Összefont karokkal állok, és elég bosszúsan nézek. Vannak emberek, akiknél azt kívánom, bár macskává változtathatnám őket, hogy aztán kilencszer öljem meg őket. Megfordul a fejemben, mennyivel békésebb volt a Földön, ahol tiltott volt minden ilyen kapcsolat egy hajón belül. Hát igen, az itt kivitelezhetetlen. Minden esetre, azt hiszem épp eleget hallottam.
-Köszönöm nővér. Ha nincs más, amit el szeretne mondani, akkor nem is zavarjuk tovább...
Azért várok egy kicsit még, miután ezt mondom, hátha hozzá szeretne tenni még valamit. Ha nem, akkor csak bólintok, és megindulok kifelé a kórteremből.
-Pihenjen nővér. És ne aggódjon, minden rendben lesz most már.
A másik két támadója az eset után sem szólt senkinek. Ha hozzá sem értek volna, ez még akkor is megbocsájthatatlan lenne, gyakorlatilag a sorsára hagyták. És ezzel halára ítélték maguk...

Sokat segít a nő gyengédsége, együttérzése. Mikor rá pillantok erőt kapok, hogy folytassam a mesélést. Nehéz visszagondolnom rá és elmondani nekik mind ezt. Olyan mintha újra élném az egészet, de igyekszem nyugodt maradni. Tudom, hogy még jó párszor fogom ezt érezni, hogy ezt nem egy csettintéssel fogom elfelejteni. Viszont abban nagyon is reménykedem, hogy nem több hónapba fog kerülni a felépülésem. Ha kell Ledatól is kérek majd segítséget. De nem akarok rettegésben élni.
Elmondom amire emlékszem, majd csak figyelem őket. Megköszönik és már el is akarnak köszönni tőlem. Őszintén eléggé meglep a dolog. Azt hittem azért ők is mondani fognak valamit. Így viszont nekem kell rákérdezni a dologra.
-Bocsánat, de én is szeretnék kérdezni.-Állítom meg őket. Sok kérdés kavarog bennem, de most csak egy foglalkoztat igazán. Picit hezitálok, de végül felteszem a kérdést.
-Mi...Mi lesz velük? Milyen büntetést fognak kapni?-Nézek rájuk, de leginkább a Kapitányra, hisz az ő embereiről van szó. Lefokozzák, börtön büntetés?

Éreztem végig, hogy sikerül támaszt nyújtanom a nővérnek, és ez legalább kicsit segített nekem is. Rémes ez az egész, és tudom, hogy neki még nagyon hosszú útja van a felépülésig, és nem is feltétlenül csak fizikai értelemben. Én nem akarom azzal nyomasztani, hogy a többi körülményt előtte boncolgatom, főleg, hogy a két tettestárs sorsáról még én sem tudok nyilatkozni. Visszafordulok, de előbb a Kapitányra szegezem a pillantásomat, jelezve, hogy erre előbb én szeretnék válaszolni. Nem megy könnyen, de úgy érzem, ennyivel tartozom. Magamnak is, nem csak a többieknek. Sóhajtok egy nagyot, és Hwan nővérre szegezem a tekintetemet. - Forlanit halálra ítélte Svalbard közössége. - nyelek egyet. - Mivel elismerte a tetteit, az ítélet végrehajtásra került szinte rögtön a tárgyalás után. -

Nadine-ra nézek. Én is szeretném, ha ő felelne előbb. Láthatja rajtam továbbra is a rosszallást azért, ami történt. Bár el kell ismerni, kívülről nehéz lesz megmondani, mi a bajom azzal, ami történt a Svalbard-on. Nagyon úgy tűnik, hogy spóroltak nekem egy töltényt.
-Mivel a másik kettő elárulta a Jola-t, és részt vettek az egyik társuk elleni támadásban, majd sorsára hagyták, az ő ítéletük is halál. Ma fogom végrehajtani, személyesen.
Kétlem, hogy ez a hír feldobja majd Hwan-t, de nem fogok hazudni. Sem pedig megtagadni a választ. Úgysem lenne sok értelme. Kétlem, hogy bárki is lesz a hajón, aki nem fog tudni erről.

