz rá alkalom, hogy együtt menjünk ki. Megráztam a fejem, hogy a feladatra összpontosítsak, majd még egyszer végig soroltam magamban minden egyes tételt, ami a papíron volt. Éppen a kapu előtt voltam, nem telt el túl sok idő és egy nő közeledett felém. Lezseren álltam és nyíltan megbámultam minden bizonnyal Jane-t, aki ezúttal a társam lesz. Haját összefonta, bár még így is eléggé szétfújta a szél, és amikor megállt előttem, kissé nevetséges formát öltött, pláne, mert egy bögre esett le tőle és gurult el mellettünk. Nehezemre esett, nem vigyorogni, de végül sikerült csupán egy apró grimasszal jutalmaznom előbbi mutatványát. - Azt vettem észre – már nem tudtam tovább tartani magam és olyan voltam, mint egy vigyorgó félnótás. Megköszörültem a torkom, lehajoltam a bögréjéért, hogy aztán visszaadhassam előző tulajdonosának. – Amint látom te egy egész apokalipszisre elegendő kacatot felhalmoztál – nyújtom felé a bögrét. Hagytam, hogy elrajka, majd végig mérem, mi mindent hozott még magával. – Várjunk csak, az egy fáklya? – Félre biccentettem fejemet és követtem minden mozdulatát. – Na jó, oké, először is. Nem kell semmilyen gyertya, se lámpás vagy minilétra. Sőt, az lenne a legjobb, ha most a legtöbb felesleges cucctól megszabadulnál, mert csak akadályozni fog téged. Fegyverre nyilván szükséged lesz, kulacsra meg természetesen ételre, de amint látom, csak bogyókat sikerült összeszedned, ezért majd út közben kitalálunk valamit – hümmögve próbáltam segíteni szegény párán, hogy ne cipeljen olyan sok cuccot feleslegesen. – Én általában egy zsákot szoktam vinni, madzagot, amivel a zsákmányt el tudom hozni. De most amúgy sem kell túl sok minden, ezért inkább a zsákot kihagytam. Oké, a kötél jó ötlet, de a tál hanyagolandó legközelebb. A kiselőadásom alatt már egész máshol járt az agyam. Eszembe jutott a múltam, de gyorsan el is hessegettem magam elől a képet, mert hát semmi szükségem nem volt arra, hogy felesleges dolgokon rágódjak, amin már nem tudok változtatni. Így hát egy utolsó pillantást vetettem Jane-re és kihúztam magam. Egyik késem átnyújtottam neki. - Leginkább ennivalót meg néhány bogyót és növényt – válaszoltam kérdésére. – Ha kész vagy indulhatunk is.
Mint mindig, most is kifejezetten ügyeltek a biztonságra. A tábort olyan eldugott helyre építették, melyből belátható az egész környék, és kellően mobil ahhoz, hogy egy esetleges katonai akció során azonnal el tudjanak menekülni a már jóideje lebeszéltek szerint. Több év is eltelt már, mióta letaszították az Ocanra, és bár először halálfélelme volt mindennel kapcsolatban, mostanra megszerette a bolygót és annak minden élőlényét. Kezdte megismerni a növényeket és állatokat, és kellemes kis leírásokat készített mindegyikhez. De hát, ez messze távol állt attól, amilyenek ezek a növények vagy állatok valóban voltak. Nem ismerte őket teljesen, ám viselkedésüket, hasznukat, veszélyüket tudni vélte. Ösztönösen cselekedett mindig velük kapcsolatban, és bár kíváncsisága sokszor hajtotta, inkább magára hagyta az út mellett kóborló árva állatot, mint hogy veszélyes helyzetbe sodorja magát. Talpraesett férfi volt, aki nem szűkölködött sütnivalóban sem, de ennek nagy részét az életbenmaradás utáni vágya tette ki, amit már a börtönben is magára szedett. Kedvelte az