Ed

Csak szedtem a lábamat, ahogy bírtam. A kabinomig nem is állt szándékomban megállni. Fájt, hogy így láttam, hogy ezt tettem vele, de nem hazudhatok neki. Nem ringathatom egy olyan álomba bele, amiről magam sem tudom megmondani, hogy mi lesz a vége, vagy milyen irányt fog felvenni. Ugyan akkor azt se akartam vele közölni, hogy szexben bármikor benne vagyok vele, mert ez valahogy furcsa lett volna. Meg valahol részemről még is átverés lenne.
Kihasználni pedig nem igen szeretném, mert nem vagyok olyan.
De most azt se tudom, hogyan fog kinézni a következő találkozásunk. Én mindent megteszek annak érdekében, hogy ő jól érezze magát, de nem tudom mi lesz. Sok minden elől menekültem eddig, én megpróbáltam neki elmondani, vagy is elmondtam neki mindent. Viszont nem tudom, hogy megértette e. Nem akartam megvárni a válaszát, mert pont elég lelkifurdalást okozott az nekem, ahogy kinézett a raktárban.
A folyósókon kanyarogva szerencsére nem futottam bele senkibe sem, ami tényleg jó, mert magam sem festhetek most valami pompázatosan. Nem tudom megadni azt, amit akar. Ő meg ebből kiindulva, amit én akarok. Az esélyt megadom neki, mert miért ne adnám meg, hiszen ez ott volt eddig is minden pasi előtt, akiket ismerek, de egy sem reagált így. Én meg ezzel az egész kavarodással már ezt se tudom merre a kabinomon kívül.
Örültem, hogy végre ott vagyok, hogy végre ajtón belül vagyok, hogy végre csukódik az ajtó. Hogy miért? Mert már magam sem tudom, hogy ennek az egész össze vissza való gondolatmenetnek hol az eleje és hol a vége, mert már belekavarodtam magam is. De egy kiadós alvás talán segít.

Elsőnek csak megálltam a kabinom közepén és az ablakon bámultam kifelé. A „csengő” hangjára rezzentem meg. Ki lehet most ez? Mert jó formán semmihez sincs kedvem, meg senkihez sem. Nem tudok a fejemben duló káosztól észhez térni, és egyelőre kezelni sem tudom. Pedig muszáj lesz, hogy ha kinyitom azt az ajtót.
Nem is nyitottam ki rögtön abba a reményben, hogy elmegy. De újra megszólalt , így inkább kamerán néztem meg ki az. Mondhatom nem kis meglepetést okozott a monitor. Ed állt a vasajtó mögött. De miért? Mi akar most? Még jobban bonyolítani ezen az egészen?
Tudom, hogy meg kell beszélnünk, mert így nem fogunk tudni egymás mellett dolgozni. Így vettem egy mély levegőt és kinyitottam az ajtót.
- Nézd tudom, hogy meg kell beszélnünk, mert nem fogunk tudni így egy hajón dolgozni. És nekem eszem ágában sincs hajót, vagy munkahelyet váltani. De nem hiszem, hogy ebben a felzaklatott állapotban kellene pontot tennünk ennek a végére – mondtam rögtön, ahogy nyílt az ajtó. Tényleg úgy vélem, hogy nem most kellene ezt még tovább feszegetnünk. Ráadásul innen nem tudok sehová sem elmenekülni tőle, mert a kabinomban van. Ha meg kidobom, akkor megint csak meg fogom bántani, és a végén tényleg az lesz, hogy kereshetek új helyet magam számára.

Beljebb engedem, mert tényleg beszélnünk kell. Nem maradhatnak így a dolgok, és remélhetőleg értelmes felnőttek vagyunk, és megtudjuk ezt oldani. El kell fogadnia, hogy én nem tudom neki azt nyújtani, amit ő érez. Egyelőre még el se tudom igazán hinni ezt a dolgot, és még mindig valami más magyarázatot keresek rá.
- Ennek örülök – mondtam , mert végre értelmes szavak, de a tettek már kevésbé sem. Időm se volt hátra lépni, és már is elkapott. Tartottam magamat, de ott ficánkolt megint a fejem egy zúgában az a múltkori érzés. Nem, nem adtam meg most magam a gyengeségnek, mert így csak még bonyolultabbá válik az egész.
- Ed – parancsoltam szinte rá, de nem állt le. Így nem lehet. Így nem.
- Ez nem … beszélgetés – fújtam ki a levegőt. Ez megint letámadás, és nem akarja abba hagyni.
- Beszélésről volt szó… Ez így…nem helyes- sóhajtottam megint, és igyekeztem tartani magamat. Eltartani tőle, de szorosan tartott, a nyakamat kóstolgatta, én meg megint kezdtem érezni, erősödni azt az érzést, hogy nő vagyok, jogom van gyengének lenni. Gyengédséget kapni. Kielégíteni a testem szükségleteit, a vágyait.
- Ezt nem…Ed ..kérlek…kérlek…. – próbálom tolni magamtól, de a testem más része teljesen máshogy reagál rá, és szinte kínálja magát Ed kezeinek.
- Nem tehetem ezt...Nem tehetem veled... Nem akarlak a vágyaim szerint használni ... Én nem tudom viszonozni az érzéseidet. próbáltam legalább most szavakkal hatni rá , ha már a testem kezd cserben hagyni.

