Belépés
csatlakozz be a játékba!
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Walkie Talkie
a fórum kommunikációs csatornája


Galaktikus feljegyzések
legújabb hősi eposzaink

Today at 12:34 pm
Csillagközi kavarodás

Today at 11:37 am
Peremvidék

Today at 3:02 am
Gyengélkedõ

Today at 2:42 am
Út a hegy belsejébe

Today at 12:20 am
Parancsnoki híd

Today at 12:05 am
Hangár

Szer. Aug. 15, 2018 5:04 pm
Örvény vízesés - Rang Oázis

Kedd Aug. 14, 2018 3:47 pm
Az óceán partjain

Kedd Aug. 14, 2018 2:32 pm
Edzõterem

Kedd Aug. 14, 2018 1:16 pm
Kilátóterasz

Statisztika
so many stars shining in the sky

Kasztok Nők ♀ Férfiak ♂
Föld eleműek 2 1
Víz eleműek - -
Tűz eleműek - 1
Levegő eleműek 3 1
Emberek 0 2
Telepesek 1 1
Katonaság 1 1
Flotta 6 5
Consilium - 3
Lázadók 3 1
Összesen 16 16

Stars can't shine
without darkness

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (23 fő) Kedd Jan. 02, 2018 2:01 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Viharsziget

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
 #1•• TémanyitásTárgy: Viharsziget   Szomb. Jan. 27, 2018 1:09 pm


Ez a kis tengerbe nyúló félsziget az itt tomboló heves zivatarokról kapta a nevét, melyek egy igazi kincset alkottak e vidéken. A táj kicsit eltér a földrész többi részétől, hiszen a viharok igen csak változatossá varázsolták a helyet. Néhol teljesen kopár területek fekszenek, melyeket egykor ugyan sűrű erdő borított, de ezek mára csak egy üres, villámsújtotta hellyé váltak. Több víznyelő s szakadék bukkanhat fel szinte bárhol, ahogy egy-egy mocsaras vidékbe is könnyedén belebotolhatunk. Veszélyes egy környék, viszont a heves esőzések miatt különleges növények is megteremnek itt, amiket máshol alig lehet felfedezni, itt viszont kosár számra lehet őket gyűjteni.

A leírásért köszönet Arhkax-nak!

avatar


Alfa és Omega

Titulus :
☆ admiral ☆
Tartózkodási hely :
☆ wherever it's needed ☆
Mentális erõ :
361
Képességpontok :
300

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #2•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Szomb. Jan. 27, 2018 1:18 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
Nehezen ébredek. Az éj nem hozott számomra megnyugvást, inkább viharos álmokat szült a fejemben, melyeknek következtében zaklatott álmaim voltak. Amellett, hogy össze-vissza forgolódtam, egy ártatlan átfordulásnál a földön landoltam. Épp most. Nyakropogtatva tápászkodok fel, s úgy érzem, hogy szinte egy percre sem hunytam le szemeim. Hol járhat az idő? Lassú, nehéz léptekkel indulok meg az ablak felé, melyen túl az erdő mögött még csak most éledeznek az aranyló napsugarak, a tó felett pedig kísérteties köd lapul. Korán van még, de képtelen vagyok újra álomra hajtani a fejem, így azt hiszem, elkezdem a mai napot. Felöltöm magamra a medve bőrből készült kabátom, amire rettentően büszke vagyok, hiszen a hegyen levő barlangban, amíg távol voltam, egy medve húzta meg magát. Én öltem meg őt, a puszta két kezemmel. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy használjam a föld áldását, hiszen kiegyenlített küzdelmet akartam. Ha a Sors azt szánta volna nekem, hogy ez az állat legyen a vesztem, akkor használhattam volna bármi cselt, úgyis ott maradtam volna. Így bár még mindig a hátamon viselem karmainak mély nyomát, mégis mindig büszkén simítok végig a szőrmén, hiszen megvédtem a területem egy olyan küzdelemben, melyben nem emelkedtem isteni szintre. Halk sóhajjal lépek hát ki a ködburkolta vidékre, s egy pillanatra megállok a verandán. Beszívom a természet édes illatát s hűs leheletét, majd megindulok az erdő felé, hogy átfésüljem a csapdákat. Ilyenkor hidegebb időszakban jóval ritkább az elejtett állat, hiszen többségük vagy téli álmát alussza, vagy egyszerűen átvándorol melegebb vidékekre. Az első csapda üres. A második is. Azonban a harmadiknál valami felkelti a figyelmem...
Egy ártatlan, megfagyott madár teteme pihen az egyik fa tövében. Tőle nem messze egy újabb, s tőlem három lépésnyire még egy. Leguggolok melléjük, s óvatosan a kezembe fogom őket. Ekkor egy szokatlan érzés kerít hatalmába. Egy kellemetlen, mélyről jövő halk moraj, mely alig hagy nyugodni. Rossz előérzet? Baljós ómen?
Egy ismerős hang kúszik gondolataim közé. Talán hónapokkal ezelőtt hallottam utoljára ezt a valamit. A valamit, ami én vagyok. Az állatokat elhajítom, majd anélkül, hogy a negyedik csapdát is megvizsgálnám, inkább visszatérek a kunyhóba. Lehet, hogy én képzelgek csupán, de még a fáknak a zúgása is valahogy... Más. Vagy csak egyszerűen agyamra ment az egyedüllét. Hónapokkal ezelőtt voltam utoljára a piacon, ami azt eredményezte, hogy azóta senkivel sem kommunikáltam. Hiába, ha az ocantis magára marad, néha kénytelen magának kreálni társaságot...
A nap nagy része a területtel járó munkákkal, víz hordással, farakodással, s hasonló, rettentően unalmas dolgokkal telt el. Nem éreztem magamban indíttatást arra, hogy meditáljak, hiszen kicsit zúg az agyam, így valami más módot kell kitalálnom rá, hogy csitítom le nyughatatlan elmém. Azt hiszem, van egy ötletem...
Így, hogy lefoglalom magam a napi teendőkkel, s elvégzem a legapróbb kis munkát, hogy eltereljem a figyelmem, az éj hamar beköszönt. A tűzhely fölött ott fortyog egy különös illatú tea, "gyógytea", ami a mai estére a társaságom lesz. Épp, mikor akarnám leemelni a gőzölgő löttyöt, váratlanul olyan mennydörgés hasítja ketté az eget, hogy még az ablakok is beremegnek, s egy pillanatra nagy fényesség szövi át a gyertyalángból fakadó félhomályt. Értetlenül pillantok ki az ablakon, hiszen délután még napsütést hagytam magam mögött. Lépteim azonban a verandára visznek, s meglepődve tapasztalom, hogy másodpercenként több villám cikázik keresztül a sötét égbolton, a szél pedig úgy cibálja a fákat, hogy majd kiszakadnak helyükről. Az Anyatermészet haragos. Tán oka lenne rá?
Gyorsan behozok mindent odakintről, amit elvihet a szélvihar, s mire ezt megteszem, már erős zivatar kezdi ontani mérges könnyeit a vidékre. A nyitott ablakokat bezárom, az ajtót becsukom, s mintha mi sem történt volna, kitöltök magamnak egy csontból faragott pohárkába abból a különleges teából, s míg én elhasalok az ágyon tekintetemet a tomboló viharra szegezve az ablakon túl, addig szép lassan kezdem felkortyolni a bódító löttyöt. Csak ne olyan hevesen! Ma észnél kell lenned. Vagy tán... Épp ellenkezőleg?



avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
44
Képességpontok :
28

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #3•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Szomb. Jan. 27, 2018 2:28 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
Egyetlen egy dologban különbözik a mai nap, a megszokottaktól. Szeretnék egy hosszabb kirándulásra indulni. Ám tudom, hogy ennek feltételei vannak. Mindenkinek el kell végeznie azokat a dolgokat, melyet a adott napra kiszabnak rá. Bár ez lehet, hogy nem napra van felosztva, hanem hétre, hónapra, de a lényeg ugyanaz. Meg kell lennie vele, mert így maradhat fent a társadalom és a béke.
Én, ha szerettem volna, apám révén, könnyedén bejuthattam volna a fejeseket nyalógató, mindenre bólogató kiskutyák közé. Hogy fejemet felemelve, úgy járkáljak mindennap, mintha a világmegváltó lennék, s több mint a pornép. Jó, társadalmunk nem ennyire rossz, tök szoros a kapcsolat az összes elemet képviselő között, ám nekem nem tudja senki sem beadni, hogy nincsen itt utálkozás. Személyes tapasztalatom is van. Én például kifejezetten utálom az egyik volt barátomat, mert árulónak tekintem. Mert feladta azt, ami a hivatása volt, aminek élt, amiben a „társam” volt, azért, hogy családja legyen. S most be akarja adni nekem, hogy ez mennyivel jobb. Nem is tudom, hogy mi sért jobban, az hogy így gondolja vagy az, hogy azt hiszi én ezelőtt majd fejet hajtok.  Hagyjuk már.
No, de visszatérve a mai naphoz. Sok-sok szívesség, több napnyi pluszmunka, egy kis játszadozás a szabályokkal, s elvekkel, s máris sikerült elérni azt, hogy hamarabb végezzek. Mit hamarabb? Be se dugtam a nózimat arra a területre, ahol éppen tartózkodnom kellene. Persze az elkerülhetetlen volt, hogy az idő nénikkel smuzolni kelljen. Imádom őket, főleg akkor, mikor végre befejezik a kérdéseiket, mert hát már unom nagyon azt,” hogy mikor lesz férjed, meg gyereked, meg miért nézel így ki, apád bezzeg jó ember, stb” kérdések és kijelentések százait kell napi szinten, olyan arccal elviselni, melyet csak műmosolynak lehet nevezni.
Táskám minden jóval fel van pakolva, mintha több napos túrára készülnék. Zsebemben egy kés lapul, mely nem csak biztonságérzetet ad, de még akár másra is használhatom az önvédelmen kívül. Van ételem, italom és még gyógynövények is. Hiába a harag anyám és köztem, megtanított arra, hogyha véletlen elindulok, akkor mi az, ami mindenképpen legyen nálam. Persze az alágyújtós nem szükséges, arra jó a kezem is. A táska mélyén lapul egy köppeny-takaró kombó, amit még a nagyika kötött. Nem tudom, hogy meddig óhajtok kóborolni, így ha véletlen rám esteledik, gondolom jó lesz majd az.
Tudomásomra jutott, hogy beljebb, a már majdnem tiltott zónának nevezhető környéken vannak olyan gyógynövények, melyekért bőven tudnék kaszálni. S mivel bátor lány vagyok, az idő pedig fenséges, hát ostoba lennék nem elindulni. Ez a gondolatmenetem egészen 2-3 óráig ki is tart, ugyanis ennyi túrázás után érkezik meg a szél, mely nem kellemes, nem csak simogatja orcámat, hanem lassan orkánná avanzsál. Mellette pedig égzengés, s szakadás. Nem messze tőlem csap le az első villám, s bár kifejezetten élvezetes lenne megtudni, hogy vajon a villámcsapást is túlélem-e, még nem szeretnék ezzel reszkírozni, így elindulok. A legokosabb valószínűleg az lenne, ha a város felé venném az irányt, ám attól túl messze vagyok, s körbe-körbe forgásom közepette, nem is olyan messzire kiszúrok valami fényt. Mondta már, hogy bátor vagyok, emellé a kíváncsiság is társul. Tudom, hogy messzire jöttem, s eddig fogalmam se volt arról, hogy van valaki, aki itt húzta volna meg magát.
Bármennyire is különös ez számomra, nincsen lehetőségem válogatni. A ruháim már rám tapadnak, hajam hiába van összekötve, érzem, hogy húzza le a nyakamat, a vízrétegnek köszönhetően. Esőben hiába a tűz elem, míg csobog a víz bizony csak a nagyi takarója védhet meg.
Sebes léptekkel érkezem meg a kunyhóhoz. Nem tudok halk lenni, hatalmas dobbantásokkal jelzem érkezésemet. Szerencsémre van egy kis olyan rész, mely alá be lehet állni, így kihasználva, hogy a víz már nem ömlik rám, elkezdem felmelegíteni magamat, míg az ajtó ki nem nyílik.
- Hello - pillantok fel ázott kutyaként a háztulajára. Ha csak pár perccel később merészkedik ki, akkor talán még jobb formámat is látja, ám így maximum csak olyan benyomást kelthetek benne, hogy egy félbolond vagyok. - Bejöhetnék, míg nem csillapodik? - ártatlan énem megcsillan, bár azért nem árulok zsákbamacskát. Csak rám kell nézni, tetoválások, sebek, egyáltalán nem bájos arc. Még azt is megértem, ha inkább úgy dönt, hogy maradjak csak idekint.


