Nehéz elképzelni, tudom, de otthon, a Földön nagyon ígéretes karrier elé néztem.  Már az egyetem alatt is keményen dolgoztam, méghozzá egy veterán klinikán, ahol a mentorommal a poszttraumás stresszel küzdő katonáknak segítettünk visszatérni, újra beilleszkedni a társadalomba, ami akkoriban már erősen széthullóban volt, még a Consilium miden, szabályozásra tett próbálkozása ellenére is.  Nem volt könnyű feladat, és bevallom, a munka rám is nagyon sokszor nyomasztóan hatott, de tudtam, szükség van ránk. Énrám.  Az már csak a sors iróniája, hogy mire megkaptam  volna a bankkölcsönt,hogy megnyissam a praxisomat, már nem volt értelme elkölteni. Tipikus  Valentine-szerencse.

A testvérem, aki mindössze 8 perccel idősebb, mint én, mindig is úgy érezte, azért lett ő a nagytesó, hogy vigyázni tudjon rám. Valahogy mindig úgy alakult, hogy szükségem is volt rá. Csak akkor nem tudott segíteni, amikor eljöttek értem, de ez nem az ő hibája volt. Amióta kiolvasztottak, többször is kérvényeztem, hogy ébresszék fel, de eddig mindig elutasítottak. Pedig ő biztosan jobban tudná, mihez kell kezdeni ebben a félresiklott, miniatürizált rémálomvilágban. Biztosan nem hagyta volna, hogy rábeszéljenek erre a katonásdira, csak azért, hogy aztán egy másik mikrovilág még szűkebb, még furcsább társadalmának a józanságát őrizzem. Hiszen az ő kezükben van az emberiség jövőjének kulcsa. Pardon! A mi kezünkben! Hol is van az a gyönyörű jolás felvarróm?

Az utolsó volentisi estémet ismerkedéssel akartam tölteni. A jogosultságomat már megkaptam, így hozzá is férhettem a Jola legénységének aktáihoz. Egészen izgatott lettem, ahogy olvasgatni kezdtem. Persze diagnózist még nem állíthatok fel, de első látásra a legtöbben komoly és hosszas terápiára szorulnak majd. Kezdetnek itt van Dobrik kapitány, aki a Crash becenevet viseli büszkén még akkor is, ha ez már navigátorként is maga volt a rossz ómen. Annyi traumás sérülést őrizget, hogy csak úgy volt képes megőrizni az ép elméjét /ez mondjuk igencsak relatív/, hogy mindenkitől távol tartotta magát. Még a feleségétől is, aki legalább annyira és nagyon is hasonló módon defektes, mint ő.  Peterson parancsnok a férjének elvesztését igyekszik a munkába temetkezéssel, és a beosztottakkal való bratyizással elnyomni, csak hogy ne kelljen meggyászolnia a nyilvánvalóan halott szerelmét. A matuzsálem parancsnokhelyettes annyiszor volt már lefagyasztva, hogy senkinek nem tűnik fel, mennyire magányos és elidegenedett. Talán még neki sem, mert a sok szoknya gyönyörűen elfüggönyzi a nyilvánvaló gondokat. Látszólag humoros és gondtalan, valójában azonban csak tippelni tudok, mennyire üresnek érezheti a jelenlegi életét. A főgépész olyan gyorsan ugrotta át a ranglétra olyan sok fokát, ahogy azt csak a csókosok szoktak. És akkor a consi-feleség címkével járó megkülönböztetés többi aspektusáról ne is szóljunk! Ha most nem küzd identitásválsággal, akkor soha. A kapitány feleségének az aktáját végig sem olvastam rendesen, máris kitűnt, súlyos elhagyatottsági gondokkal küzd. Sem a szüleitől, sem pedig a férjétől nem kapta meg azt a törődést, amire egy egészséges embernek szüksége van. A frusztrációját a munkájában próbálja levezetni, de mivel a kiváló teljesítménnyel járó dicséretek sem tudták sosem kielégíteni a törődés iránti vágyát, kénytelen mással felhívni magára a figyelmet. De még úgy is többre jutna, ha egy szeressetek táblával a nyakában rohangálna. Itt senki sem normális?  A legénység aktáinak csak a töredékét néztem át, de máris úgy éreztem, ha tegnap kezdtem volna a munkát is el lennék havazva. Hogy a nyomasztó érzéseket elhessegessem, felhívtam Josht, aki hetek óta próbált meggyőzni, menjek el vele táncolni. Gondoltam, ha most nem adok neki esélyt, akkor már nem is fogok. Azt hittem, már semmi sem lephet meg, ha arról van szó, mennyire tudok szerencsétlen lenni, de amikor a szórakozóhelyen húsz percnyi kellemes iszogatás után hirtelen fegyvert fog a fejedhez egy kétméteres vadember és bár nem sok értelme van a méretbeli különbségek miatt, fedezékként használ, hogy meglóghasson az egyenruhások elől... nos akkor elég sok dolgot kénytelen átértékelni. A Valentine átok még sokszáz fényévvel messzebb is él és virul.  Az agyturkászok is lehetnek ptsd-sek, csak úgy mondom...

Ahhoz képest, hogy a kabinom alig nagyobb az otthoni fürdőmnél, és csak fél éve vagyok ébren, relatíve sok személyes holmit sikerült felhalmoznom. Nem mondom, hogy gyűjtögető vagyok /de igen/, de az talán tényleg kicsit túlzás, hogy nem tudtam egyedül felcuccolni a Jolára. Az alkalmi hordár csak a rámpáig jött velem, ott aztán lepakolta a táskáimat és magamra hagyott. Gondolom merő véletlen, vagy szimplán valami protokollszerűség, és nem az én személyes átkom az oka, hogy az azonosítóm épp csak arra volt elég, hogy bebocsátást kérvényezzek a hajóra. És én csak vártam, kezemben   Arizonát /azt a kaktusz-szerű növénykét, amit a kedves botanikus fiútól, Joshtól kaptam/ szorongatva,  hogy végre valaki ajtót nyisson.