-Mondjuk közvetlenül azután, hogy rád estem és azelőtt, hogy felálltunk volna. *Vágok vissza csípőből, pontosan meghatározva az őt érdeklő időpontot, és a következő mondatára is van válaszom. Naná!* -Egy sötét alagútban vagyunk. *Mert imádok vele vitatkozni, vele még azt is lehet szórakoztatóan és ha látszólag össze is veszünk, az sosem komoly. A kettőnk kapcsolata olyan mélységekbe nyúlik, ahol már nincs sértődés minden egyes ugratásért, mégis tudjuk a határokat. Mászás közben is képes meglepni, bár valószínűleg nem azt a hatást várta tőle amit kap. Egy pillanatra megtorpanok, de csak míg válaszol.* -Ahova akarom? *Biztos jól hallottam? A szaván fogom esküszöm, és neki is indulok, hogy HALADJUNK. A nagy haladás közben viszont tovább boncolgatja a járat mibenlétét, amivel a frászt hozza rám. Ha nem várnám minden irányból egy földféreg megjelenését, nagy sóhajjal mondanék le Bruce két, „oda ahova akarom” puszijáról, jelen esetben szimplán elkezdek hátrálni. *-Én visszamegyek. Tolatok mint állat! *Szavaimat – nyekergésemet – igyekszem átültetni a gyakorlatba, szinte préselem magam a járat fala és Bruce között, hogy minél előbb helyet cserélhessünk. Máskor, máshol és más esetben maradnék elől, akár egy pisztollyal is farkasszemet néznék, vagy egy Tanácsossal…kérdés kinek melyik a rosszabb….de nekem az ocani élőlények, közöttük is a szűk helyen, éles fogakkal csattogók a mumusaim. Bruce persze siet a gyenge pontomra tapintani, ahelyett, hogy máshova tapintana.* -Fulladj meg Bruce! És ne röhögj! Nem akarok kukacvacsi lenni. *Megyek utána dohogva s próbálok nem arra gondolni, hogy ez a helyzet sem tökéletes, hiszen mögöttem nincs még egy Bruce aki a seggemre vigyázna. Bezzeg Malinor ott lenne. *-Csak föld meg szikla…úgy legyen! De ha mégis lenne itt földön meg sziklán kívül valami más is…*Nem mondom tovább, mert nem jut eszembe semmi és ez még jobban megrémiszt. _Nem_jut_eszembe_semmi_! Ez borzasztó!* -Mit látsz? Hol? Milyen messze? Nagyon remélem, hogy nem egy újabb különleges ocani szörnyeteg amelyik világít és barlangnyílást utánoz az mélybe zuhant és eltévedt, ártatlan kirándulóknak csak azért, hogy vidáman és dalolva ugráljanak a szájába. *Azt hiszem helyre állt a rend, legalábbis egy kicsit…míg beszélek nem félek. *-Most jut eszembe, hogy itt senki nem hallja, hogy mit beszélünk és ha képes vagyok elvonatkoztatni attól, hogy a segélykiáltásunkat sem hallják, meg merném kockáztatni, hogy ami itt elhangzik, itt is marad. Szóval elmesélhetnék neked pár dolgot amit az utóbbi időben terveztem. Persze gondolhatod, hogy veszélyes és a lebukás Damoklészi kardja fog a fejem felett lebegni, de ha úgy gondolod, még beszállhatsz. Amúgy mondjuk nem sok mindent tudnál segíteni a nagy informatikai tudásoddal, de majd kitalálok neked valami mást. Most már látod, hogy mit láttál az előbb? Én kitartottam, szóval most neked kell betartanod az ígéretedet.
