-Szóval te is kezded... - állapítja meg beletörődve, de persze továbbra is csillog a szemében a komolytalanság. Bármi, csak ne merüljön fel megint, hogy miért van ez. Természetesen a vizsgálatot akkor sem mondhatná le, ha szeretné, de nem akarom ezt az orra alá dörgölni. Meg fogom gyógyítani, ha tetszik neki, ha nem. Elsőre sok pihenést írtam volna elő, de....láthatóan az nem segített rajta. Ha rajtam múlna előre hoznám azt az időpontot mára de lehet csak én gondolom túl.
-27, de miért kérdezi ezt mindenki? Lehet magamra kéne tetováltatnom a születési évem is...
Az "is"-t próbálom elharapni, de egy két betűs szónál ez nem olyan könnyű feladat. Inkább gyorsan megmutatom neki még egyszer a borítót, ami nem sok romantikát ígér. Bár, így belegondolva, ha nem tudnám miről szól a könyv, lehet azt gondoltam volna, hogy valami lüke tini írta le, hogyan álmodozik Braga kapitányról...
Hátradőlök, és elkezdem olvasni a könyvet. Úgy tartom azért a kijelzőt, hogy lássa ő is, ha esetleg felmerülne benne, hogy valami mást mondok. Nem fogok persze cenzúrázni semmit, de ki tudja. egy 600 éves regényben lehet akad majd olyan, amire azt gondolja majd, csak most találtam ki.
Egy órával később állok csak meg, egy fejezet végén, és köszörülöm meg a torkom.
-Bocs, de muszáj egy kis pihenőt tartanom. Viszont bevallom, kicsit túl ismerős a helyzet a sztoriban...

- Úgy tűnik.. - feleli még midnig nagyon komoly arccal, és ő részéről annyiban is hagyja a dolgot. Nem nagyon izgatja egyébként, hogy mit gondolnak róla a lázadók. Meg persze, ahogy elnézi, Stone doki nem egy olyan kaland lehet, akit szégyellni szoktak, sokkal inkább egy olyasféle, akivel eldicsekszenek. Így hát még akkor sem lenne aggódni valója, ha akár egy fikarcnyit is érdekelné, miről beszél a sok halálra ítélt a cellán túl.
A kérdésére egyébként nem várt valódi választ. Pontosan azért zárta a beszélgetést, mert nem akart egy újabb cseszegetésbe belemenni. De úgy tűnik, a doki pontosan az a típus, aki házhogy megy a pofonért. Sőt, még be is csönget érte.
- Ha ennyien kérdezik, még sosem gondolkodtál el rajta, mi oka lehet? - vonja fel a szemöldökét, mielőtt legyintene egyet, és a fejét megrázva -nagyon gyorsan megbánja- sóhajt egy újabbat. - Nem érdekes... Engedd el! -
Lehunyja a szemét, és angyali nyugalom szállja meg, ahogy a felolvasást hallgatja. Rettentően élvezi, és fogalma sincs, hogy mennyi idő telhet el így, de benne azonnal az elégedetlenség érzése villan fel. Ez nem volt elég. Aztán Stone szavai felvillantják a kis piros lámpát a fejében. Hirtelen ül fel, mint egy keljfeljancsi, akinek kihúzzák a gyufás dobozát, s nem törődve a fájdalommal a doki szemébe néz. - Nekem nem. - feleli mogorván. Nem tudja, hogy kire dühösebb. A férfira, aki majdnem elaltatta a gyanakvását, vagy magára, hogy hagyta ezt bárkinek is. - Most menj el! - fordít hátat a férfinak, és innentől kezdve nem szól egy árva szót sem hozzá.

-Az emberek állandóan ilyesmiket kérdeznek a másiktól. Ha tippelnem kéne, így akarják leplezni a saját gátlásaikat. Könnyebb mást letolni, mint magunkon javítani...de pszichológus aztán végképp nem vagyok, szóval ez csak találgatás.
Felemelem a kezeim megadón, és megint csak mosolygok Rea-ra. Tudom, azt mondta engedjem el, de szórakoztat a piszkálódása. Érdekes, hogy ennyire próbálja visszafogni magát. Csak azt tudnám, miért. Illetve...két tippem is van, és próbálok rájönni, melyik az igaz. Lehet mindkettő.
-Valami rosszat mondtam? - Kérdem csodálkozva, de nem erősködök. Összepakolok, felállok, és elmegyek...kis híján köszönés nélkül.


Másnap kivételesen ő látogat meg engem. Szó nélkül, egy biccentéssel üdvözlöm, és a mikor a katona felülteti őt a vizsgálóágyra, és ráadja a szíjakat, lépek csak hozzá. Nem mérek vérnyomást, rögtön a vizsgáló gépet használom, aztán pedig beadok a derekába közvetlenül egy modern injekcióval egy gyógyszert. Ha nem figyelne, nem is érezné, utána viszont ellazul az eddig fájós rész. Mintha nem is létezett volna.
-Van egyéb panasza, Ms.Olivette?