A tekintetem közöttük cikázik, majd Nadine állapodik meg, mert úgy érzem ő tőle fogok választ kapni. Sosem jó jel, ha ilyen sokáig csendben maradnak. Tudom ezt nagyon jól. Amikor halál hírt kell közölnünk pont így viselkedünk. Gondolkozunk azon, hogyan is tudnánk ezt kíméletesen elmondania hozzátartozóinak. Végül csak megszólal.
"Halálra ítélte"... Ez a kétszó cseng a fülemben. Nem is kell több ahhoz, hogy elvesszem a kontrollt. A könnyeim utat törnek maguknak. Próbálom felfogni, amit hallottam. Nadineról a Kapitányra siklik a tekintetem, aki ridegen közli, hogy a másik kettőre is ugyanaz a sors vár. Igen, amit tett, tettek nem volt helyn való, nagyn nem, de ez...
Rázni kezdem a fejemet, próbálok levegőhöz jutni. Azt hiszem kicsit bepánikoltam. Miattam meghalt egy ember és készülnek megölni még kettőt...
-Ne!-Először csak ennyit nyögök ki. Kérlelően pislogok rájuk, próbálom eltűntetni a könnyeimet, de még fájnak a mozdulataim, az arcom.
-Kérem ne tegye meg... Én nem... nem kívánom senki halálát. Vegyék el rangjukat, adjanak nekik alja munkát, de ne vegyék el az életüket.-Mindig is életeket akartam menteni. A szüleim orvosok voltak, nekik köszönhetem, hogy végül ha nem is orvos, de nővér lettem. Sose tettem külömbséget a betegek között. Én az élet mellett vagyok. A végsőkig küzdünk az életért, így számomra igen is borzalmas hallani ezt. Főleg, hogy mind miattam.

Valahol számítottam arra, hogy Chen nem fog túljól reagálni a hírre. Arra viszont nem, hogy ennyire durván fog lecsapódni nála a dolog. Visszalépek hozzá, és megfogom a kezét, ha hagyja. - Nyugodjon meg, kérem! Ez nem az ön hibája. Nem is az ön felelőssége. - másik kezemmel a vállára fogok, kicsit lehajolok hozzá, hogy halkan tudjak neki mondani még néhány szót. - Legyen erős, nővér! Ez a közösség érdeke. - előveszek egy tiszta zsebkendőt, és odanyújtom a nőnek. Tudom, hogy nem vígasz, amit most hallott, de ez a legjobb, és legtöbb, amit most mondani tudok neki. A saját tetteimet már nem fordíthatom vissza, a kapitányéra pedig nem lehet már hatással.

Figyelem a két nőt. Engem egyáltalán nem lep meg ez a reakció. Ismerem már őt annyira, hogy nem is számítottam másra. Nadine számára talán jó lecke lesz ez az uralkodásról. Rá is fér. Ami engem illet...ideje megtenni valamit, amihez semmi kedvem. De életben hagyni őket még kevesebb.
-Tartok tőle, a kegyelem nem opció. És az igazat megvallva, nincs semmi, amit ezek után rájuk mernék bízni. De egy ilyen gaztett után ha lenne sem számítana.
Biccentek egyet. Kétlem, hogy pont rám lenne szüksége. A nő úgyis sokkal jobban bánik a szavakkal. Hiába...ha valaki még egy robotot is képes az ujjai köré csavarni...
-Hölgyeim.
Biccentek, és magukra hagyom őket. Innen már csak a fogdába megyek. Ideje megkérdezni őket, mit mondanak az utolsó szó jogán.

