*Amikor Bruce-szal „paktumot” kötöttünk, úgy gondoltam, kölcsönösen megkönnyítjük egymás életét és mindketten szabadon élhetünk a Consilium által ránk ruházott béklyó leple alatt. Ez így egyszerűen hangzik és tulajdonképpen az is, viszont sok minden másra nem gondoltam, mint például arra, hogy Bruce ennek jogán kötelességének érzi, hogy megvédjen mindentől, s persze ezen túl, még a lelke is ezt diktálja neki. Tudom, hogy nem azért vagyok neki fontos, mert alibit biztosítok neki, mert már régóta nekem sem ez a lényeg. A kapcsolatunk eljutott egy olyan szintre, amit sokan nem érthetnek. Gyakran cukkolom, és mostanában még olyasmit is megengedek magamnak vele szemben, amit talán nem kellene, és ez viszont is így van, de a közelsége erőt és biztos pontot nyújt nekem bárhol is vagyunk. Olyan ő nekem, mint a régi, földi hajóknak a horgony és amikor picit túllépünk a szupertitkos kalózrádiómon – ez is stílusos gondolat – meg a „nem tudom mi legyen a neve” dilemmán, belékapaszkodom a bizonytalanság keltette pánikom közepette. Én mantrázom amit ő mond, ő pedig megerősít ebben a hitemben. Régen az emberek vallásosak voltak, olyanban hittek, ami szerintem nem létezett, nem létezhetett…most én is hiszek valamiben….valakiben. Bruce-ban. *-Tudom. *Mondom már magabiztosan a tőle kapott erőmmel eltelve, s már azon dolgozom, hogy az ígérete valósággá válhasson. De ahogy az nálunk lenni szokott, a komoly megpróbáltatás is viccbe, ökörködésbe fullad. *-Eszem, ha etetsz, mindkét kezem foglalt….köfi. *Már az újabb falattal a számban köszönöm meg a gondoskodását, ő persze kétszer annyit, és gyorsabban eszik mint én, de a teste – mmm – meg is kívánja. Végül elkészülök, már csak az ő gépét kell ráapplikálnom az enyémre, hogy követni tudjam, a felvázolt rossz de közbejöhető lehetőséget megemlítve. *-Én is nagyon remélem, és azon leszek, hogy ne váljunk szét, de mindenre szeretnék felkészülni. Ha egyedül maradok a sötétben….ne akard tudni mit tennék. Hidd el, én sem akarom tudni. * Végül felállok és ösztönösen leporolom magam, bár az esés után már olyan mindegy hogy nézek ki. Bruce addig még egyszer bevilágít mindkét irányba, de a választás most hellyel-közzel „hasra ütős” módszerrel fog történni. *-Azt nem mutatja, hogy merre menjünk. Ha itt lenne a lézerszkennerem, ami fent maradt a ládában és nagyon remélem, hogy ha….amikor kijutunk innen megtalálom, és még épségben lesz. Csak annyit tudok ezzel a programmal elérni, hogy amerre megyünk azt az irányt elmenti és ha zsákutcába kerülünk, akkor tudni fogjuk merre ne menjünk tovább. Szóval minden rossz járat a megtalálása után a gépen is le lesz zárva. Szerintem jobbra menjünk. Remélhetőleg az irány elnevezése szerencsénkre válik. *S el is indulok a jobb oldali járatban előre, közben nézem a gépemet, hogy működik-e a dolog amit kitaláltam. A kijelzőn piros vonal mutatja, hogy mennyit mentünk és ezen a vonalon vissza is tudunk majd jutni a kiindulóponthoz, ha esetleg falba ütköznénk. *
Szeretnék innen kijutni, és a lehető leggyorsabban, de az már biztos, nem fog olyan simán menni a dolog. Ravent látva, megerősödik bennem, hogy számít rám és mindent meg fogok tenni, hogy elérjük a felszínt. A folyosót nézve, nem vagyok valami bizakodó, de inkább én aggódjak, mint a nejem. Az eltelt időnk alatt, sok mindent túléltünk együtt és egy percet se bántam meg, hogy összekötöttük az életünket. Eleinte „csak” egyezségnek indult, de aztán kialakult egy különös kapocs, ami egyre erősebb köztünk. Olyanok vagyunk, mint két „kocka”, akik különböznek