Itthon vagyok, földet művelek, nem viselek semmi olyan holmit ami arra utalna, hogy a levegő elemű társaimhoz tartozom. Egyszerű földművelésre alkalmas ruhákat vettem fel, még hátra van a jószágok megetetése is. Van néhány, csak azért, hogy könnyebb legyen a földet ápolni. A hátas állatra is időnként felültem, és jártam vele egy kört az erdőn és a mezőn amin laktam. Mégis miért lakok külön a családomtól? Aki akkora rokonsággal rendelkezne mint én, időnként igényli a magányt, csak hogy egyedül legyen, senki se bántsa, és ne piszkálják, a maga ura legyen. Még csak az kéne, hogy az asszony választással zaklassanak, nem -nem. Jó vagyok én így ahogy vagyok. Még úgy érzem nem szolgáltam eleget a harcban sem, noha mind úttalan kiképzésekre és felkészítésekre járok, a tanulmányaim több mint kielégítőek a harci akadémián is, a külvilág számára maradtam afféle kereskedő aki maga termeli meg az élelmét, ám igazából harcos vagyok. Nem vertük nagy dobra, úgy gondoltuk, hogy jobb ha így is marad, vész esetére.

Épp a földemet műveltem, amikor felpillantva a légkörben furcsa robbanásokra leszek figyelmes. Egy darabig csak állok és figyelek, majd ahogy közeledik a földhöz az a tárgy, amelyiken még ejtőernyő is volt, elindulok. Először a házba megyek a fegyvereimért, majd célirányosan a becsapódási pont felé haladok. Van hangja, rezgései és ezek a hullámok a levegő útján el is érnek, így pontosan be tudom tájolni, hogy hova esett az illető. Lándzsám amely lent is és fent is rendelkezik éllel, s középen szétválasztható egy kezes pengékké, a kezemben van, könnyedén szelem át az erdőt, majd lassan haladok az emberek alkotta tárgy felé. Ilyet még a seregbe se igen láttam, sem pedig a lenti fejlesztői bázison sem, ahol a mi technikánkat fejlesztik.

Feszülten figyelem a szerkezetet, egy ember pottyan ki belőle, a fegyveremet áttetszővé formálom, és a fejem felett lebegtetem, így úgy tűnhet, hogy nincs nálam fegyver. Lassan lépek elő a helyemről és veszem szemügyre a leányt aki kipottyant abból az űrkapszulából. Ennyit már én is tudok, sőt a saját szavaink is megvannak az ő holmijaikra, bár lehet, nem feltétlenül jelentik ugyan azt.
Megállok a lánnyal szemben és csendben figyelem, nincs fordító szerkezetem, így nem értem, hogy mit mondhatna, mégis megszólalok.
- Ki vagy te? - a hangom kérdő, hátha megérti, hogy mit akarok tőle. - Kell...segítség? - pillantok végig a ruháján s rajta, azt figyelve, hogy van-e rajta valamilyen sérülés.Bár az imént amikor átöltözött úgy láttam, minden rendben van nála, fegyvere nincs, így nem lehet olyan harcos mint akiket szoktak védeni az emberi fegyveresek. De ez nem zár ki semmit, még akkor se ha egy csinos idegen állt velem szemben az imént, én egyébként nem jöttem zavarba.