Eligazító

Parancsnoksági Fedélzet

A szoba, ahol a küldetések előtti eligazítást, és egyéb tanácskozásokat szokták tartani. Az előtérben egy nagyobb -padlóba süllyeszthető - asztal található, legfeljebb 8 székkel, mögötte egy hatalmas kijelző, a szoba másik felét pedig vagy 100 szék foglalja el. Elválasztó falakkal el lehet takarni ez utóbbit, ha meghittebb tárgyalásra szeretnék használni a termet, vagy egy gombnyomással újra eltüntetni a falat, ha az egész legénységet meghívnák.

Megvárom, hogy mindenki elhagyja a termet. Érezhetik, hogy ez most nem olyan helyzet, amikor érdemes vitatkozni. Hogy velem, vagy az utolsóként távozó Pressivel nem, arról lehetne vitatkozni, most azonban semmi humorom hozzá. Ahogy bezáródik az ajtó töröm csak meg a csendet.
-Mi a szar volt ez?
Nem, nem vagyok boldog. Hagyom, had feleljen erre kérdésre, de ezúttal nem vagyok annyira türelmes mint korábban, szóval remélem sikerül tömören, és katonásan fogalmaznia, a segítségem és közbelépésem nélkül is.

Némán várom meg, hogy a többiek távozzanak. Nagyon jól tudom, hogy hol hibáztam és mekkorát. Tisztában vagyok vele, hogy a mondandómmal hol volt a gond. Nem az amit mondtam, hanem ahogyan. A bögrét Pressinek adtam. Nem vágta hozzám távoztában sem. Az az igazság, hogy az a kis szar az egyetlen személyes holmim. Semmi más. A Kapitánnyal szemben állok meg. Immáron katona módjára. Kisterpesz és a többi. Végig a szemeibe nézek. nem sütöm le a tekintetemet.
Elmondhatnám neki, hogy kurvára kezdek szétesni. Mióta csak felébresztettek nem csinálok mást, csak megfeszített tempóban dolgozom. Túlvállalom magamat. Egyébként is szar időszakom van. Ezek azok a hetek, amik megpecsételték a sorsomat a Jolára kerülésem előtt. Nem beszélek arról, hogy a saját bűntudatom falja fel a lelkemet. Nem hozom szóba, hogy kurvára kellene egy barát, akiben megbízom, és akivel tudnék beszélni. De egyiküket sem tudom most elérni. Rohadtul nem erre van időnk. Rohadtul nem arra van sem neki, sem nekem időnk, hogy az én széthullásom esetlegességéről beszéljünk. Mondhatná ezt egy pszichológus, hogy a Haverom felé intézett segélykiáltás volt a viselkedésem. De ha élve nyúznának is tagadnám!
Amit egyedül láthat rajtam, mielőtt magamra ölteném a katona maszkját, az a kimerültségnek a jelei. De elég gyorsan eltüntetem a pofámról azt.
-Nem megfelelő formában történő véleménynyilvánítás. Ami nem megengedhető a feletteseimmel szemben…. – Tömören fogalmazva. – Megspékelve, némi Azarov vérrel és bűbájos jellememmel…- Na, most a homlokom közepéig szaladnak fel a szemöldökeim egy pillanatra. A hanghordozás, most maximális tiszteletet hordoz a Kapitányommal szemben. Nem, nem lettem bűnbánó kiskutya. Egyenes háttal vallom meg, hogy kibaszott nagyot hibáztam és persze, a szemeibe nézve várom a következményeket, amit katonához méltón, ranghoz méltón fogok viselni.

Újabb hosszú csend. Mintha állatira biztos akarnék lenni abban, hogy nem akar még valamit hozzátenni. Láthatóan egyetlen szava sem dob fel. Végül csak megszólalok. Nem kiabálok. Fölösleges a hangerő ebben az üres teremben.
-Gondolod felzaklatta a lelkem, hogy az egyik tisztem nem a megfelelő alázattal szólt hozzám, és most revansot veszek az egómért, mielőtt összeroskadnék? - Kérdem, de nem várok választ erre. Sem később, sem az egy másodperc szünetben, ami eltelik, mielőtt én magam felelnék erre: - Tisztázzunk valamit. Ha egy katonám minden álma, hogy civil legyen, nem fogok az útjába állni. Még akkor sem, ha egy barátom az. De ez most nem erről szól, foglalj helyet!
Megvárom amíg visszaül, és én is így teszek. Sokat nem hagyom azért gondolkodni, miről szól ez az egész:
-"Nem gondoltátok át ezt a lázadást". Gondoltuk. Mi. Megtennéd, hogy megmagyarázod, ezt mégis hogyan kéne, hogy értsem? Mert ahol én ülök ott kurvára úgy hangzik, mintha az egyik főtisztem úgy érezné, ő nem része ennek a lázadásnak. ÉS meg se próbálj azzal jönni, hogy csak arra céloztál, nem voltál benne a kitervelésében. Nem ez az első ilyen megnyilvánulásod, és ma sem ez volt az egyetlen.

