Megfeszít, céloz, és... Nem, ez így nem jó, újra! Megfeszít. Céloz... Gyerünk, Adena, nagyon lassan mozog az a nyúl, el tudod találni! Képes vagy rá, hiába látsz csillagokat a közel háromnapnyi éhezés után, és hiába akar széthasadni a fejed - meg tulajdonképpen minden porcikád - a landolás okozta traumák miatt, meg tudod csinálni. Muszáj lesz, ha eddig túlélted, akkor most is menni fog!
- Apa? - ez az első erőtlen szó, ami kibukik kicserepesedett ajkaim mögül a kapszulából való kikászálódást követő eszméletvesztésem után. Legalábbis azt hiszem, hogy elájulhattam. Oldalra döntve sajgó fejemet, nagy nehezen megemelem a pilláimat, s egy ismeretlen, eddig csupán könyvekben látott világ tárul a szemeim elé. Végtelen zöld és kék gyönyörködteti a tekintetemet, friss, édeskés illat kényezteti az orromat, míg a gépházak zaja helyett madarak csiripelése és az állatok neszezése édesgeti a füleimet. Felismerhető a csipogásuk, ám közel sem olyan, mint amelyeket odafent a digitalizált, zajos felvételeken hallhattam. Elképesztő, lélegzetelállító minden, és ha lenne időm, valószínűleg tapodtat sem mozdulnék a puha fűágyamról, egész nap csodálkozva egy élettől lüktető bolygó szépségeire, csakhogy itt nem vagyok biztonságban. Tovább kell mennem, mert bár a Volentisen soha nem meséltek azokról, akik törvényszegőként az Ocan bolygóra lettek száműzve, annyit még én is tudok, hogyha a szektorokban, illetve környékükön állomásozó katonákba belebotlok, végem van. Nem mintha tudhatnám, merre kellene indulnom, viszont a helyzetemet jelző roncsnál történő tétlen várakozásnál még a céltalan bolyongás is jobb. Amúgy is, meg kell találnom Apát, hiszen egyre biztosabb vagyok abban, hogy túlélte a lent töltött két év viszontagságait. Nem, ő nem halhatott meg a becsapódás során vagy a kilövés közben, mint Jack. Nem szabadott neki…
Újabb, lassú lélegzetvétellel igyekszem lecsitítani a kimerültségtől remegő kezeimet, amelyek között a roncs alkatrészeiből és néhány út közben talált gallyból eszkábált íjamat szorongatom. Abban sem vagyok biztos, hogy működőképes, ugyanis régi könyvek megsárgult lapjain láttam hasonlót még fiatalabb koromban, de bíznom kell a legjobbakban. Fogalmam sincs, hogyan fogom túlélni még egy napig rendes élelem nélkül, szóval sajnálom szőrmók barátom… Éppen, hogy el tervezném engedni a nyilat, hirtelen valami áthasít a levegőn, süvítő hanggal kísérve röppályáját, a következő pillanatban pedig már a földön fekszik a vacsorám, egy, az enyémnél halálosabb kinézetű nyíllal az oldalában. Elakadó lélegzettel fordulok oldalra, az íjamat vállmagasságba kapva magam elé, és az első mozdulatra, amit képes érzékelni a szemem, illetve feldolgozni az agyam, szélnek eresztem a nyilamat. Legalább kiderült, hogy működik, azonban még annyira sem volt erős, hogy a női alak melletti fába belefúródjon, helyette tompán lepattan róla, és valahol az aljnövényzetben lel végső nyugalomra. Francba… A mellkasomban hevesen dübörgő szívvel, s kapkodó mozdulatokkal kezdek kutatni az övemen az egyik fémcső után, amit magammal hoztam a kapszulából, hogy mégse adjam a bőrömet olyan könnyen, bár fogalmam sincs, mit remélek… Az anyahajón soha nem vettem részt önvédelmi oktatáson, sem egyéb kiképzésen, valószínűleg a céltalan hadonászáson túl nem sokra lennék képes a jelenlegi állapotomban. De ha hajlandó leszek már az elején feladni a küzdelmet, akkor tényleg itt haljak meg. Ujjaim a hűvös fémcsőre simulnak, ködös tekintetem pedig szikrázó magabiztossággal és harci szellemmel emelkedik az idegen alakra. Egy lány volna?
