Apám, a bátyám, aztán én. Mindegyikünk az URS Arkan fedélzetén töltött be pozíciót, mindegyikünk maga közdötte fel magát a szamárlétrán, egyikünket sem őrizgettek az utókornak, kövek voltunk, egy csepp örökké az állandó változásban, régi elveket őriztünk és szüntelen az újakhoz csiszolódtunk, a későbbiekért éltünk. Viszont a fedélzet, ahogy a kavicsot a frissvízű patak, minket is megedzett, hozzáütődtünk mindenféle hordalékhoz, néha-néha felcsillant kik is vagyunk, aztán sár lepte el, egyenruha.

- Max!
- Héé, én vagyok - vigyorogtam naivan, azt hittem nekem örült annyira, nem a ténynek, hogy ott vagyok, mint aki védelmet keres, úgy bújt hozzám, mint a húgom mikor furcsa eredetű hangokat hallott gyerekként. Azóta már sokat nőttünk, a helyét pedig Cara vette át, a feleségem, ez kötelező itt ha más nem is. - Shhh. Nyugi - ölelem át, nem mintha hatni tudtam volna rá.
- Gyerek... gyereket kell... gyereket akarok... most! Azonnal! - kezdte, az ujjai a kabátomat igyekszik leráncigálni.
- Hohohó! Lassíts! - ragadtam meg a vállait kínomban még fel is nevettem. - Mi történt? Nagynehezen megszabadultunk a tehertől, erre dobjuk el? -  kérdeztem, legalább egy hely legyen mentes minden gondtól és felelősségtől, de a szemei kétségbeesettek, a hangja és ő maga is remegett. Mi a pokol történt? Mi lett a nyugalommal?

A bátyám néhány éve lelte halálát. Egyetlen emberét sem engedte az űrbe abban a régi ruhában, maga ment terepre, ez lett a veszte. Többé nem jött vissza, megmenteni nem volt elég idő, nem is lehetett, hős lett, aznap fejeződött be a kiképzésem, megkaptam a papírom az URS Arkanra, ahol végre nem csak futkározni fogok, mint valami kisinas, boldog voltam, amíg a kabinunkba nem értem a hírre, anyám az asztalra roskadva zokogott, apám vígasztalta, az öcsém kisemmizetten nézett maga elé, a húgom egyre csak azt kérdezte mikor jön haza Garett. Anyám belerokkant az elsőszülött fiának elvesztésébe, sötét pirulát vett be, másnapra utánament. Apám lassan őrölte fel a magány, végül követte őket. Régen volt, közlegény voltam, azóta addig küzdöttem magam, amíg a hűségem tartott..

- Helló kishaver - adták a kezembe egyiküket, Marley-t, akkor láttam először, pedig már néhány hetes volt. Gomb nagyságú szemeivel bámult rám, próbálta megfejteni ki lehetek. Kinyújtotta a kezét felém, amit nem mertem megfogni, hogyne egy kézzel még le is dobom. Erre-arra nézelődött, aztán ismét engem pécézett ki magának, majd nagyot ásított a karomban, mocorgott, utána sem bírta sokáig ülve, de ekkor még kisebb volt, mint az űrsisakom, attól tartottam összetörik a kezeim között, féltem, hogy leejtem, hogy baja esik, még talán ringatni is. Nem igazán tudtam mit kezdjek vele, aztán megint elcsillapodott, békésen szúnyókált. Carát figyeltem a másik csöppséggel. Sejtelmem sincs boldog volt-e, erre vágyott-e, csak azt tudtam, hogy gyerekre volt szüksége ahhoz, hogy túlélje. Haladékot kaptunk, de milyen áron? Akinek a fedélzeten nincs még gyereke, azt kinézik, gúnyolják, s még csak annyira sem lehet tagja semminek, amennyire mindenki más, a világ utolsója volt.

Óhatatlanul is eszembe jutott néha, mikor Carát figyeltem, nem váltunk-e még így is túl korán szülővé, hiszen jóformán még mi is csak két gyerek voltunk, láttam rajta, hogy valami nincs rendben, hogy valami bántja. De mindig elvetettem, család voltunk, boldogabb voltam, mikor szünetet, kimenőt kaptam, pedig akkor már az Arkant is szerettem.
Valaki felsikoltott, Cara nyöszörögve ébredezett, már nyúlt a takaróért.
- Majd én - pattantam fel, a szemeimet törölgettem, amíg az ágyhoz slattyogtam. - Mi a baj, prücsök? - tudakoltam Riley-t, miközben az orra elé guggoltam.
- Jöttek a herzsányok és megakartak etetni piszoklevessel, és én azt mondtam, hogy nem kérek és aztán elvitte anyát és téged és Marley-t a nyakamba ültette, aki elkezdte enni a fülemet és..... - és a többit már nem igazán értettem, mindig is túl élénk volt a fantáziája - és félek - de ezt mindenki érti.
- Mit szólsz ahhoz, ha veled maradok, és majd én megbirkózom a...
- a herzsányokkal? Elüldözöd őket? Csihipuhi? De annyira ne fájjon nekik...
- Rendben.

