Unottan, szórakozottan pattogtatok egy régi-régi koszos teniszlabdát a kabinom aljához, ami a bádogfalról egyenesen a kezembe érkezik vissza minden alkalommal. Próbálom rávenni magamat, hogy kimozduljak, hogy kihasználjam a lehetőséget, hogy végre itthon vagyunk, és kikapcsolódhatok egy kicsit, de igazából semmi kedvem megindulni. Másfél órája kötöttünk ki a URS Jolával a Volentis űrállomáson, és a kapitány valamennyiünknek kimenőt adott a következő negyvennyolc órára, de én negyven perc elteltével visszaszöktem a hajóra. Nekem már ez az otthonom, itt él a családom. Az anyahajón, ahol születtem, már senki sem vár. A szüleim nagyon fiatalon meghaltak, még a tizenhetet sem töltötték be. Gyorsan megfogantam, talán valamikor a házasságuk első napjaiban, szinte még gyerekek voltak ők is. De nem volt alkalmuk megtanulni, milyen apának és anyának lenni, mert odavesztek egy baleset során. Hogy pontosan milyen baleset, arról nem sokat tudok, senki nem mondott semmi konkrétat, és a későbbi, saját nyomozgatásaim sem vezettek eredményre. Valójában ez ma már nem is nagyon számít, nem igaz? Sosem ismerhettem meg őket, így hiányozni sem tudnak. Anyám nővére, Julia vett magához végül, aki szintén akkoriban maradt magára. A férjét lázadónak titulálták, és leküldték az Ocanra, gyerekük pedig sajnos nem lehetett, így csak ketten maradtunk egymásnak. Ő nevelt fel, és egyengette a sorsomat egészen addig, amíg én magam is bele nem léptem abba a korba, hogy férjhez mehessek. A jövendőbelimet, Aaront, csak futólag ismertem a katonai képzésről. Talán az egyetlen közös az volt bennünket, hogy mindketten ezt akartuk csinálni a későbbiekben is, csatlakozni a flottához, és címet szerezni. Ám én magam még azelőtt teherbe estem, mielőtt bármi tapasztalatot gyűjthettem volna, vagy megpróbálhattam volna érvényesülni a katonai világban. Nem egész három hónappal később azonban elvetéltem. És sajnos nem ez volt az utolsó alkalom, hogy elvesztettünk egy magzatot. Húsz évesen végül megkaptam róla a papírt, hogy nem lehet gyerekem, ez pedig Aaron számára jó ürügynek tűnt ahhoz, hogy elváljon tőlem, és új feleséget keressen magának. Igazából sosem bántam a dolgot egy percig sem. Bár a magam módján szerettem, jóképű volt, okos, humoros és céltudatos, és a kapcsolatunk elején mindenki szép jövőt jósolt nekünk, amit még mi is elhittünk, de valójában nem illettünk össze. Utólag beláttuk, hogy csak a kényszer miatt léptünk házasságra, és jobb lesz nekünk egymás nélkül. Több esélyünk lesz sikereket elérni, ha nem korlátozzuk egymást. És így is lett. Én helyett kaptam a URS Jolán, ő pedig rangot szerzett magának. Legutóbb, amikor beszéltünk, mert néha még kommunikáltunk egymással, megemlítette nagy titokzatoskodások közepette, hogy nagy eséllyel hamarosan leküldik a csapatát az Ocanra. Hogy mi célból, azt nem árulta el, és mivel azóta sem hallottam róla, feltételezem, hogy ez az áthelyezés megtörtént.
A lényeg, hogy Aaron így már tényleg egyáltalán nem az életem része, Julia néném évekkel ezelőtt szintén elhunyt, az egyetlen, akit a Volentisen még szívesen meglátogatnék, az egy ex-barátnő, Stella. Gondolom, nem szükséges komolyabban elmagyaráznom, hogy a kettőnk kapcsolata miért ért véget. A Consilium nemigen nézi jó szemmel az egyneműek közeledését, főleg nem nők körében, hiszen ez szembemegy a népszaporulattal kapcsolatos terveikkel és szabályaikkal. Bár Stella és én sosem vertük nagydobra, mi van közöttünk, de ő végül aggódni kezdett, hogy baj lesz belőle, vagy csak abból lett elege, hogy négyhavonta két napot kap csak belőlem, és végül besokallt. Szóval... bár szívesen találkoznék vele, nem hiányzik a bonyodalom, így hát jobb nekem, ha a Jola fedélzetén maradok.
Ez az összefoglaló így a végére, azt hiszem, elég szánalmasra sikerült, pedig ennyire azért nem vészes a helyzet. A Volentison talán nincs senki, aki néha hazavárna, de a legénységen belül megtaláltam a helyem. A döcögős kezdet ellenére, azt hiszem, még a többnyire távolságtartó kapitány szívébe is beloptam magam. Amíg nem kezd valaki a múltamban vájkálni, talán nem is gondolná, hogy sosem volt igazi családom, vagy hogy milyen csalódások és veszteségek értek az évek alatt, hiszen többnyire jó kedélyű vagyok, tréfálkozó, aki szereti időről időre megviccelni a csapattársait. Barátságosnak mondanám magam, szorgalmasnak és bátornak, összességében nem az a fajta vagyok, aki szeret a sor végén lapítani, akár felderítői munkáról van szó, akár rendrakásról, vagy bármi másról. Inkább az vagyok, aki az első között jelentkezik.