- Itt válunk szét, sötétedésre mindenki – ismétlem, mindenki – a bázison tartózkodik! - Hallod Kenny? - Anélkül is, hogy a bordámba könyökölnél, köszi. Nem mondanám, hogy ezúttal is túl sok időm maradt szürkületig, a talpam alatt megreccsenő ágak mellett is kihallani az éledező állatok neszét; rövid csörtetés, majd rágás, amik abbamaradnak az esetleges közeledésemmel. Jó ideje vagyok az erdő ezen részén, az űrkapszula-maradvány, amit néhány kilométerre találtam, muszáj, hogy helyes nyomon vezessen, mert innen sem a sötét, sem senki kedvéért nem fogok visszafordulni. Egyedül.
A roncsból alig áradt égett, elektromos bűz, több napja is bolyonghat a szerencsétlen, ha még életben van egyáltalán, és nem szívesen szembesülnék megint azzal, hogy egy ember vagy vad csúnyán beelőzött. Az, hogy akaratomon kívül, részben meg kellene vonnom a lehetőséget attól, akinek aztán a holttestéről számolok be, nem szorul magyarázatra; sosem bosszantott a közös megegyezés, hogy nem csinálunk rendszert a késői portyákból, de az nem fér a fejembe, Walsh miért morog egy-egy csúszásért. A bázis falain kívül semmi sem kiszámítható. Nincs problémám az éjszakai viszonyokkal, aki pedig tényleg végezni akar veled, az nappal sem hagy életben; igazából, akit kivonnak a forgalomból, az válik könnyű prédává, az átfésülésre váró területek sosem fogynak, eszméletlen távokat teszünk már meg hétről-hétre, tábort verve vagy anélkül. Az állóképesség idelent életet ment, míg odafent csak egy élére vasalt nyakkendő dönt a sorsodról, ez az, amit rohadtul nem leszek hajlandó --- --- éppen csak a szemem sarkából, a periférián látok meg apró, szaggatott mozgolódást, habár irányába kapom a fejem, kicsit sem segít a felismerésben. Túl sűrű a növényzet és viszonylag messze van ahhoz, hogy kivegyem, mégsem tudok nem emberre gondolni, egy részem akkor is azt súgja; közelebb lépkedek, lehetőleg még hallótávolságon kívül maradva, ahogy egy bokrokkal övezett törzshöz rejtőzöm. Egy nő? És mintha... hezitálna, instabilan tartva valamit remegő karjával, de --- látásomat zavaró leveleket söprök ki arcomból, íj van nála, áldozatot nem látok innen; egyszerűen éreztem, a csontjaimban éreztem, hogy rátalálok, adta az ég... mégis mire vadászik? Egy az öthöz, hogy eltalálja, akármi is legyen akkora mérettel. Hát, annyi biztos, az én hasam is üres egy ideje. Hirtelen ötlettől vezérelve pattanok fel, kezembe kapva az íjamat és célzok rá – a nyúlra. Nem láttam pontosan, akkor még nem, és ami azt illeti, a szőke üstök sem engem, mert most helyből pördülve meg, kis híján a szemem közé lő. Meglepett. Még végig sem futtattam magamban, kell-e egyáltalán tartanom tőle, ezúttal valami késsel támad rám, ösztönösen lépek elé a növényzetből, és hárítólag a csuklója után kapok, amit sikerül megragadnom. - Héé-é, nyugalom! Nem vagyok ellenség – szalad fel szemöldököm a nyomaték kedvéért, szorításom addig nem enyhül, amíg ellenállást érzek rajta, közben a felém meredő pengére pillantok – Nem foglak bántani, nyugi. Szerintem nagyon is, hogy egy helyről származunk.
