Bilhah a karomba borul. Egy pillanatig azt hiszem, nem lélegzik, majd mély, lélekőrlő üvöltés szakad fel a torkából. Vörös haja vérként folyik szét a hátán, az ölemen, az ágyon. Az arcát simogatom, nedves az izzadtság és könnyek keverékétől. Lesöpröm a hajtömeget a remegő lány testéről. A ruhája lecsúszott, felfedve a bőrét. Annyira vékony, annyira érzékeny. Végig simítok rajta, ujjaimmal az átütő ereket követve, amik gyökereként kapaszkodnak meg a vállán. Szinte beleolvad az érintésembe, hátát az ujjamnak nyomja. Óvatosan feljebb húzom a fehér hálóing pántját, megigazítom az anyagot.
— Sh, el fog múlni — duruzsolom, miközben engedem, hogy belém kapaszkodjon. Egymást öleljük.
Tudom, hogy van valami megnyugtató a közelségünkben, mert engem is így ölelt, amikor a fiammal vajúdtam. Emlékszem, hogy Blihah illata, hideg kezei a homlokom mennyire fontos volt számomra.
Margot vizes ruhát hoz, hogy letörölje a lány arcát. Először attól tartok nem enged el, azonban lassan visszafektetem a hátára. Idősebb feleségtársam mosolyogva, halkan suttog hozzám, Bilhah zihálása szinte elnyomja a hangját. A kezemért kap, körmei belevájnak a bőrömbe, de valahogy nem bánom.
— Nem várhatunk tovább — végig simít a vajodú lány karján, akinek szemei csukva vannak. A helyzethez képest nyugodtsággal áraszt el, ahogy fekszik, ha nem érezném szorítását, és hallanám reszkető lélegzetvételét, azt hinném, hogy csak alszik.
— Tudom — leveszem a tekintetem Bilhahról. Margot bátorítóan biccent egyet, miközben felkel az ágyról, és kisiet a szobából. Óvatosan Bilhah mellé fekszem, aki megérezve a testem melegét, hozzám bújik. A homlokunk összeér, az ujjaim elkalandoznak a lány arcán. Hüvelykujjam megáll az ajkánál, egy pillanatig nem mozdulnak. Mintha csak erre várt volna, a vörös hajú lány keze a csuklómra fonódik, majd elengedi és kis köröket kezd rajzolgatni a kézfejemre. Magához húz, ha lehet még közelebb, belebújunk egymásba, érzem a lehelete ízét a számban. Megpuszilja a felső ajkamat, majd az alsót.
— Muszáj bemennünk a kórházba — szakadunk el. Halkan beszélek, talán butaság, de attól félek, hogyha hangosabban szólnék hozzá, még több fájdalmat okozok neki.
— Azt szeretném, ha végig mellettem lennél. — A remegéstől alig tud beszélni, a szavai akár egy lélegzet.
— Én is — elmosolyodom, valahogy erőt próbálok önteni a lelkébe.  
Összefűzzük a kezünket, Bilhahé ijesztően forró.
— Végig ott leszek az ajtó előtt, és ha kitolnak a babával, azonnal oda szaladok hozzád. — megsimogatja a hasát, majd oda húzza a tenyerem — Majd megszámoljuk az ujjait, megpusziljuk a lábacskáit, és vigyázunk rá, amíg pihensz, jó?
Csak bólint, majd óvatosan megcsókol. A csók sós a könnyeinktől.
Csend telepszik közénk, nem az a fojtogató, nyúlós csend, ami olyan mintha beleülepedne a torkodba, csak hogy ne tudj megszólalni. Ez egy kellemes csend, olyan… nyugodt.
— Ő a mi kettőnk babája lesz —meglepő elszántsággal és erő csendül a hangjában — Nem a férjünkké, vagy a consiliumé, hanem a miénk. Ugye? — szorítja meg a kezemet, nyomatékosítva a szavait.
— Megígérem — gondolkozás nélkül bukik ki belőlem ez az egy szó, bele sem gondolva, hogy nem lenne szabad olyat ígérnem, amit tudom, hogy nem tarhatok meg.
Margot lép be a szobába, szétrebbenünk, ő pedig úgy tesz, mintha nem semmit sem látott volna, majd közli velünk, hogy Charlesnak más elfoglaltságai akadtak. Együtt felsegítjük Bilhaht, letöröljük az arcát, majd elindulunk az orvosi részleg felé. Amikor odaérünk az ápolók átveszik tőlünk a lányt, minden rendben van. Biztosítanak minket, hogy a legjobb kezekben van, már nincs sok hátra. Hamarosan viszont láthatjuk feleségtársunkat és a kis jövevényt.