Igyekszem félrehúzódni, amennyire csak tudok, hogy Raven elférjen mellettem. Azt se tagadom, hogy direkt szoktam szekálni a beszólásaimmal, de azt hiszem átgondolatlanul jelentettem ki, hogy bárhová adok puszit neki. Ööö.. na, igen! Jogosan kérheti majd számon tőlem ezt a kijelentésemet, de azért lehet, elfelejtkezik majd róla. Inkább nem is hozom szóba még egyszer, ha nem muszáj, de már kimondtam. -Ja. – bólintok egyet, de szerintem nem fogja elfelejteni ezt, így bele kell nyugodnom. Amint megint haladunk, egyre közelebbinek látszik az a fény, amit az imént láttam. Azt se tudom, hogy miféle hely lehet odaát, de ebből a keskeny járatból jobb, ha kijutunk mininél hamarabb. -Még nem láttunk itt semmiféle állatot, ne hisztizz már. – nevetem el magam, ahogy látom magam előtt az arcát, milyet vághat az említésére. -Mindjárt ott vagyunk. Már csak kevés kell.- Vigyorgok továbbra is magam elé, de ahogy hallom,hogy mögöttem egyfolytában mondja a szövegét, majdnem hangosan elröhögöm magam. Tudom, hogy volt egy pár alkalma összetalálkozni az itteni élővilág bizonyos egyedeivel, amire meg tudom érteni a félelmét. Én se vagyok oda, hogy egy hatalmas és agyaras akármivel nézzek szembe, de egyelőre nem ez izgat most, hanem, hogy elérjünk a végéig ennek a helynek. Amint megtettük azt a pár métert a célunkig, kissé kikerekedett a szemem. Egy barlang tágasabb terméhez hasonlít a hely, de valami furcsát veszek észre a falon. A leomlott törmelékeken átlépek, majd ha lejutottam Ravenem felé nyújtom a kezem, ha elfogadja a segítségemet. Tudom, hogy büszke és most kicsit mérges is lehet rám, amiért ilyen helyzetbe keveredtünk. De mentségemre legyen mondva, hogy akart a fene lezuhanni ebbe a gödörbe. -Nézd! Itt fáklyák vannak a falon! Mi ez a hely?- nézek körbe, de csak sejtésem van, hogy valami titkos dologra bukkanhattunk. Az sem kizárt, hogy évek óta nem járhatott itt senki, mert a por és a pókháló teljesen elfedték a falakat. Egyre érdekesebb ez a nap, de van egy olyan érzésem, hogy csak ezután lesz izgalmasabb. -Van nálad valami szerszám, hogy meggyújtsuk az egyik fáklyát? Lehet, hogy az ott egy ajtó. Talán azon keresztül kijuthatunk…- kezdek el én is kutatni a zsebeimben, hátha valami használhatót találok. Bár nem készültem fel, hogy a föld alatt fogom tölteni az időt az alaptábor helyett. De más utat nem látok, csak ami előre vezet. Ha meg visszafordulnánk, akkor meg nem biztos, hogy a csúszós föld miatt sikerülne kimásznunk, ahol beleestünk. Nincs más lehetőség, csak ez, ha ki tudnánk nyitni valahogy. Kezdem tapogatni a falat, hátha van valami ajtónyitó, vagy legalább egy felirat, hogy mi lehet ez.
*Első meglepetésem nem sokáig tart, igyekszem gyorsan elfogadni Bruce válaszát, mielőtt még meggondolja magát. Ám azon már nincs időm gondolkodni, hova kérjem azt a két, megígért puszit, mert a nagy haladás közben rájövök, ebben a járatban nem vagyunk biztonságban. Főleg ha én megyek elől. Akkor sem ha hátul, sajnos ez is az eszembe ötlik. A hisztizés emlegetésére azonban eltátom a számat, de ezt bruce nem láthatja, de tutira elképzeli.* -Ez nem hiszti, hanem megfontolt előrelátás. *Én így fogalmaznék, ha már ide evett minket a fene, amit a pottyanásunk óta legalább százszor elátkoztam magamban. Az sem nyugtat meg, hogy Bruce szerint nem kell már sokat másznunk a szűk járatban, ahol még megfordulni sincs hely, nemhogy lélekszakadva menekülni. Attól viszont kicsit jobban érzem magam, hogy a saját hangomat hallgatom és nem egy lihegő, nyáltól csöpögő szörnyetegét. Ezért hát beszélek. Elbeszélem azt a kis időt ami a járat kiszélesedéséig tart, ott aztán félretéve minden büszkeséget, hagyom magam felsegíteni, és az első amit teszek az az, hogy legalább két lépéssel arrébb megyek a lyuktól, amin át érkeztünk. Csak eztán nézek körbe, ott ahova Bruce irányítja a zseblámpa fényét. *-Abból amit látok azt mondanám, hogy csak az ocantisoké lehet, vagy volt régen. Valószínűleg azért nem járnak már erre, mert beomlott….persze minket ez nem tartott vissza. *Jegyzem meg keserűen, holott nem mi akartunk idejönni. Kivételesen én sem. És csak most jut eszembe, hogy az értékes műszereim fent maradtak a lyuk szájánál. Egyrészt, ha már itt vagyok, remek alkalom, hogy mintákat vegyek a földből, de nem tudok, másrészt ha egyszer kikerülünk innen, még meg kell keresnem a fémládát, s végül de nem utolsó sorban, reménykedem, hogy nem egy vadállat talál rá elsőként és teszi tönkre. A kérdésre meglepve nézek Bruce-ra, majd hozzálépek és rászorítom az ujjaimat a lámpát tartó kezére, amit kis mozdulattal az emlegetett ajtóra irányítok.