ocantis népet, a Screptit is, bár soha nem találkozott vele, mindig csak a harcosokkal kellett diskurálnia, és soha nem merészkedett a városukba Ilminbe. Többek között azért sem, mert nem beszélte még mindig az ocantis nyelvet, a fordító gépe pedig beadta az unalmast, így tehát muszáj volt kézzel lábbal magyarázni, ha akart valamit. Ezt pedig rühellte. Például épp ezért sem füllött annyira a foga a lány mögé osonni, aki már egy ideje a táborának bejáratát szemlélte. Testét érdekes motívumok díszítették, sudár, magas termete és rezzenései arra engedtek célozni, hogy a lány egy harcos, aki megfigyeli az itteni embereket. Ez pedig fura volt, mert az ocantis népnek szabad bejárása volt hozzájuk, még bizonyos napokon amolyan cserekereskedelemmel üzletelő piacot is üzemeltek, ezzel is megosztva az esetleges portékákat, élelmet, vagy épp bármi mást. Nem akartak rossz kapcsolatot, és a lázadóknak tényleg az volt az elsődleges célja, hogy a Consilium megbukjon, és hogy a béke fennmaradjon. Legalább is, ő, Maddox ezt szerette volna elérni. Így tehát nem értette a nőt, aki a maga sudár, és arisztokratikus mivoltában a bejáratot szemlélte. Tekintete oda-vissza járt, kíváncsian méregette a bent sürgölődőket, és a nagy figyelésben nem hallotta meg a háta mögé lépő férfit.
Nem tudta, vajon hogyan is kellene kezelnie a helyzetet, így tehát fegyvertelenül osont a másik háta mögé. Keze megérintette a nő vállát, majd azonnal hátrébb is lépett egy esetleges támadástól tartva. Tudta, hogy az ocantisok kellemetlenül forró fejűek bizonyos esetekben, a természettel kapcsolatban, vagy néhányan például az emberekkel kapcsolatban is. Sokan nem bíznak bennük, és nem értik, hogy nem mindannyian egyformák. Sőt a legrosszabb, hogy összekeverik a lázadók csoportját a telepesekkel. Ez pedig óriási hiba. Többek között ezért is vándorolnak mindig új táborhelyre rövid határidőn belül. - Bocsáss meg... - kezdett bele, majd rájött, hogy valószínűleg a másik egyáltalán nem is érti mit mondd neki. Keze a maga elé lendül tehát, feltartva, ezzel is azt mutatva, hogy nicns nála fegyver, és hogy nem akarja a másikat bántani. Csak reménykedik hát, hogy nem ez lesz életének utolsó napja.
Feszültebb vagyok mostanában, mint illő lenne. Ilyenkor az időjárás változni szokott, szóval biztos vagyok benne, hogy pár órácskán, esetleg egy napon belül hatalmas esőzés fog ránk törni. Ezért már kora reggel megindulok, hogy minél előbb elintézzem a rám kiszabott dolgokat, s tova induljak. Nem akarok elázni, hiszen a víz nem éppen a legjobb barátom. Sőt, mi több.. Kifejezetten rühelljük egymást, ez pedig nem csak az elememből kiindulva alakult így. Ma kivételesen nem csak bájolgok, tényleg kérdezek, tényleg segítek és tényleg odafigyelk arra, hogy mit mondanak. Persze ennek hátsó szándékai vannak, minél többet kívánok megtudni az égiekről. Merre vannak, mit csinálnak, hogy viszonyulnak hozzá a többiek. Azt már tudom, hogy nem egy csoportosulás van, bár még nem sikerült rájönnöm arra, hogy mi alapján osztották meg magukat. Ma a vándorlókra fogok koncentrálni, mert ők valahogy érdekesebbek. Akárhányszor volt szerencsém az ő táborukhoz, mindig azt vettem ki – a távolból-, hogy ők nem annyira rendszerezettek, sőt mi több.. eléggé szétszórtnak is nevezhetőek néha. Ez pedig