Felvonja a szemöldökét és látszik, hogy már szinte a nyelvén van valami epés kis megjegyzés, de végül nem mond semmit, inkább csak legyint, és bár valójában nem mosolyodik el, a szemében azért villan némi játékos fény, ahogy elhessegeti a témát. Aztán pedig már nem is kell mondania semmit, mert a felolvasás, a katonai történet izgalma olyan szórakozás neki, amire már rég nem volt lehetősége. Kár, hogy a doki meggondolatlanul szól, ő pedig kizökken ebből a kellemes kis pillanatból és egyből gyanakodni kezd. Miközben hátat fordít az egyébként kedves és szimpatikus férfinak egyre csak magát átkozza, amiért ilyen könnyen hagyta magát elcsábítani. Egy csinos pofi, néhány kedves szó, és máris beszervezik a lázadók. Tényleg ennyire hiányzik neki az eddig mindig csak elkerülni próbált társaság? Vagy valami más oka van? Nem tudja, de nagyon kell küzdenie magával, hogy ne moccanjon és ne szóljon semmit, míg a Doki elhagyja a folyosót is.

Másnap bilincsben, őrökkel körülvéve, fájós háttal cammog be a dokihoz, és szó nélkül hagyja, hogy felpakolják a vizsgálóra, és lekötözzék. szó nélkül tűri a vizsgálatot és az injekciót is, és bár szinte rögtön érzi, hogy ellazulnak az izmai, és ki is húzza magát, nem mond semmit. Nem is néz a dokira, és a kérdésre is csak a fejét rázza, miután meghallja, hogy Ms Olivettenek nevezte őt a férfi. Nagyon ügyel rá, hogy még csak rá se nézzen. Tudja, hogy a a férfinek több oka lennea sértődöttségre, mint neki, mégis ő az, aki megbántva érzi magát a bánásmód miatt. És ettől csak még jobban utálja a dokit, magát, a helyzetet, a lázadókat, a parancsnokát, aki ide küldte meghalni, és úgy általában véve mindent. A pokolba mindennel és mindenkivel!

Valamiért nagyon várom az időpontot. Biztosan nem csak azért, mert tudom, hogy ő kivételesen pontosan fog érkezni. Megtehettem volna, hogy előkészítek mindent, hogy minél gyorsabban menjen a vizsgálat. 90%-ban biztos voltam benne mi a baja de...nem tettem. Igaz, ő, és a hajó is legfeljebb fél percnyi időveszteséget könyvelhet el így. A rendelőben uralkodó szinte már beteges rend miatt csukott szemmel is megtalálnék mindent. Nem túlzás, a vizsga része.
-Rendben van. Ma már ne próbáljon eddzeni. 99% hogy teljesen felépült volna segítség nélkül is idővel, így pedig legfeljebb egy hét, és újra úgy kínozza magát, ahogy csak szeretné. Azonban...
Itt megkerülöm a vizsgálóágyat, és a katonát is, akinek finoman megfogom a puskája csövét, és lenyomom kicsit, felvont szemöldökkel nézve rá. Értem én, hogy készenlétben kell lennie, de komolyan? Nekem is eszembe jut párszor, milyen veszélyes ez a nő, de ha a remegő keze véletlenül meghúzza a ravaszt, és eltalál egy lélegeztetőgépet, akkor kiderül, mit tud az új tűzoltórendszerünk.
-Be kell tartania egy szigorúan előírt gyógytornát. Én magam...töltöttem le az adatbázisból. Elég infantilisnek tűnik majd ebben biztos vagyok, de kérem tartsa be.
Rea elé tartok egy Tablet-et. Azt a tabletet, amit elég sokszor láthatott már a kezemben. Nem kevés munka volt engedélyeztetni, hogy orvosi utasításra nála lehessen. Természetesen letiltva szinte minden funkciót. a hálózati elérést szolgáló alkatrészeket konkrétan kiszedték belőle. Nincs is rajta más, csak az eddzésterv és...ha esetleg szétnézne a meghajtón, akkor a vadászat a vörös októberre E-könyv, melyet szintén én töltöttem le.
-Pár napig távol leszek. Rutin küldetés. Kérem addig vigyázzon magára. Aztán meglátjuk, mennyit javult a háta.
Ez után útjára engedem őt. Útjára engedem...mintha nem egy börtöncellába küldeném vissza. Van valami természetellenes abban, hogy emlékeztetnem kell magam rá, ez a nő tényleg veszélyes. De ha ránézek, nem ezt látom rajta.


Nem állt szándékomban hazudni neki. Sem pedig a frászt hozni rá, bár őszintén szólva nem gondoltam, hogy aggódni fog értem. Minden esetre a rutin küldetés során történt egy kis baleset. Szerencsére mindenkit haza tudtunk hozni, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én már itthon tértem magamhoz. Két nappal később.
Őszintén nem volt szándékos, hogy egy hétig nem jártam Rea-nál. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, nem csak 4 könyvet hagyok a PDA-n elrejtve. Ráadásul a Gyűrűk Ura Trilógiát filmként már látta is. Kissé még mindig bicegve lépek a rácsokhoz, és intek neki.
-Igaz, hogy utánam érdeklődtél...vagy csak ugrattak? - Kérdezem kissé erőtlenül, de azért mosolyogva rá.