Tony

Úgy járkálok fel-alá a kabinomban, mint valami elmeroggyant. Még mindig teljesen az edzőteremben történtek hatása alatt vagyok, ezért rovom a szűk kabinban már vagy az ezredik körömet. Ahogy az adrenalin szép lassan elszivárog a szervezetemből,  érzem, hogy a gondolataim is tisztulnak kicsit. Ennek is köszönhetem, hogy az is felmerül bennem, hogy nekem sem ártana. Mármint tisztálkodni. Elég szarul festhetek, úgyhogy a zuhany mindenképp jót tenne.  Ledobálom a ruháimat, és egy törölközővel a tusolóba vonulok.
Csak  a tusolókabinba lépve jut eszembe, hogy elvileg szolgálatban vagyok. Igaz, kicsi az esély, hogy az előbbiek után a parancsnokhelyettes cseszegetni akarna bármivel is, de sosem lehet tudni.  Nem adnám meg azt az örömet neki, hogy rögtön elcseszek valamit.

A tusoló ajta kissé nehézkesen nyílik, de lehet, hogy csak túl türelmetlen vagyok, hogy kivárjam. Fel kell túrnom a szobát, mire a komot megtalálom, aztán már lépek is vissza. Lépnék. Tényleg gáz az ajtó... majd ha kicsit beilleszkedtem, szólok miatta. Nem elég fontos ahhoz, hogy egy gondolatnál többet szenteljek a dolognak.  Helyette inkább megpróbálom helyretenni magamban a dolgokat, amik rendesen megcsúsztak, mióta itt vagyok... még huszonnégy órája sincs, de jóval többnek tűnik. Hagyom, hogy a forró víz lemossa rólam, amit víz lemoshat, a többit meg beletaposom a leszarom dobozba, ami amúgy is dugig van már Ethannel és a házasságunkkal.  El van baszva ez az egész...

És hogy ezt a gyönyörű gondolatot erősítse bennem, a kibaszott ajtó sem nyílik. Hiába csapkodom a gombot, az ajtót, még bele is rúgok, de nem moccan.  Még azelőtt rájövök, hogy nálam a kom, mielőtt felforrna az agyvizem. Nem tudom, hogy hányan vagyunk jelenleg a hajón, de remélem, hogy Ethan még véletlenül sincs komközelben. Azt hiszem, az most egyikünknek se hiányozna. Egy ideig csak bámulom az ajót, megnyomkodom még néhány ezerszer a gombot, hátha csoda történik, de semmi.  Oké, akkor lássuk, mennyivel lehet még rosszabb ez a nap! - Itt Hicks közlegény. - szórom tele tőlem telhető határozottsággal a közös csatornát, aztán tétovázva folytatom: [b]- Beragadtam a kabinomba, segítség kellene... - f/b] Ennél többre nem futja, csak állok tovább és bámulok meredten az ajtóra, remélve, hogy az univerzum nem akar még jobban kicseszni velem. újra rátenyerelek a gombra, de az ajtó továbbra sem moccan. Olyan hirtelen csattan az öklöm rajta, hogy szinte még én is meglepődöm. Felveszem a közben földre hullt törölközőt és szorosan magam köré tekerem. Végignézek magamon. A karjaimon vöröses, lassan lilába váltó foltok, a jobb öklömön vér. Gyorsan lemosom, de az összképen nem sokat segít. Oké, ez mindenképpen gáz lesz.

