- Túl messzire mész, Callum, ezt nem teheted... - Aggódón, reménykedőn, de mégis egyúttal olyan hangon szólalt meg anyám, mint aki tudja, hogy úgy sem nyerhet velem szemben. Igaza is van. Sosem nyert. Egy szemforgatással reagáltam csak, miközben leraktam elé a szokásos italát, én meg helyet foglaltam a vele szemben lévő fotelben egy whiskey társaságában.
- Ők is érző lények! Értelmes lények! Hát nem érted, hogy mekkora jelentősége van az emberiség számára annak, hogy nem pusztán egy lakható bolygót találtunk, hanem egy fejlett civilizációt! Nem használhatod fel őket kísérletezésre a parotoxis ellen!
- Jelentősége az emberiség számára? - Húzom el gúnyos félmosolyra a számat.
- Az emberiség legnagyobb lépésének tekintik, hogy eljutottunk ide, hogy találkoztunk azokkal a lényekkel az Ocanon, de a legnagyobb lépés a hibernáció volt. Enélkül egy hatalmas, űrben sodródó, fém tömegkoporsó lett volna a hajóinkból. A név kötelez, és én nem is leszek kevesebb, mint dédapám, sőt!
- Dédapád embertelen, korrupt és kegyetlen volt, akárcsak... - Elharapja a mondat végét, de nem is szükséges befejeznie, megteszem én helyette.
- Akárcsak az apám... vagy én? Ezt akartad mondani, igaz? Úgy hát te jobban meg tudtad volna választani, kik legyenek benne az 5000 Alvóban és az 1500 nem hibernáltban? Ily' bölcsnek hiszed magad? Ne, ne is válaszolj! Naiv vagy, anyám. Ha mi nem lépünk, azok fognak lépni, és nem elhanyagolható létszámbeli fölényük van, amíg a nőink ilyen gyatra terhességi mutatókkal rendelkeznek.
- Te sem ajándékoztál meg unokával! - Vág vissza meglepő merészséggel anyám és egy hosszú pillanatra csend ül közénk. Dermesztő csend. Ahogy vártam, nem tudja sokáig állni a rideg, gyilkos tekintetemet, és zavartam lesüti a szemét. Helyénvaló bocsánatkérése helyett az italából kortyol pótcselekvésként, szinte három korttyal ki is issza a kristálypoharat. Túl kiismerhető anyám. Örülök, hogy a szeme színén kívül mást nem örököltem tőle. Nem véve le róla a tekintetemet én is kortyolok egyet az italból.
- Túl messzire mentél, de ezúttal ám utoljára eltekintek ettől... - Úgy teszek, mintha megbocsátó kedvemben talált volna, valószínűleg fel is lélegzik, még ha büszkesége nem is engedi ezt túl láthatóan megtenni. Csak tudnám, mire olyan fene büszke. Mármint rajtam kívül.
- Ugyanakkor azt nem tűröm, hogy még egyszer beleszólj a tetteimbe, a kutatásomba! Ha az összes ocantist is meg kell érte ölnöm, akkor megölöm mindet az utolsó csecsemőig, ha EZ fajunk fennmaradásának záloga, és EZ mindent felülír. A parancsot kiadtam, élő ocantisokat fognak elfogni és ha kell, ízekre szedjük őket, hogy mindent megtudjunk róluk, amit csak tudni akarunk az STD-ről, a bolygóról vagy a parotoxisról rájuk hogyan hat. - Tovább fűzöm a szavakat és közben látom, hogy milyen rémült döbbenettel néz rám miközben ölébe hanyatlik a keze erőtlenül és a kristálypohár a földre hullva ezernyi apró darabra törik szét. Rájött, mi fog történni.
- Nincs benned... semmi... szeretet... - Nyögi akadozva, mintha minden egyes szóért, minden egyes hangért úgy kellene megküzdenie. Kiiszom a whiskey-m maradékát és felállva a fotelból hozzálépek, egy tincset a füle mögé tűzve simítom meg az arcát. Látom, hogy elfordulna az érintéstől, ha tehetné, és elhúzódna ha tudna tőlem, ahogy a fülébe suttogok.
- Már hogy ne lenne bennem szeretet? Robert McCart consiliumi tag a múlt hónapban nem volt olyan szerencsés, mint anyám. Neked a fájdalommentes szerből adtam... - Lehelek a végén könnyed búcsúcsókot az arcára és ahogy hátradőlök ismét elégedetten látom a tekintetébe még utoljára kiülő iszonyatot. Mondana valamit, de már nem tud, szemhéjai elnehezednek és örökre lecsukja őket, feje mellkasára biccen. Egészen békés lett az arca mostanra. Poharamat elmosom, visszateszem a helyére. Úgy döntök, hogy a holttestet majd pár óra múlva "találom meg", majd rögtönözök valami gyászjelentést is a hirtelen tragikus halálról. Addig még rengeteg teendő vár rám, és végre nem kell a kritikus, lázító hangokat hallgatnom. Túl sokáig volt itt teherként anyám. Nem is értem, apám miért nem szabadult meg tőle korábban.  A szobából majd a lakrészből kilépve a lift felé veszem az irányt, hogy a laborba menjek.
- A Fekete pirula most már tökéletes. Terjeszd fel a Consilium következő tanácsának napirendi pontjára a bevezettetését. - Adom ki a kommunikátor-egységemen át a parancsomat a beosztottamnak. A laborba érve az üvegfalon át vetek egy pillantást a rengeteg, méhkas apró elemeinek látszó, kékes fényű kis kapszulára, ami az 5000 Alvónak fekhelye. Meg sem állok, közben tájékoztatnak, hogy minden rendben zajlik, így semmi sem tarthat vissza, hogy a külön kis terembe lépjek, ahova csak nekem van bejárásom. Itt jóval nagyobb távolságokkal mintegy száz kapszula látható. A külön kis projekt, amiről csak a Consilium azon tagjai tudnak, akiket nem dísznek tartunk, hogy egy-egy esetleges balhét a nyakukba varrjunk. Különleges, hibernált katonák, akik DNS-ét folyamatosan tökéletesítem. Szükség van az ocantisokra, minél előbb! Biztos vagyok benne, hogy a DNS-ükben nyoma van annak, amivel tudják irányítani az elemeket, és ha ezt kombináljuk a katonáink DNS-ével, akkor miénk lesz a bolygó, mégpedig nagyon hamar. Mielőtt azonban a munkához hozzálátnék egy futó pillantást vetek az egyik kapszulára. Az egyetlen női test az összes közül. Nem is katona mondjuk. Fiatal, sudár alkat, sápadtsága és szeme alatti karikák nem tudják elnyomni éteri szépségét. Hosszú, hullámos lenszőke haja eltakarja a fültöveknél árulkodó duzzanatot. Az orvosi kezelés ellenére túl gyors lefolyású volt a parotoxis, az egyetlen megoldás volt: a krisztoázis. Egyelőre. A nép meg addig hadd tudja csak úgy, hogy meghalt és túl elfoglalt vagyok újraházasodni. Mondjuk ez utóbbi így is van. Az én kezemben van az emberiség jövője...