- Komolyan az űrbe fogunk menni, nagy tesó! - lelkes mosollyal, és a kelleténél talán nagyobb hevességgel csatolom be az űrkomphoz tartozó ülésem biztonsági övét, ugyanis a fémes, tompa hangra többen is rám szegezik a tekintetüket az utastérben. Szemeikben mégsem harag vagy a várható rosszallás csillan, hanem értetlenség és mély üresség kondul. Egy pillanatra elszégyellem magamat, elvégre sokaknak kell hátrahagyniuk a szeretteiket, és tulajdonképpen már nincsen sok hátra ahhoz sem, hogy végleg megsemmisüljön az emberiség bölcsője… Azonban nem tudok segíteni rajta, az űrbe megyünk! Az éjszakai égbolton tündöklő csillagokra világ életemben ámulattal néztem fel, miattuk kezdem bele az asztrofizikai tanulmányaimba is, miután letettem a biofizikus diplomát, és most köztük fogunk járni-kelni! Álmodhat ennél többről egy lány?
- Val, néhány nap, jobb esetben hónap múlva milliárdok fognak meghalni, mi pedig otthontalanok leszünk. Ne várd, hogy lelkesedjek - sóhajt fel mellőlem a bátyám, és az újonnan az arcomra kapaszkodni akaródzó mosolyom sebtében hullik le az ábrázatomról. Igaza van, szomorú, ami velünk történik, de én igyekszem úgy tekinteni erre a költözésre, mint az emberiség egy újabb korszakára és előrelépésére. Puha, meleg tenyeremet az ő hűvös, remegő kézfejére simítom, és egy bátorító, szelíd mosollyal keresem fel kétségektől terhes íriszeit.
- Tudom. De nem szabad csüggednünk, a legkevesebb, amit megtehetünk a hátrahagyott emberekért, hogy megpróbáljuk a legtöbbet kihozni ebből az esélyből - tekintetében megértés pislákol fel, én pedig finoman szorítok az ujjaim ölelésén. - És hé… Itt vagyunk egymásnak, nekem ez a legfontosabb. Nélküled nem menne - jegyzem meg elhalkulva, őszintén, ám a meghitt pillanatot félbeszakítják a riasztófények vörös villanásai, illetve a robothang általi fülsértően hangos visszaszámlálás. Újfent izgatottság kucorodik a mellkasomba, és nem tudom megállni, hogy ne húzódjanak az ajkaim széles vigyorra, amint előrefordulva s magabiztosságtól duzzadva szembenézek a jövőnkkel.




- Valeria Morales? - kimért, vagyis inkább unott férfihang segít hozzá a tudatom kitisztulásához, és egy olyan álomból való kiemelkedésemhez, amit örökre el tudtam volna viselni. Új bolygóra lelt benne az emberiség, én vezető kutatóként dolgoztam, a bátyám pedig egy különös állatfarmon nevelgetett furcsa, mégis szerethető élőlényeket. Ne is kérdezze senki, miért éppen állatfarm…
- Az egyetlen… - nyögöm ki erőtlen, didergő hangon, miközben megkísérlem résnyire felnyitni a szemhéjaimat. - Fázom - teszem hozzá halkan, megrezzenve, ahogy apránként tudatosul bennem a testem további részeinek létezése is. Sajnos. A bőröm valami rohadtul hideg asztalnak sugározza előszeretettel a hőt, szóval legszívesebben alaposan beolvasnék a fölém hajoló pasasnak a fizika alapvetéseiről, meg arról, milyen érzés a milliónyi tűszúrással felérő zsibbadást megtapasztalni a testfelszínem egészén. Nem kellemes.
- Tudom, és sajnálom, miss Morales, ez a felengedés következménye. Valószínűleg nem emlékszik most, de negyvenkilenc éve önkéntesen csatlakozott az Alvóprogramba. Egyszerűbben mondva hibernálták Önt - hunyorogva, a homlokomon csúfos ráncokat képezve pislogok fel a férfire, magas hőfokon emésztgetve az elhangzottakat. Na várjunk csak…
- Az űrben vagyunk? Sikerült, találtunk új otthont? Mi van a bátyámmal, ő már felkelt? Letelepedtünk? - záporozom meg a kérdéseimmel, hirtelen megtalálva a hangomat is, és az erőt magamban ahhoz, hogy felüljek a hűvös asztalon.
- Próbáljon megnyugodni. Találtunk egy számba vehető bolygót, viszont nem emiatt ébresztettük fel. Keresnünk kell jobbat - jelenti ki, aminek hallatán egy pillanatra összeszorul a gyomrom. Egy pillanatra. Nem többre, mint egy tünékeny momentum, amíg kifehéredett lábaimra meredve veszek egy mély, szaggatott levegőt. Aztán tudatosítva magamban küldetésemet, a doktorra emelem a tekintetemet, és egy határozott bólintással jelzem, kész vagyok bármit megtenni a bátyámért és azért, hogy amikor felkel, őt már egy barátságos, lakható bolygó fogadja hosszúra nyúlt álmából.
- Számíthatnak rám!




- Val, mondd el még egyszer, hogy mit fedeztünk fel, az előbb egy szót sem fogtam fel az egészből - az érdeklődés jeleként enyhén megemelt szemöldökökkel, a kellemesen hűvös fémasztalon felkönyökölve, és államat a tenyeremben pihentetve meredek az előttem elterülő képernyőn immáron sokadik alkalommal lefutó szimulációra.
- Dios! Pedig roppant egyszerű, John, ez nem atomfizika - vörösre rúzsozott ajkaimat mosolyra húzom, majd felegyenesedve görnyedt testtartásomból, kényes macska módjára nyújtóztatom a plafonnak felsővégtagjaimat, szemérmetlenül emelve ki egyúttal a mellkasomat is.
- Nekem egyre megy, szóval? - az imént mélyen magamba szippantott levegőt egy elfúló nevetés formájában engedem szabadjára, ám látva a közlegény lelkes, érdeklődő ábrázatát, nem tudom tőle megtagadni az újabb kiselőadást.
- Rendben, elmondom újra. Egy közönséges pulzárt mért be a rendszerünk, semmi olyat, amire felkaphatnánk a fejünket. Néha megzavarja az érzékelőket az erős mágneses tér, márpedig ez nem szűkölködik benne. A csillagfejlődés végső stádiumában lévő csillagokból jöhetnek létre, és ami az érdekességük, illetve megkülönbözteti őket a közönséges neutroncsillagoktól, az nem más, minthogy a mágneses tengelyük nem esik egybe a forgási tengelyükkel. A mágneses pólusoknál emiatt nagy energia szabadul fel, és ez kelt olyan hatást, mintha ismétlődően pulzálnának. Látod? - bökök mutatóujjammal a képernyőre, aztán hátradőlve a székemben, sokat sejtető vigyorral a monitorra bambán meredő John felé fordulok.
- Oké, mindketten tudjuk, hogy nem az asztrofizika iránti csillapíthatatlan tudásszomjad miatt vagy itt. Jobb lesz, ha mész a dolgodra, mielőtt lebuksz. A Kapitánynak elég halálos nézései vannak - vonogatom meg a szemöldökeimet, amire beletörődően felsóhajt. Csendben figyelem, ahogy felkel a székéből, majd a kikosarazott férfiak végső megsemmisültség érzetével ölelkezve elfordul tőlem, de mielőtt még elléphetne mellőlem, megragadom a karját.
- Hé, John… Attól még édes vagy - kacsintok rá lelkesen.