A túlélés sok mindenre rákényszeríti az embert, ezt már odafent, a Volentisen is megtanultam. Kényszerházasságra, visszafogott életmódra, hazugságra, kitartásra, most viszont egészen más eszközöket kell bevetnem az életben maradásom érdekében. Ám, ha a helyzet azt kívánja, hogy verekedjem magamat át ezen az idegenen a vacsorámért, akkor meg fogom tenni annak ellenére is, hogy eddig még csak mozdulatlan emberekbe vágtam szikét egy-egy műtéti gyakorlat alkalmával. A velem szembenálló lány sajnos nem alélt, a kezemben éles hegyben végződő vascső pedig nem orvosi műszer, de igyekszem úgy tekinteni erre a helyzetre, mint egyszerű rutin beavatkozásra. Összekapargatva hát minden erőmet, nekirontok a zsákmányom elbitorlójának, noha hamar kiütköznek a kettőnk között feszülő erőkülönbségek. Csuklómat könnyedén elkapja, és ezzel meg is állítja a támadásomat, persze nem hagyok fel a küzdelemmel. Próbálom kirángatni a kezemet a szorításából, és csupán akkor hagyok fel a céltalan vergődéssel, amikor megszólal a nyelvünkön. A felszerelését és kinézetét tekintve meg mertem volna esküdni arra, hogy egy bolygólakóval van dolgom, azonban kötve hinném, hogy bármelyik ennyire jól beszélné az angolt. Összevont szemöldökökkel, homlokráncolva pillantok fel rá, homályos tekintetemmel értékelve újra a látványát. Néma bámészkodásomat a szabad kezem tapogatózása váltja fel a fülei mögött, kutatva bármiféle chip után, ami arra engedne következtetni, hogy egy járőröző katonába botlottam. Akkor sem nyugszom meg teljesen, mikor a tüzetes vizsgálódás után sem találok semmit, de a leküzdése iránti vágyam rohamosan megcsappan. A vascső ezzel egy időben kihullik erőtlen kezemből, és ha szabadjára engedi a csuklómat, teszek egy ingatag hátralépést. - Téged is… száműztek…? - szólalok meg halkan, reszelős hangon, kicserepesedett ajkaimat nyomban benedvesítve a nyelvemmel, bár már ez sem segít sokat. Megállni sem túl egyszerű, csábít a gondolat, hogy a mellettem nyugvó fa törzsére támaszkodjak, viszont, amíg nem vagyok biztos a lány kilétében, nem szeretném lefoglalni a kezeimet.
Ruháiról is lejött, hogy nem ocantis, közelről meg még inkább egyadta sár, bénázás meg kimerültség a csaj, de akit ledobnak és túlélni akar, mind ugyanúgy néz ki. Én sem lehettem üdítőbb látvány, bár ő kifejezetten emlékeztet egy félig átváltozott zombira… talán? Szegény. Azokból a marha régi, évszázados filmekből, és csodálkozom, hogy ennyi nap után is jut még ereje a vergődésre. Megértem, én sem biztos, hogy hinnék magamnak; az összes porcikámat kianalizálja ugyan, de mennyi kurázsi kell ahhoz, hogy rögtön a fejem közelében matasson? Csak, mert mondjuk minden előjel nélkül, simán beleharaphatnék a kezébe. Mármint, nyilván nem tenném. A hátam is belecidrizett a tapintásba, de elengedem a csuklóját, fenének se árthat földre ejtett késsel. Azért cuki, hogy katonának nézett. - Ja, már lassan három éve, üdv idelenn – igazítok vállal a dzsekimen és ellépek a fától. Paranoia kéne hozzá, hogy eltegyem a kést, az meg nincs. – Nem voltam egy mintapolgár, a diktatúrával... sose csipáztuk egymást. - elöljáróban legyen elég ennyi, bármi megfordul majd a fejében, előre érzem már a néma találgatásait is - Oké, figyelj… - és itt jön az, ami most a lényegi része, később szétkérdezhet, az időnk azután tenger, felőlem élhet vele - Nem volt bizalomgerjesztő a nyitás, elismerem. De... meghívnálak a vacsorádra, csak így, ha ez elég bizalomgerjesztő. Ha nem... passz, csodás út az éhhalálhoz. Tudom, mióta kajtatsz, segíteni akarok, az a dolgom – frappáns szónoklat, széttárom a karom, igazából sose volt az erősségem; a választás azonban az övé – Igyál, amúgy - jut eszembe, gyorsan a kulacsomért kapok, mielőtt még elájulna, az tényleg nagyszerű lenne, bár ezt sem most akartam felajánlani, tegyük hozzá. És nem, nem mérgezett a vizem, szöszi, hiányzik is belőle, csak figyeld meg. Leakasztom övemről, majd felé nyújtom; esküszöm, ennél tisztább lapokkal nem nagyon játszhatnék. Akárhogy is, döntse magába, és ne totojázzon túl sokat, akkor még világosban leművelhetjük az evést. Már, ha hajlandó rá, ha meg még mindig ott tart... akkor egy óvatlan pillanat nem sok, de lesz alkalma hátamba szúrni a kést.