[/quote]

avatar


Ocantis harcos

Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
33
Képességpontok :
19

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #4•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Szomb. Jan. 27, 2018 4:59 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
A vihar oly' erővel tombol odakint, mintha csak be akarna zárni hatalmas erejével a négy fal közé. Mintha a természet azt súgná a széles esőcseppek mélyéről, hogy maradjak veszteg, ne mozduljak ki addig, míg a baj el nem ült. Mi baj történhetne idebent? Semmi. Semmi sem fog történni. Mégis néha elkap valami szokatlan előérzet, mely sosem sejtet jót. Most is ezt érzem, s próbálom elnyomni a bódító tea kesernyés ízével, mely pár korty után átzúg koponyámon, majd utána kellemes, sőt, élvezetes nyugodtság terül szét a testemben. Úgy érzem, hogy mélyen besüppedek a paplanba, miközben minden távolodni kezd tőlem. A plafon az ég felé száll, a falakat pedig mintha kötéllel húznák el távol tőlem. Néhány másodpercre talán az álom is a szememre száll, ám a bódulatból mégis riadtan kelek fel. Léptek hangja üti meg a fülem. Ismeretlen talpak simítják végig az esőáztatta földet, nekem pedig úgy kezd el kalapálni a szívem, hogy majd kiszakad helyéről. De miért? Mi baj történne? Talán csak egy ártatlan utazó, akinek szüksége van a segítségre, aki bajban van, s most cselekednem kell. Igen. Ezt kell tennem. De olyan régen lépte át a küszöböt itt valaki rajtam kívül... Ez alatt a húsz év alatt teljesen elszoktam a többi ocantistól. Ezek csak kifogások! Nézd meg, ki az! Talán még örülni is fogsz a váratlan látogatásnak... Teljesen igazam van. Miért ne nyitnék ajtót? Tettvágytól vezérelve végül felpattanok az ágyról, mit sem törődve azzal, hogy csupán egy vékony nadrág fed alant, felül semmi. A tea nagyon felmelegített, s bár a sarokban halkan ropog a tűz a kandallóban, mégis úgy érzem, hogy kigyulladok. A kezem végül a kilincsre siklik, s ahogy feltárom azt, nagy szél csap az arcomba. Pár pillanat alatt kisöpröm a szemembe szálló hajtincseket, s egy alap mosoly kíséretében tekintek a jövevényre. Ám ez a mosoly nem tart sokáig. Hirtelen lefagyok. Elkerekedett szemekkel pillantok a búzamezőket idéző tincsekre, a rettentően különleges és varázslatos tetoválásokra, a sebekre, a világító íriszekre... Nem ismerősek valahonnan ezek az arany fürtök? A kislány. Ó, igen, emlékszel a kislányra, ugye? A szépséges arc nagyon megbabonáz, s több másodperc is eltelik, mire egyáltalán észhez térek. Zavartan köszörülöm meg a torkom, majd szélesebbre nyitom az ajtót, s elállok az útból.
- Gyere bátran. - veszek egy nagy levegőt, majd egy széles mosolyt varázsolok az arcomra. Ha a hölgyemény befáradt, akkor becsukom az ajtót, majd bezárom azt, s zsebre vágom a kulcsot. De hiszen sosem zárod be az ajtót...
- Van itt pár ruha és törölköző, ha esetleg... - lépek oda az egyik szekrényhez, a mondatnak a végét pedig elharapom. Ha esetleg mi? Ha esetleg mezítelen testével a karodba akarna borulni, hogy meghálálja, hogy beengedted? Újabb halk sóhaj hagyja el ajkaim, majd miután előveszek pár szövetet a szekrény mélyéről, visszalépek a hölgyhöz. Közel, nagyon közel hozzá, egy sejtelmes mosollyal az arcomon.
- Hátul van egy fürdő helyiség, ott nyugodtan megszárítkozhatsz. - a bejárattól balra helyezkedik el a konyha, jobbra pedig egy nappali a kandallóval s egy öreg kanapéval. Szemben egy lépcső vezet az emeletre, ami két szobát foglal magába, illetve a lépcső alatt egy ajtó nyílik a fürdőbe. Hátul egy újabb ajtó pihen, de az a pincébe vezet. Ott termesztem az erős hallucinogén növényeket, amiknek nem mindegy, milyen hőmérsékleten éledeznek. Ha a hölgyemény elfogadta a szöveteket, vagy éppen nem volt rá szüksége, akkor előkotrok a konyhából egy bögrét, s már öntöm is neki a forró teát, mely még mindig ott gőzölög a tűz felett. Én balga pedig annyira megzavarodtam hirtelen, hogy teljesen elfelejtem, miket is kevertem ebbe az erősen bódító löttybe. Így magamnak is öntök egy újabb bögrével, s intek a kandalló előtti kanapé felé.
- Ülj le nyugodtan, nem hiszem, hogy egyhamar elvonul a vihar. Mit keres itt egymagában egy ilyen hölgy? Már nagyon régen... Nagyon régen nem járt erre senki. - akad el egy pillanatra a hangom, majd újra megköszörülöm a torkom, s inkább nagyot húzok a kesernyés, de mégis különleges ízű teából. Fél szemmel közben végig őt fürkészem, s szinte nem telik el úgy másodperc, hogy ne tekintenék a hölgyemény felé. Arcomon még mindig ott ül a sejtelmes félmosoly, s ha helyet foglalt a leányzó, akkor én is letelepedek mellé. Nem szorosan, bőven van köztünk hely. Őszintén szólva nem szeretnék hozzáérni. Nekem... Nekem fel kell készülnöm az ilyesmire, s ez most rettentően váratlanul ért. Pont egy ilyen nő! Miért nem lehetett egy gombaszedő öregember, vagy egy eltévedt gyerek? Miért egy ilyen... Ilyen... Aranyló hajú nőnek kellet jönnie? Neked szánta az ég, hát nem látod? Egy ajándék. Ajándék a kitartásodért, azért a húszévnyi önmegtartóztatásért. Egy ajándék lenne tán? A Sors küldhette őt ide az isten háta mögé, ahova még a madár is félve tér be? Dehogy! Csak egy egyszerű véletlen. Nem több... Vagy mégis?



avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
44
Képességpontok :
28

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #5•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Vas. Jan. 28, 2018 1:23 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
Toporgok az eresz - vagy minek kell ezt hívni – alatt. Nem tudom, hogy mélyen belül minek örülnék jobban, mert bizony az is felmerül bennem, hogy nem járok jól, ha az ajtó nyílik. Hiszen milyen elcseszett egy elme táborozik itt, ahol a madár se jár? Ráadásul, míg ide értem, volt szerencsém jobban felmérni a kunyhót, s ahhoz eléggé jól össze van rakva, hogy csak egy olyan menedék legyen, mint az enyém. Tehát huzamosabb ideje használjak, s valószínű, hogy nem is két napra terveznek vele. Így az elme ki itt élhet, biztos, hogy némileg selejtes. Akarom én ezt? Már mindegy, mert a kilincset lenyomja valaki, s pár másodperccel később, fejemet megemelve láthatom is az alakot.
– Köszönöm – lassú léptekkel haladok be mellette. Az első dolgom az, hogy leveszem magamról a takarót. Testemre tapad a vizes ruha, hiába igyekeztem szárítani, magam, felesleges volt. Az eső nem a barátom, majdnem állíthatjuk az is, hogy az ellenségem. Tekintetemet körbe futtatom, s fülemet ekkora csapja meg a kulcs elfordulásának zaja. Arcizmaim megrándulnak, főleg azért, mert mielőtt nyitotta volna az ajtót, nem hallottam ezt a zajt. Lopott pillantásom közepette még azt is láthatom, hogy a kulcs belekerül zsebébe. Remek. Verhetem agyon, ha szabadulni akarok. Sóhajtok egyet, s vendéglátóm felé fordulok, aki már nyújt is nekem egy adag ruhát.
– Igazából, én… – s itt elhallgatok. Jobb nem egyből elárulni mivel áldott meg a sors, így hát elveszem a ruhát, majd eltűnők az említett fürdőhelyiségben, hogy átöltözzek. Nem bízok benne, az arcán lévő mosoly túlságosan negédes, s mozzanatai is elárulják, hogy eléggé szokatlan számára ez a helyzet. Mintha titkolna, mintha bármikor robbanna, azt hiszem jó lesz résen lennem.
Zsebem mélyén lapuló késemet, becsúsztatom a száraz ruha zsebébe. Ruháim kiterítem, s lassú mozdulatokkal szárítok rajtuk egy keveset. Számomra azok kényelmesebbek, némiképpen biztonságot nyújtanak. Ezek a göncök hirtelen a szabadságom elvesztését idézik, s ez kifejezetten nem tetszik. A tükör előtt állva, egy elmosódott arc, egy fáradt kép kacsint vissza rám. Ez a tükörkép olyat mutat nekem, melyet nem szívesen látok, ezért megmosom az arcomat. Felszívom egy kissé magamat, ujjaimat végig húzom a kusza tincsek között, hogy normálisabb képet varázsoljak magamnak, majd visszasétálok az idegenhez.
Egy mosolyt erőltetve magamra, elindulok arra, ahova invitál. A bögrét elveszem, de nem iszok bele. Bizalmatlan vagyok a barátaimmal szemben is, hát nem fogok egy idegenben egyből olyan potenciált látni, hogy bármit elfogadjak. Kezemnek jót tesz a melegség, de számat nem érinti az ital, csak orommal szimatolok, hogy megfejtsem mi lehet benne. Jó játék ez annak, aki napi szinten érintkezik a növényekkel.
Ilyen hölgy.. Felpattan a szemöldököm, szerintem ha képes lenne elhagyni a fejemet, arról is leugrana és a plafonon kötne ki. Először is a hölgy jelző sértő. Hát nézzen már meg jobban, szakadt ruha, tetoválások és miegyéb, így nézne ki manapság egy hölgy? Tudom, hogy a világunk kissé elcseszett manapság, de azt hiszem soha nem volt jellemző a hölgy megnevezése az „elfajzottaknak”. Mert bizony ezt a jelzőt többször megkapom, mint illene. Kissé mintha tüske lennék a nép szemében csak azért, mert nem követem apám, s anyám elvárásait. Nem is értem, komolyan. Miért kéne beállnom a sorba?
– Milyen hölgy? –köszörülöm meg a torkomat, majd a bögre tartalmának szimatolásából felpillantok rá, s lopok még közénk távolságot, míg azt lehet. Nem büdös vagy ijesztő, csupán én jobban szeretem, ha nem kell a közelemben tudnom a férfinépet. Nyilván én is értem, hogy nem lehet meglenni nélkülük, de köszönöm szépen, engem kerüljenek el a hétmérföldes csizmájukat felvéve, amíg csak lehet.
– Ha így bámulsz, akkor azt fogom feltételezni rólad, hogy eszelős vagy – bár ezt aztán rólam is el lehetne mondani. Gyakorlatilag mióta kinyitotta az ajtót, olyan érzésem van, hogy jobban jártam volna, ha kint ácsorgok, vagy keresek egy barlangot. Ennek az egész helynek van egy különös misztériuma, s azt hiszem jobb, ha nem kezdem el fejtegetni, mert a végén elkezdek olyant is bele látni, amit nem kellene. A rosszabbik eset meg az lenne, hogy éppen az a valóság, melyet az én kreatív képzeletem alkotott.
– Mond csak a nagyon régen, mit takar? Mióta vagy idekint egyedül? – érdekel. Főleg azért, mert én sem kifejezetten élvezem a városi lét minden előnyét. Ezért is van egy kis faházikóm az erdőben, jól elrejtve a kíváncsi szemek elől. Az mellékes, hogy mostanában leginkább arra szolgál, hogy az összegyűjtött holmikat, s információkat ott tartsam, hogy még véletlenül se keltsek gyanút. Vajon mi lenne, ha rájönnének, hogy én nem kifejezetten élvezem ezt az emberi megszállást, s bármit megtennék azért, hogy elkotródjanak? Lehet nem értékelnék, s máris mehetnék valamelyik tömlöcbe, hogy elgondolkozzak az életemen. Bár nálam ez sem igazán lenne megfelelő büntetés, mert ilyenkor csak még jobban belelovalom magamat a dolgokba. Apám okos ember, tudja ezt, ezért biztosan olyan büntetést találna ki, mellyel letörhetné az önbizalmam, s merészségem. Ha így lesz, annak is állok elébe.