* -Nincs nálam tűzgyújtó szerszám. De van zseblámpánk. Na mehetünk? Valamerre. Mert itt a frász jön rám, és érzem ahogy a nyakamon lévő pihék sorban égnek merednek. *Másodpercekkel később jövök rá, hogy Bruce azért nem indul el, mert az ajtó zárva van…ám amint látom, nem olyan zárral zárul, amit én tudnék kinyitni. *-Ez meg milyen ajtó? Azon kívül, hogy zárt. Feszítsd fel. Ezt erőből kell, nem az én reszortom. *Addig ki is veszem a zseblámpát a kezéből, hogy mindkét keze szabad legyen, s próbálom a fényt az ajtó vélt nyitójára irányítani. *-Hogy visszatérjek a korábban mondottakra, azt tervezem, hogy időnként tájékoztatom az embereket arról, mi történik a valóságban, ne csak azt hallják amit a Consilium akar, hogy halljanak. Persze anonim. Mit szólsz? *Egy röpke pillanatra az arcát világítom meg, hogy lássam hogy érinti a bejelentésem, azután vissza az ajtóra. Remélem azóta már nyitva van.*
A látványtól annyira meglepődtem, hogy a lámpát el is felejtettem, amit a kezemben tartottam. Arra nem is figyeltem, csak a falat bámulva és az ajtóra koncentrálva kezdtem el kombinálni az agyamban. Ravenem megállapítása talán helyesnek bizonyul, mert ide biztos nem a mieink építettek valamit. Elég ősinek és elhagyatottnak látszik és mi tagadás, rohadt elhanyagoltnak. Vagy inkább elfeledettnek? Na, mindegy. Most inkább arra koncentrálok, hogy kinyissuk ezt az ajtót, vagy bármi is ez. -Jól van, elfelejtettem a lámpát. – adom át neki, ahogy elveszi a kezemből. - Oké. Rajta vagyok. - tapogattam tovább a falat, hátha találok valami nyitószerkezetet vagy bármit. -Meg se mozdul…- feszülök neki teljes súlyommal, de a sziklaajtó meg sem rezdül. Pár perc múlva eléggé elfáradok az erőlködésben, de nem adom fel a próbálkozást. -Rohadt nehéz ez az ajtó. - állapítom meg ismét, de aztán valami eszembe jut. Nem vagyok egy nagy zseni a kütyük világában, az inkább Ravenem, de millió játékot végigjátszottam már, és ha a sejtésem jó, akkor van valami más módja a bejutásunknak erre a helyre. -Várj! Valamiért itt vannak azok a fáklyák! Biztos, hogy fontosak. - emelem le az egyiket a tartóból, és ahogy kivettem, besüllyed a falba a tokja, majd az ajtó lassan nyílni kezd. Elég nagy por jön ki a résen, ami miatt a szám elé emelem a kezemet, hogy minél kevesebbet lélegezzek be belőle. -Biztos, hogy rég járt erre valaki. – megvárom, míg annyira nyitva lesz, hogy könnyedén beférjünk. Nem tudom, mire számítsak, de nagyobb a kíváncsiságom, mint a félelemérzetem, hogy odaát valami szörnyeteg rejtőzhet. Arra jobb, ha nem gondolok, de azt sem tartom kizártnak, hogy éhen halt volna, ha odabent van. Előre indulok, és a fáklyát a biztonság kedvéért azért a hátizsákomba rakom. Fene tudja, hogy mikor fog jól jönni. -Ne maradj le Raven.- nyújtom a kezem felé, hogy együtt maradjunk. Nem akarnám, hogy elsodródjuk egymás mellől. Elég az, hogy most olyasmibe csöppentünk, amit egyikünk se gondolt. Amint a lámpa fénye bevilágít a helyre, a szemem ismét elkerekedik. Három lépcsősor vezet, különböző irányokba, de nem tudom, melyiken induljunk el. -Ez meg mi? Most merre menjünk? - ámulok rajta egy sort, és próbálok valami módon választani közülük. Talán, ha a nejemnek van ötlete a megoldásra, vagy csak a vakszerencsére bízzuk magunkat, hátha jó lesz, amerre indulunk?
*Elfelejtette a lámpát. Oké, néha én is elfelejtem, hogy van rajtam bugyi. Ejtem a témát, elengedem és inkább az ajtóra koncentrálok, ahogy ő is. Imádom amikor az erőlködéstől megfeszülnek a nyakizmai és kidagadnak a halántékán az erek. Olyankor (is) annyira szexi. Kár elpazarolni ekkora kivételességet egy másik pasira. Így sem megy azonban a továbbjutás, de jelenleg ötletem sincs hogyan nyílhat az ajtó, nem tudok egy ocantis fejével gondolkodni, de majd idővel az is menni fog. Talán nem kellene mindent kütyükre és elektromosan vezéreltre tömörítenem, akkor lennének olyan korszakalkotó ötleteim, mint most Bruce-nak. *-Persze, hogy fontosak. Gondolom meggyújtva világítanak velük, mert nincs zseblámpájuk. *Ám Bruce nem gyújtja meg a fáklyák egyikét sem, hanem össze-vissza fogdossa, majd kiemeli a helyéből az egyiket. Az ajtó nyílni kezd. El is tátom a számat és tócsányira