Amikor azzal jön, hogy civil lenni, akkor villannak szinte már a szemeim, ahogy mozdulok egy kicsit. Na, nem. Azt. nem. Így is egy szar hurrikán kellős közepén ülök egyedül a világ ellen, még csak az kéne, hogy civil legyen belőlem. Akkor már inkább lőjön agyon. Ez az egész kibaszott hajó az életem. Nem a civilek, nem a tisztek, nem a katonák, hanem a kurva hajó. A Jola. Oda megyek, ahova a Jola is megy. Pont. Ennyi.
Beletúrok a hajamba, ami a frusztráltság jele nálam és nem sűrűn mutatom ki. Leülök és még mindig egyenes a hátam. Nem vagyok kivert kiskutya még mindig. A gőg és az arrogancia alaptartozéka a személyiségemnek és az egész famíliámban benne van. De ez nem személyes, nem Ethan ellen szól, csak egyszerűen ez vagyok én és a bájos kis személyiségem. Ha ezt lehámozod rólam, nem találsz mást csak egy roncsot.
-Pedig …-  kezdek bele, de nem fejezem be. Nem voltam ott. Nem szóltam hozzá. – Konkrétan ebbe keltetettek fel és időm nem volt arra, hogy bármit is hozzá köpjek… - megvonom a vállaimat. – Végső soron nem számít… ahova megy a Jola, oda megyek én is, és ezt te is tudod… - megnyomom a tudod szót, ismer már, tudja ő is, hogy ezzel mi a helyzet. Ellenben a lázadás ténye.
- Több ponton érzem úgy, hogy nem áll az egész elég stabil lábakon. De azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ez azért van, mert hiányos a kommunikáció… mindannyian fejvesztve tesszük a dolgunkat… a seggünkben Bragaval.. Nézd a szemszögemből, egy pillanatra… - Kurva nehezen szedem fel a megfelelő mennyiségű információt. Pressiaból is alig lehetett kihúzni, hogy mi a szar van?!
-Consilium, Sakura… a civilek a hajón, több éhes száj, mint amennyit a készleteink el bírnak tartani… le vagyunk mindennel maradva még úgy is, hogy az embereim lelkét is kihajtom… -magammal az élen persze. Lehet elkezdtem ásni a síromat. De talán ideje lenne, hogy beszélgessünk, elég komolyan, elég sok mindenről.
Azt meg nem mondom, hogy ha nem mellette foglalnék állást, már nem lennék itt. Ennyi év után, már tudhatja ezt rólam. Nem fogok jó pofizni és csak meghúzni magamat.

Felvonom a szemöldököm, ahogy azt mondja, pedig. De nem szólok közben, csak akkor keményednek meg a vonásaim, ahogy mégiscsak folytatja.
-Ha neked mondaná ezt egy beosztottad, hogy öntenéd szavakba, hogy amit mond kifogásnak hangzik? Nem tegnap ébresztettünk fel. Bőven volt idő hozzátenni a hajóhoz, minden létező értelemben. Nem a munkádat kritizálom éppen.
Ha lehet, még jobban megkomorodik az arcom.
-Az értekezletbeli szónoklatod után arról, hogy mekkora ostobaság a titoktartás mellőzése, ugye most rosszul értettem, hogy azzal vádolsz, hogy nem osztok meg veletek elég információt? A stabilitás pedig mindig csak látszat. Jelenleg pattanásig feszült ugyan a helyzet, de ha teljesítjük a két feladatot, megépítjük a bázist, és legyőzzük az arkan-t, onnantól kezdve felszálló ágban leszünk. Addig pedig, ideje lenne, hogy elfogadd Nadine segítségét végre, és a civil gépészek ne csak a takarító robotokkal foglalkozzanak, meg a wc-vel. De, ezt már elmondtam, és neked nem a terveimmel van bajod. Nekem pedig továbbra sem a munkáddal.
Előre dőlök, és megtámasztom az arcom az egyik öklömön.
-Amióta ismerlek, átlátok rajtad. Tudom, hogy ez csak egy álarc. Csak azt nem értem, miért csinálod még mindig ezt? Mindenki azt hiszi, hogy olyan vagy mint bármelyik tesód. tizedesnek születtél, admirálisként léptél a seregbe, azóta meg csak a csillagokat, és mások feleségeinek bugyijait gyűjtöd, miközben valaki más elvégzi a munkádat. Én tudom, hogy te nem ilyen vagy, és itt lenne az alkalmad, hogy másoknak is megmutasd, hogy kiérdemelten vagy főgépész, nem pedig mert magas pozícióba szültek, de kicsit kezdem már unni, hogy mások előtt folyton meg kell védjelek, és bizonygatnom, hogy velünk vagy, nem a korrupt apáddal, aki kétszer próbált megöletni téged az elmúlt fél évben. Szóval miért? Miért hozod fel állandóan ezt az azarov vér faszságot, mintha arra számítanál, hogy még hazamehetsz?

