Úgy tudom, hogy a családom helyzete az alábbiak szerint alakult:
John Carlmichael – tudós, asztrofizikus, a NASA űrkutató-programjának tagja, az 1500-ak egyike volt, de végül nem jutott ideje részt venni a küldetésben, mert a felszállás előtti órákban meggyilkolták. – apám
Kaley Carlmichael (née Simmons) – alkalmazott matematikából doktorált, de az egyetem elvégzése után férjhez ment és főállású anyaként lelte halálát a Földön. – anyám
Stephanie Carlmichael és Stephen Carlmichael – Kaley és John első gyermekei, kétpetéjű ikrek. Mindketten az 1500-ak közé tartozn/tak, mindketten más okból kifolyólag. – nővérem és bátyám
Rosetta és Ruby Carlmichael – egypetéjű ikrek. Ruby a Földön halt meg gyerekszülés közben (természetes úton fogant hármasikreknek adott életet), Rose pedig jelenleg is az Alvók nyugalmi helyzetét élvezi. - nővéreim
Christian Carlmichael – katona, szolgálati helye és életbenlevési státusza (számomra) ismeretlen – ikerbátyám
Daniel-Matthew Hathaway - katona, százados ranggal. Elhunyt, meggyilkolták. Egyetlen gyermekünk (Sophiebelle Hathaway) halva született. - néhai férjem


Egy husánggal akkorát vágok a bátyám hátára, hogy majdnem összeroskad. Illetve vágnék és roskadna, ha sikerülne bármilyen ütést bevinnem. De nem megy. Chris erős én pedig okos vagyok. Papa mindig ezt mondja és szerintem igaza is van. Én például már megtanultam mindent, amit Genevieve néni feladott tegnap, de a bátyám még azt sem tudja, hogy hová tette el a hangfelvételt, ami alapján a leckét meg kéne tanulnia. Mondtam neki, hogy szívesen megtanítom olvasni és akkor majd könnyebb dolga lesz, de undokul közölte, hogy utál tanulni, utálja a francia nyelvet és utál engem is, amiért én nem utálom azokat a dolgokat, amiket ő.
Felkapom a kezeimet arcom elé, hogy védjem magam. Ismerem őt, tudom, hogy nem fogja szó nélkül hagyni azt, hogy kezet emeltem rá. Vagyis husángot, amit elkobzott tőlem és amivel most vadul fenyeget. Sikítok, ahogyan a torkomon kifér és remélem, hogy Stephen meg fogja hallani a hangomat. Bár ha megint a régi rádióival játszik, amiket Mama unszolására Papa szerzett neki, akkor esélyem sincs.
-Ne bánts! Én csak vicceltem. Tényleg! Becs’ szó!-próbálkozom visszazökkenteni a béketűrésbe. Afelől nincs kétségem, hogy tudni fogja leélt négy éve teljes biztonságával, hogy hazudok neki. Mert az ikertestvérem és mindig tudja. Ahogy én is tudom, hogy bizony nem hisz majd nekem. Ám ettől még mindig megpróbálok előnyt szerezni ugyanezeket a köröket futva. Mert jóban és rosszban is imádjuk egymást. Egymás minden porcikáját. Most éppen én az ő orrát. Frissen tört borssal alatta.
-Hazudós némber!-förmed rám vérszomjasan, s már lendíti is a botot. Bele egészen anyánk tenyerébe. Nem tudom, hogy melyikünk lepődik meg jobban a szülői belépőn. Chris vagy én.
-Hol tanulsz ilyen szavakat, Christian Andrew Carlmichael?
-Ajaj! Kimondta mind a hármat!-tátom el a számat anya szavainak hallatán, s ez az a pont, amikor a korábbi ádáz ellenségek helyett ismét bajtársak leszünk Chrisszel. Átölelem bátyám vállát, törleszkedve hozzábújok, majd angyali mosollyal felpislogok anyára.
-A szomszéd bácsitól hallottuk múlt héten, miközben itt ültünk kint a kertben és matematikát tanultunk. A feleségének mondta, úgyhogy csak valami szépet jelenthet. Chris csak kedveskedett nekem.-próbálkozom. Anyát átverni könnyebb, mint Christ, de nehezebb, mint Papát.