kerekítem a szemeimet, de nem lennék Raven Moor, ha ezt az ötletet nem venném meg. Egyszer biztosan hasznomra lesz majd. *-Aztarohadt! Ez kurva jó! *Vigyorgom el magam miután kicsodálkoztam. *-És mi van mögötte? Újabb ajtó, vagy megint egy hosszú, sötét folyosó? Egyébként nem is figyeltél rám amikor a világ megmentésének problémájáról beszéltem. *S tényleg, minden szavam úgy engedte el a füle mellett, mint a könnyű, ocani szellőt. *-Nem maradok le, mernék én ilyet tenni? …Azt meg minek hozod magaddal? Úgy sem tudjuk meggyújtani. *Nézem ahogy elteszi a fáklyát, biztosan szuvenírnek kell. Hát majd kitesszük az ágyunk fölé. Vállat vonok és megyek utána, szorosan a nyomában, fogom a kezét….de nem jutunk messzire. Odabent olyasmi van amire én sem gondoltam. *-Hááát! Nem most fogok fogadást nyerni. *Se nem ajtó, se nem folyosó, hanem lépcsők vannak odabent, méghozzá három is…mármint sor. *-Felfelé, azt mondom. *Már ha felfelé vezet valamelyik, minél előbb szeretnék kijutni innen. Az irányt azonban nem ilyen egyszerű kitalálni és nem szeretnék a kelleténél többet itt lenni, ha esetleg rosszul választunk és vissza kell jönnünk, arról nem is beszélve, mi van ha mire visszajövünk, már nem lesz ajtó sem? *-Hmmm….pedig most jól jönne a tűz lángja. De talán…*Sajna megint nekem kell feláldoznom magam. Bebandzsítok mire sikerül három-négy szál hajat kihúznom a fejemből, többet nem.* -Áúúúcs! Jössz nekem egy parókával. Na lássuk csak, a haj elég könnyű, amerre kiút van, ott huzat is van és megmozgatja a hajszálakat, ugyanezt tenné a lánggal is. Csak világítsd meg a hajszálaimat és megtudjuk merre menjünk. *Óvatosan az egyik lépcsősor felé tartom a kezemben lévő szálakat, úgy, hogy a másik kettőből még véletlenül se érje semmi, hogy biztosak legyünk. Kihúzom a másik kezemmel, majd elengedem, így tutira mozdulatlan míg meg nem fújja a huzat. *-Azt terveztem, hogy lázadó rádiót csinálok, azon keresztül elmondom a valóságot az elhallgatott dolgokról. Segítesz benne? Kellene egy bázis valahol a Volentisen, és több, kisebb átjátszó, hogy felerősítse a jelet. *Nem tettem le róla, hogy megosztom Bruce-szal, sem arról, hogy megvalósítom. Amíg idelent vagyunk, legalább hallgatózó fülek nélkül tehetjük. *
Végre kijutottunk abból a szűk féregjáratból, ami kezdett kissé nyomasztóan hosszú lenni. Ravenem attól még lökte a szöveget, de „jó férj módjára”, nem mindent hallok meg. Persze, mindet hallottam, de a válaszaimat nem mondtam ki hangosan. Inkább a biztonságra figyeltem, nehogy a figyelmem elterelődjön. Tudom azt is, hogy ezt szóvá is fogja tenni, de jelenleg az jobban izgat, hogy kijussunk innen. A fal sem úgy mozdult meg az erőlködésemre, mint ahogy vártam. Nem vagyok egy díjbirkózó, de azért annyira nem tartom magam gyengének se. A fáklya mozdítása is csak egy kóbor ötlet volt tőlem, de bevált. Mondhatni jobban meglepődtem, mint a nejem. Ő sem számított a reakcióját hallgatva erre a megoldásra. -Ez tényleg rafinált ajtónyitó!- vigyorgom el magam, ahogy rakom el a hátizsákba, Raven nagy kerek szemekkel figyel. -Jó lehet még valamire. - vontam meg a vállam rá és egy széles mosollyal indultam is az ajtón át. A három lépcsőlehetőség közül egyik se volt szimpatikus, de ahogy elnézem, nem sok különbséget látok, hogy merre vezethetnek. -Naná, hogy felfelé kellene mennünk. De melyiken?- néztem egymás után a fokokat, de még most sem tudok dönteni. A tanakodásomból Ravenem hangja ráz fel, ahogy mögöttem felszisszen a hajszála tépkedésénél, majd valami parókát emleget. -Minek neked paróka? – fordulok hátra, hogy megnézzem mit csinál. Amúgy nem is rossz az ötlete, bár az én hajammal nem sokra mennénk. -Milyen jó, hogy hosszú a hajad. - simítom meg a feje búbját, hogy ne mondja, hogy nem érzek vele együtt. Azt nem teszem hozzá, hogy van még elég neki belőle, de nem vagyok bunkó. Legalábbis most nem igazán akarom még jobban feszíteni a húrt nála, éppen elég neki, hogy szelektív hallásom volt a járatba idefelé. -Oké.- emelem a lámpát, hogy lássuk, melyik lépcsőnél mozdul meg egy kicsit a légmozgásra. Feszülten figyelek és a lélegzetem is visszatartom egy pár másodpercig, nehogy az befolyásolja az eredményt. -Ennél mozog valamit.