Hallgatok. Mélyen. Percekig nem szólalok meg a monológja után. Emésztem az információt. Emésztem, amit a fejemhez vágott. Mindent. Át kell rágjam magamat ezen. Mindig kilógtam a sorból, ami a családomat illeti. Nem, nem külsőségekben, inkább mentalitásban.  
Ami azt illeti a civilek érkezése előtt nem kellett védenie. Nem kellett kiállnia azért, hogy velük vagyok vagy sem. Akkor ment minden gördülékenyen. Nem voltam én sem így befeszülve, ahogy a többiek sem. Ment a munka, zajlott az élet és nem volt ennyi konfliktusom sem. Számomra a civilek itt csak plusz súly és megnehezítik az egészet a picsába.
-Legyen igazad és tudjuk kezelni a pánik lehetőségét, ha már elmondod nekik… Én viszont továbbra is tartok attól, hogy gellert kaphatunk miatta… - Mondom neki már fáradtan és hatra dőlök a székben, a kezeimet meg a hasam előtt teszem keresztbe. Dög fáradt vagyok. – Nem igazán bízom a civilekben… láttam némelyiknek az aktáját, hogy miben jó… - aztán abbahagyom és áttúrom megint a hajamat. – Tényleg megbízol bennük és merjük az STD közelébe engedni az alkalmas jelölteket? – Ethanben megbízom. Viszont a civilekben már nem igazán. Tudjuk, hogy a reaktorunk nem százas. Azt is tudja, hogy nem szívesen engedek oda mást. Nekem mást jelent ez a hajó mint akár neki vagy másnak. Vagyis, engedek és beleegyezem a civil gépészek munkába állításába.
-Na, most állj meg légy szíves! – Szépen kértem, úgy egyébként. – Erre a kétszeri megöletésre még visszakanyarodunk. – Ígérem meg neki. – Minek mutassak nekik mást, ha fejre állok sem fognak mást látni, mint amit akarnak? Nem elég a munka mait elvégzek nekik?! Az fenébe is, még vendég voltál odaát én meg gyengélkedő szökevény és a hajót igyekeztem egyben tartani is faszán lázongtak ellenem… pedig még csak meg sem villantottam a személyiségemet, csak a nevem hallották és már betartottak… az újak… Basszameg… - ez még nekem is kifogásnak és mentegetőzésnek hangzik. Nem folytatom, csak a plafonra emelem egy pillanatra a tekintetem és lehunyom a szemeimet. Mély lélegzet. Hagyjuk. Valószínűleg semmit nem tud az akkor történtekről. Mindenki hallgat róla.
-Kibaszottul oda akarok menni, hogy szemen köpjem az apámat és kurvára szétszaggathassam… - fakadok ki. Na, ez engem is meglep, hogy milyen indulattal vagyok az irányába. Basszameg. megfeszültem, a karfába kapaszkodtam bele és szín tiszta gyűlölet lobog bennem.  Nos, legalább már tudom, hogy tényleg a lázadással vagyok. Némileg higgadtabban folytatom. – Kétszer? – kérdezek vissza.