avatar


Ocantis harcos

Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
33
Képességpontok :
19

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #6•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Vas. Jan. 28, 2018 7:13 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
A ruha elkerül tőlem, s már agyamban az a kép kezd vészes köröket írni, hogy ha egyszer elmegy a hölgy innen... Elmegy? Miért akarna elmenni? Akkor édes illata beszövi magát a sötét szálak közé, megtelepedik rajtuk, s ott marad örökre. Nagyot sóhajtok, s kénytelen vagyok kitámasztani magam a közeli széken, hiszen annyira megszédülök, hogy majdnem elvágódok a padlón. Ebből szerencsére mit sem lát a kisasszony - már persze ha nem leskelődik a fürdőből, de miért tenné? Erősen megdörzsölöm a szemeim, nagy levegőt veszek az enyhe parázs és fűszer illatú levegőből, majd lassan kifújom. Fejem oldalra biccentem, majd vissza, s mindezt halk roppanás követi, ahogy próbálom oldani testemből a felgyülemlett feszültséget. Feszült vagyok, igen, belülről hevesen kapar az izgalom, s jelenleg úgy érzem, hogy ezen semmi sem tud segíteni.
Mikor a hölgyemény visszatér, gyorsan perdülök meg a tengelyem körül, s mintha nem is történt volna meg az iménti kis közjáték, úgy kerül vissza arcomra az a szokatlan mosoly és különös nyugodtság. Ha nem lennék biztos abban, hogy tudatában vagyok mindennek, most valószínűleg elkönyvelném magam bolondnak, de hát mivel mindent érzek - legalábbis most -, így biztos' állíthatom, normális vagyok!
- Titokzatos... Sebesült, megtépázott? Egyedül a rengetegben, távol mindentől, s mindenkitől... - hangom furcsán halkul el a végén, s szinte rögtön elfordítom a fejem, majd felállok a kanapéról, s lépek párat oldalra. Kortyolok egy nagyot a bögréből, majd lehunyom szemeim, s erősen ráncolni kezdem a homlokom s szám. Talán azoknak szokott ilyen arckifejezése lenni, akik mindjárt robbannak egy felgyülemlett, dühből és haragból álló fekélyes érzelembombából. S bár idebent félhomály honol a halkan ropogó tűz s gyertyaláng végett, én észre sem veszem közben, hogy arcom remekül visszatükröződik az ablakról, hiszen odakint sötétség honol. Ha a szőkeség oldalra pillant, ő is észreveheti, ám hamarosan én magam újra visszafordulok, s mintha elvarázsolták volna az előbbi ábrázatom, úgy kúszik vissza az a megszokott, különös mosoly.
- Sokan mondták, hogy az vagyok. - húzom szélesre ajkaim. Azt esetleg nem akarod közölni, hogy amúgy több tucat nőt megerőszakoltál már? Idióta... Lépek közelebb újra, de megállok a kandalló s a kanapé közt. Ruhát még mindig nem öltöttem felülre, hiszen ha úgy fordulok, pár apró csillogó pont meg is figyelhető felsőtestemen. Hozzá vagyok szokva a hideghez, sőt, a meleget nem igazán bírom. Sokkal feszültebb s idegesebb vagyok, ha bolygónk közelebb kerül ahhoz a szokatlan, ragyogó égitesthez.
- Muszáj, hogy bámuljalak, hiszen ha el akarnád vágni a torkom, hogy kirabolj, kénytelen lennék ellenkezni. Ám jelzem, ezek az öreg deszkák nem rejtenek semmilyen értéket. - újra elmosolyodom, hiszen ha mindenféle személyiségjegyet félredobunk, nekem lenne okom arra, hogy kételkedjek. Elvégre nem éppen bizalomgerjesztő ez a leányzó, s az éj közepén állított be így sebekkel tarkítva. Bár e gondolat hatására felröhögök magamban, hiszen nem vagyok paranoiás. Én magam vagyok az élő, két lábon paranoia.
- Húsz éve. - lököm a levegőbe, s látványosan újabb nagy korty tűnik el ajkaim közt, majd megyek is, s öntök magamnak egy újabb bögrével. Ahogy haladok visszafelé, kicsit megtántorodnak lépteim, elködösül a tekintetem, de pár másodperc múlva újra visszatérek a valóságba.
- Nem nekem való a közösség. Sosem voltam társasági lény. Itt viszont minden nyugodt, nem zavar senki és semmi, s azt csinálok, amit csak akarok. A tó, a hegyek, a völgyek, az erdők... Itt születtem, ebben a házban, röpke hatvanhat éve. Visszahúzott a szívem. - válaszolom őszintén cseng, talán túlságosan is őszintén, mit sem gondolva arra, hogy szavaim mélyén felmerülhet a kérdés, hogy vajon mi a búbánatot csináltam negyvennégy évig. Züllöttem. Talán ez a legjobb szó rá.
- Mitől tartasz? Felmelegedsz tőle, azt garantálhatom. A pincében termesztek egy igazán különleges növényt, melynek gumója mérgező, ám levelei remek kis hallucinogén anyagot tartalmaznak, igazán ellazít. Ennek érezheted a kesernyés ízét. - biccentek a bögre felé, majd váratlanul lépek egy nagyot, s leülök mellé újra, eléggé közel hozzá.
- A nevem Arhkax. Egy ősi legenda szerint ezt a szót suttogták a kígyók, hogy megidézzék istenüket. Benned kit tisztelhetek? Honnan érkeztél, s mit keresel idekint egyedül? Nem biztonságos ennyire távol merészkedni... - nyújtom felé kezem, miután kimondom a nevem, de pillanatokon belül újra felállok. Láthatóan nem tudok megmaradni egy helyben, zsong a fejem, a gondolatok rohannak egymás után, s egy váratlan pillanatban kiesik a fém bögre a kezemből, mely hangosan koppan a fából készült padlón. Nem törik össze, de a tartalma beszivárog a kis résekbe. Újra kitámasztom magam a széken, szemeimet megdörzsölöm. Széthasad a fejem... Engedj ki! Nem hallod?! Engedj ki!



avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
44
Képességpontok :
28

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #7•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Szer. Jan. 31, 2018 6:10 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
– Titokzatos? – elnevetem magamat. – Gyakorlatilag majdnem minden itt van rajtam, ami jellemez. Ez titokzatosság? – tovább nevetek. Annak ellenére, hogy mennyire kelletlenül léptem át a küszöböt, még a végén odajutok, hogy jól fogom itt érezni magam. Bár ez az érzés hamar tovaszáll, amikor bámul. Érzem, hogy szemei szinte lyukat égetnek a bőrömbe, nyakamhoz oda is nyúlok egy pillanatra, majd ránézek, s szemeimben szinte lobognak a lángok.
Nem fog ilyesmivel félelmet kelteni bennem. Eléggé talpraesett és magabiztos lány vagyok, nem szoktam az ilyen félbolondoktól megijedni. Csak egy picikét félni, maximum. – Lehet, nem véletlenül mondták – horkanok fel. S ő még mindig néz. Már lassan úgy érzem, hogy lehet rajtam valami. Pók? Farkas? Valami más vadállat? Vajon mi a fene lehet neki ennyire különös bennem? Egyszerűen nem értem.
– Úgy nézek ki, mint egy közönséges tolvaj? – szemeim a magasba szöknek. Hát ez egyre jobb lesz. Az előbb még elesett, szárnya szegett kismadárka voltam, most meg már egy gyilkos rabló. Tény, hogy van a zsebemben egy kés, de az nem azért, hogy megtámadjam. Védekezés miatt, mert nem bízok. Nem csak benne, szinte senkiben sem. De ő ezt honnan is tudhatná? Nem hiszem, hogy látnoki képességei lennének.
– Tyűűű az igen – hosszú idő. Hiába utálom a közösséget, s a várost, nem bírnék ennyi ideig távol lenni. Hiányoznának páran, még lehet, hogy az anyám is. – Mi vesz rá valakit, hogy ennyi ideig távol legyen? – teszem fel a kérdést, remélve, hogy eléggé kielégítő válasszal szolgál majd.
– Én se vagyok társasági lény, még se menekülnék el ennyi időre – elhúzom a számat. Kezd körvonalazódni bennem valami, s ez egyáltalán nem tetszik. Lehet, hogy sikerül olyasmibe nyúlnom, mely után a vérem is folyni fog. Jobb kezemet belesüllyesztem a zsebembe, hogy megtapogassam a kést. Az ott pihen, szinte égeti a markomat, annyira szeretne kijönni onnan. Tekintetemmel a férfit nézem, s csak reménykedni tudok abban, hogy nem kell a torkának esnem a bicskával.
– Most válaszoltad, meg azt a kérdést, hogy mitől tartok. S ne aggódj a felmelegedésemet illetően… – arcomra egy negédes mosoly ül ki. Tűzelemű vagyok, ha ilyenkor nem, hát mikor máskor tudnám ezt kihasználni. – Nem gondolod, hogy hallucinogénes italt fogok letolni a torkomon egy idegen házában önként, ugye? – csak költői a kérdésem, s választ sem várok. A bögrét az asztalkára teszem, s megjegyzem, hogy jobban járok, ha inkább semmit sem fogadok el tőle. – Amúgy se szeretem a keserűt – teszem még ezt is hozzá, megnyugtatva magamat, hogy bizony jó lépés az, hogy nem fogadom el. Ki tudja, mit okozna nekem az a növény, aztán a végén még arra eszmélnék fel, hogy kilóg a belem, vagy ki vagyok fordítva. Na nehogy.
– Ühüm, mesélj még – megforgatom a szemeimet. Nem értem minek kell azt is tudomásomra adni, hogy a kígyókhoz miköze. Hát látom én enélkül is, hogy nem stimmel vele valami, minek adja alám a lovat? – Tyria vagyok és nincsen kedvem valami ostoba mesét kerekíteni a nevemhez – köszörülöm meg a torkomat. Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy ilyenen agyaljak. Pedig, ha toppon lennék, akkor még a kígyóit is túlszárnyaló sztorit hallana, csak azért, hogy jobb lehessek. – Manapság mi biztonságos itt? – hördülök fel, s felpattanok a kanapéról. Ha körbe nézek ebben a házban, itt sincsen semmiféle biztonság. Ha kimegyek, ott sincsen, ha elindulok a városba, ott is egyre több sérelem érhet. Az emberek táboráról meg ne is beszéljünk. - Olyan időket élünk, ahol a biztonságérzet lassan luxusnak számít – szinte nevetek, miközben az ablakhoz sétálok, hogy kinézzek rajta. Az eső nem csillapodik, úgy verdesi az üveget, mintha ki akarná törni. Kelletlenül veszem tudomásul, hogy látogatásom hosszabb lesz, mint amilyent szeretnék.
– Növényeket gyűjtöttem, kereskedésre – nem ez a foglalkozásom, de egy kis mellékes mindenkinek jól jön. Az igazság pedig az, hogy a kereskedelem dolog egy kis lódítás. Végül is eladom, csak nem hivatalosan és nem úgy, ahogy illene. De erről nem kell tudnia.
– Amúgy meg, nem vagyok egy félős alkat, mint láthattad – fordulok lassan vissza felé. Tudom, hogy észrevettem a sebeket, a tetkókat és minden árulkodó jelet. Aki fél, annak nincsenek ilyenjei. Nem az otthoni ücsörgésben szereztem a sebeimet, hanem mondhatjuk azt, hogy harcban. Kivel? Gyakorlatilag mindenkivel, akinek a nézetei mások, mint az enyémek. Jó. Az öregasszonyokkal szemben tudok normális is lenni. Ha muszáj.



avatar


Ocantis harcos

Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
33
Képességpontok :
19

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #8•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Vas. Feb. 04, 2018 7:37 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
- Így van, titokzatos. - válaszolom határozottan, s kortyolok egy nagyot a teából. Kicsit végigmarja a torkom ugyan, de utána jól eső melegség önti el a szervezetem.
- A "miérteken" van a hangsúly, a mögöttes tartalmon. Nem azon, amit látok. - fűzök hozzá egy kisebb magyarázatot, mert láthatóan eléggé különböző világban élünk, s magamat jól ismervén sokszor beszélek vagy kétértelműen, vagy némi információt elhallgatva. Mea culpa, a gondolataim össze-vissza cikáznak általában a fejemben, s néha nem olyan egyszerű kiragadni belőlük a lényeget, ezt pedig nehezíti a tény is, hogy jó ideje nem folytattam senkivel hosszabb társalgást.
- Tolvajnak, gyilkosnak, kitaszítottnak, megszökött királylánynak, igazából bárminek nézhetlek. - vonom meg a vállam unottan, mit sem reagálva a hölgyemény valójában igazán kellemetlen stílusára. Sose szerettem a vágott nyelvű nőcskéket, bár valószínűleg azért, mert azokkal mindig is nehezebb dolgom volt. A talpraesettebbek sokkal leleményesebbek, s nem mindig rettennek meg, ha bajt érzékelnek. Elveszve Tyria íriszeiben pedig mindent látok, csak félelmet nem.
- A társadalom. Mindenkinek jobb, ha nem megyek emberek s ocantisok közé... - jegyzem meg újra kétes gondolataim, majd feltakarítom a kiömlött tea maradékát. A fapadlón elterülve szúrós szagot áraszt magából, s egy elismerő bólintással könyvelem el magamban, hogy ez a lötty az utóbbi idők egyik legkülönlegesebb készítménye.
- Kegyed rettentően unalmas és lehangoló. - válaszolom kiábrándultam a teára és a névre tett megjegyzése után. Megmondom őszintén, kicsit csalódás a leányzó, hiszen mikor először megpillantottam az ajtóban, sokkal izgalmasabbnak és rejtélyesebbnek tűnt. Ám ezzel a belépőjével inkább tűnik egy kiégett hölgyeménynek, aki mindig keresi az izgalmakat s az újdonságot, ami vihetne egy kis pluszt az életébe, ám az idők során már kicsit belefáradt ebbe. S ahogy ezt végiggondolom - még ha rosszul is hiszem az egészet -, az együttérzésnek a kicsiny szikrája gyúl fel bennem. Én is mindig kerestem s kutattam valami után, ami színesebbé teheti az életem, most mégis én magam vagyok a kiégett, remete ocantis, aki kénytelen elzárva létezni a világtól, mert az, amit igazán szeretne egy gusztustalan fertőként létezik csupán, mely a társadalom számára kiirtandó. Ha pedig nem akarok én magam is veszni ezzel, kénytelen vagyok tenni valamit...
- Ha érdekel, akad odalent a pincében pár különleges növény, mely nem terem meg itt a vidéken. S nem, nincs ott semmiféle ketrec, csapóajtó, medvecsapda, bármi egyéb. - vigyorodom el gonoszan gúnyosra sikeredett szavaim után, végül leveszem róla a tekintetem. Nagyon jól megnéztem magamnak, s a számomra látható fekete minták pedig remekül beleégtek a tudatomba. Erős nőnek tűnik, s valószínűleg ezt a tudatalattim is érzi, hiszen elhallgatott. Nem motoszkál odabent, s nem érzem kétes sugallatait. Hiába, az utóbbi időben kicsit leadtam, nem vagyok formában, nagyon nem, hiszen több időt fordítottam a kotyvasztásra, olvasásra s tanulásra, mint bármi egyébre, így ez a hölgyemény valószínűleg hamar felül kerekedne rajtam, ha próbálkoznék valamivel.
- Hol szerezted a sebeket? - kérdezem immáron halálosan nyugodtan, hiszen beütött ismét a tea, a tér pedig erősen kezd vibrálni körülöttem, a falak pedig hol távolodnak, hol közelednek. Én még mindig a kanapén ülök, de kicsit kábultan kémlelem a kandallóban ropogó tüzet.
- Mutass valamit! Olyan régen találkoztam tűz eleművel... - zúgom a levegőbe álmodozva, remélve hogy legalább kap az alkalmon, s fitogtatja kicsit az erejét. Persze, óvatosan... Nincs kedvem újra húzni a házat. Megint...

avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
44
Képességpontok :
28

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #9•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Hétf. Feb. 05, 2018 9:53 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax
Mélyről jövő, hiénák vonyításához hasonló nevetés szakad ki belőlem, mikor közli, hogy unalmas vagyok. Még, hogy én? Soha nem illettek ezzel a szóval, ezért is kell egy jót kacagnom rajta. Hiába vagyok annak a lánya, akinek, soha nem volt olyan pillanat, mikor a közelemben hagytam volna, hogy valaki unalomba meneküljön. S nekem sincsenek ilyen elveszett kósza pillanataim. Feltalálom magam a sötét szoba sarkában ücsörögve is, a tűzzel kifejezetten jól tudok játszani. – Eddig te se tűnsz egy olyannak, aki érdemleges arra, hogy figyelmet kapjon – felhúzom a nózimat, s fejemet felemelem, hogy ránézzek. – Sőt, kifejezetten kiábrándító az alak, aki itt áll velem szemben – megköszörülöm a torkomat. Izgalmat akar? Azt még nem kap, viszont arra kíváncsi vagyok, hogy az idegrendszere mennyit tűr. Szóval itt az ideje annak, hogy szépen, lassan elkezdjem alapozni az őrületét. – Azt hittem volna, hogy itt esetleg egy félelmetesen vagy eredetibb valaki lakik. Erre tessék. Egy teát iszogató, magát sajnáló senki, aki éppen azon élvezkedik, hogy sikerült beszólnia egy 40 évvel fiatalabb fruskának – ismét nevetnem kell. Szokásom magamat nem a legmegfelelőbb szavakkal illetni, de csak azért, hogy belesétáltassak másokat a csapdába. Mert én azon elven működök, hogy magamat szidhatom, de más ne merjen a szájára csúnyaságokat venni, ha engem „méltat”.
– Elég sok helyen – megvonom a vállaimat, de nem érzem magam kellemetlenül azért, mert rákérdezett. Ezek a sebek azt mutatják, hogy nem vagyok egy ne bánts virág. Szerintem részben köszönhetem nekik még azt is, hogy másképpen bánnak velem, mint amúgy akarnának. – Van, amit az erdőben, de van, amit közelharcban - ilyen ez az élet. Nem is bírnám ki, ha unalmas lenne. Szerintem, ha valami olyan környezetben kellene forgolódnom, ahol túlzott tisztaság és nyugalom lenne, abba belepusztulnék, s keresném magamnak a baj és kihívást.
Felemelem a jobb kezemet és megmutatom neki a középső ujjamat. Szám egy önelégült vigyorrá formálódik, emellé pedig a szemeimben csillan csak meg a tűz, de nem fogok az ő kedve szerint cselekedni. – Jobban jársz, ha nem tartok bemutatót – fejemet lassan forgatom körbe. Eléggé gyúlékony lak, én pedig nem vagyok az a fajta, aki kicsiben csinál valamit. Mert, ha már látványra vágyik a vendéglátó, akkor az legyen hatalmas.
– A meleg, ki tudja milyen hatású löttyön kívül, van más iható dolog is? – mert én a teáját, ha sértő, ha nem, nem fogom elfogadni. Az illatából is megállapítottam, hogy jobban járunk mindketten, ha a szervezetem nem fogadja be. Ki tudja, hogy a bódító hatás alatt melyikünk sérülne jobban. Ő. S ezen gondolaton elvigyorodom. Az gondolja, hogy unalmas vagyok, pedig nem is ismer. Lehet fel kellene perzselnem alatta a talajt, hogy jobban élvezze a ráerőltetett társaságot. Vagy inkább azért, hogy én élvezzem a szerényes vendéglátást, s a vontatott hangulatot.
A táskámhoz oldalazok, s mélyéről előveszek egy féltábla csokoládét, amelyet hetek óta hurcolok magammal. Eléggé rozoga állapotban van, félig szétfojt, de még bőven ehető. Tekintettel arra, hogy Arkhaxban nem igazán bízom, s rajta is látszik, hogy nem nagyon van kedvére a vendéglátás, így inkább ezen nyammogok, mintsem tőle kérjek valami eleséget. Sőt vagyok olyan jó fej, hogy még nyújtom is felé, a félig megrágott, ragacsos, de amúgy finom édességet, s ha tör belőle, hát bátor ocantis, ha pedig nem, legalább több marad nekem.


avatar


Ocantis harcos

Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
33
Képességpontok :
19

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #10•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   Pént. Feb. 23, 2018 7:26 pm