- mutatok a baloldali lépcső felé, majd elindulok, remélem Ravenem se marad le nagyon. A lámpát igyekszem körbe forgatni, hogy a lábunk elé is világítsak. Franc tudja, mikor járt erre valaki, bár nem hinném, hogy olyan lökött lenne rajtunk kívül, hogy ismeretlenül bemerészkedjen ide. Azt mondjuk, a javunkra írhatjuk, hogy mi sem önszántunkból keveredtünk ide le a föld alá. -Lázadó Rádiót? Az meg mi? Hírharsona akarsz lenni?- nevetek fel, de ha jobban belegondolok, akkor ezen se csodálkozom, mert vannak hajmeresztő ötletei Ravennek. Néha a frászt tudja hozni rám a vakmerőségével, de tudom, hogy úgyse nyugszik, amíg a fejébe vett valamit véghez nem viszi. -Jó. Segítek. De honnan szerezzek bázist hozzá? Gondolod, hogy csak úgy nekünk adnak egy szintet, hogy nyugodtan ténykedjünk? Ehhh.. elég neccesen hangzik. – rázom meg a fejem, de közben kezdek rajta gondolkodni. Nem hinném, hogy ez egyszerű dolog lenne, azt is beleszámítva, hogy rizikós. Közben a lépcsők kezdenek elfogyni a lábunk alatt és egy elágazáshoz érünk. Kicsit óvatosabban nézek körül a folyosón, ami két irányba ágazik el, pár lépésnyire ahol most állunk. Lassítok, majd megállok. Szinte érzem a hátamon felálló nem létező szőröket, ahogy a sötétségbe veszik a lámpánk fénye pár méter után. -Most merre? – nézek a nejemre, bár lehet, hogy ugyanolyan tanácstalan, mint én. Nem gondoltam, hogy bonyolódik a dolog, és most jobbra vagy balra fordulunk valamelyik irányba. -Ez valami vicc akar lenni? – szalad ki a számon a meglepettségem, bár nem hiszem, hogy tréfa akarna lenni. - Szerinted merre tovább? – kérdezem tőle, és a két lehetőség közül valamelyiket választanuk kell, ha nem akarunk itt rostokolni az idő végezetéig. Arról nem is beszélve, hogy kezdek éhes lenni…
*Kénytelen vagyok egy nyitott ajtónál szemet forgatni Bruce azon kijelentésére, hogy a fáklya – tűzgyújtó szerszám hiányában IS – jó lesz még valamire. Nem vagyok az a „mindent kidobálós” fajta, de Bruce túl tesz minden gyűjtögetőn. Ha rajta múlna a lyukas gatyáit is eltenné emlékbe, hátha jó lesz még valamire. Míg ő visszakérdez a lépcsőkre, én már cselekszem is, igaz nem marad hang nélkül a ténykedésem, és a lelkem is megsínyli a pár szál haj elvesztését. *-Még pár ilyen elágazás és nem lesz hajam. Na minek? *Persze neki könnyű, rövid és sűrű haja van, amúgy imádom simogatni, tök jó amikor a tenyerem alatt visszaugranak a hajszálai. Azért nem árt ha Bruce tud még néhány felhasználhatóságot a női hajról.* -Tényleg, milyen jó! Azért az ilyen apró kis mutatványokon kívül még szép is, keretet ad az arcomnak, simogat ha lehajtom a fejem a csupasz mellkasodra, meg máshol is izgató…*Rákacsintok, hátha…meg hátha nem…nem tudom, hogy Brucenak milyen pasik jönnek be. Lehet, hogy nem is szereti a hosszú hajú pasikat…bár még egyet sem láttam a Volentisen, de hátha a lázadók között nincs fodrász. Sikeresen megtaláljuk a helyes lépcsőt, csak remélni merem, hogy bejött a próbálkozásunk, a végén kiderül. Elindulunk, de alig teszünk két lépést, rászólok.* -A falat ne…azt ne világítsd. *Csak a lábaim elé akarok látni, így is olyan érzésem van, mintha ezernyi csúszómászó zsongana a falakon, nem akarom még látni is, addig legalább le tudom tagadni a jelenlétüket. A kis tervem viszont eltereli a figyelmemet és amíg beszélek, mesélek, addig sem gondolok nyálkás bogarakra.* -Valami olyasmi. De nem is lázadó, inkább….az Igazság Hangja…vagy valami ilyesmi. Csak jó lenne ha mindenki arról értesülne ami tényleg megtörtént és nem a finomított változatot, amit a Consilium ad ki. Ne nevess! Ez komoly! *És tényleg az, a hangomból hallható is, hogy ez lett a szívem csücske. És ha a fene fenét eszik is, összehozom.* -Nem gondolom. Keresni kell a Volentisen egy megfelelően néptelen helyet, ahova nem járnak emberek. Több szem többet lát. *Hátha neki is eszébe jut valami, aztán összerakjuk amink van…*-Persze, hogy necces. Titkos és illegális. De azt hiszem, te mindig is ilyen izgi dologra vágytál. Vagy nem? *Lököm meg a vállammal….azt amit elérek rajta. Az egész persze nem vicces és nem is tréfa a részemről, de könnyedén kell vnni, míg lehet. Aztán amikor majd már benne vagyunk, lehet komolyan ráfigyelni. Ez a közeli jövő, a jelen azonban szarakodik velünk. Elmarom Bruce kezével együtt a lámpát, és megvilágítom vele az arcomat.