-Hogyne angyalom! Éppen egy husánggal a kezében kedveskedett?
Mindketten érezzük, hogy ennek jó vége nem lehet. Kórusban érkezik tőlünk a bocsánatért esedezés.
-Jól van, jól van!-neveti el magát anya. Megnyugodhatunk.-De meg ne lássam még egyszer!-szól, majd utunkra enged minket. Dolga van, sok-sok dolga. Mindig tevékenykedik valamit, amit nem is bánok. Így legalább szabadabban élhetjük napjainkat.


A konyhában állunk mind a hatan és szuggeráljuk a sütőt. Nagyokat lélegzünk a finom illatból, mely a sülő édesség leendő ízét idézi szánkba. Chrisszel nyolc évesek vagyunk, Rose és Ruby tizenöt, Stephanie és Stephen pedig húsz. Egyikünk se tartja már magát kisgyereknek, de tudom, hogy néha mind úgy érzik rajtam kívül, hogy Papa annak kezeli őket. Velem mindig másképpen beszél, s ezt a többiek is észreveszik. Általában nem tesznek megjegyzést miatta, de a ma kivételnek számít.
Egy orosz nyelvű regényt olvasok éppen, fent ülve a konyhapulton. Útban vagyok Rubynak, aki hirtelen rátörő és azonnali megoldást kívánó szomját kívánná oltani egy pohár hűs vízzel. Épp csak a poharas szekrény ajtaja egy vonalban van a fejemmel, s ha nem húzódok el, akkor nem tud hozzájutni egyhez sem.
-Takarodj már innen! Szomjan fogok halni miattad!-morran rám, de én meg se hallom. Felkapom ugyan a fejemet, de nem nővéremre, hanem a konyhaajtóban álló apámra pillantok.
-Dosztojevszkij unalmas.-nyafogom, mint aki az előbbi közjátékkal nincs is tisztában. Fél fülemig eljut egy dühös szusszanás, de mivel ez nálunk elég gyakori akkor, hogyha a középső ikrekkel egy társaságban vagyunk nem tulajdonítok jelentőséget neki. Papára figyelek.
-Ezt készséggel elhiszem. Akarsz valami mást olvasni az anyanyelvén?
-Lehetne inkább más nyelven? Ebben a hónapban csak orosz irodalmat adtál. Nem szeretem a cirillt. Mindig csak engem kérdezel ki belőle, a többieket soha. Miért?
-Mert te vagy a legkisebb és mégis a legnagyobb.-dörmögi a sarokból Stephen. Nem igazán értem, hogy mire gondol. Felvont szemöldökkel fordulok felé, s közben perifériámból érzékelem, hogy apa hátat fordít nekünk, s távolodik a folyosón.
-Nem hallottad, hogy húzzál odébb?-ragad meg nővérem, mint aki csak erre a pillanatra várt. Leránt a pultról, a könyvem jobbra én pedig balra zuhanok. Tompítok ugyan kézzel, de még így is sikerül megüssem magam. Könnyek futják el tekintetemet, szipogva tapogatózok a szekrényajtó felé, hogy fel tudjak egyenesedni.
-Miért csináltad, Ruby?-sírom el magam a választ követelve, mire ő felnevet, s nevetésének visszhangja is akad. Olyan egyformák! Nyolc év sem volt elég, hogy megtanuljam megkülönböztetni őket.
-Rose!-kacagja undokul, majd mintegy teljesen mellékesen hozzáfűzi a választ is előbbi kérdésemre: -Mert Ruby szomjas volt, s miattad nem tudott elővenni poharat. Egyszerű, nem?