Press

Tudatában voltam hogy a legénységi szállásokkal több baj van mint általában, pláne hogy most mindenki beköltözik lassan szükséges javításokat végeznem a különböző részeken, történetesen azon a napon is egy ilyen probléma lépett fel. Épp a hajtómű stabilizátorán végeztem némi kalibrálást, hogy ne süljünk be az első adandó lehetőségnél. Ilyenkor gyakran mélyen belemerültem a munkámban és hangos zenehallgatás mellett nem igazán hallottam meg, ha a komlink megszólal, de mivel ritkán is adódott rá alkalom, erre voltak az alattam dolgozó gépészek, ez afféle szokásommá vállt. Persze mivel most épp mindenki szana-szét volt és a legénység felállása sem volt teljesen tiszta, kevesebb volt a személyzet mint általában, valahol ezzel is tisztában voltam, de az ember néha csak szokások alapján cselekszik. Mikor Hicks közlegény hívása megérkezett az elején azt hittem csak képzelődtem a csippanó hangra, aztán kissé lehalkítottam a zenét. Sokaknak nem volt rendesen beállítva a komlinkje, így nem rögzítette a hangot, én azonban nagy figyelmet szenteltem az ilyesminek, szóval másodpercek leforgása alatt visszajátszottam az üzenetet, és nagy sóhajtással reagáltam. 5-ös kabin, ahol valahogy mindig képes volt bedögleni a fürdő ajtaja, pedig már vagy háromszor megjavítottam. Valami varázslatos módon, a nyitószerkezet nem kapja meg a jelet a gombok által, így nem reagál semmit a nyitóparancsra, lehet csak a hajó korából adódik, vagy az egyik egység már annyira elhasználódik hogy nem tudja rendesen lefordítani a parancsot, mindenesetre most jött el a pillanat hogy meguntam a kérdést, majd lerobogtam a raktérbe, ahol a tartalék alkatrészeket tároltuk, már amennyi volt. Előkerítettem egy ahhoz az ajtóhoz tartozó modult, majd felkapva a szerszámos ládámat csak ennyit válaszoltam.
- Itt Anthony Cawn a főgépész, úton vagyok. -
Több időt nem is szakítottam a társalgásra, pár folyosónyi séta után megérkeztem a legénységi körletbe, majd végignéztem az ajtók számozását és megálltam a már említett notórius 5-ös előtt. Tudtam, hogy az ajtót igazából csak belülről lehetne kinyitni ha nem a tulajdonos vagy egy magas rangú tiszt kódját használjuk, de szerencsére nekem mint főgépésznek bejárásom volt minden helyre a hajón.
- Cawn Hadnagy, azonosító 7644A, Főgépész. -
Mondtam határozottan a hangazonosító mikrofonjába, igazság szerint szimplán egy gomb és ujjlenyomat olvasó is van, de a hangazonosítást azért tartottam fontosnak, hogy probléma nélkül hozzá lehessen férni az ilyen problémás helyekhez. Az ajtó miután megadtam a kódom a saját hangommal feltárult és belépve végignéztem a kabinon.
- Ne aggódjon közlegény, pár pillanat és kinn lesz onnan. – Intéztem hozzá az első szavakat és ugyan azzal az azonosítási móddal kinyitottam az ajtót, hogy a lány ki tudjon jönni onnan.
Amire természetesen számíthattam volna hogy nagyon alulöltözött, de egy pillanatra meglepett, így elfordulva folytattam.
- Bocsánat, nem akartam betolakodni a személyes terébe. Ha felöltözik szóljon és kicserélem az ajtó modulját, hogy többet ne adódjon ilyen probléma vele. -
Folytattam, és közben a kezemben lévő alkatrészt elemezgettem.

Épp csak odáig jutok, hogy lemosom az ujjaim közt csordogáló vért a kezemről, mikor válasz érkezik az segélykérő üzenetemre. Mivel beletelt némi időbe, már attól rettegtem, hogy Ethan volt az egyetlen, aki vette az üzenetet, és jelenleg is azon hezitál, hogy bent felejtsen -e örökre ebben a nyomorult kabinban, mindenki dolgát megkönnyítve ezzel a hajón, vagy hagyjon itt rohadni, amíg érkezik valaki, akire rásózhatja a melót. Arra pedig inkább gondolni sem akartam volna, hogy mi van, ha mégis úgy dönt, hogy ő segít. Szerencsére a kom egy ismeretlen férfi hangján szólal meg, én pedig megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom a dolgot. Mivel a tusoló nem elég nagy ahhoz, hogy értelmes kört sétáljak, csak megállok az ajtó előtt pihenő állásban, és várom a szabadulás pillanatát. Athony Cawn főgépész. Hadnagy, ha a memóriám nem csal. A nap megmentője. Civilizáltnak kell lennem. Ez a minimum. Koncentrálj, Press, ma már ne bassz el semmi mást, ha lehet!