* -Ez az egész egy nagy szar! Komolyan Bruce! Nem tudom merre menjünk és a műszereim fent maradtak. Szóval még egy rohadt kis iránytűm sincs. Sem az ultrahangos lokátorom amivel feltérképezhetnénk az egész barlangrendszert. ….Itt fogunk meghalniiiii! *Picit talán pánikba estem. Gondolkodnom kell. Elengedem a kezét, a lámpát és a mellkasának döntöm a homlokomat. Veszek pár nagy levegőt az illatából. Ez használ. *-Oké. Tudok csinálni egy útvonalkövetőt. Ha elindulunk és nem jó irányba megyünk, vissza tudunk jönni a segítségével, akkor is ha közben három elágazáson megyünk keresztül. Csak kell egy kis idő. *Le is teszem magam a folyosó közepén…hát nem dőlök a falnak, pedig annyira megtenném, de kinek van szüksége arra, hogy egy maroknyi alagútlakó ugorjon a nyakába? Hát nekem nem! Előveszem a PDA-mat és nekilátok, hogy legyen kiindulási pont, legyen helyzetjelző és legyen követés oda-vissza.* -Addig egyél valamit, sejtésem szerint már karikákat látsz az éhségtől. *Kivételesen nem öltök rá nyelvet, pedig tutira betaláltam. Ha kész vagyok indulhatunk és teljesen mindegy merre.*
Rá mertem volna rakni vagy tíz energiaszeletet, hogy Ravenem nem fogja szó nélkül hagyni a paróka dolgot. Ha azt mondtam volna, hogy havazni fog, mire kijutunk innen, azt is tudományosan megmagyarázta volna. Imádom, mikor ennyire tovább tudja kombinálni az apró dolgokat. -Megdumáltál. Veszek majd neked egy parókát, ha visszatértünk az Arkan-ra. - vigyorgom el magam, ahogy elképzelem a bodorított tincsekkel a fején. Mert ugye azt nem kötötte ki, hogy milyen legyen… én meg kreatívan megoldom, ahogy szoktam. A további magyarázata a haja fontosságának, és a mellkasomra boruló haja sexis csiklandozását, nem annyira értem, de biztosan van benne valami a számára. A „máshol is izgató”-ra meg inkább nem kérdezek rá, mert lehet, nem jönnék ki belőle jól. Nem mintha tabunak tartanék bármit is ebben a témában, de ez most, hogy jött ide, nem tudhatom. Maradok inkább a világításnál, hogy nehogy orra essünk. Meg kell állapítsam, hogy ez a hely egyre bizarrabb. Abba meg inkább nem gondolok bele, hogy ha nem jutnánk ki innen, mi lesz velünk. Nem szokásom semmit feladni, ahogy ezt sem fogom. Útvesztőbe kerültünk, de ha van bejárat, akkor kivezető útnak is kell lennie. Ilyenkor persze minden másképp van, mint a játékaimban. Ott legalább van valami támpont, hogy merre induljak, vagy éppen milyen segítséget kaphatok. Itt viszont magunkra vagyunk utalva, de ez sem fog megfutamítani. A véletlen ballépésem hozott erre a helyre, de nem volt szándékos. Ami meg a Rádiózását illeti a nejemnek, szinte felpörgetve érzi magát, hogy megvalósítsa az elgondolását. -Talán, még ha lenne is olyan hely, hogy berendezkedjünk egy stúdióként, ezer százalék, hogy nem lenne megkönnyítve a helyzetünk. Mármint nem hinném, hogy szemet hunynának bizonyos személyek a létezéséről. Igaz, hogy eddig se voltam valami mintapéldánya a jóságnak. - nevetem el magam, ahogy eszembe jutnak a balhék, amik miatt sokszor szorultam a feletteseim előtt. A folyosóra érve elgondolkodtatott a hova tovább, kérdése. Ravenen láttam, hogy komolyan kétségbe esett szemekkel néz rám. Tudom, hogy most nincs sok támpontunk és információnk erről a helyről, de meg kell próbálnunk kijutni innen. Nem fogom hagyni, hogy baja essen. Valahol miattam kerültünk ebbe a helyzetbe, és ettől bűntudatom is van. -Nem fogunk meghalni. - ölelem magamhoz, ahogy a fejét a mellkasomra hajtja. Érzem, hogy fél, de itt vagyok mellette, ahogy eddig, mindig. – Ki fogunk jutni… Ígérem. - adok egy puszit a feje búbjára, majd elengedem. -Az remek lenne.- bólintok, bár fogalmam sincs, mit takar az a „csinálok”, de bízom benne, ahogy abban is, hogy amit kitalál, azt véghez is viszi. -Oké. – egyezek bele, mert amúgy se tudok egyelőre mást csinálni, mint várni, míg kész nincs azzal a kütyüvel. Előveszek két energiaszeletet és az egyiket kibontom, és a szájába nyomom. -Neked is enned kell valamit. - magyarázom a mozdulatom, bár elég viccesen néz ki, ahogy a szájából kilóg a vége. Majd leülök mellé, a falnak támaszkodva és várok. Figyelem mit csinál, miközben eszem a szeletet, de nem szokott jót tenni, ha nincs mit csinálnom. A gondolataim ilyenkor vészesen szokásuk olyasmikre vetemedni, ami most a legkevésbé jó, ha eszembe jutnak. Most például az jár a fejemben, hogy az a lámpa meddig fog világítani? Vagyis mennyi idő az, ameddig lemerül az aksi belőle? Hmm.. Jobb, ha inkább erre nem is gondolok, főleg, hogy ezt ne is említsem Ravenem előtt. Amint kész van, akkor remélem, hogy valami okosságot tud mutatni nekünk ez a kütyüje, és arra megyünk, amerre a kijárat lesz.