- Hol vannak? Mit csináltatok velük? - törtem rá az ajtót, ha nem áll elé a testőre, valószínűleg neki is megyek.
- Higgadj le! Csillapodj! Jó helyen vannak.
- Az öcsém vagy, hogy tehetted? Az apjuk vagyok!
- És katona, ami sokkal fontosabb.
- Semmi sem fontosabb.
- Mindketten egy helyre kerültek, örülj, hogy el tudtam intézni, nem volt egyszerű.
- Hol vannak?
- Biztonságban. Cara, egyébként is labilis volt idegileg.
- Ne merészelj így beszélni róla!
- Talán te nem tudtad? Maga vette be a fekete pirulát, ő döntött így. Most legalább mindkét porontyod olyan szülővel van, akit megérdemel, aki rendre tudja őket nevelni, a társadalmunk értékes tagjává. Nősülj újra, akkor lesznek új gyerekeid. Így is köszönd meg, hogy nem adtuk ki a kabinod, amilyen ritkán tartózkodsz ott.
- Nem kérdezem még egyszer - mentem neki megragadva a gallérját, nugvásra intette az őröket és elegánsan lépett ki a szorításból, ahogy szokott.
- Elmehetsz.
- Ha azt hiszed, hogy ezzel megúszod.
- Őrök, vezessék ki!
Furcsa, hogy nem arra adott rögtön utasítást, hogy végezzenek ki.

- Nem tudom hol vannak, semmit sem mondott, azt is egy hét múlva tudtam meg, hogy Cara meghalt.
- Nova, meg kell találnom őket. Mondd azt, hogy tudsz segíteni.
- Értsd meg, hogy nem mondhatom!
- Kérlek...
- Jó-jó-jó, megpróbálom, oké? Kiegyezel ezzel?
- Imádlak - nyomtam egy puszit az arcára.
- Fúj Max, undorító vagy.
- Mintha a férjedtől nem viselnéd el.
- Néha tőle sem, de az más.
Lassan 20 volt már gyerek nélkül, mint egy halálos ítélet. Nem tudta akar-e, vagy sem, elég okos volt, de nem egy ilyen döntéshez. Viszont sajnos nem talált semmit, az adataikat elmondása szerint úgy őrzik, mint a régi fáraók kincsét, nem tudott bejutni a rendszerbe.

Nem engedték, hogy leszereljek, amikor egyenruhát öltöttem egy életre megpecsételtem a sorsomat.
- Sam, ugyan már, senkiben nem bízok annyira, mint benned.
- Nem, értsd meg, hogy nem tehetem, lefejeznek.
- Dehogy fejeznek! Tudnom kell mi van velük, én... Az apjuk vagyok és lassan egy éve semmit nem tudok róluk, érted?
Fájdalmasan nagyot sóhajtott. - Meglátom mit tehetek, talán fel tudom törni a rendszert.
- Értesz hozzá, ezért jegeltek, nem?
- Nem egészen, és nem akarok erről bájcsevegni, beszélni sem, hogy őszinte legyek.
- Miért?
- Mert. De ha elkapnak, ki is végezhetik mindegyikőnk, vagy le is küldhetnek az Ocanra, akkor aztán nagyon megkeserülöd.
- Ha elkapnak, azt mondod én utasítottalak, te ellenkeztél, én megfenyegettelek, fegyvert fogtam a fejedhez, értetted?
- De...
- Ez parancs.
- Igenis!
Persze elkapták, engem meg lahíjtottak az Ocanra, rá szükségük volt, úgyhogy ő maradt, a pótolható én voltam. Ezért aztán megérte a sok éves hűség meg a hadnagyi rang.

Idelent egyetlen célom van: vissza akarom kapni a gyerekeimet, haladéktalanul, semmilyen eszköz használatától nem riadok vissza ennek érdekében. Zaklatni fogom a telepeseket, minden követ megmozgatok, hogy a gépezetbe porszem kerüljön.