Miközben letelepedem a váróban Margot mellé, rossz érzés ül a mellkasomon. Tudom, hogy butaság, de túlságosan is emlékeztet a napra, amikor elvesztettem az anyukámat. A mindent belengő fertőtlenítő szag, a kékeszöld színe a falaknak, a hosszúra nyúló szülés. Akkor még azt hittem, hogy egy nap, majd szülésznő lehetek, hogy segíthetek a vajúdó nőknek. Bele sem gondoltam, hogy két év múlva, már házas leszek, pedig valahol, az agyam egy mély zugában, biztos tudtam. Nem folytathatom a tanulmányaimat, mert a család fontosabb. Talán, majd, ha nagyobb lesz Malachi, akkor majd visszaülök az iskolapadba. Csak megrázom a fejem, kár ilyen butaságokon gondolkoznom.
Egy pillanatra elgondolkozom, hogy elmondjam-e a félelmeimet a mellettem ülő társamnak, félek, hogyha kimondom, valóra válnak, így csak hallgatok. A halk beszélgetések zsivajára összpontosítok, próbálom kizárni a saját gondolataimat, mert azok megőrjítenének. Nem tudom mennyi idő telik el így, egészen annyi változik, hogy másképp keresztezem a lábaimat, de egyszer csak egy orvos lép ki a szülőszobából. Tájékoztat minket, hogy bemehetünk Bilhahoz.
Gyermeki öröm tölt meg, csak Margot figyelő szemei nem engedik, hogy futásnak eredjek. Nem is veszem észre, hogy sírok, ameddig a könnyeim az államon végig nem szánkáznak. Nem szabadna ilyenekre könnyeket pazarolnom. Azonban meglátom, hogy Bilhah is sír, a babánkkal a karjában, kissé megnyugszik a szívem, hogy talán nem is reagálom túl.
Bárcsak megcsókolhatnám, bárcsak elmondhatnám neki, hogy mennyire szeretem. Ehelyett, csak oda lépek hozzá, és végig simítok a karján. Nekem támasztja a fejét, szemei alig nyílnak ki.
— Olive-nak hívják — szuszogja bele a pici hajába.
Szóval kislány. Igazi hajas baba, tiszta anyja, ami megkönnyebbülés és öröm egyszerre, azt hiszem mind kettőnknek.
— Olyan gyengének érzem magam.
— Semmi baj, aludj csak. Majd én vigyázok Olive-ra — nyugtatgatom az újdonsült anyukát. Bár már gyakorlott kézzel nyúlok a baba felé, mindig megrémiszt mennyire, aprók ezek a kis emberek. Olive nagyot ásít a kezemben, lassan lecsukja a hatalmas szemeit, amivel eddig kémlelte a világot. Egy altatót dúdolok neki, amit még az anyukám énekelt nekem. Mára elhalványult a szövege, egyedül a dallama maradt meg a fejemben. Az arcomhoz emelem, beszívom az illatát, ami engem mindig is cukorba mártogatott mandarinra emlékezetet. Érzem, hogy már most úgy szeretem ezt a babát, mintha én szültem volna. Bilhah tudta, valahogy megérezte ezt. Szabad kezemmel megsimogatom Olive arcát, aki erre kinyitja a száját, majd be is csukja. Biztos éhes a kicsi. Oda fordulok az ágyhoz, hogy fölébresszem az anyukát.

oh, i believe / all will be forgiven / there is love in Heaven
Néhány lámpa fénye szűrődik át az elhúzható függönyön keresztül, a nővérpulttól érkezik. Babák apró nyöszörgését lehet csak hallani, megszakítva egy-egy köhintéssel. Sűrű éjszaka van, hiába a mesterséges világítás, a mesterséges napszakok, néha egyszerűen megérzed. Olyan különös, nehéz érzés telepszik a válladra, befurakszik a nyakad mélyedésébe, ahogy a kedvesed teszi. És ott ül, nem hagy békén. Igazából nem tudnám megmondani, hogy zavaró érzés-e, talán túl megszokottá vált számomra, úgyhogy csak engedem neki.