Három éve… Amit ezután mondd, nem igazán jut el a tudatomig. Magam elé meredve futtatom végig elmetekervényeim között újra és újra az elhangzott mondatot, míg végül sikerül felfognom, hogy mit is jelent mindez. Pillantásomat hirtelen kapom fel a lányra, majdnem bele is szédülök, ám a porcikáimat újonnan átjáró elkötelezettség és makacsság segít a talpamon maradni. Rendben, azért idő közben csak megkapaszkodtam fél kézzel a fatörzsben is. - Várj… Ismersz egy Walker vezetéknevű férfit? James… James Walker, az apám, az elsők között száműzték - nyögöm ki nehézkesen, mégis sürgetően, talán bele is vágva a szavába. Leendő orvosként sokat kellett tudnom az illemről, a türelemről és a nyugalomról, amelyet a bajbajutottak iránt szükséges tanúsítani, de most nincsen időm úrias köntösbe bugyolálni a szavaimat. Nem, azt akarom, hogy végre lehulljon a mellkasomról az a hatalmas kő, ami azóta nyomja a szívemet, mióta anya a szobám ajtaján kopogtatott apa halálhírével. Azért annyira sikerül visszavennem az irányítást az érzelmeim felett, hogy a további mondanivalóit hellyel-közzel befogadjam, viszont így is kell néhány kínosan hosszúra nyúlt másodperc, amíg felfogom, hogy kivel is állok igazán szemben. - A lázadók közé tartozol? - bukik elő belőlem a kérdés, nem mintha lenne választási lehetőségem annak tekintetében, hogy csatlakozzak-e hozzájuk, avagy sem. Amennyiben nem hallottak az apámról, az ő erőforrásaik elengedhetetlenek lesznek a további nyomozásomhoz és kutatásomhoz. Csak azt tudnám, honnan van még erőm ilyen összefüggéseket felismerni. Megadó sóhajom után elfogadom a felém nyújtott kulacsot, és némi szemrevételezés után bő kortyokban tudom le a torkomon a megmaradt mennyiség felét. Furcsa íze van a természetes víznek, talán egy kicsit édeskés, mint a levegő. Nehezen vagyok képes megállni az üveg kiürítését, túlélő ösztöneim mégis arra sarkallnak, hogy tartogassak a továbbiakra. Nem ismerem az utunk további részét, de sosem lehet tudni. - Rendben - szólalok meg némileg felfrissültebben, miután kézhátammal megtöröltem a vér, por és a víz elegyétől mocskos ajkaimat. - A vacsora jobban hangzik, mint az éhhalál - nem, továbbra sem bízom meg benne feltétlenül, azonban jelenleg ő az egyedüli ember, aki a segítségemre lehet. - Köszönöm - teszem hozzá, visszanyújtva számára a kulacsot is.
Pént. Jan. 05, 2018 1:11 am
Megfeszít, céloz, és... Nem, ez így nem jó, újra! Megfeszít. Céloz... Gyerünk, Adena, nagyon lassan mozog az a nyúl, el tudod találni! Képes vagy rá, hiába látsz csillagokat a közel háromnapnyi éhezés után, és hiába akar széthasadni a fejed - meg tulajdonképpen minden porcikád - a landolás okozta traumák miatt, meg tudod csinálni. Muszáj lesz, ha eddig túlélted, akkor most is menni fog!
A túlélés sok mindenre rákényszeríti az embert, ezt már odafent, a Volentisen is megtanultam. Kényszerházasságra, visszafogott életmódra, hazugságra, kitartásra, most viszont egészen más eszközöket kell bevetnem az életben maradásom érdekében. Ám, ha a helyzet azt kívánja, hogy verekedjem magamat át ezen az idegenen a vacsorámért, akkor meg fogom tenni annak ellenére is, hogy eddig még csak mozdulatlan emberekbe vágtam szikét egy-egy műtéti gyakorlat alkalmával. A velem szembenálló lány sajnos nem alélt, a kezemben éles hegyben végződő vascső pedig nem orvosi műszer, de igyekszem úgy tekinteni erre a helyzetre, mint egyszerű rutin beavatkozásra.
Három éve… Amit ezután mondd, nem igazán jut el a tudatomig. Magam elé meredve futtatom végig elmetekervényeim között újra és újra az elhangzott mondatot, míg végül sikerül felfognom, hogy mit is jelent mindez. Pillantásomat hirtelen kapom fel a lányra, majdnem bele is szédülök, ám a porcikáimat újonnan átjáró elkötelezettség és makacsság segít a talpamon maradni. Rendben, azért idő közben csak megkapaszkodtam fél kézzel a fatörzsben is.