*Néha a pasik nem értik a nőket…vagy soha. Ebben Bruce sem kivétel. A gondolkodása pasis, ami azt jelenti, hogy egyszerre csupán egy dologra tud koncentrálni, én viszont már számos más irányba elindultam a három szál hajamból. Nem segít, hogy parókát ígér, nekem már azon jár az agyam, hogy ha ilyen könnyedén rávágja, minden bizonnyal számít még hasonló útelágazásokra és az nagyon nem jó. A többi hajfelhasználásra nem mond semmit, nem meglepő módon. Ezért nem is szedhetem le a fejét, hiszen nem izgatja egy nő hosszú hajának….és nem is megyek bele mélyebben még gondolati szinten sem, már csak azért sem, mert jobb dolgom is akad…vagyis inkább rosszabb annál, hogy még mindig tutira nem gerjed a női nemre. A megtalált folyosón ő az útra világít rá én az általa elfelejtett mondataimra. *-Jaj Bruce, hát azért nem kell, hogy tudjanak a létezéséről. Senki, rajtad kívül. Ez annyira titkos lenne, hogy majdnem még én sem tudnék róla, érted? Azt már tudom hogyan küldjek üzeneteket mindenki kommunikátorára úgy, hogy ne derüljön ki, ki küldte. Ha lenne egy helyünk, azt is meg tudnám oldani, hogy a nagy kivetítőkön is tudjak kommunikálni az emberekkel. Már csak egy jó név kellene, meg valami jel, egy….jelkép, egy szimbólum amit kirakhatnánk a képernyőre. *egészen belelendültem a tervezésbe, újabb és újabb gondolkodnivalót adva ezzel Bruce-nak és persze magamnak is, míg el nem érünk a következő hajbontóan bosszantó elágazáshoz. Mi tagadás, picit pánikba esem és ennek elűzéséhez Bruce-ra van szükségem. A hangjára, a közelségére, arra, hogy mondjon valami biztatót…vagy egyszerűen csak tartsa bennem a lelket, míg az agyam át nem lép a pánik alkotta akadályon. Nem olyan nagy, hiszen még zsigeri szinten sem éreztem indíttatást a sikoltozásra, két ismeretlen útnál azért több kell, így Bruce buksipuszija után, már tettre kész vagyok. Visszaölelem, adok én is egy puszit az állára, mert azt érem el. A lehetőségeink igen korlátozottak, lévén minden segítségünkre alkalmazható kütyü a beszakadt járat peremén maradt, de azért nem lehetetlen valamit összehozni. *-Nem fogunk meghalni….ki fogunk jutni…ígéred! *Mantrázom Bruce szavait, míg magam alá gyűröm a lábaimat a faltól tisztes távolságban és ölembe veszem a PDA-t, minden megoldások egyetlen eszközét. Nekilátok, hogy térkép nélkül feltérképezzek egy területet, hogy legalább az én kommunikátoromat bemérjem, és ha sikerül, akkor Bruce-t is elkérem. Így nyomon tudjuk követni hol jártunk már, ha esetleg falakba ütköznénk elágazások helyett. Az még eszembe sem jut, hogy ez, egy kurva labirintus. *-Majd eszem ha….hmmmm…mmmm…. *Bruce persze nekiáll enni, amivel nem is lenne baj, de az én számba is tesz egy szeletet, ami most nem a legjobb ötlet. -Bússz…íd nem hudok enni, cak folyji fog a nhálam. *Nézek rá, szemeket forgatok, majd elkezdek mutogatni a szeletre és a számra, hogy vegye ki. Azért persze a falatot leharapom. Ha elveszi az energiaszeletet és tudok beszélni, megosztom vele az aggodalmaimat.* -Vagy ne add oda, vagy etess, különben ráfolyik a nyálam a PDA-ra és cseszhetjük. Pár perc és megvagyok. Nem fogunk eltévedni, viszont nagyon hosszú ideig tart majd megtalálni az utat. Viszont olyan járatba véletlenül sem megyünk majd vissza, ahol már jártunk. Ha nálam lennének a műszereim, többet tudnék tenni, de így…*S tovább csinálom a kijutáshoz szükséges programot. Végül csak sikerül.* -Add oda a kommunikátorodat. Bemérem a jelét, ha esetleg, valamilyen szerencsétlenség folytán elválnánk egymástól, akkor is tudni fogom hol vagy. *S amint meg van ez is, indulhatunk. Csak ki kell választanunk a szimpatikusabb elágazást. A hajpróba valószínűleg nem sikerülhet, de azt is meg lehet próbálni kockadobás helyett.*