-Tudjuk kezelni. A civilek pedig nem az ellenségeink, sem pedig kolonc. Aki itt van, azért van itt, mert tenni akar a Consilium ellen, dacolva ez mibe kerül neki. Nem tehetjük meg, hogy nem bízunk bennük. Az észszerűség határain belül persze. Aki betanítható rá, annak a reaktor körül a helye.
Összefonom magam előtt a karjaim, ahogy kifakad, és nézek rá.
-NEM. A munkát nekem végzed, nem nekik, a megfelelő ellenszolgáltatásért. Senki sem fog hasra esni érte, ahogy te sem vagy elájulva az orvosnak azért, amit tesz érted. ÉS azért mutass mást, mert egy közlegény lehet közönséges. Egy alhadnagy nem. Akkor sem, ha úgy érzi jogos. Mellesleg, nem akarlak elkeseríteni, de mindig is betartottak neked. Most csak annyi változott, hogy nem a hátad mögött teszik. szerintem ki tudod találni, mi változott.
Sóhajtok, és hátra döntöm kicsit a fejem. A családi dologba nem szállok be. Úgyis tudja, hogy értettem a haza mehet dolgot.
-Igen. Kétszer.
Milyen praktikus, hogy az eligazítóban vagyunk. Pár ujjmozdulat, és már láthatja is a felvételt arról, ahogy Nadine tárgyal vele. Az apjával. ÉS ahogy az admirális szóval tartja őt, amíg beméri a pozíciónkat, és egy tucat atom torpedót lő ki oda. Szerencsére a Jola nem volt ott, csak egy ártatlan jelközvetítő szonda egy aszteroidán.
-Tudom, itt nem te voltál a fő célpont, épp csak te is meghaltál volna, szóval még lehet ő az év apukája. A bevetésen viszont, ahol megtámadtad azt a holdat, rád is lőttek. Az őrség nagy része nem ember volt. A consis családtagokra nem szoktak lőni, csak ha külön parancsba adják. Úgy érezted, vigyáznak rád aznap?

-Kössünk kompromisszumot! Az STD körül, csak azok a bejáratott embereim maradnak, akikben megbízom, akikkel elég ideje dolgozom együtt. Ők is tudják, hogy olyat nem kérek tőlük, amit én nem tennék meg. Akik szintén bíznak bennem… Az a hét ember velem együtt elég lesz oda. Ebből nem áll szándékomban engedni. Ahhoz a reaktor túl fontos. – Ezekkel az emberekkel kezdetektől együtt dolgozom. Nehezen bíztunk meg egymásban, de belátták ők is és nem olyan vagyok mint a családom többi tagja én szintén beállok melléjük egy olaj szivárgásnál és fültől talpig leszek mocskos, hogy elhárítsuk a hibát. Nekem nincs családom, nincs kedvesem, nem vár senki. Szóval, bevállalok olyan munkákat is, amiket nekik nem osztok le. Azért a bizalomért megdolgoztam, de ők is az enyémért.
-Ebbe jönnek bele az újak… akik már farkuk felvágva ugatnak körbe… - Hetler például, aki kiütötte Elliotot. Pedig a Komm tiszt nem szolgált rá, mint később kiderült, Hetlernek egyébként is volt vaj a füle mögött. Most fosik tőlem. Tettem róla. Elliot: Benéztem hozzá, miután magához tért. Agyrázkódást szenvedett Hetler miatt. Nem került jegyzőkönyvbe semmi az akkor történtekről. Elintéztük egymás között. Hetler most kussban van. Elliot meg biztonságban a verbális zaklatásaitól és a nyomulásától. Danica Elliot tizedes.
-Közönséges lennék? – Kérdezek vissza. Némileg szkeptikus kifejezéssel a képemen. – Pardon… de csak azért, mert nem vagyok egy plüssmaci? – Szegezem neki. Kötözködöm. Lételemem. Komolyan, szerintem e nélkül nem tudok élni?! – Nézd, ívesen teszek rá, mikor csak úgy betartanak nekem. De az, amikor olyan munkában ami mindannyiuk érdeke….?! – Célzok itt egy két olyan esetre, mikor úgy és olyan módon történtek dolgok, amik az egész hajóra nézve következményeket vonhattak volna maguk után.
Persze, hogy tudom. De ő is tudja. Nekem nincs hova mennem. Cska jusson eszébe milyen pofát vágtam, mikor a Jola önjáró üzemmódjának visszaállítása került szóba. Ez a lélekvesztő az otthonom.
Felnevetek. Az év apukája. Hát persze. Aztán rendezem a vonásaimat. Megvonom a vállamat.
-Ha tudni akarod, igen… - De mind a ketten tudjuk, hogy nem a droidokra gondolok. Hanem Edgarra. – Vén medve…. nem kis bocs… - teszem hozzá, és kényelmesedek a székben. – Mennyi van még Pressinek a szülésig? – váltok témát és most egészen más lesz az arckifejezésem, talán aggódó?