- Már alig várom! - felelem az ajtón át, és mire hozzá akarnám tenni, hogy uram, már nyílik is az ajtó. Még arra sem jut idő, hogy előkeressem a kedvesebbik arcomat. Pech. Gyosan előkapok egy béna mosolyt, de szerintem a hadnagy ezt már nem is látja, mert azonnal el is fordítja a tekintetét. Kilépek végre a kabinból és megállva előtte a kezemet nyújtom neki.  - Köszönöm a gyors mentést, hadnagy! -  ha nem bánja a rohadtul informális bemutatkozást, akkor határozottan megrázom a kezét, ha viszont ragaszkodik a protokollhoz, akkor vigyázzba vágom magam és úgy folytatom.  - Pressia Hicks, közlegény és ügyeletes problémaforrás.  -  ha hagyja, akkor tovább is mondom, ha nem, akkor viszont elvonulok öltözni és csak messziről -már amennyire ebben a kabinban létezik olyan, hogy messze- dumálok. Hogy miért, azt magam sem igazán tudom, de tekintve, hogy az előbb még attól féltem, hogy képtelen leszek emberi hangon megszólalni, ezen most nem akadok fenn.
- A benti gomb lehet, hogy megsérült, de már azelőtt sem működött, hogy véletlenül megütöttem. -  szemenszedett hazugság, de nem is olyan hangon adom elő, hogy egészen hihető legyen. Ráadásul, ha kezet fogott velem, valószínűleg magától is rájött, a kezem melyik része találkozott a nyomorult nyitóval.
Így, vagy úgy, de előbb utóbb mindenképp felöltözöm, ügyesen húzva törölközőre egy egyszerű pólót, meg alá egy gyakorló nacit. Katona vagyok, így az ilyesmiből nem csinálok problémát. Főleg, ha Cawn hadnagy közben a javítással van elfoglalva.  A fölöslegessé vált törölközőt az ágyra hajítom és megállok a fürdőajtó előtt. - Azért valahol ijesztő, hogy nagyjából három másodperc alatt nyitott ki két privát ajót is.. - jegyzem meg lezser hangon, még mindig nem elég komolyra véve a figurát, aztán még gyorsan hozzáteszem: - és persze menő is... - vonom meg a vállam, miközben figyelem, mit ügyködik.

Nem voltam teljesen tisztában a helyzettel, hogy ki kivel hogyan s mint áll kapcsolatban, de valami olyasmit tudtam, hogy Pressia Hicks köthető a parancsnok helyetteshez, talán pont a felesége, márpedig én jóban voltam Ethanel és nem akartam semmi félreérthető helyzetbe kerülni. Sosem voltam az a fajta, aki lazán képes felvenni a beszélgetést és az ismerkedést ismeretlen nőkkel, de ez a helyez még jobban rá tett egy lapáttal, hisz a nő szó szerint meztelen volt. Ami természetesen kézenfekvő volt egy fürdős problémánál, én azonban nem voltam erre felkészülve annyira. Persze nem voltam egy kisfiú, hogy beijedjek az ilyesmitől, de azért mégsem ez volt a természetem.
- Örülök, közlegény, én pedig Anthony Cawn Hadnagy, a megmentője. -
Válaszoltam, ha már ilyen fél formális fél humorosra vettük a bemutatkozást, hisz tisztában voltam vele, hogy a protokollok és a szabályzat még nem teljesen kiforrott a Flotta jelenlegi rendszerében, sokkal inkább hasonlítunk egy laza szövetséghez mint egy komoly katonai szervhez, ahol mindenki kőkeményen kezel minden szabályt és hierarchiát. Bár néha elgondolkodtam a dolgon és olyankor az is felöltött bennem, hogy jó-e ez így, végül mindig arra jutottam, hogy amíg ez nem változik, addig én miért lázadjak a rendszer ellen, megfelel számomra a jelenlegi is.
Mikor a közlegény hátra vonul öltözni, minden figyelmemet próbálom az ajtóra koncentrálni, hogy még csak véltelenül se kalandozzon el a figyelmem. Katonák vagyunk, ez egy tény, de ettől eltekintve férfi és nő, és ezek a dolgok mindig vonzották az ellenkező nem figyelmét, legalábbis férfi oldalról ezt mindenképp el lehet mondani, és hát akármennyire küzdenék ellene magam is férfi vagyok a javából. Végülis sikerül lekűzdenem a hátranézési ingeremet és kipattintva a panelt láthatóan egyszerű probléma volt, kisült az egyik áramkör pontosan átellenben azzal amit korábban a helyére raktam, de most már nem a második, vagy harmadik alkalom volt, hogy hasonló problémával álltam szemben a kabinokkal, szóval jobban járok ha kicserélem, így is tettem, behelyeztem az új panelt, és a dobozba vissza a régit.
- Látom… lehetőleg kerülje az agresszív gombokat amik megtámadják a kezét a jövőben. Ez a hajó.. régi és nem feltétlenül reagál úgy ahogy szükséges lenne, de megfelelő türelemmel jól szolgál. -
Mosolygok rá, miközben bár nem voltam orvos, ha engedi egy kezdetleges kötést eszkábálok a sebére, hogy elálljon a vérzés.
- Ez csak puszta felülíró protokoll, közlegény. Látná mire vagyok képes egy zárnyitó készlettel, ha valamit tényleg fel kéne törnöm. -
Válaszoltam neki szórakozottan, hisz rengeteg könyvet olvasok és ezek nagyrészét gyakorlatban is igyekszem kamatoztatni, a zártörés nem volt az egyik leggyakrabban használt képességem, de miután elolvastam pár könyvet a témában és tudtam a legtöbb ajtó felépítését és áramkörei helyét, ki is próbáltam a tudásom legtöbb alkalommal sikeresen.
- Remélem a kis kellemetlenségek ellenére tetszik a hajó önnek és nem csalódott. A Jola mint az idősebb hajó sok problémával kűzd, de én azon vagyok hogy mindegyikre megoldást találjunk.