Hát persze, egyszerű. Szerintük minden egyszerű. Az is, hogy Papának én vagyok a kedvence, az is, hogy én vagyok a legkisebb és az is, hogy négy nyelven értek, beszélek, írok és olvasok. Pedig nem az még úgy sem, hogy valóban van előnyöm velük szemben. De ahogy az én fotografikus memóriám sincs hátrány nélkül, úgy az ő erősségeik sincsenek. Hiszen Christian erős, de olyan, mint az elefánt, aki nehezen tanul és könnyen felejt. Ruby szép, de gonosz, Rose pedig szép, de nincs egyénisége, mert ikrének árnyékában él és cselekszik minduntalan. Egyébként pedig már nagyon kamaszok. Mindenféle fúj dolgon jár az eszük. Szoktam hallani, ahogy megbeszélik a barátaikkal a gondolataikat. Nem direkt! Arról nem én tehetek, hogy a nappaliban van a legtágasabb szekrény, ahová a legkényelmesebb bebújjak és játszani, ők pedig ott szeretnek a kanapén összejöveteleket tartani. És számukra láthatatlan vagyok olyankor. Stephanienek is, mert ő azt mondja, hogy túl kicsi vagyok hozzá. Stephenről legalább tudom, hogy tényleg szeret. Összeköt minket a legség. Ő a legnagyobb, én a legkisebb. Ez igazán jelent valamit!


Csend van. Süket, súlyos, fullasztó csend. Már egy órája, hogy nem egyedül vagyok itthon, de még mindig senki nem jött utánam a konyhába, pedig szánt szándékkal zörögtem a szokásosnál hangosabban az edényekkel. Utálok főzni. Mindig utáltam. Az sem teszi kellemesebbé, hogy minden alkalommal más nyelvű receptekből dolgozom. Amióta anya elment már a közös étkezések sem ugyanolyanok.
Anya. Drága anya, kinek az egyetlen tehetségét abban látták, hogy ikreken kívül mást nem is tudott szülni. Pedig Papa mesélt róla, hogy milyen okos nő volt. Azért szeretett bele, mert gyorsabban boldogult az egyenletek világában, mint ő. Na és persze a csodás, szőke haja miatt. Amit én örököltem egyedül. Tudom, hogy fáj rám néznie. Azóta a nap óta másképp villan tekintete, amikor a közelébe kerülök.
-Mi történt?-szegezem a kérdést a belépőnek. Nem fordulok hátra, nem tudom ki jön, de biztos vagyok abban, hogy képben van és tudni fogja a választ.
-Három fiú...
A csend még inkább mellkasomra telepszik. Rászorítok a szivacsra, szinte szárazzá nyomorgatom, pedig nem is olyan rég mártottam vízbe.
-És Ruby?-sürgetném a válaszadást egy újabb kérdéssel, de csak ismétlés az, amit kapok.
-Három fiú. Dario, Daniel és David.
-Nem érdekelnek!-csattanok fel. Dühösen fordulok szembe a nővéremmel.-Hol van Ruby?-tagolom a kérdést, mintha feltételezném, hogy nem értette. Rettegés üli meg hangomat, gyomromat vasmarokkal szorítja össze.
-Anyával van, angyalom.
Apa hangja fáradt, megtört, mélységesen szomorú. Amit mond az olyan elemi erővel döngöl földbe, hogy egy pillanatig levegőt venni is elfelejtek. Félretolom Stephaniet az útból, hogy eljussak apáig. Meg akarom ölelni, vigasztalni vágyom, de eltol magától. Megsemmisülök a konyhaajtóban állva. Utólag visszatekintve fogalmam sincs arról, hogy hány napig nem hallottuk Rose hangját, hogy hány éjszakát sírt át Stephanie és mennyi új szót magoltam be, hátha felvidítom vele apát. De az aznapi vacsorára emlékszem, mert odaégettem a húst, de mégis elfogyott az utolsó morzsáig, s még azt is mondták gépiesen, hogy finom volt. Igen. A gyásznál és a keserű epénél valóban kellemesebb ízűre sikerült.


-Ismételd!-parancsol rám apa szelíden, de én mégis összerezzenek a hangjától. Órák óta hallgatom azt, amit mond, de még mindig nem értem. Vagyis értem én, csak nem tudom elhinni, hogy mindez megtörténik velünk.
-Hamarosan útnak indulunk, hogy egy űrhajó fedélzetén lefagyasztva utazzunk egészen addig, amíg el nem érünk egy olyan bolygót, melyet lakhatónak ítél a kutatócsoport. Amikor felébresztenek majd, akkor is tizenhat éves leszek. Az első dolgom legyen megkeresni Christiant, mert vele együtt bármire képesek vagyunk. Roseról se feledkezzünk meg, ő nélkülünk életképtelen. Volt még más is, apa?