-A reaktorba az mehet, akinek van hozzáférése, azt pedig az kap, aki bizonyított, ne tegyél úgy, mintha ez valaha is másképpen lett volna. Viszont, el kell kezdened képezni a civileket is erre. Senki sem fog itt szolgálni örökké, és lehet nem is ez lesz az egyetlen hajónk.
Ez a felvágott farok kifejezés nem jelent számomra semmit. Viszont szigorúbban nézek most rá, mint eddig.
-Ha valaki nem látja el a feladatát, annak velem gyűlik meg a baja. Nincs kivétel. Van jelenteni valód ezzel kapcsolatban?
Aztán bólintok.
-Azért, mert keresed a bajt, szándékosan szítasz konfliktust, és vagy ellenséges úgy általában mindenkivel. Ne csodálkozz, ha úgy bánnak veled, ahogy te is velük. És senki sem fog hasra esni azért, mert végzed a dolgod. Mindenki azt teszi. Ha pedig arra hivatkozol, hogy a te munkád fontosabb mint az övék...az is ellenérzést vált ki.
Azt hiszem, ezt túltárgyaltuk. Kicsit csodálkozva nézek rá, amikor igent mond, de inkább nem vitatkozom. Tudja, mi a lényeg. A neve nem tette golyóállóvá aznap sem. Sőt.
-Egyenlőre feltételezni fogom, hogy megértetted, mi volt ez, és el tudod dönteni magad is, mi fér bele, és mi nem. Ha nem, akkor a következő alkalommal lehet parancsba adom, hogy legyél plüssmaci.
Összeráncolom a homlokom, és kérdőn nézek rá.
-Terelni akarod a témát? Egyébként nem sok...úgy tűnik rosszul becsülték meg, mennyi ideje van bent. Csak azt remélem, nem a csata közepén fog megszülni.

-Viszont, nem hiszem, hogy most kellene elkezdenem képezni az utánpótlást. – Most én döntöm hátra a fejemet a támlán és a plafont kezdem el nézni. – Nyilván nem lesz itt mindig mindenki örökre, nem vagyunk droidok… -Ebben egyetértek vele. Abban is igaza van, hogy kell az utánpótlás is. – Nézd, ha most megdöglök, mert megszabadít benneteket a Consilium tőlem, Lynch át tudja venni a helyemet. Már tudja, azt amit én hosszú évek alatt tanultam meg…. – társalgási hangon felelek neki. Kezeim összekulcsolva a hasamon és a plafont fixírozom most még, de lassan vissza emelem rá a fejemet.
-Nincs. Minden a lehető legnagyobb rendben. – Most már. Akkor és ott a saját hatáskörömben hoztam meg döntéseket és abban a néhány órában az Ő hatásköre az enyém volt. Az az ügy már elült. Csupán jelezni akartam felé, hogy nem mindig én vagyok a hunyó.
-Nem minden fekete vagy fehér, ezt te is tudod és nem csak én vagyok folyamatosan a probléma forrása. – Azért ezt megjegyzem neki. Felülök a székben normálisan és nem folyok el tovább. Szerintem ezt már túltárgyaltuk. Nincs több hozzáfűzni valóm. A többit elengedtem a fülem mellett. A plüss macizásra csak rá emelem a tekintetemet és lassan, sokatmondóan grimaszolok neki egyet. A véleményem tömör. Sosem leszek az. Ezt parancsra is adhatja és készítheti is a cellát mellé, mert ki van zárva, a dolog.
-Van még mit rágni ezen a koncon? – Kérdezek vissza. Szerintem, már eléggé körbejártuk a témát és nem igen van mit tovább cifrázni ezen.
Nem a Consilium vigyázott rám, hanem a cimborám. Nélküle, lehet golyót kaptam volna. Szar ügy és ezt még emésztenem kell, hogy célkeresztet kaptam a homlokomra. Az a nagy büdös helyzet, hogy Ethan nem téved ebben. Ha nem kap külön parancsot, nem lőhetett volna rám. Vajon már megtörtént a hivatalos bejelentés? Ki lettem tagadva? Vagy csak halottnak vagyok nyilvánítva, mert az egyszerűbb? Ezen még fogok rágódni egy ideig. De nem itt és nem most.
-Nem hiszem, hogy itt kellene lennie ilyen állapotban… annyit még én is tudok, hogy az ütközet hozhat nem várt fordulatot és dönthet úgy, hogy nem marad bent…. – Elrévedek, ahogy ez a téma kerül boncolásra. De elég hamar vissza is térek, mielőtt jobban elmerülnék.