Képtelen vagyok aludni. Már megszámoltam az összes kockát Bilhah takaróján, reménykedően kaptam fel a fejem minden egyes apró hangra, ami elhagyta Olive száját. De semmi nem történik, csak annyi hogy másképp helyezkedem a karosszékben. Jellemző, mindenkinek megadatik egy apró szusszanás, én nem tudok élni vele.
Óvatosan, figyelve, hogy ne csapjak nagy zajt, felállok és a kiságy felé indulok. Csak nézem, ahogy a kicsi mellkasa emelkedik majd esik, emelkedik majd esik. Valahogy nyugalommal áraszt el, tudni, hogy lélegzik. Egyáltalán nem hasonlít Malachira, mégis rá emlékeztet. Hiába a tény, hogy a fiam kis kopasz volt, Olive-nak pedig halványvörös fürtök keresztezik arcát. Olyan lágy, puha baba. ahogy csücsöríti a száját, nyitogatja a szemét, érzem, hogy benne van Bilhah minden gyengédsége. Oda nyújtom a kisujjam, amit önkéntelenül megragad, köré zárja gyönge kis ujjait. Gyengéden végig simítok az arcán, mire mintha elmosolyodna. Persze, az agyam racionális része csak, mint gázmosolyt regisztrálja, de szeretném azt hinni, hogy ez a mosoly nekem szól.
— Ugye nem próbálod felébreszteni? — Bilhah mondandója ásításba fulladt. A hálóing és az ágyhuzat súrlódása üti meg a fülemet, arra következtetek, hogy a lány nyújtózkodik, majd karjai megpróbálnak az ágyhoz húzni, én pedig engedek. Figyelve, nehogy fájdalmat okozzak a lánynak mellé kucorodom. Hirtelen eszembe sem jut, hogy valaki majd meglát minket. Hiszen késő éjszaka van, mindenki elszenderedett már. Apró csókokat nyomok a nyakára, egészen addig, míg halk kuncogásba nem tör ki a Bilhah.
— Css! — engedem el egy pillanatra, és nézek fel rá. — Az egész kórházat felfogod kelteni.
— Te vagy az aki csikizett!
— Túl könnyű célpont vagy! — válaszoltam, miközben bedugtam az átfagyott lábaimat a takaró alá. Bilhah ellenkezését figyelmen kívül hagyva.
— Igen? Szóval az egyszerűen becserkészhető, ártatlan lányokat szereted? — kapja el az államat.
— Igazából csak téged — várok a csókomra, és nem marad el. Puhatolózva, óvatosan csókolok, mintha most tenném először. Bilhah valahogy más, nem tudnám megmondani pontosan miben rejlik ez a mássága. Ő sokkal vadabb, nyelve utat tör magának, majd elszakadunk egymástól, levegőt kapkodva.
— Szeretlek — suttogja a mellkasomba, ahogy begubózik a takarójába és rám fekszik.
— Én is szeretlek — puszilom meg a homlokát.

i don't scream, though i know it's wrong / i just play along
Megint gyermek vagyok, az apám előtt térdelek. Csak az öv suhanását hallom a levegőben.
Az ágy nyikordulására koncentrálok, azt számolom. A legtöbb majdhogynem ezer volt, a legkevesebb talán száz. Általában nem tart olyan sokáig, Charles azt mondja azért, mert csak fekszem, mint egy fadarab, és ha valaki deszkát akar dugni, talál mást. Mondjuk Bilháht. Állítólag a lány a karjaiba omlik, vörös haja szétterül alattuk, de a lány túl hangos. Mindezeket akkor hallom, mikor a mellkasához von, és a hátamat simogatja.
— Majd belejössz — nyugtat. — Biztos nagyon más minden, Malachi óta. — kezével körző mozdulatot tesz az alhasam irányába. Én csak bólintok, ilyenkor nem tudok megszólalni. Valahogy a hányinger is el szokott fogni. Apró puszit nyom a homlokomra.
Tudom, hogy sosem fogok belejönni, sosem fogom élvezni ahogy megérint, a csókja mindig keserű lesz. Az érintése szúr, éget, le akarom mosni magamról, érzem a szagát magamon. Dohány és fertőtlenítő, ott marad velem, órák múlva is érzem. Hiába rágom véresre a szám, vagy folyatok forró vizet magamra, dörzsölöm át ezerszer szappannal a bőröm. Megjelölt, mint egy kutya a területét.
