Christopher & Jane

If you ain't scared you ain't human

Aljas gondolattal pattantak ki reggel a szemeim. Igaz, ébredés után még percekig csukott szemmel hallgattam  a világot, azon gondolkozva, hogy mégis mihez kezdjek ma magamhoz. Azon túl, hogy ne tévedjek el a kanyargós barlangrendszerbe. Újra. Komolyan be fogok szerezni valami foszforeszkálós bigyulát. Kizárt dolognak tartom, hogy az ocantisi levegőn ne nőne ilyen növény. Vagy állat, mely bundája bocsátja ezt ki. Szóval ha szerzek ilyet, biztos, hogy az általam bejárt útvonalakat befestem, hogy ne legyen, hogy órák után arra várjak, hogy valaki megmentsen.
S még a Volentisen azt hittem, hogy mily remek a tájékozódási képességem. Pf. Ez a barlang tesz arról, hogy ne így legyen.
Azonban egy szónak is száz a vége. Gyorsan lerúgtam magamról a takarót és hagyva minden úgy ahogy van körülöttem indultam útnak. Eldöntöttem, hogy betámadom az új srácot. El sem merem képzelni, hogy mennyire meg lehet rémülve. Mármint, ha én magamból indulok ki. Egy teljesen új környezetbe belecsöppenve, idegen emberek közé. Mégis mit kezdjen hirtelen magával az ember? Úgy hogy nem is feltétlenül tudja, hogy mit merre találjon. Ámbár férfi. Elvileg velük születik a tökéletes tájékozódási készség. Kapják be. De tényleg, én meg itt szenvedek.
A barlangrendszer kanyarulatait szelve már fejben el is készült a tökéletes becserkészési terv. Na ne gondoljatok semmi rosszra, egy csepp hátsó szándékom nincs. Egyszerűen csak meg akarom mutatni neki, hogy a lázadók mily vendégszerető emberek. Már amikor. A lényeg, hogy tapasztalja azt meg, amiből nekem nem jutott ki.
Rendben, ez sem teljesen igaz, ám az első napok idekint igen… kaotikusak voltak. Maradjunk ennyiben, igen.
Először is a konyha felé veszem az irányomat. A barlangi viszonyokhoz képest igen ügyesen oldjuk meg a főzést. S ez a szándékom nekem is. Finom reggelivel zaklatom meg, jaj hogy is hívják? Mintha Rory említette volna.
Gondolatom fonalát hamar elengedem, hisz tudom, bármennyire is görcsölök rá, úgyse fog eszembe jutni. Majd idővel, amikor már nem is fog érdekelni. Idegesítő az agyam, de hát az enyém. Nekem kell együtt élnem vele. Nem sok hasznomat tudják néha venni, azonban jól főzök! Nem a legjobban, de nem okádják el magukat tőle, és már ez is büszkeséggel tölt el.
Egy kemencének kialakított kőrakás felé közelítek. Kezembe tojások és néhány ocantisi csemege. Olyanok, melyek a telepeseknél nem találhatóak meg. Egy kis helyi különlegesség.
A percek csak telnek, halk dalt dúdolok, miközben még mindig kihalt a helység. Hát hol van mindenki? Fejem csóválom csak a hétalvókon. Upsz, várjunk csak… Azt sem tudom, hogy mennyi az idő. Lehet, hogy még az éjszaka sűrűje van?
Akkor pedig hiába készítek friss ételt. A fenébe. Halkan szitkozódom magamba, amikor az első tojást felütöm. Ezzel a lendülettel vágom is el ujjamat a héjával. Gyorsan bekapva vérző ujjamat, ugrálok egy lábon körbe. Hogy miért? Szenvedő embert nem kérdezünk tettei miértjeiről.
Azonban a továbbiakban sem remekelek jobban, lassan minden ujjamra téphetek ruhámból egy koszos anyagot, mi felihatja kiserkenő vérem.
Azonban a végeredmény mennyei: könnyed rántotta, friss, lédús zöldségekből, melyek olyanok, mint a paradicsom, ám annál édesebb, és egyben kesernyésebb is. Mennyei. Egy fatányérra kipakolva indulok útnak a zegzugos rendszerbe, hogy megtaláljam a férfit.
Nem esek kétségbe, amikor több percnyi gyaloglás után sem találom. Ennyi baj legyen, időm mint a tenger.
Tányérral a tenyeremen lavírozva, melyet vállam magasságába emelek fordulok be egyik kedvenc helyemre és…
- Bingó! - pillantom meg az ismeretlen férfit. Nem nehéz kiszúrni, hiszen még sose láttam. Nem vagyunk - még - sokan, így az újakat nem nehéz felismerni. Nem láttad még tegnap, akkor biztos, hogy nemrég szökött meg. Sugárzó mosollyal az ajkamon, némi szökkenéssel termek hirtelen, a semmiből a férfi mellett.
- Jó reggelt, idegen! - ugyanis a neve most sem jutott még eszembe. - Vagy jó estét, délután, fogalmam sincs milyen napszak van. Ez a barlang teljes mértékben összezavar - csóválom meg fejemet, ahogy leülök az asztalhoz mellé - már ha ott van. Ha nem, akkor oda ülök, ahol van. Ez teljesen logikus, nem?
- Nem vagy éhes? Néha elfelejtenek itt enni, vagy ha nem, akkor sem csinálnak eleget, s valaki mindig kimarad - legyintek szabad kezemmel könnyedén, miközben barátságosan nyújtom át neki a tányért.
- Jane vagyok mellesleg - fognék vele kezet, ám az egyik keze be van kötve, nyilván történt vele odakint valamit. Emlékszem az én szökésemre.
- Mióta voltál úton, amikor Rory rád talált? - hajtom enyhén oldalra a fejemet, tekintetemből őszinte kíváncsiság lakozik.