Amennyire meg tudom ítélni most, a hadnaggyal szerencsém van. Elég lazának tűnik ahhoz, hogy jól viselje a szabálykövetőnek egyáltalán nem nevezhető magatartásomat, viszont könnyen meglehet, hogy első benyomásnak kissé erős így az alulöltözöttségemmel kombinálva. Ennek ellenére simán kezet fogunk és én határozottan biccentek. Tényleg megmentett, bár ő nem is tudja, hogy nem csak a zuhanyzó magányától, hanem attól is, hogy esetleg a férjemmel kelljen újra összefutnom most. Lábujjhegyre állok és átpillantok a válla fölött. - Csak a lobogó köpeny hiányzik az összképből, de ettől most simán eltekintek. - húzom féloldalas vigyorra a számat, aztán már megyek is öltözni. Nekem sem célom félreérthető helyzetbe keveredni már rögtön az első napomon. Nem is kell odanéznem, hogy tudjam, egy pillanatra sem fog hátrafordulni, amíg nem teljesen biztos benne, hogy felöltöztem. Bár tényleg csak most találkoztunk, egyszerűen tudom, hogy nem tenné, mert ő ilyen típus.

- Ígérem, ezután majd jobban vigyázok velük. - felelem komolykodó arccal és kérdés nélkül hagyom, hogy kötést tekerjen a kezemre. Én magam nem bajlódnék ilyesmivel, de ha már ilyen gondoskodó, én nem fogom elvenni a kedvét, sőt még egy rendes kis mosolyt is kap, amit még csak keresgélnem sem kell. Ez azért nagy szó ám Ecet közlegénytől.

[b]- Az akadémián ilyesmit is oktatnak? - kérdezek vissza tettetett meglepődéssel, aztán még gyorsan hozzáteszem: - így már nem csodálkozom, hogy engem a közelébe sem engedtek. - mondom félig - meddig komolyan, aztán vetek egy pillantást a fürdő belső paneljére. Tudom ,hogy a Jola nem egy mai hajó, és azt is, hogy ez mivel jár, de nem zavar, amíg nem kárhoztat tehetetlenségre. - Ugyan! Egy beragadt ajtó még nem elég, hogy elvegye a kedvem. Viszont azt hiszem.... -[b] nem is tudom, mondjam-e vagy ne, de ahogy Ethant ismerem, előbb-utóbb úgyis elő kell állnom majd a dologgal, szóval miért ne most? - szóval az edzőteremben is lenne egy kis dolog, amiben a segítségére lesz szükségem. De azt nem én csináltam... komolyan! - Ez, ha szó szerint vesszük, akkor tényleg így van, hiszen a fal horpadása Ethan öklének az alakját vette fel, de minden, ami ahhoz vezetett legalább annyira az én hibám is, mint az övé. Ez viszont nem olyasmi, amit egy első találkozás alkalmával akárkinek is elmesélnék.