— Tudod, segíthetek — ujjai végig siklanak az arcomon. Megállapodnak az államon, felfelé húzza, hogy rá nézzek. — Hogy te is élvezd.
Hallom, ahogy nyelek, a szívem vadul ver, vér tódul az arcomba, a fülembe. Meztelen testem reszketni kezd a meleg takaró alatt. Mintha huzat lenne a szobában, mint mikor valaki elfelejti kikapcsolni a hűtést. Keze továbbra is megakadályozza, hogy elfordítsam a fejem. Szabad keze elindul a paplan alatt, míg a másik egy csókhoz kényszerít közelebb. Üvölteni akarok, azonban csak megfagyottan fekszem. Túl súlyosnak érzem a kezem, hogy megemeljem és lelökjem magamról. Biztos jéggé vált a vérem, a szövetekhez nem jut tápanyag, és lassan elhalnak. Elképzelem, ahogy elpattan az összes hajszálerem. Talán, majd nem fogom érezni, ahogy a combomat simogatja, belém mélyeszti az ujjait. Önkéntelen rándulok meg, összezárva a térdemet. Remegve fogom át a lábamat, majd gördülök az oldalamra. Forró könnyek gördülnek ki a szememből.
— Baszd meg — taszít rajtam egyet Charles —, az ember jót akar, erre így reagálsz. Kurvára nem normális.
Csöndben maradok, már megtanultam, hogy ez a legjobb, amit tehetek egy ilyen helyzetben.
— Vagy egy csaj kéne, mi? Legközelebb hívjam át Bilháht, vagy mi?
Hirtelen emelkedem föl, a takaró lecsúszik rólam, ahogy ülő helyzetbe kerülök. Döbbenet ül ki az arcomra, amin Charles jól elmosolyog.
— Mi? Azt hiszed nem pletykálnak? Vagy hogy Margot vak és hülye?
Nem igazából azt hittem, hogy Margot, ha nem is gyűlöli a férjünket, mint én, de nem árulna el neki minket. Valahogy biztos voltam benne, hogy feleségtársként megtartjuk egymás titkait, valami furcsa egyeséget formáltunk, azzal, hogy ugyanabban a helyzetben találtuk magunkat.
Hátat fordítok Charlesnak, figyelve minden mozdulatomra, hogy olybá tűnjön nem sikerült megrendítenie. Tettet nyugodtásggal kivettem egy adag váltás ruhát a szekrényemből, majd az övéből. A férfiruhákat leterítettem az ágyunkra, a sajátjaimat pedig magamhoz vettem, majd megindultam a fürdőszobába.

those you’ve pained / may carry that still with them / all the same
Langyos, ragad, csúszik. Beletapad a kezembe, a rongyba, a felmosóba, és kimoshatatlan, levakarhatatlan. A fémes szag beleivódik az orromba, érzem az ízét a számban. Olyan buta gondolat, hogy eltüntethetem a vért, a testet. Megroggyan a lábam, szétfolynak alattam a végtagjaim. Zselatinszerű minden, Margot keze, ahogy felránt, és azt suttogja, bár, ha nem suttogna, azt sem tudnám megmondani, hogy legalább öltözzek át és mosakodjak meg
.
Húsz perccel ez előtt
— Öltözz át! — rivallok rá Bilháhra, miközben bezárom magam mögött a mosdó ajtaját. A lány a vértócsában térdel, maga elé bámul. Talán túl kemény voltam, Bilhah még nem szembesült a tettével. Mintha álomvilágban ringatózna a holtest felett. Leguggolok mellé, óvatosan megsimítom a karját. — Légy szíves, add ide a ruháidat.
A kezem után nyúl, én pedig álló helyzetbe húrom. Minden érintésre összerezzen, akárcsak egy szárnya tépett kismadár. Lehámozom róla a felsőjét, majd a saját magaméval bedobom a sarokba. Kibújtatom a melegitőből, aminek az alja szivacsként felszívta a vért. Gyengéden oda vezetem a kádhoz, figyelve, hogy a pillantása ne tévedjen Charlesra. Megengedem a vizet, majd szivacsot veszek a kezembe és dúdolni kezdek. Bilhah sír, alig tudom csitítani.
— Héj, te nem tettél semmit — mondom, miközben letörlöm az arcát — Én voltam itt. Te a gyerekkel voltál sétálni. — ellenkezni próbál, azonban nem hagyom, hogy szóhoz jusson. — Én öltem meg Charlest. Én voltam. Egyedül én.