egymástól, de mégis összeillenek. Ez nem tudom, hogy miért jut most az eszembe, de úgy érzem, sokkal szorosabb szál köt össze minket, mint egy átlagos párt. Vagy, nem is tudnám megfogalmazni, hogy mihez hasonlítanám. Ismerem minden mozdulatát és rezdülését. Mindig tudom, hogy mit gondol, még ki se kell mondja, elég csak rá néznem. Összeszorul a szívem, mert félelmet láttam a szemében, bár ugyanolyan büszke és makacs, mint én vagyok. -Etetlek, azon ne múljon. – tömöm vissza a szájába a szeletet, de nem felejtek el mellé vigyorogni. Tudom, hogy ha nem erőltetem egy kicsit, akkor képes egy falat nélkül lenni. Amúgy is keveset eszik. Most viszont kell az erőnlét, és nem tudni, hogy mikor állhatunk meg ismét. A hasam korgása legalább elmúlt, de ez is csak idő kérdése. -Maradj mindig mellettem, jó?- próbálom megerősíteni benne, hogy nem válunk szét és együtt csináljuk végig. -Remekül hangzik. - bólintok a magyarázatára, bár sokat nem mond a dolog. Tudja, hogy nem vagyok egy zseni benne, de másban igen. Vagyis remélem, hogy kihúz a csávából az a sok játékkal töltött idő, amivel a szabadnapjaim töltöttem, sokszor éjszakába nyúlóan. -Ha megvagy, akkor indulhatunk. - nyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem a földről, ha elfogadja. A lámpát magunk elé tartom és elindulok a választott irányba. A megérzésem a jobb oldali irány felé hajlik, és inkább a vélt vagy valós zajtól távol szeretnék jutni, amit az előbb hallani véltem balról. Gondolom, hogy a képzeletem játszik most velem, de nem bíznék semmit a véletlenre. Inkább a másik oldalt választom, ha már semmi más támpont nem segít ebben. Lassan haladok, de a fülem közbe nyitva tartom. Pár méter után, mintha remegni kezdene a lábam alatt a talaj, de ahogy megállok és visszanézek Ravenem feje felett, kikerekedett szemekkel nézem a porfelhőt, ami egyre közelebb jön felénk. -Futás! ….FUTTÁÁÁÁSSSS!- ragadom meg a nejem kezét, ha nem ellenkezik, és magam elé tolva adom a lámpát a kezébe. -Fuss! Ne állj meg!- mutatok előre, majd a nyomába eredve, ha elindul, követem. Nem tudom, hogy mi okozhatja a porfelhőt mögöttünk, de nem is akarnám bevárni. Azt se tartom kizártnak, hogy egy kisebb erejű földmozgás, de a másik eshetőségre inkább nem gondolnék. A járat legalább nem olyan alacsony és szűkös, mint az első, de a végén fény van, ami elég biztató, ha elérünk odáig. Csak nehogy valami csapda legyen…..
*Amikor már van mit csinálnom, sokkal jobban érzem magam és még arra is képes vagyok, hogy a Bruce által a számba adott falatokat megegyem. Ha nem teszi, ha olykor nem figyelmeztet, elfelejtenék enni. Most sem jutott volna eszembe, jellemzően csak az ő gyomrára gondoltam, de Bruce…ez az egyik dolog ami miatt aggódik. Ezért majdnem minden nap, most viszont engem félt és ezt érzem is, nem csak abból tudom amit mond, hanem abból is ahogyan mondja. A hangjából kicsendül a féltés, amiért egyrészt hálás vagyok, másrészt csak még jobban szeretem. Kezemmel megsimogatom az arcát.* -Tudod, hogy nélküled félember vagyok. *Nem, nem szerelmi vallomás, bár talán annak hangzana…ha másnak mondanám. Bruce viszont pontosan tisztában van az értelmével. Egymás nélkül nem lennénk ilyen erősek, mert mindketten elvesznénk a világunkban, a mocsokban, a törvények alkotta rabszolgasorban. Elmosolyodom azon amit mond, bármennyire is „remekül hangzik” neki a magyarázatom, egy kukkot sem ért belőle, de ennek ellenére rám bízza magát. Néha olyan aranyos tud lenni. *-Megvagyok, induljunk. *Bruce lovagiasan felsegít amit nem utasítok