– ÁÁHOOUu... - ásítottam látványosan miközben unottan nyújtóztam egyet a kapitányi székben. Másfél éve ülök benne, de már kicsit kezd sok lenni belőle, még ha amúgy kényelmes is. A hídon többen is csendben feszengve nézelődtek. Szórakozottan Josephine felé pillantottam, mire az fájdalmas arckifejezéssel szorította össze a szemeit. Végre leesett neki, hogy mindenki csak rá vár.

Másfél éve Hespera elhagyta a hajót és logikus lépésként engem ültettek a helyére. Hazugság lenne azt állítanom, hogy nem vágytam mindig is a kapitányi székbe, de sosem gondoltam, hogy ennyire hirtelen jön majd. Ennek ellenére szerintem nem lenne nagyképűség azt mondanom, hogy jól vettem az akadályokat. Ugyan nem volt semmilyen lábunk-alatt-összeroppanó-bolygó szintű próbatétel, de kaptunk valami ennél is rosszabbat. Josephine Allard...
Az előléptetésemmel ugyan elrendezték a megüresedő kapitányi szék kérdését, de megüresedett kommunikációs tiszt helye, és beleültették az egyetlen embert akit hirtelen elő tudtak rántani az állomás valamelyik eldugott szegletéből. Egy francia származású csődtömeget. Első nap még reménykedtem, úgy tűnt rendelkezik némi alapismerettel. Az első héten megpróbáltam kicsit tanítani, felzárkóztatni a legénység ritmusához. A második hét elején kérvényeztem, hogy szabadítsanak meg tőle, mire azt a választ kaptam, hogy nincs emberük és oldjam meg a helyzetet ahogy tudom. Két napig elvégeztem az ő munkáját is mielőtt feladtam. Az első hónap végére már biztos voltam benne, hogy valaki direkt tönkre akar tenni, és vagy fél év telt el mire parancsba adtam a legénységnek, hogy senki sem próbálhat meg segíteni neki. Ettől a pillanattól pont annyira tettem pokollá az életét, mint ő az enyémet, vagy talán egy kicsit jobban. Nyilvánvaló volt, hogy már nem is igazán próbálkozik.
Szinte repestem az örömtől mikor meghallottam, hogy Hespera visszakerül a hajóra, és megszabadulunk a plusz súlytól. Azonban pár nap különbséggel két üzenetet is kaptam ami beárnyékolta az örömömet. Hespera elvesztette a gyerekét, a húgomé pedig megszületett. Elcseszett egy rendszer ez az már biztos.

– Nyugalom Allard, nem kell ennyire sietnie. - mondtam gúnyosan. - Hiszen másodpercenként csak négy kilométerrel döcögünk az állomás felé. Semmi szükség lekérnie a pályamódosításunk adatait a biztonságos dokkoláshoz. - fejeztem be egy laza legyintéssel, miközben az inkompetens tiszt hadarva beszélt az irányítóközponttal. Pár pillanat múlva megérkeztek a hiányzó adatok, és lazán biccentettem Alexeinek, hogy megkezdheti a manővert. A normálisnál ugyan kicsit rázósabb volt a lassításunk, de különösebb probléma nélkül dokkolhattunk a Volentishez. Mindenki gyorsan nekilátott a dokkolás utáni ellenőrzések és lekapcsolások procedúrájának, és sorban el is hagyták a hidat míg végül csak én maradtam még mindig a székhez tapadva és a saját gondolataimba mélyedve. Már nem maradt semmi sürgető tennivalóm, és ez kikészített. Pár napig még itt fogunk vesztegelni mielőtt újra kifutunk. Valószínűleg megint kapok egy házassági felszólítást amit majd eltussolok valahogy míg újra ki nem futunk. Nem tudom meddig halogathatom még, de egyelőre a hajón nagyobb szükségük van rám, így még nem keményítettek be. Ideje lenne elindulnom meglátogatni a húgomat is, de akkor valószínűleg találkoznék a férjével akinek legszívesebben kitekerném a nyakát. A másik lehetőség, hogy meghallgatom ezúttal kiből lett lázadó míg távol voltam.
Azt hiszem inkább maradok még egy fél órácskát.