Ad astra per asperas.
Tyria & Arhkax

Furcsa módon nem vagyok ideges. Sőt, valami beteges és megmagyarázhatatlan oknál fogva még a belső hangom is kicsit elcsitul, így sokkal figyelmesebben hallgatom a hölgyemény szavait. Nekem is mosolyognom kell a válaszát hallva, mely úgy hangzik számomra, mintha ez egy megsértett lányka visszatámadása lenne. Érezhetően beletiportam a lelkébe a nyers őszinteségemmel, azonban nem bánom, hiszen a tűz, melyet ural, úgy tűnik, nem csak a matériában létezik, hanem legbelül is. Nagyon is!
- Örülök, ha így látod. - válaszolom őszintén, semmi gúny vagy hasonló él nélkül. S csak hogy kerekebb legyen az egész, egy nagy és látványos kortyot is elveszejtek ajkaim között.
- Ezek szerint nagyon jó úton haladok. Nem akarok félelmetes lenni, sem eredeti, sem bármi egyéb. Amíg beleolvadok a környezetembe és nem csinálok semmi... Hogy is fogalmazzak, "átlagon felülit" vagy éppen alulit, addig remekül megvagyok teát szürcsölgetve a semmi közepén. - válaszolom kissé sejtelmesen, ám újra hazugságtól mentesen, őszintén. Valójában tényleg jó, ha ilyennek lát ez a hölgy. Ez csak azt mutatja, hogy nem hiába fogtam vissza magam az utóbbi években keserves kínok közepette, s láss csodát, meg lett az eredménye. Valami bizsergést ugyan érzek elmém legmélyebb bugyrába, mintha az éles karmok kaparásznák az ajtót sejtelmesen, jelezve, hogy itt vannak, ám az ajtó nem fog betörni soha. Megedződtem, s most próba előtt állok. Be kell látnom, hogy ez a hölgy rettentően szemrevaló, azok az aranyló fürtök, a kemény külső ezekkel a különleges tetoválásokkal... Valójában nagyon vonzó jelenség, s ez a tűzről pattant stílus meglepő módon rásegít arra, hogy elnyomjam a beteges énem. Ha egy megszeppent, félénk lányka lenne, most valószínűleg teljesen más dolgok történnének épp...
- Közelharc... - súgom magam elé ismételve a szőkeség szavait, s kicsit ábrándosan pillantok felé. Mikor még körülbelül annyi idős voltam, mint ő, engem is rengeteg seb tarkított, melyeknek emléke most már elveszik az azok után megmaradt hegekben. Néha ha rápillantok az egyikre, előjönnek a régmúlt képei. Emlékek, melyek gonoszsággal vannak átitatva, emlékek, melyek egy szörnyetegből eredtek. Azonban már más vagyok. Megváltoztam. Valóban? Így gondolod? S ha minden csak azért történik, mert ez hozzá tartozik a nagy szabású tervemhez? Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, nyelek egy nagyot, s egy nagy sóhajjal megpróbálom elhessegetni a gondolatokat. Az évek alatt sikerült csitítanom, de be kell látnom, hogy eltűnni soha sem fog. Hiszen... Ez én magam vagyok.
- Bor. Vodka. Legutóbbi látogatásomkor a városban pedig beszereztem valami furcsa emberi italt, aminek alig jut eszembe a neve... Tele van buborékkal, és csíp egy kicsit, ha megiszod. Ilyen fekete színű dolog, eléggé édes, és soha nem láttam még ilyet. Ja, és persze az unalmas víz! - vigyorodom el szélesen, s ha választott valamit, akkor előkapok egy fém poharat, majd kitöltöm neki az italt. Alkohol az van dögivel, esténként jó elkortyolgatni odakint a veranda alatt, s kémlelni a naplementét s a nyugalmas tájat. Tyriának azonban igaza van. Sokszor rohadtul unalmas, s én magam is az vagyok. Hogy nem akarok-e élni? Nem akarok-e úgy viselkedni, ahogy azt az érzékeim diktálják? Nem akarok-e zülleni és átadni magam annak, ami valójában vagyok? Dehogynem, minden vágyam ez lenne! Azonban nem tehetem, hiszen nem vagyok olyan, mint a többi ocantis. Nálam a züllés... Egy kicsit máshogy működik, mint a többieknél.
- Te jó ég, régóta nem ettem ilyet... - csillannak fel szemeim, s gondolkodás nélkül török a felkínált édességből, melyet hamar befalok egy jóleső sóhajtás kíséretében. Erősen látszik, hogy sok mindenben vissza fogom magam, hiszen az élet minden területére kihatással kell legyen az önmegtartóztatás.
- Én csak egyszerű ételekkel szolgálhatok, van némi szárított hús, aszalt gyümölcs, kenyér. Lassacskán tavaszodhatna már, kezdek kifogyni a készletekből. - ugyan az éj leple alatt nem igazán látszódhat, de a kunyhó előtt termőföld terül el, mely szép időben bőségesen ontja magából a zöldséget. A ház mögött hosszan gyümölcsös terül el, s még jó pár ültetvény.
- A városból érkeztél amúgy? Még mindig megy a lázongás? Mikor legutóbb voltam ott, elég nagy széthúzás volt az emberek és ocantisok között. - bár igyekszek nem érintkezni s kommunikálni senkivel a kötelező ocantisokon kívül, azonban nem vagyok sem süket, sem vak. Látom, hogy mi megy a városban, s a régebbi élet és a mostani közt ég és föld a különbség. Mikor még nem voltak itt az emberek, sokkal nyugodtabb volt mindenki. Nem volt ennyi bűn és mocsok - mondom én -, azonban mióta azt hiszik, hogy ez az ő bolygójuk is, s úgy viselkednek, mintha mi lennék itt vendégek... Gusztustalan az egész, s e szempontból örülök, hogy kivontam magam a társadalomból. Sok düh és harag tombol bennem amúgy is, s jelenleg meg sem tudnám mondani, hogy mi lenne, ha erre még rátennének egy lapáttal ezek a betolakodók... Jelenleg pedig még magamon is meglepődök, mennyire képes vagyok átlagosan beszélgetni, mintha normális lennék. Talán az is lettem? Ugyan, dehogy! Csak várd ki a végét...

avatar


Ocantis polgár

Karakterlap :
Titulus :
The Monster
Tartózkodási hely :
Ocan bolygó
Mentális erõ :
44
Képességpontok :
28

Felhasználó profiljának megtekintése
Vissza az elejére Go down
 #11•• TémanyitásTárgy: Re: Viharsziget   



Ajánlott tartalom



Vissza az elejére Go down
 

Viharsziget

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Volentis 142 – Memento mori :: Volentis 142 FRPG :: Ocan bolygó-
^
ˇ