Úgy mondom, mintha mesét mesélnék az unokaöcséimnek. Egy szavát sem hiszem annak, amit mondok, hát nem is kérdezek rá arra, hogy de mégis hol lesz Stephanie, Stephen vagy Ruby ikrei és apa. Nem feltételezem, hogy apám hazudna, de amiket állít mind olyasmi, melyre ráfogom magamban, hogy a paranoiája mondatja vele. Anya és Ruby halála örökre megpecsételte a jellemét. Már nem az a Papa, aki volt. Már nekem is csak apa, bármilyen fájdalmas is ezt az éles határvonalat meghúzzam régi önmaga és jelenlegi énje között.
-Nem, más nem volt. Most eredj, keresd meg Stephaniet! Mondd neki, hogy Howarddal vacsorázni mennek ma este.
-Nem szereti Howardot.-jegyzem meg csendesen. Tudom, hogy kiféle ember ez a Howard Parsons, s nem tetsuik, hogy apa pártolja ezt az egész őrületet közte és a nővérem között. Néha azt érzem, hogy eladta a saját lányát ebben a szituációban. Tudom, hogy sok titka van, melyről nem beszélhet nekünk, de csak nem lehet akkora a baj, hogy arra szoruljon a család jövője, hogy a ranglétra felső régióiba húzassa egy házasság révén legidősebb lányát.
-De Howard szereti őt. És ez legyen így elég.
-Elég lenne akkor is, hogyha semmit se tudnál arról mi közelít a Föld felé?
Válasznélkülisége többet árul el, mint amennyit szeretett volna. Sóhajtva hagyom el a dolgozószobáját. Bármilyen hihetetlen is az egész, kezdem mégis elfogadni mindazt, amit erről az egész alvásról szónokolt nekem. De vajon honnan fog eszembe jutni, hogy mit ígértem neki? Azt sem tudom hogy működik a hibernáció! Mi van, ha elfelejtem álmomban még azt is, hogy ki vagyok én?



Állok a számomra teljesen ismeretlen kabin közepén, bámulok egy számomra teljesen ismeretlen arcra, hallgatok egy ismeretlenül ismerős hangot és érzem, hogy egyre instabilabbá válik lábaim alatt a talaj. Hol szaporán veszem a levegőt, mint aki kilométereket futott, hol pedig elfelejtem azt is, hogyan kell lélegezni és köhögve kortyolok nagyot az éltető légből, amint eszembe jut.
-Bizonyítsd!-vágtam a fejéhez pár órával ezelőtt a felszólítást, s ő tette is. Mostanra belefájdult a fejem.
Egyszerre vagyok elkeseredett, szomorú és végtelenül hálás is azért, hogy újra hallhatom a történeteket. Legszívesebben az ölébe kucorodnék, mint régen tettem, s a jó ég tudja mennyire vágyom arra, hogy a hajamat birizgálja, míg beszél. De mégsem mozdulok és így, hogy ő sem kel fel ülőhelyéről nem kerülünk egymáshoz közelebb.
-Fáradtnak tűnsz.-sóhajtok fel, mire elmosolyodik. Apát látom ebben a mosolyban, ami meglep, hiszen korábban sosem véltem felfedezni közöttük hasonlóságot.
-Öreg vagyok már, Chrissy. Az öregség pedig azzal jár, hogy gyakrabban nézel ki szarul, mint jól. Majd megtudod te is, hogyha eljön az ideje.
-Mindig öregebb voltál, mint én.-öltök rá nyelvet. Velem együtt nevet, de mindkettőnk nevetése fanyar ízűvé válik.
-Mennyivel is?
-Tizenkét évvel.
-Nos, mostanra látszólag egy kicsit többszörösére nőtt ez a korkülönbségi szám.
-Egyáltalán legális ez? Ha azt mondod, hogy mások még alszanak, akkor én miért lettem felébresztve?
Nagyot nyel, de nem tudom mire vélni habozását a válaszadás előtt. Régen minden rezdülését ismertem, mert a legfigyelmesebb és legkíváncsibb voltam mindannyiunk közül, de míg én az igazak álmát aludtam ő megöregedett, s most hiába tudom, hogy ki ő mégsem érzem úgy, hogy ismerném.