Amióta ebbe a lyukba beleestünk nem volt időm sokat gondolni arra, hogy miért is volt ott ez a járat. Egy pár percre felmerült bennem, hogy egy állat vájta ki és még ott lakhat benne, de aztán szerencsére nem találkoztunk vele. A rizikós és a nehéz helyzetek, nekem nem ismeretlenek, de most, ahogy a nejemet látom, elgondolkodtat a dolog. Soha nem akartam veszélybe sodorni, vagy félelmet látni a szemeiből, de most azt érzem. Nagy részben az én hibám, bár én sem akartam, hogy így történjen. Viszont nem fogom hagyni, hogy baja essen. Vigyázok rá, ahogy eddig mindig, és ha mást most nem is tudok tenni, de megnyugtatni azért szeretném. Tudom, hogy a kijutásunk nem pillanatok kérdése lesz, de ígéretet tettem, hogy kiviszem innen, épségben. Ahogy hozzám bújik, érzem, hogy a teste remeg, de talán erőt tudok neki azzal adni, hogy érezze, én vele vagyok, és nem hagyom magára. A Rádiós dolgot annyira nem vágom, de tudom, hogy ez nagyon fontos neki. Azt meg valahogy csak meg lehet oldani, hogy legyen egy hely, ahol tudja ezt csinálni. Úgyse tudnám lebeszélni bármilyen aggodalmas hozzászólásommal, de abban is egyet értek vele, hogy ez egy szupertitkos akárminek kell maradnia. -Oké. Szuper titkos. Értem én. - bólintok egyet, bár én is úgy gondoltam, hogy ez a mi titkunk maradjon. Nem szeretném, ha valaki megszimatolná és Ravenem bajba keverné magát ezzel. Sokféle ember van, és manapság a falnak is füle van. -Most nem jut eszembe semmilyen név vagy más egyéb. – rázom meg a fejem. - De majd gondolkozom rajta én is. – vonom meg a vállam, bár ez inkább hasonlít egy „fogalmam sincs” mozdulathoz. -Ki fogunk jutni. Ígérem. – erősítem meg ismét, amit mondtam neki, és látom, hogy ez egy apró megnyugvást hoz neki. Jelenleg sajnos többet nem tudok mondani, de rajta leszek, hogy valóra is váljon. Az éhségem viszont ugyanúgy megmorogtatja a gyomromat, és az az energiaszelet legalább kis haladékot ad, hogy ne hangosan jelezzen az ürességére. -Jól van, na…- veszem ki a szájából a szeletet egy vigyorral, amit az imént beletoltam az ajkai közé. –Azért ehetnél még egy falatot. - győzködöm, hogy harapjon bele. Legalább még egy kis részt egyen meg, mielőtt tovább haladunk. - Te vagy ebben a szakértő. - bólintok ismét és eszem tovább. A gondolataim közben járnak, és ha most az egyik irányt fogjuk választani, akkor az a megfelelő lesz? Nem értek a programokhoz, csak éppen annyit, amit kell, de inkább vagyok a kézzel fogható dolgok híve, mint a mütyürök alkotta információhalmazoknak a megszállottja. -Remélem, hogy nem következik be, bár amilyen ez a nap, már semmin se csodálkoznék. - nyelem le az utolsó falatomat és a kezébe adom a PDA-mat. Eddig se volt nagy haszna ennek a táblának, de azért remélem, hogy valamire csak jó lesz. Jó, ha minden eshetőségre számolunk, de azért jobban szeretném, ha nem napokat töltenénk ezen a helyen. Kezd kirázni a hideg a gondolatra, hogy ha nem találjuk meg a kijáratot, akkor itt is ragadhatunk. De ezt nem fogom hagyni. Bízom benne, hogy a vakszerencse a pártunkra áll, és jó felé megyünk. Ha kész van Raven a programmal, akkor kíváncsian várom a következő útirányt. Közben a lámpával bevilágítok mindkét folyosóra, hátha észre veszek valamit, amit eddig nem. A poron és a sötéten kívül mást nem látok, de valami azt súgja, hogy jobbra kellene fordulni. Az eddigiek fényében, viszont már ebben sem vagyok biztos. Csak egy megérzés, de inkább a nejemre bízom magam. A várakozás közben fülelek is, hátha ez segít. Igaz, hogy távoli a hang, de azt is el tudom képzelni, hogy csak én hallom és nincs is ott semmi. Jobb, ha nem képzelődök, mert a végén megjelenik. -Mutat már valamit, merre menjünk?
Pént. Márc. 29, 2019 7:41 pm