Ethan

- Gyere csak ide, hadd nézzelek! - szólalok meg feszültségtől reszkető hangon, ahogy bezáródik mögöttünk a kabin ajtaja, Ethan pedig nagy, boci szemekkel néz rám. Hova is jönne már közelebb, miközben kurvára el sem engedtem a kezét, mióta a hídról eljöttünk. Pedig azóta túl van egy orvosi vizsgálaton, és kapott egy szendvicset is. Tudom, hogy semmi baja, hisz a doki megvizsgálta tetőtől talpig, mégis teljesen ki vagyok fordulva magamból és fogalmam sincs, hogy kellene lehiggadnom. Szembefordítom magammal a kis hülyét és elé guggolva átölelem. Meg akarom nyugtatni, de igazából ő az, akiből halál nyugodt hangon kibuknak a szavak. - nyugi anyu, minden oké. jól vagyunk.  -  olyan szorosan ölelem, hogy talán már fáj is, de nem panaszkodik, csak ölel még egy ideig, majd eltol kicsit magától és rám néz, azokkal a nagy, Ethan-szemekkel, amiknek lehetetlen ellenállni. - ugye nem kell visszamennem a nagyihoz? -   gőzöm sincs, mit kellene erre mondanom, vagy, hogy mi lesz, de úgy bukik ki belőlem a válasz, mintha szentírás lenne. - Nem! nem kell. -

Bár a folyosók elvileg hangszigeteltek, mégis hallatszik a kapitány trappolása kintről, ahogy megérkezik, és beigazolja azt a régi gyanút, amit mindenki sejt a fedélzeten: neki nem kell engedélyt kérnie, hogy kinyíljon neki a hajó egyik ajtaja. Még akkor sem, ha az valakinek a kabinja.
-Üdv...
Halkan szólal csak meg, és lép be, kihúzva magát persze. Bár a fegyverraktár messze van, így is kissé sokáig tartott eljutnia a legénységi részre. Gyanúsan sokáig. Ahogy a csöppségre néz, elakad a szava. Még sosem látta élőben, és most hirtelen nem tudja mit mondjon. "ÉN VAGYOK AZ APÁD!" ?
-Jobb lesz, ha felhívom a nagymamádat.
Már veszi is elő a PDA-t, de közben összeráncolja a homlokát.
-Várjunk csak...Ezek szerint te itt bujkálsz a hajón már...3... - Hirtelen eszébe jut az első alkalom, amikor meghibásodott egy műszer, Freya próbarepülésén, és kijavítja magát: - Frászt...4 napja?

Ahogy az ajtó mindenféle figyelmeztetés nélkül kinyílik, meglepetten, kapjuk oda mindketten a  fejünket, én pedig felállok és a francért nem kopogsz kérdés helyett, ami először eszembe jutott, most csak egy hellót tudok kinyögni. Nekem fel sem tűnik, hogy KicsiE elé álltam automatikusan, de a gyerek szinte  azonnal elém lép és felkiált. - Csak a nagyit ne! - hátrapillant rám és látom a szemében, hogy segítséget vár. De szerencsére, mielőtt megszólalhatnék, Ethan teszi és egyelőre ezzel még várhatok. - Egész könnyű volt. csak kaját szerezni volt néha necces, de anyu mondta egyszer, hogy a raktárból mindig könnyebb csórni, mint a konyhából... - feleli szinte büszkén a gyerek, és csak akkor süti le a tekintetét, mikor köhintek egyet. - de apu, ugye nem küldesz vissza? - nem látom ugyan, de biztos, hogy kurvára ugyanúgy néz most Ethanre, mint ahogy rám szokott, ha igazán akar valamit.