//Én ezzel távozom, és köszönöm //

Most nem sikerül megnyugtatnia engem. Kiakadtam. Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy az életüket veszik. Értem, vagyis próbálom megérteni, hogy miért e mellett döntöttek, de mégsem értek velük egyet. Nem vagyunk istenek, hogy eldöntsük ki élhet és ki nem. Pont egy ilyen irányítás alól menekültünk meg és most mi is ugyanezt elkövetjük.
Szinte már rémülten nézek a Kapitányra, aki egy cseppet sem gondolkozik el a kérésemen. Eldöntötte és kész.. De nem, nem teheti meg.
-Kérem!... Ne, ne tegyék.-Próbálok még utána szólni, de igazából tudom, hogy teljesen felesleges. Túl határozott volt.
-De ők csak rossz embert követtek.-Nézek a nőre. Igaz nem ismerem azt a két katonát, de általában elég gyorsan eljut a hír a Jolán arról, ha valaki törvénybe ütközőtt tett. Sokan szeretik a pletykákat... Róluk mégsem hallottam. Ők csak követtek egy rossz embert, aki szintén nem érdemelte meg a halált...
Próbálok felülni, érzem a fájdalmat, de nem állok le. A Kapitány után akarok menni, nem tudok tétlenül feküdni tovább az ágyban. Ha tudtam volna, hogy a vallomásommal abban segítek nekik, hogy hogyan döntsenek az életükről inkább ferdítettem volna rajta.

Tudom, hogy ez marhára kevés lesz ahhoz, hogy megnyugtassam, de egyelőre nem tudok semmit okosabbat,jobbat tenni. A kapitány kemény szavai persze nem segítenek, ahogy az sem, hogy simán itt hagy minket, ez a szerencsétlen nő meg még csövekkel és tűkkel a testében is megpróbálja követni. Nem mondom, tudni kell lezárni a kínos beszélgetéseket, de ez most nem feltétlenül a legjobb módszer volt. - Kérem maradjon nyugtom! Nem szabad felkelnie! ...Nővér! - ezúttal most nem neki szól a megszólítás, hanem a gyengélkedő egyik dolgozójának, hogy jöjjön be, nehogy valami baj legyen. - Kérem, Hwan nővér! Maradjon nyugton! Ne okozzon további fájdalmakat magának, kérem! - gyengéden próbálom lefogni, amíg meg nem érkezik a segítség (ha szükség van rá egyáltalán). Ő viszont nyilván Chen ismerőse, talán még barátja is, aki most talán sokkal jobban meg tudná nyugtatni, mint én. Inkább a háttérbe húzódom, és ha úgy látom, nincs rám szükség, akkor én is távozom, de megadom a lehetőséget Chennek, hogy esetleg kérdezzen, vagy mondjon még valamit, mielőtt elszaladnék, ahogy Dobrik kapitány.


//Köszi Kapi, és Chen <3 <3 ha kellek, én még itt vagyok :*

Nem jutnak el a tudatomig a nő szavai. Egyszerűen csak azt érzem, ha nem megyek, ha nem állítom meg őt, akkor nem tettem meg mindent értük. Viszont a fájdalom olyan szinten eluralkodik rajtam, hogy végül feladom a dolgot, nem bírok felállni. Vissza hanyatlom. Alig kapok levegőt. Nem is foglalkozom már Nadinennal, de a nővérrel sem, aki idő közben bejött. Próbálom kizárni a féjdalmat, de nem sikerül. Láthatóan szenvedek.
A nővér hezitál, de végül leesik neki, hogy mégis mit kellene tennie. Beadja a nyugtatómat és egy nagy adag fájdalomcsillapítót.
Lassan kezdem érezni, hogy hatni kezdenek a gyógyszerek. A pislogásom lelassul, a lélegzetem helyre áll, a kép elhomályosul. Én még próbálok motyogni valamit, de semmi értelmes nem hagyja el a számat, végül elalszom...

//Én is köszönöm <3