-Azért, mert hasznos vagy. Tudod...-megköszörüli a torkát, hangja zavarttá válik, tekintete az űzött vadé.-...a nyelvek, amiket apa tanított neked. Igaza volt, eljött az egyszer, amikor sokra mész velük.
Észlelem, hogy szórakozottan elfordítja a fejét és ezzel együtt pillantását is rólam. Lekövetem a mozgását, mert kíváncsisággal tölt el, hová is fókuszál. Nem ismerem fel a kis dobozt az asztalkán, fogalmam sincs mi lehet benne, de amilyen szomorúvá válik tőle az arra késztet, hogy irányított kérdésekkel illessem. Próbálkozom, de minden válasza kitérő. Stephanieról mesél és arról, hogy milyen boldog élete volt a Volentisen. Elsorolja a gyerekeik neveit, beszámol néhány izgalmas kalandról, de semmit nem árul el a kis doboz tartalmáról azon felül, hogy gyógyszer van benne, amit lefekvés előtt be kell vennie.
-Jobban alszom tőle.-szán meg végül egy karcos hangú válasszal, mielőtt megmutatja hol térhetek nyugovóra. Sajnálkozik, amiért csak egy ágya van, de én nem bánom. A testvérem, akárhogyan is. Nem ez lesz az első alkalom, hogy óvó karjai közt ér az álmom el.
De az volt az első, hogy mire felébredtem, addigra engem ölelő karjai hideggé és élettelenné váltak. Az asztalon a dobozka üresen árválkodott. Akkor még nem tudtam, hogy mit tett, de később mindenre -majdnem mindenre- fény derült. Én voltam az utolsó, aki életben látta őt. Stephen Carlmichael csendesen ment el az éj leple alatt, s magával vitte a titkait. Azt a reggelt képtelen vagyok kiverni a fejemből azóta is. Pedig eltelt már jó néhány év.


A monitorokat bámulom, mintha a felvillanó hangsávokból kéne kiolvassam a felvett beszélgetések forgatókönyvét. Élvezem, ahogy a füles a fejemre simul, szinte belemenekülök az így nyert -másféle- siketségbe. Pontosan tudom, hogy milyen témájú beszélgetés folyik épp pár kabinnal odébb az enyémtől, ám a végkimenetelének csak vágyott voltát ismerem, valósat kevésbé. Daniel-Matthew hajthatatlansága sok bajt hozhat a fejünkre, s ha rajtam múlt volna, akkor nem hagyom neki, hogy ezt tegye. Fiatal, előtte az élet, találhat magának másik feleséget. A családja rangját és a saját előmenetelét is kockáztatja -szerény véleményem szerint- azzal, amire adta a fejét. De persze nem értek hozzá igazán. Én földi vagyok és nem volentiszi. Hiába ébredtem már fel körülbelül négy éve, hiába bifláztam be a törvényeket, attól még nem lettem szakértő.
Leteszem a fülest, felkelek a székből és kinyújtóztatom tagjaimat. Tudom, hogy nem illik hallgatózni, de biztos vagyok abban, hogy bármi is zajlik a zárt ajtók és a testvérek között, arról Daniel-Matthew nem fog beszámolni nekem. A végeredményt elmondja majd, hogyha az számára elfogadható. Amennyiben nem, úgy azt is magában tartja, bár ez a fajta hallgatása is felér mindig egy adag vallomással.
A kabinajtó előtt cövekelek le. Tehetnék úgy, mint akinek valami sürgős dolga van éppen itt, de nem vagyok gépész, hogy ráfoghassam jelenlétemet a kapcsolók birizgálására ad abszurdum. Így hát csak remélem, hogy nem jár erre senki, míg elég információra nem teszek szert.
Nem lep meg, hogy Kaident ordítani hallom. Mondhatni ez az ő egyetlen nyelve amit ismer és elismer. Így társalog, a vérében van a parancsadás és mások dominálása.
-Fizettem érte, Dany! Eszemben sincs átengedni neked.-harsogja. Tisztán hallom minden szavát, mintha csak velem kiabálna. Talán nyitva maradt egy szellőző valahol vagy nem jól zár a kabin ajtaja? Nem tudom, ez sem a szakterületem. Az is könnyen lehet, hogy annyit hallottam már üvölteni az elmúlt négy évben mindannyiszor, ahányszor ellent mondtam neki, hogy már ezer közül is felismerem a hangját és rácsatlakozom, mint valami rádióállomásra.
