A Volentis fényében születtem. A rendszer tagja lettem. Mint mindenkit, engem is nyilvántartásba vettek. Nem szerelemből születtem, hanem mert kellett. Anyám, és apám egyszerű civilekként élnek az anyahajón, amely életet adott még nekik is. És most nekem is. Van nálunk egy hagyomány. Adj hálát azért amit kapsz, köszönd meg, és soha ne hagyd el. Ők így éltek, csendben. Soha egy rossz szót nem ejtve a rendszerre. Nost, szerintem ez inkább egy volentisi propaganda a tanács köréből, bár egészen 15-16 éves koromig nem is foglalkoztam vele. Elfogadtam, hogy ez így van. Felkészítettek, hogy férjhez fogok menni, és gyereket fogok szülni. Minél többet, annál jobb. Biológusnak tanultam, mert ők jobb jövőt akartak nekem, mint a bázis magjában mechanikusnak és diszpécsernek lenni. És minél többet tanulmányoztam a biológiát, annál biztosabb voltam abban, hogy rossz a rendszer, amiben vagyunk. Ám itt van nálunk ez a hagyomány.. Adj hálát azért, amit kapsz, köszönd meg, és soha ne hagyd el. És én csendben hallgattam hát, mint a szüleim. Összeházasodtam egy férfivel, húsz éves koromban. Természetesen megpróbálkoztunk egy gyerekkel, de méhen kívüli terhesség lett belőle, és meg kellett műteni. A műtét oly módon volt sikertelen, hogy a magzat túl gyenge volt mindahhoz, amin keresztül kellett volna menni. Ezután rehabilitációra és pszichológusokhoz jártam. Nehéz elveszteni egy gyereket, akkor is, ha nem akarod. René együtt érzése jól esett, és végre kezdtem érezni mellette valamit. Ami tartott körülbelül öt évig. Ez alatt az idő alatt tiszti iskolába jártam, és a Jolán szolgáltam. Az ismeretlenek tudálékos, mindenlébenkanál csitrinek tartottak. Nem terjedt el rólam sok jó szó, mondjuk ezt. De ha valaki közelebbről is megismert, az persze láthatta a napfényes oldalamat is. A biológiát asztrobiológiává fejlesztettem, a kutatás pedig hamarosan jobban érdekelt, mint ami otthon várt, így lassan, de biztosan ismét elhidegültünk egymástól. Úgy főleg, hogy a munkám miatt nem kellett gyerekkel próbálkoznunk ismét. 28 voltam, amikor az Ocantisra költöztünk kis időre, a telepesekhez. Én a bennszülötteket és az élőlényeket, mikroorganizmusokat figyeltem, kutattam. Volt a szomszédságunkban egy kedves pár, és a lányuk. Jó volt velük barátkozni. A keresztszülő, aki már akkor is a volentisnek dolgozott egy ideje, szintén szimpatikus volt. Nem sokkal azután, hogy mindent megtudtam, amit akartam, visszatértünk a Jolára. Rá 3 évre a kis család egy tagja, Hanrick felkeresett, hogy segítenék-e keresztlányának, Jainanak. Én bele mentem, és némi kutakodás és ajánlásnak hála sikerült őt bejuttatni a pilóta iskolába. Természetesen, mivel "kezeskedtem" érte, a Jolára került ő is. Nagyot nőtt azóta, hogy utoljára láttam. Mivel már ismertem, nem volt nehéz vele jobban össze is barátkozni. Mondhatni, legjobb barátnők lettünk, és sokszor csalt mosolyt arcomra, mikor stresszes, bánatos, vagy szeretet hiányos voltam. Persze, volt nem egy alkalom, amikor utalt valami többre, de már csak azért is elengedtem a fülem mellett a dolgokat, mert a rendszer kicsinált volna minket.
Aztán fellázadtunk. Örömittas nap volt, mikor a Ethan - faragjuk kőbe a nevét - kapitány hátat fordított mindannak, amivel az évek során kialakulva, magam sem értettem egyet. Miután felbontott minden házasságot, köztük az enyémet is, mintha egy öt tonnás láncot dobtak volna le rólam. Megkönnyebbültem, felsóhajtottam. De nem René. Ő ugyan megértőnek tűnik, de azért látom rajta, hogy fáj neki, hogy nem akartam újra összeházasodni vele. Talán ha született volna gyermekünk. De ettől megkímélt a sors. Azóta koloncokat is kapok a nyakamba Pressia okán, "tanulás" gyanánt. Persze tudom, hogy én vagyok a büntetés másoknak. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt sértésnek vegyem-e, de mivel a plusz kéz mindig jól jön a laborban, ezért nem bántam. Jöjjenek csak, mindig kell a segítség. És innen pedig már csak a jövőbe tekintek. Hogy mi lesz, választ adni nem tudok. Majd kiderül.