el…naná, hogy nem, hiszen imádom amikor ezt csinálja velem, és indulunk is. Nem tudok arról, hogy ő melyik utat választotta volna, én jobbra megyek, ő meg beleegyezik. A járat sokkal tágasabb és kényelmesebb mint az amelyiken az elágazáshoz értünk, az elsőhöz képest pedig szinte hangárnak is beillik. A lépteink hangját hallom csak, meg a saját lélegzetemet, amint az izgatottságtól fújtatok, a szívem dübörgését közvetlenül a fülemben. A remegés váratlanul ér, fel is sikkantok ijedtemben, de ez tényleg csak egy apró sikkantás amit a döbbenet csikart ki belőlem. *-Mmmiii mi volt ez? Földrengés? *Csak egy kis lámpánk van, nem látok sokat Bruce arcából amikor visszafordul felém, azt sem látom, hogy elnéz a fejem felett, azt viszont igen, amikor a szemei kikerekednek akár egy MOR kereke…hja a szeme fehérje igencsak világít. *-Mi van? Mit né….*Még be sem tudom fejezni amikor elkiáltja magát. A kiabálás soha nem jelent jót, hát még ha azt kiabálja, hogy fussak. Nem kellene hátranéznem, de természetesen pont ezért megfordulok, hogy lássam mi elől fussak. Sokat nem tudok meg, viszont futni azt tudok és sikítani is, sőt! A kettő együtt is megy.* VÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍ! *Mindez hosszan, ismételve miközben úgy rohanok, mintha az életem függne tőle….mert az életem függ tőle bassza meg! *-DEHOGY ÁLLOK! FUSS BRUCE….ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Lehet, hogy most Ravent bajba sodortam, és az aggódásom jobban látszik rajtam, mint általában szokott. Igyekszem inkább elkerülni, hogy magammal rántsam valami kétes helyzetbe, de a mostani se éppen, üdülésnek mondható. Látom a szemében, hogy érzi a hangomból, és a mozdulataimból, hogy egy pillanatra jobban eluralkodott rajtam az aggodalom, amit irányában érzek. Talán csak túlreagálom a helyzetet és olyasmik is az eszembe jutnak, amik más esetben nem. De most, valami más is befészkelődött a gondolataimba. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes a számára, de mégis olyan nekem, amit nehéz megfogalmazni. Persze, hogy aggódom és féltem, mert közös a sorsunk, de köztünk van még valami megmagyarázhatatlan kapocs… Amit most ki is mond. Meglepően én is ugyanerre gondoltam, bár nem szoktam az érzésekről vagy más intimebb dolgaimról beszélni senkivel. Még vele sem, bár sok alkalom lett volna. Nem tudom, hogy hogyan is mondhatnék el olyasmiket, amit csak én értek a lelki világomból. A tökéletességtől messze vagyok, ahogy a „jó férj”-től is, de igyekszem a házasságunk „mérlegét” nagyjából egyensúlyba hozni, hogy boldognak lássam Ravenemet. Ami meg a testiséghez tartozó… hát… egyelőre nem adhatom meg neki, amit talán kíván… de nem tudom, mit is gondolhat ezen a téren rólam… vagy el tudta fogadni a másságom? Vagy másként néz rám emiatt?- járnak a gondolatok a fejemben, de az arcomra tett tenyere, ahogy végigsimít rajtam, megnyugtat. Egy halvány mosoly fut rajtam végig a mondatát hallgatva, de nem tudom mit is válaszolhatnék. Én is így érzem, még ha ki sem mondom, ahogy gondolom. Nehéz, hogy tartsam azt a határt, ami még többet jelentene, mint az egyességünk. A gondolataim hullámaiból a hátam mögötti zaj riaszt fel, megkongatva a vészharangot a fejemben. -Azt a rohadt…- eresztem ki a számon, amit éppen gondolok, de nem akarom bevárni a porfelhőt, bármi is okozta ezt a robajt. Ravenem magam előtt tartom és rohanok utána. Fogalmam sincs, hogy ez egy földrengés, vagy esetleg a járat lakója okozta, de jobb, ha nyúlcipőt veszünk, mielőtt beérne minket. A folyosó végén a derengő fény