sokkal jobban izgatja a fantáziámat, mint azok, akik a földet kapirgálják és ültetnek, meg kunyhókat építenek, stb. Igaz. Őket titulálom veszélyesebbnek, mert ők letelepedni készülnek, elvenni a földünket, szóval jobb rajtuk tartani a szemet. Két bejáratott utam van az erdő mélyén rejtőző, fák lombjai között megbúvó rejtekhelyemig. Ott már felhalmoztam pár dolgot, ami szükséges a megfigyeléshez, illetve oda gyűjtök be mindent, amit ők „elhagynak”. Egész szép kis kollekcióm van már az emberek által használt kellékekből. Igaz, néha fogalmam sincsen, hogy mi mire való, de majd valahogy kitapasztalom. Talán. Az egyik út fél órával tovább tart, mint a másik. Rendszerint ide szoktam csapdákat kitenni, melyek néha kisebb állatokat ejtenek fogságba. Ma is erre indulok, azért, hogy meglessem lapul-e némi eleségre, kereskedelemre való elejtett vad. Szerencsésnek mondhatom magam, mert majdnem mindegyikben akad némi falat, mely mára és holnapra éppen elegendő lesz. Főleg, ha tényleg megérkezik az eső, melynek szelét, mintha már most érezném. Ám azzal nem számolok, hogy akadályba ütközök. Még pedig olyasfajtába, melyet nehezen lehet kikerülni. Emberek. Annyira rákoncentráltam arra, hogy kiket szeretnék ma figyelni, hogy lábaim a táboruk felé hoztak. Innentől pedig már nincs tovább. Az elejtett vadakat a táskámba rejtem, hajamat felfogom egy copfba, s egy bokor mögé lépdelek, ahonnan körbe kukkantok. Más, némiképp rendezett mégis szétszórt. Látok olyanokat, akik eléggé felszabadultnak látszanak, s van köztük olyan is, ki feszültnek. Őrszemeket is látok, de nem értek egy árva szót sem abból, hogy mit fecsegnek. Ez a legnagyobb hátránya az egésznek. Hiába figyeli őket közülünk bárki, aligha értjük meg a szavaikat. Így pedig sosem tudhatjuk mire készülnek. Meredek előre, teljesen biztos vagyok abban, hogy sikerült olyan helyen megbújnom, ahonnan senki sem szúr ki. Ám tévedek. Ág reccsenés hívja fel a figyelmet arra, hogy valaki érkezik a hátam mögül. A cipőmből szépen lassan húzom elő a kis tőrömet, melynek markolatát biztosan fogom meg. Fel vagyok készülve a támadásra, izmaim meg vannak feszülve, ám mivel beszédet hallok, nem pedig érintést érzek, egy kissé engedek a testtartásomon. Felegyenesedem, s összeráncolt homlokkal fordulok az emberfajzat felé. – Hello - szabad kezemmel intek felé, ám a kést nem eresztem. Bizalmatlan vagyok velük szemben, s bár nagyobb fegyverem van, mint ez az apróka tör, míg nem szükséges nem mutatnám be neki, miképpen tudok a tűzzel bánni. – Fordulj meg és sicc – hessegetek is, tényleg. Valahogy meg kell értetni magamat vele, mert látva a tekintetét, valahogy úgy érzem, hogy neki is éppen olyan sötétség az, hogy én mint beszélek, mint nekem az ő szövegelése.
Csüt. Dec. 28, 2017 4:46 pm
- Elijah, szedd össze magad! Dolog van! – Összehúzott szemöldökkel néztem a fölém magasodó testet, amint leguggol, hogy jobban lássam őt. Már épp kérdeztem volna tőle valamit, amikor szerencsétlen sorstársunk folytatni kezdte. – Ki kell mennetek megint, tessék itt a lista! – Abbahagytam, amit éppen csináltam és kezdtem felállni, átvettem a cetlit és egy kis ideig tanulmányoztam. Nem volt sok minden rajta, de azért egyedül nem mertem volna megkockáztatni, hogy kimegyek, így gyorsan rá is kérdeztem a dologra. 