Nem értem most mi van. Nem rég még ott állt előttem megbántva, mert én nem úgy láttam a dolgokat, ahogy ő. Megbántva, mert elmondtam, hogy nekem ez az egész mit jelentett. Erre jön…azt hittem értelmesen fogunk beszélgetni, de ehelyett lassan megszólalni se tudok, és nem csak azért, mert csókkal fogja be a számat. A testem csak annyira tiltakozik, amennyire, és az majd nem épp egyelő a semmivel. A fejem kezd zúgni, de még a józan gondolatok vannak benne. Ezt próbálom most megfogni, megragadni, és talpon maradni.
- Nem értem…nem helyes- tiltakozom még mindig szavakkal, de megint befogja a forró ajkával a számat, és falja az enyémet, ami már önként válaszol erre a támadásra. Forró bizsergés fut rajtam végig a vágytól, amire úgy vágytam, és amiről azt hittem, nem érezhetem újra.
Keze tart, határozott, és valahol tudom, hogy itt megint nem lesz megállj, megint le fog teperni, és én meg megint hagyni fogom magamat, mert gyenge vagyok, és esendő már az előzményeink miatt.
- Bonyolítani ? – nézek rá kérdőn, hiszen ő kezdte bonyolítani az egészet, most meg már a pólót húzza le rólam, ami után ugyan kapok, de kihasználja az alkalmat, és ő kap el, és már az ágyamban vagyunk. Mi a fenét művelünk megint?
- Csak egy kicsit… csak egy lélegzetvételnyit álljunk meg – állítom most már meg, és húzom félre a fejemet is. Igen, ez az végre meg vagyok, végre irányítani tudom magam annak ellenére, hogy keze épp illetlenül markolássza bizonyos részeimet.
- Ez csak szex, rendben, ha ez neked rendben, akkor folytathatjuk, de ha nem, akkor hagyjuk abba inkább. Se kihasználni, se megbántani, se egyebet nem szeretnék, csak jól érezni magamat. És ha kell nem csak most, máskor is, ha kedvünk támad. Én csak ezt tudom neked ajánlani – mondtam neki komolyan, és még a kezét is megállítottam a sajátommal, mert eléggé égeti a bőrömet már így is az érintése.

+18

Nem tudom, hogy álltam meg eddig, hogy ne vetkőztessem. Hogy volt elég az, hogy ajkát magaménak tudhatom. Hogy voltam képes arra, hogy megkössük a kompromisszumunkat. Valahogy nem tudom ,de azt igen, hogy sikerült megoldanom, és ennek nagyon is örültem. A másik, aminek örültem az, amit mondott. Látom, hogy komolyan mondja, de ettől még ott pattog az, amit legutóbb mondott, amire fényt derítettünk,de most ezek a szavak megnyugtattak, hogy érti a dolgot. És el is fogadja. Kell ennél több az ember lányának főleg akkor miközben folyamatosan ostromolják, hajtják a forró tűz felé?
- Csak szex- ismétlem el magam is, és már kúszik is a kezem a pólója alá és cibálom lefelé róla, de csak addig, amíg ajka el nem kezd kalandozni rajtam, és szinte kínálja magát a testem, hogy többet kaphasson azókból a forró ajkakból, amik felfedezni óhajtják.
Az érzéstől formás idomaim szinte a szájára feszülnek, akaratlanul is felnyögök ettől az érzéstől.
- Miénk az éjszaka – sóhajtom , és nadrágjával kezdek vacakolni, csak hogy bejusson a kezem oda , amit már eddig is kezdtem érezni. A vágy teljesen elborítja az agyamat, a testemet, és már csak ez hajt, hogy kapjak , és adjak. Mintha ez az elemi ösztön most akarná bepótolni azt a sok kimaradt időt, a sok hiányt és kínáljuk magunkat. Akarjuk , hogy maradjon, hogy egész éjjel élvezhessük.
- Túl sok a ruha – lehellem a bőrére szinte a szavakat, amiket kezem folyamatosan felfedez , mintha csak most érintené először. Kezem is eléri célját és nem tétlenkedik. Bele se gondolok mikor érintettem így tényleg utoljára férfit, vagy mikor tettem mást egy férfival. Most annyi lehetőség sejlett fel előttem, annyi mindent jutott eszembe, hogy miket hagytam, vagy inkább tagadtam meg magamtól. De ez a világ ezt engedte, de most vele.. Talán szabad lehet kicsit ez a elrejtett részem, nincs kényszer, nincs semmi, még akkor is, ha neki ez ha elhíresztelné csak büszke tett lenne, de legutóbb se tette meg, akkor miért tenné meg most ezek után?
Ha felkelt vetkőzni, akkor az ágyon maradtam, fekve ziláltan, rá várva, ugyan akkor talán a múltkorinál is szemtelenebbül, pimaszabbul néztem meg magamnak ajkamat harapdálva.