-Mi az, hogy fizettél? Kinek? Mikor?
-Annak a hülye vén Carlmichaelnek. Kellett neki valaki, aki kihúzza a szarból az öccsét. Mondjuk úgy, hogy természetben fizetett. Ikercsere. Jó, mi? Az idősebbiket egy frissebb és ropogósabb példányra váltottam be. Jó bolt volt, nem gondolod?
Hallgathatnám tovább, de képtelen vagyok rá. Ennél több mocskot a családommal kapcsolatban nem hogy egy napon, de egy életben sem akarok hallani. Amilyen hirtelen futották el a könnyek szemeimet, olyan gyorsan nyargalok én is el a helyszínről. Mindegy nekem, hogy hol kötök ki, csak itt ne legyek. Tudtam, hogy egy szemétláda, de ezt legmerészebb álmaimban se hittem róla. Se Stephenről. És milyen szarból kellett Christ kirángatni vajon? Úgy érzem összedőlt bennem egy világ. Sőt! Nem is egy, hanem az összes, azt hiszem. Szögre kell akasszam a naivát, aki vagyok. Elég volt abból, hogy mások alakítsák a sorsomat a fejem fölött!


-Fel nem foghatom miért jobb egy kütyüre bízni azt, amit saját aggyal is meg lehetne oldani! Értem én, hogy a technikai vívmány nagy áldás, de éppen a technika volt az, ami a vesztünket okozta.-fortyanok fel. A férfit meglepi kioktató hangnemem engem pedig nem lep meg az, hogy leint. Érvelnék még az Ocan bolygón élők nyelvét illetően és szeretnék párhuzamot vonni a Föld múltja és az Ocan jelene között, idekeverve azon tényeket is, melyek szerint nem minden ocantisnak van lehetősége szert tenni a kommunikátorra -ha jól értesültem-, így ha megtanulnánk a nyelvüket akkor kifejezve tiszteletünket feléjük tán eredményesebb együttélést tudnánk biztosítani, de... én csak egy kommunikációs tiszt vagyok az Arkanon százados férjjel. Nincs beleszólási jogom, hiába próbálom meg mindannyiszor.
-Ha megbocsát!-fújom ki a mérgemet, s veszem elő magamból az engedelmes tisztet.-Elragadtattam magam. Mi okból hivatott, uram?
-Sajnálattal értesítem, hogy a férjét meggyilkolták. Halálának körülményei tisztázatlanok, de egyes értesülések szerint hatalmi harcból kifolyólag vált áldozattá. Tudja asszonyom, hogy az élelmezés mindig sarkalatos kérdés, s nem hálás feladat ennek vezetőjeként tevékenykedni. Fogadja őszinte részvétemet!
-De...-kezdek bele, ám ismét leint. Dolga van és nem ér rá további kérdésekre válaszolni. Mi az, hogy további? Hiszen még egyet se tettem fel.
Kiüresedettnek érzem magam, éppen annyira, mint Sophiebelle elvesztésekor. A túl korán született gyermek halála pont olyan hiábavaló, mint valakit megölni azért, hogy több élelemhez jussanak azok, akik egyébként sem éheznek. Egyszerűen nem értem, hogy mi történhetett, de olyannyira érzem leforrázottnak magam, hogy még nem is vagyok kész mélyére ásni a dolgoknak. Kezdek mindenkit elveszíteni, akit valaha is ismertem, s már azt sem remélem, hogy az expedíciók sikerrel járnak és mihamarabb felébredhet az összes alvó egy új élet reményében. Idősebb vagyok, mint Rose, aki alszik, pedig ő a nővérem, s nem a húgom. Ma úgy érzem nem áldás az, hogy annak idején apánk mindent megtett azért, hogy az egész család feljusson a Volentisre vagy így, vagy úgy. Hiszen szétestünk, s már semmi sem hasonlít arra, ami valamikor volt. Ez nem az az új jövő, amit apa elképzelt nekünk, de hálátlan volnék, ha nem menetelnék az úton tovább. Majd holnap felszegem fejem és kitalálom hogy legyen. De ma? Ma még gyászolom mindazt, ami elveszett.