felé emelem a tekintetem, de a sűrűsödő törmelék és föld egyre kisebb látási távolságot enged. A szám elé emelem az ingujjam, hogy kevesebbet lélegezzek be belőle. Azt se tudom, hogy hova tartunk, de legalább nem a bal oldali utat választottuk, így most szerencsére, nem a kőhalmok alatt vagyunk. -Jól vagy? Nem esett bajod? - kiáltom a nejemnek, de nem hinném, hogy túlharsogom a zúgást. Inkább gyorsan beérem, hogy ne sodródjuk el egymás mellől. Amint a végéhez érünk, megismétlem a kérdésem, hogy megbizonyosodjak róla, nincs rajta sérülés. Ha rendben vagyunk mind ketten, akkor a lámpát elkérem, hogy ha adja, és körbevilágítok a helyen. Döbbenetemre nem egy újabb elágazás tűnik fel, hanem valami más. -Ez meg mi lehet? – nézek körbe, de amit feltételezek, az elég furcsán hangozna. -Cellák?- nézek Ravenre, majd ismét az előttünk álló rejtélyes ajtókra. A hátunk mögött elhalkult a robaj, bár nem hiszem, hogy ez a csend sokáig tartana. -Mióta vannak ilyenek ezen a Bolygón?- húztam fel a szemöldököm, és azon gondolkodtam, hogy mi a fenét keres itt egy ilyen? Talán, valami titkos bunkernek a kazamatáját fedeztük fel? Vagy nem is azok, amiknek látjuk?
*Amennyire hasonlítunk egymásra Bruce-szal, annyira különbözünk is. Talán a neveltetésünk, szülői és hivatalos – szakmai – miatt, talán a személyiségünkből is fakadóan. Az biztos, hogy míg én szinte bármit képes vagyok csinálni pánikhelyzetben, azon kívül, hogy a megoldásra koncentrálnék, Bruce csak azzal tud foglalkozni. A bizalmas, szeretetteljes megnyilvánulások nála kimerülnek az aggodalomban és a tettekben, én beszélek róluk. Szóval talán jelenleg úgy tűnhet, hogy csak én halnék meg nélküle, ő ugyanezt érzi, csak nem mondja ki. Nem hibáztatom, mert tisztában vagyok minden érzésével, és hálás is vagyok amiért bármit megtenne értem….egyet kivéve. Nem halhat meg. Ergo, valahogy ki kell jutnunk innen, mielőtt erre kerülne a sor. Ezért hát nem kell maga előtt tartania, mikor menekülünk a halvány lila gőzöm sincs mi elől, simán lesprintelem.* -NEEEEEM! VÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÁ! *Kiáltom neki sikítva a kérdésére, amit meghallok, annak ellenére, hogy a robaj még a sikításomnál is hangosabb. Ez is azt mutatja mennyire Bruce-ra vagyok hangolódva….szó szerint. A válasz pedig bianco, hiszen mindkét kérdésére jó…egy ideig. Mag el nem érünk ajárat végéhez, amit persze nem veszek észre, mivel egyszer-kétszer azért hátrafordulok, hogy tudjam, elég gyorsan rohanok-e. Ezért nem meglepő, hogy egy csattanással nekiütközöm az egyik mittudomén minek. Érzésem szerint rácsos cellaajtó, de ezt csak akkor látom már biztosan, miután nemes eleganciával lepattanok róla és nem látok csillagokat a homályban. A fenekem sajog, mivel arra érkeztem, de a PDA-t most is szorosan fogom a kezemben, mert jelenleg az az egyetlen, ami kijuttathat minket innen. *-Cellák? Kinek? *Nyöszörgöm halkan és eszmélve azon hol is lehetünk.* -Kérdezz meg egy ocantist….vagy egy tanácsost. *Mégis hol érdekel engem az, hogy mióta vannak itt? Az érdekel hogyan jutunk ki innen, mivel feltételezésem szerint, és ahogy körülnézek s látom, itt csak cellaajtók vannak, másik járat nem nagyon, viszont ami mögöttünk van, az talán beomlott. Nyögvenyelősen tápászkodom fel és reménykedem, hogy az arcomon nem maradt nyoma a rácsoknak, szépen is néznék ki csíkos képpel. *-Van másik kijárat? Kezd klausztrofóbiám lenni. *Nem, nem vagyok kíváncsi a cellákra, főleg akkor nem, ha nem üresek. Nem akarom tudni mi van bennük. *
Pént. Ápr. 05, 2019 3:54 pm
